tag:blogger.com,1999:blog-46606890501740184452024-03-12T20:53:39.611-07:00Terra Fantasztikus AntológiaUnknownnoreply@blogger.comBlogger10125tag:blogger.com,1999:blog-4660689050174018445.post-40800444113256708872010-12-22T04:52:00.000-08:002010-12-22T05:01:57.067-08:00A karbantartóÍrta: <a href="http://terraeditorials.blogspot.com/2010/12/pasztor-miklos.html" target="_blank">Pásztor Miklós</a><br /><br /><div style="text-align: justify;">A két tagbaszakadt fickó alkoholgőzös agressziója elmosódó, folyton kavargó hullámokat vet a valóság hálóján. Amikor a dögevők ragadozónak hiszik magukat, a folyamat vége könnyen megjósolható. A sokszor egyértelműnek hitt következmények mégis állandóan újra- és újraformálódnak, nüánsznyi változókon fordul meg a világ sorsa. Az univerzum, az emberek saját univerzumának menete, a végtelen számú lehetőség elborzasztóan kaotikus örvényekben kavarogva haladt előre az úton, amelyet a bölcsek időnek neveznek. Az emberek. A bölcsek. A nyáj, a préda. Az áldozat a rövidebbet húzza az igazi ragadozókkal és a dögevőkkel szemben egyaránt, de az életek hálója oly sok ponton van összecsomózva, hogy bárhol pillantok is rá, szinte képtelenség nyomon követni az egyes eseményeket. Szinte. Ami másnak elkerülhetetlen végzet, elrendelt sors vagy balszerencsés véletlen, előttem csupán a valóság átlátszó, szétszakadozó és bárhol újraszőhető hálója. Ehhez a csomóhoz azonban most nem ollóra lesz szükségem, az életutak kilazult szőttesét egyszerűen helyrerántom, kisimítom a szétzilált rácsokat, távolba vesző vonalakat. Újraszövöm a hálót. Csendesen, egyszerűen, emberként az istenek helyett. Pár évvel fiatalabbként talán erővel, hiszen csupán egy döntés, hogy nyelvtanfolyam helyett harcművészeti kurzust válasszak az érettségi előtt, most azonban csupán szavakkal. Szavakkal és pénzzel, az aktuális jelen legerősebb változójával. Pár évvel fiatalabbként? Egyszerűen csak máskor. Ismét. Valamikor.<br /> Pontosan az asztaluk előtt tántorodom meg, gondosan ügyelve, hogy a söröm egyenesen az egyik kezére boruljon. Csak határozottan. Nem kell a balhé, erőt és önbizalmat kell mutatni. Elnézésüket kérem és kárpótlásként rendelek nekik egy-egy dupla kevertet. Mikor a pultnál előre kifizetem a következő kört is, sunyi disznószemük már bárgyún csillog. Alig fél óra, és a lábukon állni sem bírnak, nem kell hozzá más, csak egy ügyetlen, kétbalkezes vendég a talponállóban, egy tízezres, és néhány üres frázis a napi politikáról. Vagy a fociról. Vagy az autókról. Ezekhez mindenki ért. Mindenki jobban. Ami a holnapi hírekben még késelés, rablás egy aluljáróban, az ma már csak homályba vesző sohasem lesz emlék. Nélkülem a ma jövője, a következő nap híre, a beavatkozásommal immár csupán egy létre nem jövő okozat. A háló összegubancolódott csomóját végleg semmivé zilálom. Én. Meg a pénz. Pár évvel fiatalabbként talán már hajnalban elkövettem volna egy cserbenhagyásos gázolást. Talán egyenesen az arcukba öntöm az italom, majd rövid ütésváltást követően odébbállok. Talán még az éjjel meglátogatom őket. Fiatalabbként. Vagy egyszerűen csak máskor. Ismét. Valamikor. Ahogy csak akarom.<br /> 2004-ben járok, mappával a kezemben, tudálékosnak ható frizurával és zakóban kísérem az igazgatót. Szigorú ellenőr vagyok, de nem kekeckedő. Egy modern állatkertben fontos a lehető legtermészetesebb környezet, de a látogatók biztonsága még fontosabb. Bár a növényevők kifutója a legritkább esetben igényli a megerősített acélkerítést, három év múlva az egyik majdnem tonnányi, érthetetlen módon megvadult bivaly kitör a karámból – természetes, ácsolt akácfakerítés, hiszen ez egy modern, ám mégis hagyományosnak ható állatkert –, agyontaposva egy nyugdíjast és általános pánikot okozva a kifutóknál. Ami 2007-ben még halálos baleset, és egy értékes állat kilövése, az három évvel korábban már csak pár lapos pillantás a papírokra, hümmögés, jogszabályok citálása. Rozsdamentes acélkerítés, vasbeton tartóelemekkel, amelyek évtizedekre előre szilárdan rögzítik a valóság hálóját, amikor a nedvesség úgyis utat talál az oszlopok belsejébe, a vas rozsdásodni kezd, és a beton szétmállik. Nem kell hozzá más, csak egy vastag mappa, egy röhejes zakó, egy ódivatú szemüveg és egy minisztériumi ellenőri igazolvány. Komoly, befutott harmincas fellépés. Az igazolvány valódi, én kaptam, mikor elkezdtem ott dolgozni. Most lett rá szükségem, újraszőttem életem hálóját. Fiatalabbként másik pályát választottam. Fiatalabbként, vagy csak máskor? Valamikor. Amikor csak akarom.<br /> 1986-ban járok. Izgatottan robogok le a reggelihez, táskával a vállamon szaladok a buszhoz alig negyedóra múlva. Az iskola felé sem nézek, inkább elvackolom magam a park május végi harsogó zöldjében. Magamban beszélek. Magammal beszélek. A szellememmel, a világ szellemével. Magammal. Én vagyok a világ szelleme, nem ő és nem mi, egyszerűen csak én. Sokáig tartott, mire teljesen felfogtam, de még sosem hallottam ilyesmiről. Élem az életem, de világ-szellemként mindenhol ott lehetek. A saját életemben – a nagyvilág apró kis szelete, körbe nézve is csak egy darabka háló, végtelenbe vesző, hullámokként táncoló szövetdarabka a mindenség vásznába foglalva – akárhol. Akármikor. Akárhányszor.<br /> 2014-ben járok. Pár éves ház hatalmas záportól alámosott alapjai – romok csupán a szerencsétlenség óta – holtakat temetnek el nemcsak a bámészkodók, de a mentők elől is. A csípős szél ellen felhajtott gallérom nem állítja meg a nyakamba hulló esőt, hátrébb húzódok a járdán, majd tovább megyek. Még 2010-ben járok, aznap kora reggel erre sétálok már, a munkába siető arctalanok tömegében groteszk színfoltok a nőknek kurjongató munkások, a gesztikuláló építésvezető, ahogy a határidőt okolva a hiányzó betont – a meg nem érkezett teherautó rakományát – sóderrel pótoltatja ki az alapokban Aznap reggel mégis inkább másfelé sétálok, aztán újra és újra, mígnem a folyónál húzódó rakparti úton észre nem veszem a balesetet a defektes kisbusszal és az elbambuló mixersofőrrel. Az álló forgalomban nehéz megfordulni, teherautóval lehetetlen, a betonszállító ott várakozik néhány autó mögött, a motort rég leállította. Tűzoltók emelnek ki egy testet a busz összeroncsolt oldalából, mentők már csak a szállításhoz kellenek, a táskát nem nyitják ki. A bámészkodók közt suttogva hallatszik csak a megjegyzés, hogy „A rakparti úton megyek inkább.”, majd a szövet lassan mozogva új formába csavarodik – pedig még nem csinálok semmit, nem én változtatok –, és az imént majdhogynem mellettem álló fiatal nő mintha át akarna szaladni az úton, félig lelép a mixerkocsi elé, még idejében, hogy meg tudjon állni, és ez a fékezés elég is lesz. Sötét haja a vállát verdesi, ahogy hitetlenkedve visszahőköl a járdára, és visszaint a sofőrnek a dudálásra. Szemei sarkában meggyűlnek a ráncok, ahogy észrevesz engem bringámmal a kereszteződésben szerencsétlenkedni: a kisbusz udvariasan megáll, megvárja, míg hajlandó vagyok kikanyarodni a rakpartra. A nő cinkosan rám mosolyog, majd elsétál, de látom a hálót, a szövetet, összefuthatnak még a szálak. Majd. Valahol. Valamikor.</div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4660689050174018445.post-53323845476516159202010-11-09T13:47:00.001-08:002010-11-09T14:07:43.944-08:00Végre!Számos technikai és biológiai nehézség (a szerkesztő sokoldalú inkompetenciája) eredményeképpen két hetes késéssel, de végre <a style="font-weight: bold;" href="http://terrafia.blogspot.com/p/xlibris-terra.html">itt</a> a teljes Tükörjáró.<br /><br />Jó szórakozást!<br /><br />Ugyanitt Trabant eladó. Illetve a Terra szerkesztőségi blogjára felkerült a <a style="font-weight: bold;" href="http://terraeditorials.blogspot.com/2010/11/magikus-realizmus.html">Mágikus Realizmussal foglalkozó előadás</a>om írott változta.Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4660689050174018445.post-26699301961555768982010-11-09T13:10:00.001-08:002010-11-09T13:40:47.269-08:00XLT A Tükörjáró letöltő<a href="https://docs.google.com/leaf?id=0BxywkelDHCc7NTVmZDMyYzYtNDkyNi00M2E1LWFlMWEtOGY0Yzc2M2E1NjEw&sort=name&layout=list&num=50" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;">A tükörjáró .pdf formátum</a><br /><div style="text-align: justify;"><br /><a href="http://terrafia.blogspot.com/2010/10/tukorjaro.html" target="_blank">A regény első két fejezete.</a><br /></div>Unknownnoreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-4660689050174018445.post-77474963162724080962010-10-03T14:48:00.000-07:002010-10-03T14:52:46.631-07:00Új!<div style="text-align: justify;">Az <a href="http://terrafia.blogspot.com/p/xlibris-terra.html" target="_blank">XLibris Terra</a> lapon remélhetően hamarosan elég sok kézirat lesz megtalálható, az egyedi letöltések követésére (meggyőztek, hogy ez szükséges) így írásonként kénytelen voltam beiktatni egy második lépést a letöltésre. A plusz klikk okozta kényelmetlenségért elnézést kérek!<br /><br />Kódai Richárd <span style="font-style: italic;">A tükörjáró</span> című regényéből az ízelítőnek szánt első tizenöt oldal mától olvasható alább.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4660689050174018445.post-42580927591628153812010-10-03T10:09:00.000-07:002010-10-03T10:19:12.018-07:00A tükörjáróÍrta: <a href="http://terraeditorials.blogspot.com/2010/09/kodai-richard.html" target="_blank">Kódai Richárd</a><br /><a onblur="try {parent.deselectBloggerImageGracefully();} catch(e) {}" href="http://3.bp.blogspot.com/_4eqw5KShAqU/TKi5Pqb2q1I/AAAAAAAAAa8/Q3dRVII8L_o/s1600/T%C3%BCk%C3%B6rj%C3%A1r%C3%B301.jpg"><img style="display:block; margin:0px auto 10px; text-align:center;cursor:pointer; cursor:hand;width: 400px; height: 400px;" src="http://3.bp.blogspot.com/_4eqw5KShAqU/TKi5Pqb2q1I/AAAAAAAAAa8/Q3dRVII8L_o/s400/T%C3%BCk%C3%B6rj%C3%A1r%C3%B301.jpg" border="0" alt=""id="BLOGGER_PHOTO_ID_5523868621710207826" /></a><br /><div style="text-align: justify;"><br /><div style="text-align: center"><span style="font-size:180%;" >A KÓRHÁZ</span></div><br /><br /><span style="font-style: italic;">...mint könnyű sóhaj, az égnek<br />rebben a fekete madár,<br />s szóm elviszi legalább:<br />– Jövök én is lassan! Kérlek,<br />mondd meg az Istennek, ha már<br />arra jársz: várjon még tovább...!</span><br /><br /><div style="text-align: center"><span style="font-weight: bold;font-size:130%;" >I.</span></div><br /><br /><span style=" font-size:130%;" >1.</span><br /><br />A felhők szinte teljesen feketék voltak. Feketék, vészjóslóak és gonoszak. Őrült, fagyos szelet hoztak, és ahogy dagadó hasuk néha fel-felvillant, mintha kárörvendően arra készültek volna, hogy villámaikkal elpusztítsák az egész világot.<br /> – Uramisten, honnan jött ez a vihar?! – kérdezte a vékony, magas férfi, és az ablaküveghez nyomta az arcát. – Ilyen hirtelen.<br /> Kint a szél egyre nagyobb erővel kapott bele a fák maradék, késő őszi lombjába, tépte és csavarta őket, mire a férfi hirtelen felugrott, és öklével a levegőbe csapott.<br /> – Úgy is van! – kiáltotta. – Döntsd is ki őket! Mind egy szálig.<br /> Aztán megfordult és enyhe zavarban csak annyit mondott, talán csak magának:<br /> – Utálom ezeket a fákat! …Ezek nem normális fák.<br /> Bámult egy pillanatig maga elé, majd sántikálva tett néhány lépést, megkerülte íróasztalát, és nagyot nyögve leült. Ránézett karórájára, és elnyomott egy ásítást.<br /> – Hajnali öt óra… Óriási! Szóval, ki az új jövevény? – kérdezte és rám pillantott.<br /> A szeme fekete volt. Az árnyékáé pedig lángoló vörös.<br /> A másik, az alacsonyabb és kövérebb, idegesen topogott, egyik lábáról a másikra állt, többször is nagy levegőt vett, mire sikerült kinyögnie, amit akart.<br /> – Az akták ott vannak az asztalon, doktor úr.<br /> DOKTOR ÚR… A szavak percekig visszhangoztak, mintha nem akartak volna elhallgatni.<br /> A magas férfi, a Doktor úr, akkor lassan feltette a szemüvegét, és az akták felé nyúlt.<br /> – Úgy értem, mi a neve? – kérdezte kissé türelmetlenül.<br /> – Nick. Nicknek hívják – mondta a másik.<br /> <span style="font-style: italic;">Az én vagyok</span>, gondoltam. <span style="font-style: italic;">Rólam beszélnek!</span> De a név üresen hangzott, mintha mégsem teljesen lett volna az enyém. Azért a biztonság kedvéért bólintottam.<br /> DOKTOR ÚR – szólt még mindig a visszhang.<br /> – És hány éves? – kérdezte a Doktor úr az aktákat lapozgatva.<br /> Kint óriásit dörrent az ég, a szél éktelenül tépte az ablakot.<br /> – Hét – felelte a másik kezeit tördelve, és rám mosolygott.<br /> Neki nem volt fekete a szeme és az árnyéka sem bámult rám vérszomjasan. Akkor azon kezdtem el tűnődni, hogy vajon férfi-e vagy nő. Valahogy nehéz volt eldönteni. <span style="font-style: italic;">Talán egyik sem</span>, gondoltam végül, és szinte azonnal el is feledkeztem az egészről.<br /> – És hogyan került ide?<br /> – Egy másik… Kórházból küldték át…<br /> Lehúnytam a szemem. Szédülni kezdtem. KÓRHÁZ!!! …Milyen félelmetesen hangzott! <span style="font-style: italic;">Igen…</span> gondoltam. <span style="font-style: italic;">Ez is egy KÓRHÁZ. Ez az a… Különleges KÓRHÁZ, amiről ott... A másikban beszéltek.</span><br /> – …bent van az aktákban, hogy melyikből.<br /> A szél közben úgy rázta az ablakot, mintha ki akarná tépni a helyéről.<br /> – Hmm… – mondta a Doktor úr.<br /> Kinyitottam a szemem. Nem láttam mást, csak sűrű félhomályt.<br /> – Kissé zaklatottnak tűnik – jött a Doktor úr hangja a sötétségből. – Hosszú éjszakája lehetett. Kapott nyugtatókat?<br /> A másik alig hallhatóan válaszolt, az állandó mennydörgés szinte teljesen elnyomta a hangját. <br /> – Igen… Rengeteget. De így is alig tudtuk… A <span style="font-style: italic;">mentőautóból…</span> Pedig négyen voltunk...<br /> A dörgés mintha a fejemben szólt volna. A villámok… Az elektromosság… Szinte a bőrömön éreztem. Csak a vihar volt és én.<br /> És akkor a vihar beszélni kezdett hozzám. Azt mondta, hogy ilyen könnyen nem úszom meg. Hogy megtalál majd… És akkor az övé leszek… Nincs menekvés!<br /> Aztán arra eszméltem, hogy a földön fekszem, és a Doktor úr áll fölöttem egy <span style="font-style: italic;">injekciós fecskendővel</span> a kezében.<br /> – Úgy látszik, mégsem volt elég neki… De talán most már jobban lesz. Mit gondol, melyik osztályra tegyük?<br /> Hirtelen minden kivilágosodott, de a tárgyak körvonalai túl élesek lettek, annyira, hogy a fejem kezdett belefájdulni. Behunytam hát a szemem, és igyekeztem mélyeket lélegezni.<br /> Odakint a vihar mintha csillapodni kezdett volna.<br /> – Én ezt nem merném, Doktor úr …<br /> A Doktor úr idegesen felhorkantott.<br /> – Mégis mit gondol? Maga az Ápoló!<br /> ÁPOLÓ! – visszhangzottak a szavak.<br /> Kinyitottam a szemem. A dolgok kezdtek újra normálisnak tűnni. Kint a szél egyre alább hagyott.<br /> – Megpróbálhatnánk a Bét… Próbaidőre.<br /> A Doktor úr felnevetett.<br /> – Értékelem az optimizmusát! Megpróbálhatjuk, bár szerintem előbb-utóbb úgyis az Án fog kikötni. <br /> – Kö… Köszönöm, Doktor úr! – mondta az Ápoló.<br /> Akkor a Doktor úr lehajolt, és megsimogatta a fejem.<br /> A keze meleg volt és száraz, érintése megnyugtató, de a szeme fekete maradt, és az árnyéka továbbra is gonoszul vigyorgott rám.<br /> – Igazán nincs mit – mondta, majd felállt, az íróasztalhoz sántikált, leült és papírokat kezdett kitölteni.<br /> Az Ápoló felültetett a földön, leült mellém, és szorosan tartott, hogy el ne dőljek, aztán nem is olyan sokára elvittek, ágyba fektettek, és mire elaludtam, a vihar már teljesen elállt.<br /> Reggelre pedig leesett az első hó.<br /><br /><span style=" font-size:130%;" >2.</span><br /><br /> Az ágyon feküdtem, és a lassan szállingózó kövér hópelyheket figyeltem az ablak sűrű rácsain át. <br /> Már nem a Bén voltam. Még a délelőtt folyamán átvittek az Ára, ott pedig a csuklómra és a bokámra szíjakat tettek, melyek olyan nehezek voltak, hogy alig tudtam mozdulni az ágyon. Kaptam <span style="font-style: italic;">infúziót</span> is, de nem fájt olyan nagyon, csak egy kicsit csípett.<br /> Az A17 volt az új lakhelyem. A szoba legfelső emeleten volt és ha nagyon felhúztam magam az ágyon, egy kicsit ráláttam a Bére.<br /> Először persze nem értettem, hogy miért is kellett áthozni az Ára, de aztán később meghallottam, hogy mit beszélnek egymás között a többiek… A többi gyerek.<br /> Panaszkodtak, hogy egész éjjel nem tudtak aludni a farkasvonítástól, ami a folyosókról jött; hogy szellemek jártak ki-be a szobákból, meg át a falakon; hogy döngették a bútorokat, és minden derengett a sötétben, de ez a fény nem jó fény volt, és nehéz volt tőle lélegezni; és hogy a fény az én ágyam alól jött.<br /> De én örültem, hogy áthoztak ide. Itt legalább egyedül voltam, és csak nézhettem nyugodtan, ahogy a hópelyhek táncolnak a szélben, és semmi más nem létezett.<br /> Csak a csend és a hópelyhek.<br /> – Korán jött idén a hó – mondta az Ápoló, én pedig igencsak meglepődtem, mert nem vettem észre, hogy bejött. <br /> De nem tudtam mozdulni, sem válaszolni neki, pedig szerettem volna. Ő olyan kedvesnek tűnt.<br /> Széket húzott az ágyam mellé, leült, megfogta a kezem, és egy darabig nem szólt egy szót sem.<br /> És ahogy ott ült, egyszer csak megláttam, hogy észrevette a sötétséget, amely belőlem áradt kifelé, és akkor nagyon elszégyeltem magam. Nem akartam, hogy mások is tudjanak róla.<br /> Könycseppek gördültek le az arcomon, az Ápoló pedig elmosolyodott, és megsimogatta a fejem.<br /> – Ugyan már – mondta. – Ne aggódj. Minden rendben lesz.<br /> Meg akartam kérdezni tőle, hogy honnan tudja, de nem sikerült megszólalnom. A szám nem engedelmeskedett.<br /> Hirtelen sűrű félhomály támadt, és a Doktor úr lépett be az ajtón. <br /> – Na, hogy van a mi kis betegünk? – kérdezte.<br /> Az Ápoló csak halkan válaszolt.<br /> – Úgy tűnik, mostanra már stabilizálódott az állapota. De még mindig nem beszél.<br /> A Doktor úr bólintott.<br /> – Valószínűleg a sokk miatt.<br /> És közelebb lépett.<br /> – Sikerült kiderítenie, hogy mi történt vele, Doktor úr? <br /> Árnyak kezdtek el keringeni körülöttünk, és engem újra elfogott a sírhatnék.<br /> – Többé-kevésbé – felelte a Doktor úr. – Szomorú történet…<br /> Fölém hajolt, és az arcomba nézett. Az árnyéka is közelebb hajolt, és vigyorgott. Remegni kezdtem.<br /> – De nem hiszem, hogy emlékezne bármire is… És jobb is így – mondta a Doktor úr és kacsintott. Engem kivert a hideg veríték.<br /> Aztán visszalépett, és hosszú ideig nem szóltak egy szót sem.<br /> Én pedig lassan újra megnyugodtam, újra elmerültem a hópelyhek gyönyörű táncában, és mire feleszméltem, már nem volt olyan nagy a félhomály és újra egyedül voltam.<br /> És akkor észrevettem a fekete madarakat az ablak előtt, amint egy magas fa ágán ülnek és mind engem bámulnak.<br /><br /><span style=" font-size:130%;" >3.</span><br /><br /> Pár hét után levették a szíjakat és már ettem rendes, meleg ételt is, melyet mindig az Ápoló hozott fel a szobámba. A horzsolások a kezemen és a lábamon elég csúnyák voltak, de az Ápoló azt mondta, hogy hamar meggyógyulnak majd.<br /> Aztán egy reggel levittek a közös étkezőbe.<br /> – A Doktor úr ötlete volt, hogy lássa, hogyan reagálsz a többi gyerekre – magyarázta az Ápoló.<br /> Amikor beléptünk az óriási terembe, a többi gyerek úgy bámult rám, mint aki kísértetet lát, a Doktor úr pedig nem volt sehol.<br /> A gyerekek közül némelyik nagyon magas volt, szinte a mennyezetig ért, mások pedig roppant alacsonyak, mint valami törpék, de mindegyiküknek fekete volt a szeme, és mind csak engem bámult vádlón.<br /> Aztán kezdett elmosódni minden, és csak akkor vettem észre, hogy egy ideje már nem veszek levegőt. <br /> Időközben a sorba tessékeltek, megkaptam a kis tálcámat, tányéromat, kanalamat, mertek nekem levest, de én még mindig nem vettem levegőt.<br /> Eltelt talán vagy tíz perc is, míg végre leültettek egy asztalhoz.<br /> Azok a magas gyerekek pedig egyre hosszabbra nyúltak, az alacsonyak pedig egyre rövidültek, míg már nem voltak nagyobbak, mint valakinek a hüvelykujja. És mind engem bámultak.<br /> Aztán azon tűnődtem, hogy valahogy mégiscsak jeleznem kellene az Ápolónak, hogy valami nincs rendjén, amikor egyszer csak éktelen csörömpölést hallottam, és elnyelt a sötétség. <br /> – <span style="font-style: italic;">Én megmondtam, hogy még túl korai…!</span> – hallottam az Ápoló hangját valahonnan a messzeségből, és hirtelen felhők felett szálltam a szürke, téli égben, körülöttem mindenhol a fekete madarak keringnek károgva, mintha én is egy lettem volna közülük, és akkor egy pillanatra úgy éreztem, hogy a dolgoknak mégis van célja és értelme, és hogy tartozom valahova.<br /> Amikor felébredtem, az ágyamban voltam, kint sötét éjszaka, és a fekete madaraknak nyomuk sem volt az ablakon túl, a friss hóval borított kopasz fa ágain.<br /><br /><span style=" font-size:130%;" >4.</span><br /><br /> Az ágyban feküdtem és az ágy fölött lebegő önmagamat néztem, ő pedig visszanézett rám, és mosolygott. <br /> De úgy tetszett, mintha nem a levegőben lebegne, haja és vékony pizsamája lágyan ringott-úszott körülötte, úgy, ahogyan a víz alatt tette volna. Ő azonban ettől nem zavartatta magát és egyre csak mosolygott.<br /> – Hol vagy? – kérdeztem tőle.<br /> Egy pillanatra lehunyta a szemét.<br /> – Nagyon mélyen – felelte halkan.<br /> Elmerengtem.<br /> – Miért nem beszélsz már hozzám?<br /> – Elszakadtunk egymástól – felelte. – Én sem így akartam, hidd el!<br /> A szoba egy pillanatra megnyúlt minden irányban.<br /> – És hova… Hova mentél? – kérdeztem, de a torkom iszonyúan kiszáradt.<br /> Talán egy teljes percig hallgatott.<br /> – Segítségért – válaszolta végül.<br /> Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Különös színek és formák kezdtek el kavarogni körülöttünk, de én igyekeztem nem figyelni rájuk.<br /> – Hát... Van segítség?<br /> Bólintott.<br /> – Persze – mondta. – Mindig van segítség. Csak tudni kell megtalálni.<br /> Nyeltem egy nagyot.<br /> – És mikor… Mikor jössz vissza hozzám? Hogy emlékezhessek…<br /> Megrázta a fejét.<br /> – Még nincs itt az ideje. Még… Túl veszélyes lenne! És amúgy sem rajtam múlik.<br /> – Hanem kin?<br /> – Azokon, akik segítenek. Majd ha ők elengednek. Az ő varázslatuk. De az még hosszú idő lehet…<br /> Sóhajtottam.<br /> – Remélem, hogy tényleg tudnak segíteni… De úgyis minden az én hibám. Szerinted…? Isten haragszik rám? Tudod miért…<br /> Remegni kezdtem, forró könnyek kezdték szúrni a szemhéjamat.<br /> Megrázta a fejét, és ahogy újra elmosolyodott, mosolya beragyogta a szobát.<br /> – Biztos vagyok benne, hogy tudja, nem akartál rosszat. És azt is tudja, hogy mennyire szereted őt. Emiatt ne aggódj! Csak arra figyelj, hogy minél távolabb tartsd magadtól a sötétséget!<br /> Az árnyak akkor zúgni és panaszkodni kezdtek, de én csak arra a mosolyra figyeltem, arra a másik, sokkal fényesebb énemre.<br /> – Bárcsak minél előbb visszajöhetnél hozzám! – mondtam neki. – Nélküled olyan… <span style="font-style: italic;">Üres vagyok</span>. És félek.<br /> – Csak tarts ki! – mondta, kinyúlt, és megsimogatta a fejem. – Nagyon erősnek kell lenned.<br /> Aztán eltűnt, és én ott maradtam egyedül. A sötétség egy pillanat alatt felfalt, és éreztem, hogy hidege szétáramlik bennem.<br /> – Talán imádkoznom kéne – gondoltam, de a szavak sehogy sem jutottak eszembe, és akkor a szégyentől már mindenképp sírnom kellett.<br /> – Ez az! – szólalt meg egy hang mélyen bennem. – <span style="font-style: italic;">Sírj csak! Legalább az megy. Ha más már nem is. Arra még jó vagy… Te, semmirekellő!</span><br /> És felkacagott. Odakint őrülten zúgtak a fák.<br /> Rettegve néztem körül, de nem volt a szobában senki.<br /> Bebújtam a takaró alá, és próbáltam nem gondolni semmire, de a szörnyű hangtól csak nem bírtam megszabadulni.<br /> – Ki lehetett ez? – kérdeztem magamtól még mindig remegve. – Ilyen kegyetlen, ilyen hideg...!<br /> Odakint a fák őrülten zúgtak tovább.<br /> Aztán a vihar jutott eszembe, az első estémen a Kórházban. Ahogy akkor beszélt hozzám!<br /> – Ugyanaz a hang! De miért...?<br /> Éjjel azt álmodtam, mintha sűrű, sötét erdőben szaladnék, miközben valaki nagyon lemaradva üldöz, és mindenféle gonosz dolgokat kiabál utánam, melyeket viszont nem sikerül tisztán kivennem.<br /> Sikoltoztam, majd az Ápoló megnyugtató érintését éreztem homlokomon, suttogó szavait hallottam, és végre elnyelt a csend.<br /> Másnap reggelre az egyik fiú a Bén egy bagolytollat talált a párnája alatt, a Kórház bejárati ajtaját pedig valaki korommal és sárral kente össze.<br /><br /><span style=" font-size:130%;" >5.</span><br /><br /> – A17! – mondták mindenre.<br /> Ha bármi rossz történt.<br /> Ha valami elromlott, mondjuk a televizió a Bé közös helységében: „A17!”. Az én hibám volt. Ha nem volt kalács reggelire: „A17!”. Én tehettem róla. Ha kevesebb ajándék jutott karácsonyra, mint tavaly, az is. „A17!” Az én hibám.<br /> És így tovább. Ha valaki elesett. Ha valaki megvágta magát. Ha valaki megfázott. Ha hideg volt, ha meleg volt, ha túl sok hó esett, ha nem esett, már szinte keresték az újabbnál újabb rossz dolgokat, amelyeket a nyakamba varrhattak.<br /> Egy cseppet sem hibáztattam őket ezért, mert ha nem is minden az én hibám volt, az árnyakat és a rémálmokat valóban én hoztam. Legalábbis legtöbbjüket.<br /> Egyébként azon nagyon elcsodálkoztak volna, ha megtudják, hogy hallom minden szavukat, még ha suttognak is, sőt néha még a gondolataikat is. Akkor biztosan nem szidtak volna olyan bátran. De jó volt ez így: megértettem őket.<br /> A Doktor úr az étkezős incidens után naponta többször is benézett, de csak néhány percre, és sohasem szólt semmit, csak újabb adag sötétséget hagyott ott. Az árnyéka is mindig ugyanúgy bámult rám: vádlón és vérszomjasan.<br /> Az Ápoló tündérmeséket olvasott fel nekem heti háromszor, aminek nagyon örültem.<br /> – Szeretem a tündérmeséket – mondtam neki egy nap, mire ő majdnem elejtette a könyvet, és hirtelen mintha nem kapott volna levegőt. – Volt régen egy tündérmesés könyvem. Az volt a kedvencem. Meg az Evangéliumok… Bár azt nehezebb volt olvasni…<br /> – Az… Az nagyon jó! – mondta, és legyezni kezdte magát, miközben az arca egyre vörösebb lett. – Te egy… Nagyon okos kisfiú vagy.<br /> Aztán szélesen elmosolyodott.<br /> – De… Te… Beszélsz! – kiáltotta, és végre mintha levegőhöz jutott volna.<br /> Magam is elcsodálkoztam. <br /> – Igen – mondtam. Az Ápoló izgalma engem is magával ragadott. – Valóban. Beszélek.<br /> Az árnyak mintha kicsit visszahúzódtak volna.<br /> – Hát ez nagyszerű…! – mondta az Ápoló. – Alig várom, hogy a Doktor úr megtudja. Hogy fog majd örülni! De egyebként jól vagy? Jobban…?<br /> Bólintottam.<br /> – Kicsit jobban. Most visszahúzódtak. Az árnyak…<br /> Egy darabig csak nézett, aztán előrehajolt és megigazította a takarómat.<br /> – Hát... Ez jó... – mondta kicsit zavarodottan. – Igazán nagyon örülök, hogy jobban vagy. Kérsz egy kis teát?<br /> – Persze – mondtam erre boldogan. – Szeretem a teát.<br /> Elmosolyodott, és megsimogatta a fejem.<br /> – Hát persze – mondta. – Egy kis tea mindig jót tesz. Azonnal visszajövök, aztán beszélgethetünk még, ha van kedved. <br /><br /><span style=" font-size:130%;" >6.</span><br /><br /> – Azt álmodtam, hogy tündérekkel táncoltam egész éjjel egy csodálatos palotában, és minden fehér volt, és kék, meg ezüst... És gyönyörű!<br /> – Valóban csodálatos lehetett – mondta az Ápoló mosolyogva. – Bárcsak ott lehettem volna magam is!<br /> Aznap nem esett a hó. Viszont szörnyű fagyos szél fújt, bebújt minden résen és repedésen, megbetegítette a fele kórházat. „A17” morogta mindenki kedvetlenül és mogorván, és csak azt várták, hogy ez a nap is érjen már véget, meg a következő is, ha ugyanilyen lesz.<br /> Az Ápoló is vastag takaróba burkolózva ült az ágyam mellett, és néha tüsszentett egyet.<br /> Éjjeliszekrényemen nagy kancsóban finom tea gőzölgött, jó sok, hogy jusson mindkettőnknek elég.<br /> – Már egy ideje nem álmodom rosszat… Talán egy hete is megvan – mondtam vidáman, az Ápoló pedig tüsszentett egyet. <br /> – Nagyszerű! – mondta az orrát törölgetve. – Úgy tűnik, hogy hatnak azok az új gyógyszerek. A kedved is láthatóan sokkal jobb.<br /> – Igen. Bár mindenki más pocsékul érzi magát. De én mégis… Valahogy jól vagyok.<br /> Kinéztem az ablakon. A fekete madarak nem voltak sehol. Már őket sem láttam egy ideje. Kezdtek hiányozni…<br /> – Jól van, jól van – mondta az Ápoló. – Igazán örülök. De folytathatom a felolvasást?<br /> – Persze – mondtam, kényelmesen hátradőltem, és nyakig betakaróztam.<br /> De nem nagyon tudtam odafigyelni a mesére. Túl nagy volt a csend. Mindenhol. A folyosókon, a szobákban, még a többi gyerek fejében is, mintha csak félálomban lézengtek volna.<br /> Mi ez a csend? Mi történik? – kérdeztem magamban. Még az árnyak sem suttogtak, mintha elbújtak volna ők is.<br /> Miért olyan… <span style="font-style: italic;">Nyugodt</span> minden?<br /> De jó is volt a csend és béke. Furcsa volt, de jó volt.<br /> Mégis… Talán egy kicsit sok volt. <span style="font-style: italic;">Túl jó? </span> Mintha minden egy kicsit túl átlátszóvá vált volna.<br /> Próbáltam odafigyelni az Ápoló szavaira, de nem igazán tudtam kivenni, miről beszél. Tündérekről…? Lovagokról…? Valami ilyesmi.<br /> A szívem vadul dobogott. Már napok óta. Talán egy hete. De minden csendes és nyugodt volt.<br /> <span style="font-style: italic;">Lehet, hogy ez mégsem jó dolog? </span><br /> Biztosan amiatt a kis rózsaszín pirula miatt van – gondoltam akkor. – <span style="font-style: italic;">Hangulatjavító! </span> Vagy a másik miatt…? Amit meg kell inni?<br /> Lehúnytam a szemem.<br /> Nem. Biztosan a rózsaszín gyógyszer az!<br /> A szívem továbbra is vadul dobogott.<br /> Kinyitottam a szemem, és az Ápolóra mosolyogtam, aki mintha mondott volna valamit. Bólintottam, ő pedig megnyugodva visszatért a könyvhöz. <br /> Újra kinéztem az ablakon. A tündérekre gondoltam, és az álomra. Azt kívántam, hogy bárcsak ott lehetnék velük újra. Hiszen az egész olyan csodálatos volt!<br /> A fekete madarak még mindig nem voltak sehol.<br /> – Lehet, hogy meghaltam? – kérdeztem hirtelen vidáman. Az Ápoló köhögni kezdett: <br /> – Mi… Micsoda?<br /> – De nem teljesen – próbáltam nyugtatni. – Csak félig… Csak kicsit.<br /> Kiszaladt és a Doktor úrral jött vissza, aki nem szólt egy szót sem, csak adott egy <span style="font-style: italic;">injekciót</span>, és a szívem akkor mintha egy kicsit lelassult volna.<br /><br /><div style="text-align: center"><span style="font-weight: bold;font-size:130%;" >II.</span></div><br /><br /><span style=" font-size:130%;" >1.</span><br /><br /> A fiú szélsebesen szaladt a fák között, alig bírtam utolérni.<br /> – Hé! – kiáltottam utána, de ő csak szaladt tovább, hátra sem fordult. – Rossz irányba futsz! El fogsz tévedni!<br /> Nem tudtam, hogy hogyan kerültünk oda, csak annyit tudtam, hogy ha nem állítom meg, akkor még véletlenül befut a rossz fák közé, és akkor…<br /> – Hé! – kiáltottam újra, hatástalanul.<br /> Csak abban a pillanatban hallottam meg, hogy valaki szalad utánunk. Valaki üldözött minket!<br /> – Mi történik itt? – tűnődtem magamban, és közben majdnem elbotlottam egy fa kiálló gyökerében.<br /> Sötét éjszaka volt, mezítláb futottunk a hóban a sűrű erdő kellős közepén, de mégsem fáztam.<br /> Üldözőnk egyre közelebb ért. Már szinte csak néhány lépésre volt mögöttem.<br /> – Hé! – kiáltottam még egyszer a másik kisfiúnak. – Ne arra menj!<br /> De akkor már ki kellett térnem. Jobbra fordultam.<br /> Csak futottam és futottam, míg az üldöző csörtetése végre elhalkult.<br /> Megálltam, hogy kifújjam magam.<br /> A levegő friss volt, az erdő pedig nagyon csendes. Talán egy kicsit túl csendes.<br /> Vajon mi lehet a másik fiúval? – tűnődtem. – Remélem rendben van, sikerült megmenekülnie és a rossz fákat is elkerülte.<br /> De nem voltam biztos benne, és szörnyű gyanú kezdte ütötte fel bennem a fejét.<br /> Egy lépést tettem előre.<br /> – Lehet, hogy mégiscsak meg kéne keresnem? – mondtam fennhangon, és mintha a fák válaszul sóhajtottak volna.<br /> Elindultam visszafelé. A saját nyomaimat követtem, amíg vissza nem jutottam oda, ahol irányt változtattam.<br /> Ott több lábnyom találkozott, mindegyik gyereké, és két pár lábnyom ment tovább abba az irányba, amerre eredetileg én is tartottam volna. Elkezdtem hát követni őket.<br /> Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy néhány lábnyom vérrel telítődött, aztán pedig hirtelen megszakadtak, mintha mindkét gyerek egyszerre eltűnt volna a semmiben.<br /> – Félek! – mondtam és hirtelen jeges szél támadt, a fák pedig mintha gúnyosan felkacagtak volna.<br /> Felnéztem. Fekete fák magasodtak fölém, szinte áthatolhatatlan lett a rengeteg, és ahogy néztem bele a sötétségbe, elakadt a lélegzetem.<br /> – A rossz fák… – mondtam levegő után kapkodva. A fekete fák pedig csábítóan susogtak, és magukhoz hívtak.<br /> Megfordultam, és elindultam visszafelé. Semmit sem tehettem.<br /> Másnap reggel a fiú, aki a bagolytollat találta a párnáján pár héttel azelőtt, nem ébredt fel, és még a délelőtt folyamán átszállították a Béről az Ára.<br /><br /><span style=" font-size:130%;" >2.</span><br /><br /> – Az én hibám, hogy Samuel nem ébred fel… – mondtam az Ápolónak, de ő próbált nyugtatni, és megkért, hogy ne beszéljek badarságokat.<br /> Már egy hete nem aludtam. Biztos voltam benne, hogy a rózsaszín gyógyszer miatt, de bármennyire is könyörögtem az Ápolónak, ő azt mondta, hogy Doktor úr rendeletét be kell tartani. Pedig akkoriban már nem is járt be hozzám a Doktor úr.<br /> – De már nem is vagyok vidámabb, csak… Nem alszom.<br /> Nem hitt nekem. Azt mondta, hogy amikor benéz éjszakánként a szobámba, akkor igenis ott fekszem csukott szemmel, és alszom. De tudtam, hogy minden reggel ágyneműt kell cserélnie nekem, mert csupa sár. Sejtettem, hogy biztosan unja, de nem szól semmit. Éppen ezért nem értettem, hogy akkor miért nem hisz nekem.<br /> – Pedig nekem <span style="font-style: italic;">igazán</span> aludnom kell… Mélyen. Csak úgy tudom… Visszahozni. Így hiába megyek az erdőbe! Így nem találom. Így nem jutok elég messzire.<br /> De az Ápoló hajthatatlan volt, és mindenképp be kellett vennem a gyógyszereimet. Még a számba is benézett, hogy meggyőződjön róla, biztosan mindet lenyeltem.<br /> – A Doktor úr rendelkezésére – mondta.<br /> Furcsa fények születtek mindenhol, és kezdtek magukba húzni. <br /> – Ez nem jó – mondtam, és éreztem, hogy sűrű nyál folyik a számból.<br /> Aztán kikeltem az ágyból. Az Ápoló nem volt sehol.<br /> Elindultam az ablak felé, de hirtelen ötlettől vezéreltetve, hátrafordultam.<br /> Ott feküdtem az ágyban, és mélyen aludtam. A szemhéjam alól sárga fény sugárzott.<br /> Valóban alszom – gondoltam, de a gondolataim mintha a fejemen kívül szólaltak vona meg, és szörnyen visszhangoztak. – Igaza volt az Ápolónak.<br /> Aztán a sárga fénynyalábokra léptem, és hirtelen az éjszakai erdőben találtam magam.<br /> Tettem pár lépést, és csak akkor vettem észre, hogy sárga fénnyel világítok magam is. Kissé zavarba jöttem, mert meghallottam, hogy a fák körülöttem morgolódni kezdtek.<br /> – Elnézést – mondtam nekik – de keresek valakit. Nem láttatok erre egy kisfiút? Olyan idős lehet, mint én. <br /> A fák azt feleték, hogy nem láttak, és megkértek, hogy álljak tovább, és hagyjam őket aludni.<br /> Elindultam, de nem igazán tudtam, hogy merre menjek.<br /> – Samuel! – kiáltottam el magam és nem törődtem a méltatlankodó fákkal. Meg kellett találnom Samuelt.<br /> – Samuel!<br /> Tettem még néhány lépést.<br /> – <span style="font-style: italic;">Így sosem fogsz rábukkanni! </span> – mondta egy nagyon, nagyon mély hang hangosan dörögve, de ahogy körülnéztem, nem láttam senkit.<br /> – Hát akkor mit kéne tennem? – kérdeztem vissza, és közben próbáltam rájönni, hogy kivel is beszélgetek.<br /> Nem volt ott senki, csak a kopasz fák susogtak álmosan.<br /> – Nem jó helyen keresed… – mondta a hang már nem annyira dörögve. – Még nem érted… A varázslatot…<br /> – Milyen varázslatot? – kérdeztem, és közben körbejártam, továbbra is a hang gazdáját kutatva.<br /> Senki, csak a fák.<br /> – A helyeket…. Az erdőt… A <span style="font-style: italic;">birodalmakat</span>. Túl korai még…<br /> – Nem értem, hogy miről beszélsz… – mondtam, és megálltam egy óriási, ősöreg tölgy előtt.<br /> Az öreg tölgy pedig válaszolt.<br /> – A sötétség varázsolt… Úgy, ahogy a <span style="font-style: italic;">testvérek</span> is tudnak… A <span style="font-style: italic;">vadonban rejtezők</span>.<br /> Leültem a hóba vele szemben. Még mindig világítottam, de úgy tűnt, őt nem zavarta.<br /> – Úgy érted, hogy… A tündérek?<br /> Talán egy percig hallgatott.<br /> – Igen... Úgy hiszem, ez a nevük – manapság.<br /> Nagy levegőt vettem, és körülnéztem.<br /> – De… Hogyan hallom, hogy mit mondanak a fák? Máskor nem szoktam.<br /> Újabb rövid hallgatás.<br /> – Nem tudom – mondta végül. – Talán egy idő után mindig hallani fogsz minket… Bár lassan már nem sokan maradunk errefelé… Úgy értem, egyre többen válnak rosszá, főleg ott… Az <span style="font-style: italic;">őrült kövek</span> körül.<br /> – Az <span style="font-style: italic;">őrült kövek…</span>? A Kórház? Én is onnan jöttem… Valóban furcsák ott a fák.<br /> Ő csak hallgatott.<br /> – Az én nevem Nick – mondtam végül. – És a tied mi, <span style="font-style: italic;">bölcs fa</span>?<br /> – Nem tudom… – válaszolta ő. – Elfelejtettem… Tudod, én vagyok a legöregebb a környéken.<br /> Bólintottam.<br /> – Akkor Öreg Fának foglak hívni – mondtam neki. – Szóval… A sötétség varázsolt…?<br /><br /><span style=" font-size:130%;" >3.</span><br /><br /> Az a rózsaszín pirula! Fura dolgokat művelt velem. <br /> Reggel egyet, este egyet. <span style="font-style: italic;">Hangulatjavító! </span> Csak azt nem értettem, hogy miért akarja a Doktor úr, hogy este is bevegyem, hiszen úgyis csak alszom utána, nem? Ahhoz meg minek olyan nagy jókedv?<br /> A képek, fények és színek akkoriban már elég gyakran elvesztették értelmüket, a tárgyak néha olyan új formákat öltöttek, amelyeket egyáltalán nem ismertem fel, és nem is hittem volna, hogy létezhetnek. Az Ápoló felolvasásait, bár én próbáltam odafigyelni, továbbra sem értettem, de ügyeltem nagyon, hogy nehogy észrevegye, mert nem akartam megbántani. Bár… Igazából nem is voltam benne biztos, hogy valóban ő van ott, nem csak egy korábbi emléket élek meg újra meg újra.<br /> – Szerintem túl sok a gyógyszer – mondtam neki egyszer, de nem hiszem, hogy értette, mert csak letörölte a nyálat a számról, és mosolyogni próbált. Láttam a szomorúságot a szemében. <br /> – Én csak egy kisfiú vagyok…<br /> Addigra már egyáltalán nem éreztem magam vidámnak, az árnyak egyre közelebb és közelebb merészkedtek hozzám, néha be is bújtak a takaróm és párnám alá, szinte kezdtem megszokni hidegüket.<br /> – Csak pihenj – mondta az Ápoló naponta százszor, én pedig pihentem, pedig már nagyon untam.<br /> – Túl sok a gyógyszer – mondtam az árnyaknak, de őket nem nagyon érdekelte, csak keringtek körbe-körbe, és néha átrepültek rajtam.<br /> – Én csak egy kisfiú vagyok.<br /> Sokszor pedig csak azt kívántam, hogy bárcsak elvinnének a fekete madarak magukkal, csak fel, fel az égbe, de nem voltak sehol, és arra is rájöttem, hogy valószínűleg amúgy is túl nehéz lennék nekik.<br /> – Túl sok a gyógyszer! – kiáltottam szemközt az üres falnak. – Vissza kell mennem az erdőbe…! Hát nem érted?!<br /> Néha pedig éjszakánként mintha tüzet gyújtottak volna bennem és körülöttem, és amikor sikoltozva felébredtem, nem értettem, hogy miért vagyok lekötözve.<br /> – Már a lepedő sem sáros! – mondtam az Ápolónak, de ő csak letörölte a nyálat a számról, és szomorúan mosolygott.<br /> Sírni támadt kedvem.<br /> – Már a lepedő sem sáros…! <span style="font-style: italic;">Hát nem értitek?! </span><br /><br /><span style=" font-size:130%;" >4.</span><br /><br /> Samuel már egy hónapja nem ébredt fel, és időközben teljesen megőszült.<br /> Néha, tisztább pillanatomban meglátogattam szobájában, persze nem testben, hanem gondolatban, és csak néztem, ahogy ott fekszik teljesen mozdulatlanul, s ahogy néztem, szinte elviselhetetlen fájdalmat éreztem.<br /> – Tarts ki! – mondtam olyankor neki. – Kiszabadítalak… Az erdőből… Megígérem!<br /> De nem igazán tudtam, hogy hogyan, hiszen a rózsaszín gyógyszer teljesen magába szippantott, az erdőbe nem jártam már ki álmomban, és az ilyen tiszta pillanatok is igencsak ritkák voltak.<br /> De valahogyan meg kellett próbálnom!<br /> Az Ápoló felolvasott. Szavai lassan, artikulálatlanul buktak elő torkából, mint valami óriási, sötét folyam az idők hajnalán. Nem értettem egy szót sem belőle.<br /> Megpróbáltam jobban odafigyelni, de a mindenfelé villózó színes fények folyton elterelték a gondolataimat. <br /> – Így nem fog sikerülni... – énekelték, és én elmerültem csodálatos hangjukban. – Figyelned kell!<br /> A zöld, kék és sárga fények a fejem körül keringtek, és lágyan megsimították az arcomat.<br /> – Figyelj oda! – súgták a fülembe, de én nem értettem, miről beszélnek.<br /> – Én csak… Táncolni akarok… Veletek! – mondtam nekik. – Csak azt…<br /> A fények kissé sötétebbek lettek, vörössé, lilává és bíborrá változtak, és fújni kezdtek rám.<br /> – Nem lehet…. Menni kell tovább! – mondták az új színek és hangjuk nem volt túlságosan barátságos. – Még dolgod van! – Kezdtek kihűlni, szörnyen hideggé váltak, mintha a jégcsapok lettek volna.<br /> – Ne…! Így ne érjetek hozzám! – kérleltem őket, de bebújtak a takaró alá, és hozzádörgölőztek a lábamhoz.<br /> – Fel kell ébredned! – mondták. – Samuelnek szüksége van rád!<br /> Samuel…! Ismerősen hangzott.<br /> Samuelnek fekete a szeme – gondoltam.<br /> Hirtelen minden fehér fénnyel kezdett világítani, majd a fény magába húzott.<br /> Samuelnek fekete a szeme – gondoltam újra. De Samuel miattam tévedt el…! Segítenem kell neki!<br /> A fehér fényből az Ápoló alakja bontakozott ki, ahogy az ágyam mellett ül, és felolvas.<br /> Még mindig nem értettem, hogy mit mond.<br /> Összeszedtem minden erőmet.<br /> – Az… – mondtam neki, mire kissé csodálkozva felém fordult.<br /> – Mondtál valamit, Nick? – kérdezte, és visszatartotta a lélegzetét.<br /> – Az… – próbáltam újra, de a szoba elkezdett forogni körülöttem.<br /> Izgatottan előrébbhajolt, és fülét a számhoz tartotta.<br /> Ökölbeszorítottam mindkét kezem, és megfeszítettem a testem.<br /> – Az… Ab… Az <span style="font-style: italic;">ablak! </span> – sikerült végre kinyögnöm, és akkorra már majdnem elnyelt a sötétség.<br /> Az Ápoló úgy fordult hátra mintha egy lassított felvételen látnám, én pedig csak próbáltam eszméletemnél maradni.<br /> – Mi az…? Nick? – jött az Ápoló hangja a messzeségből. – Ezt te csináltad? De hogyan…?<br /> Akkor már fogalmam sem volt, hogy miről beszél, sőt arról sem, hogy hol vagyok.<br /> – Egy felirat az ablakon? – mondta az Ápoló. – De… Fordítva van írva! Hátulról előre… Milyen érdekes!<br /> Csak lebegtem a semmiben.<br /> – De talán ki tudom olvasni…<br /> Csak nyugalomra vágytam.<br /> – "Tedd be a párnája alá… A <span style="font-style: italic;">bagolytollat! </span>" Hát ez érdekes…! Furcsa egy felirat.<br /> Azután egy ideig nem tudtam, hogy mi történik, de napnyugtára kissé magamhoz tértem.<br /> Aznap este, amikor a gyógyszereimet adta be, az Ápoló elfelejtett benézni a számba.<br /> – Végre! – gondoltam miután elment, és kiköptem azt az átkozott rózsaszín pirulát, az pedig begurult az ágy alá.<br /><br /><span style=" font-size:130%;" >5.</span><br /><br /> – Engedjetek be! – parancsoltam, és a rossz fák szétnyíltak előttem.<br /> Beléptem a sötétségbe. Azonnal rettentő fagy ölelt körül, olyan, hogy hosszú percekig mozdulni sem bírtam.<br /> Menni kell tovább! Menni kell tovább! – gondoltam, és nagy nehezen tettem még egy lépést.<br /> Suttogó hangok próbáltak magukhoz csábítani, kérleltek, hogy csatlakozzam hozzájuk.<br /> Nem! Ne figyelj oda! Samuelért jöttél… Csak őrá gondolj! – bíztattam magam.<br /> Tettem még egy lépést, de hirtelen szörnyű remegés tört rám.<br /> Gyerünk – gondoltam. – Menj tovább… Ez… Élet és halál kérdése!<br /> Egy pillanatra lehunytam a szemem, és nagy levegőt vettem.<br /> – Samuel! – kiáltottam tele torokból.<br /> Semmi. Csak a fák susogtak baljós dolgokat, halálról és soha el nem múló sötétségről.<br /> Megmakacsoltam magam, és elindultam előre.<br /> – Samuel! – kiáltottam újra.<br /> Semmi. De mentem tovább. A fák fenyegető dolgokat vágtak a fejemhez, és örök kárhozatról meséltek.<br /> – Samuel! – kiáltottam, és végre halvány, remegő fény villant fel a távolban.<br /> Futni kezdtem a fény felé.<br /> – Samuel, te vagy az?!<br /> A fény erősödött.<br /> És akkor kiértem egy tisztásra, de ahogy felnéztem az égre, azon egyetlen csillagot sem láttam, csak a fák zúgtak őrülten körülöttem.<br /> Samuel a hátán feküdt a hóban, bőre és haja a hóval teljesen egyszínű, a szájából vékony vércsík szivárgott, a szeme teljesen kifordult.<br /> – Uramisten! – kiáltottam. – Hát mi történt veled?!<br /> A fény a feje alól világított.<br /> Letérdeltem mellé, és megfogtam a homlokát. Olyan hideg és merev volt, mint egy jégszobor.<br /> – Ó, ne…! Elkéstem?<br /> De amint a mellkasára néztem, megláttam, hogy lélegzik.<br /> – Gyerünk, ébredj fel! Kérlek… – súgtam a fülébe.<br /> A szája széle kissé megremegett.<br /> – Igen! – folytattam. – Fel kell ébredned! Ez csak egy rossz álom.<br /> – <span style="font-style: italic;">És ki mondta, hogy fel akar ébredni? </span> – kérdezte a sötétség, én pedig mintha végtelen mélység felett találtam volna magam, hirtelen szörnyen szédülni kezdtem.<br /> – Mit… Mit tettél vele? – kérdeztem.<br /> – <span style="font-style: italic;">Ugyan már! </span> – felelte a sötétség – <span style="font-style: italic;">Én egy ujjal sem értem hozzá… Csak meséltem neki… Csodálatos dolgokról…</span><br /> És gúnyosan felnevetett, én pedig egyre jobban szédültem.<br /> – De hát… Miért?<br /> – <span style="font-style: italic;">Miért ne?!</span> – kiáltotta. – <span style="font-style: italic;">De egyébként nehogy azt hidd, hogy nem a te hibád! Minden a te hibád! Én téged akartalak, te hálátlan…!</span><br /> Csak akkor vettem észre, hogy gonoszul izzó szemek figyelnek a bokrok közül.<br /> Ketten vannak – gondoltam. – Két szempár…<br /> Az egész világ forgott körülöttem.<br /> Nem bírom tovább! – gondoltam, és lefeküdtem Samuel mellé a hóba.<br /> Az izzó szemek közelebb merészekedtek.<br /><br /><span style=" font-size:130%;" >6.</span><br /><br /> – Ébredj fel! – hallottam halkan a távolból. – Ez csak egy rossz álom! Te magad mondtad.<br /> Samuel! – gondoltam magamban, és ki akartam mondani hangosan is, de a sötétség teljesen magába húzott, továbbra is kegyetlen és nyugtalanító dolgokat súgott nekem, és úgy éreztem, mintha kettészakadtam volna.<br /> – Gyerünk! Fel kell ébredned! – jött Samuel hangja szörnyű messzeségből. – Vissza kell mennünk…<br /> Igaza van! – gondoltam. – Vissza kell mennünk… De hogyan? Nem emlékszem… A sötétség varázsolt...<br /> – Ébredj fel! – hallottam újra Samuelt. – Együtt kell visszamennünk…! Nem hagyhatlak itt!<br /> Hideg hóban feküdtem. Sűrű sötétség kellős közepén.<br /> Fel kell ébrednem! Nem mehet vissza nélkülem... – gondoltam, és egyre csak az járt az agyamban, hogy felébredjek.<br /> A sötétség nagy hangon méltatlankodni kezdett körülöttem.<br /> Aztán fény gyúlt, és arra riadtam, hogy valaki őrült módon ráz.<br /> – Nem kellek én ahhoz, hogy visszamenj… Hiszen nálad van a Ez <span style="font-style: italic;">fény…</span> Az elég – mondtam neki. Eltartott néhány pillanatig, amíg a szemem hozzászokott a ragyogáshoz.<br /> – Nem hagyhatlak itt! – mondta.<br /> Samuelnek még mindig fekete volt a szeme, de nagyon kedvesen mosolygott, és az árnyéka nagyon halvány volt. A szájából kétoldalt széles csíkban folyt a vér.<br /> – Uramisten, Samuel, te iszonyúan vérzel! – kiáltottam. A fák gonoszul felnevettek körülöttünk.<br /> – Te is – mondta Samuel, és szánakozva megcsóválta a fejét.<br /> Ahogy magamra néztem, láttam, hogy pizsamámat szétszaggatták, a testemet szörnyű horzsolások és karmolások borították, mintha valami vadállat kapott volna el.<br /> – Úristen! – mondtam, és hányingerem támadt.<br /> Samuel felemelt, és húzni kezdett.<br /> – Gyerünk, mennünk kell!<br /> Próbáltam együtt lépni vele, de a lábunk néha összeakadt, és elestünk.<br /> A bozótban ilyenkor mindig nagy csörtetés támadt körülöttünk.<br /> – Ez <span style="font-style: italic;">ő! </span> – mondta egyszer Samuel, és iszonyúan remegni kezdett. <br /> – Ne félj! – nyugtattam. – Csak tarts magasabbra a fényt… Úgy nem tud a közelünkbe jönni.<br /> Feljebb emelte a fényt, és botladoztunk tovább. A bozótból a két izzó szempár követte minden lépésünket.<br /> – Különben is nem ő, hanem <span style="font-style: italic;">ők</span> – mondtam Samuelnek. – Ketten vannak.<br /> Meglepetten nézett rám, és könnyek csordultak ki a szeméből.<br /> – Te… Nem tudsz semmit… – mondta halkan.<br /> De nem volt idő arra, hogy a kérdést feszegessem.<br /> – A fény… Kivezet minket. Csak mennünk kell tovább – mondtam inkább.<br /> Az erdő kis idő után normális erdővé változott körülöttünk, a fák normális fákká.<br /> – Így – mondtam Samuelnek. – Most már tényleg felébredhetsz… Innen már biztonságos.<br /> A fény kezdett halványulni a kezében.<br /> – Honnan tudod?<br /> Akkor már le kellett ülnöm.<br /> – Az Öreg Fa mondta – feleltem. – A fényről is ő mesélt...<br /> – És veled mi lesz?<br /> Megráztam a fejem.<br /> – Miattam ne aggódj. Én visszatalálok.<br /> Letette a fényt a lábam elé.<br /> – Köszönöm, hogy megmentettél! – mondta, és eltűnt.<br /> Nagyot sóhajtottam:<br /> – Ne nekem köszönd, hanem az Ápolónak – mondtam az üres erdőnek. – Az övé minden érdem.<br /> A fény lassan kihúnyt, de nekem nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, egy fehér bagolytoll fekszik a hóban. Végül úgy döntöttem, hogy nem veszem fel, jó helyen van ott, ahol van.<br /> – A bagolytollat is ő tette be a párnád alá…<br /> Behunytam a szemem, és mélyet szippantottam a hideg levegőből, de a fagyos szél semmilyen illatot nem hozott.<br /> – Köszönöm – suttogtam a fáknak, csak reméltve, hogy valahogy eljuttatják az üzenetet az Öreg Fához, aztán elájultam.<br /> Egy idő után mintha az Ápolót hallottam volna, ahogy sikoltozik, a Doktor úr pedig azt magyarázta, hogy ennyi vért ő még életében nem látott.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4660689050174018445.post-1236040585908197872010-09-26T14:33:00.000-07:002010-09-26T14:37:15.775-07:00XLibris Terra<div style="text-align: justify;">Az XLibris Terra elindult! Az olvasó megtalálhatja a megfelelő oldalon az első teljes regényt .pdf formában. Ez most az enyém, az <span style="font-style: italic;">iDeal</span>, mert egyelőre ez készült el. Egy hónapon belül fenn lesz Kódai Richárdtól <span style="font-style: italic;">Tükörjáró</span>.<br /><br />Jó szórakozást.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-4660689050174018445.post-80599690660137191892010-09-18T02:35:00.000-07:002010-09-18T02:46:22.557-07:00Noga Nkagisang III-IV.<div style="text-align: justify;"><br />Írta: <a href="http://terraeditorials.blogspot.com/2010/09/kodai-richard.html" target="_blank">Kódai Richárd</a><br /><div style="text-align: center;"><span style="font-weight: bold;font-size:130%;" >III.</span></div><br /><br />1.<br /><br /> Nem volt szabad válaszolnia semmilyen kérdésre, csak Mr. vagy Mrs Featherstone jelenlétében.<br /> A köpcös családfőn látszott, hogy mennyire nem szívesen van jelen, de még így is az egyik legszebb öltönye volt rajta, arany nyakkendőtűvel. Nkagisang úrnője roppant idegesnek tűnt, egyfolytában a kezét tördelte.<br /> – Ne aggódj. Minden rendben lesz – nyugtatta férje időnként, Nkagisanghoz viszont egyszer sem szólt.<br /> Ha kérdezték, itt hivatalosan is Maryként kellett bemutatkoznia. Mary Brown. Elég egyszerű volt megjegyezni.<br /> Amikor felvették az adatait, végig Mrs. Featherstone beszélt helyette, és olyanokat mondott, hogy csak néhány hete dolgozott náluk a lány, és hogy alig beszél angolul, meg hogy nem is tudják, hogy van-e biztosítása, de ők minden költséget állnak.<br /> Mr. Featherstone csak bámult maga elé és csak néha-néha bólintott arra, amit a felesége mondott, aztán, amikor egyszer csak a sápadt arcú, magas és vékony Dr. Allen jelent meg az ajóban izgatottan felugrott. Szélesen mosolyogva mentek ki a folyosóra, és Nkagisang az üvegablakon túl látta, hogy izgatottan beszélgetnek. Majd egyszer csak gazdája vastag borítékot halászott elő a zakója zsebéből, egy ugyanolyan borítékot, mint amit annak idején a férfi kapott, aki a Földről idekísérte, és az orvos kezébe nyomta. A férfi egy percig tiltakozott, majd mégis eltette az ajándékot.<br /> Nem sokára rá a lányt egy másik folyosóra vitték, ahol saját szobát kapott, saját holovízióval. Oda gazdái már nem jöttek vele, és a nővérek is magára hagyták.<br /> Csak feküdt teljesen egyedül, és várt. A remegés a hasában egyre erősödött. Néha görcsösen összerándult.<br /> A holovízióban egy népszerű orvosi szappanopera ment éppen, amit Mrs. Featherstone nagy ritkán nézett, majd reklámok következtek és legalább háromszor bemondták, hogy New California lakóinak állampolgári kötelessége az illegális földiek feljelentése, és alkalmazásuk börtönbüntetéssel sújtandó.<br /> Egy idő után fiatal, világosbarna bőrű orvos jelent meg, aki Chandraként mutatkozott be, és arra tanította, hogy hogyan kell szülés közben lélegezni és az újszülöttet megából kinyomni. Nkagisang igyekezett mindent úgy csinálni, ahogy mondták neki, de nem nagyon érzett semmit, hasogató fejfájáson kívül. Nem tudta, hogy jutottak-e valamire is.<br /> Egy idő után Dr. Allen jött be, hevesen vitatkoztak Chandrával, és olyan kifejezéseket használtak, amiket Nkagisang nem értett. Csak annyit hallott ki, hogy nem kaphat nyugtatót, sem fájdalomcsillapítót, valamint, hogy lehet, a szülés magától nem fog megindulni.<br /> De a lány nem is figyelt nagyon, csak a holovíziót nézte, amelyen éppen újabb reklámok futottak. Az egyikben mosolygó család sétált New California tengerpartján, és ez Nkagisangnak ismét a Földet és gyerekkorát juttatta eszébe.<br /> Mama – gondolta akkor magában. – Ha tudnád! Én is hamarosan mama leszek! Kisunokád lesz. Bárcsak láthatnád...<br /> Egy könnycsepp gördült ki a szeméből.<br /> MINDENÜTT JÓ, DE LEGJOBB OTTHON! NEW CALIFORNIA – fejeződött be a reklám, a lány pedig majdnem elsírta magát, hirtelen annyira hiányzott neki régi otthona.<br /> Aztán arra eszmélt, hogy a két orvos mindenféle műszerekkel vizsgálja, és egyre csak a fejüket csóválják.<br /> – Nincs minden rendben – mondták neki. – A magzat nincs jó pozícióban, és így hiába is próbálkozunk, nem tud kijönni.<br /> – Műtenünk kell – mondta aztán Dr. Allen még néhány vizsgálat után. – Fel kell, hogy vágjuk a hasadat, hogy kiszedjük a babát.<br /> Nkagisang csak mosolygott, és bólintott.<br /> – Lehet, hogy fájni fog.<br /> A lány megcsóválta a fejét még mindig mosolyogva, Dr. Allen pedig csak bólintott.<br /> Egy idő után újabb szobába gurították, ahol mindenki fehér maszkot viselt és egy roppant erős fényű lámpa alá fektették. Egy perc után már csak fekete és fehér foltokat látott, és úgy érezte, hogy a szemgolyóit tüzes vasszögekkel szúrkálják hátulról, a koponyájából.<br /> Dr. Allen nyugodt hangon megkérte, hogy csak hunyja be a szemét, és próbáljon olyan mozdulatlanul lenni, amennyire csak lehet. Valaki megjegyezte, hogy talán mégis csak altatni kellene, mire az orvos lehordta, hogy csak végezze a dolgát, és semmi mással ne törődjön.<br /> Aztán már csak monoton, egyszavas mondatok követték egymást:<br /> <span style="font-style: italic;">Lézerszike.<br /> Törlés.<br /> Szívás.<br /> Csipesz. </span><br /> – Megvan – mondta egyszer aztán valaki, de a lány nem érzett semmit.<br /> – Nincs légzés – jelentette egy női hang, majd gyengéd paskolás hangjai következtek.<br /> Nkagisang felemelte a fejét. Még mindig csak foltokat látott.<br /> – Hogyhogy nincs légzés? – kérdezte, és érezte, hogy elfogja a pánik.<br /> Férfiak kiáltottak rá, hogy maradjon nyugton, hiszen még nyitva van.<br /> – Mit jelent az, hogy nincs légzés?! – kiáltotta.<br /> De abban a pillanatban gyermeksírás hangzott fel, és Nkagisangot is azonnal elkapta a zokogás, és az egész teste rázkódott.<br /> – Hát ez remek! – jegyezte meg egy férfi hang idegesen. – Hogyan zárjuk így össze?<br /> – Csak várjanak egy kicsit. Nem lesz semmi baja – hallatszott Dr. Allen hangja.<br /> – Ez az én babám? – kérdezte akkor Nkagisang még mindig rázkódva. – Az én kicsikém? Nem látom!<br /> Kétségbeesés kerülgette.<br /> – Kérem, hadd fogjam meg! Csak egy pillanatra! Nem látom.<br /> – Tényleg csak egy percre. Még össze kell, hogy varrjuk a hasadat – mondta Dr. Allen.<br /> Kicsi, meleg testet tettek a mellkasához. Fülsüketítően sírt, és ahogy Nkagisang kinyúlt, hogy megsimogassa, elátkozta a kezét, hogy alig érez valamit.<br /> – Szia, baba! – súgta. – Szia, kicsikém! Nem is hiszem el, hogy vagy! Te az enyém vagy... Csak az enyém. Senki másé!<br /> A foltok csak nem akartak kitisztulni a szeme előtt, és ebben valószínűleg a sírás sem segített.<br /> – Mary! Drágaságom! Be kéne fejeznünk a műtétet. És a kicsit is meg kell, hogy mosdassuk.<br /> A lány csak bólintott. Mosolyogott és tovább folytak a könnyei. Legalább tíz éve nem érezte magát ilyen boldognak, ha egyáltalán valaha is boldog volt. Még az elixírtől sem.<br /> – Persze – mondta. – Semmi baj.<br /><br />2.<br /><br /> Kislány volt. Dr. Allen szerint teljesen kifejlett, és egészséges, de megbecsülni sem tudta, hogy a lány valójában mennyi ideig volt terhes. Nkagisang olyan két hónappal azelőttre becsülte, hogy hízni kezdett. Az orvos akkor közölte vele, hogy a vérzések valószínűleg annak voltak köszönhetők, hogy a baba túlságosan gyorsan nőtt és megrepesztette a méhe falát.<br /> Ezenkívül többször is hangsúlyozta a helyzet különlegességét, majd magára hagyta a lányt. Nkagisang csak feküdt külön kis szobájában, és várta, hogy behozzák az újszülöttet.<br /> Nem sokat kellett várnia, egy nővér puha, fehér takaróba bugyolált apró testtel jelent meg és a kismama karjaiba tette. Nkagisang most először láthatta normálisan kislányát, nem sírt már, csak mosolygott.<br /> Az újszülött kicsi volt, rózsaszín és ráncos, mégis a legszebb jelenség, amit valaha látott. Csak aludt békésen, és szinte alig mozdult.<br /> A nővér kiment és Dr. Allen jött be újra.<br /> – Van egy ajándékom is – mondta az orvos, és egy injekciót vett elő a zsebéből. – Itt az ideje az újabb adagnak.<br /> A lány elcsodálkozott. Most nem is érezte a vágyat egyáltalán.<br /> Az elixírtől egy kicsit megnyugodott, de semmi különlegeset nem érzett. Boldog volt nélküle is.<br /> Dr. Allen egy széket húzott az ágyához, és komoly arccal leült mellé.<br /> – A kislányod különleges, ezt tudnod kell, drágám. Te rohamosan gyógyulsz, téged hamarosan hazaengedünk. De őt még megfigyelés alatt kell tartanunk, legalább egy napig. Azt sem tudjuk, hogy neki szüksége van-e az elixírre, mint neked, nem tudjuk, hogy lehet-e komplikáció... Lehet-e beteg attól, hogyha hazaviszed magaddal, vagy lehet-e beteg egyáltalán, valójában semmit sem tudunk róla...<br /> Nkagisang bólintott. Megértette.<br /> Dr. Allen láthatóan megkönnyebbült. Izgatottan felállt.<br /> – Remek! Ó, ha tudnád, hogy mennyi kérdés merül fel az emberben ezzel a csodálatos jelenséggel kapcsolatban...!<br /> És az orvostudomány fejlődéséről, gyógyíthatatlan betegségek gyógyításáról, megnyíló ösvényekről kezdett el hadarni, de a lányt egyáltalán nem érdekelte.<br /> Számára már csak a kislánya létezett.<br /> A kisbaba megérezhetett valamit, mert ásított egyet, majd pislogva kinyitotta a szemét, és az anyjára nézett.<br /> Nkagisang meglepetten felült.<br /> – Doktor úr! A szeme! Látta a szemét?<br /> A kislány írisze halvány, fehér fényben derengett.<br /> Dr. Allen mosolyogva bólintott.<br /> – Igen, de ez még nem minden!<br /> A villanykapcsolóhoz lépett és leoltotta a fényeket.<br /> A sötétben az egész kisbaba derengett.<br /> – Nem radioaktív – jött Dr. Allen hangja a sötétből. – Megnéztük.<br /> Majd felkapcsolta a fényeket.<br /> – És még valószínűleg csak a kezdet. Mondom: a gyermek egy orvosi csoda! Igazából jelentenem kéne a felsőbb orvosi hivataloknak, de a gazdáid, hogy úgy mondjam, megkértek, hogy ne tegyem. Hiába, nagy hatalmuk van.<br /> Az orvos egy pillanatig szomorúan nézett és a fejét csóválta.<br /> – De, jut eszembe – mondta aztán újra izgatottan –, találtál már neki nevet?<br /> A lány megrázta a fejét.<br /> – Egyelőre még nem. Valami különlegeset akarok.<br /> – Azt el is hiszem.<br /> A következő néhány óra nyugalomban telt el.<br /><br />3.<br /><br /> Nkagisang táncolt és magában énekelt. A fájdalom a bokáját hasogatta, de nem törődött vele.<br /> Vacsorát készített: borjút, Mr. Featherstone kedvencét. Azonkívül tésztát, tört burgonyát és barnarizst főzőtt, spárgát, zöldbabot, kelbimbót párolt, zöldségsalátát készített, háromféle öntettel, a húshoz négyféle szószt, mindenkinek az ízlése szerint, fehér kenyeret sütött, fokhagymás vajat készített hozzá, édességnek pedig almáspitét, valódi almából, Mrs. Featherstone engedélyével, valamint csokoládéssüteményt, ha valaki éppen azt kívánta volna meg.<br /> Szépen megterített, és korábban végzett, mint a család lejött volna, úgyhogy volt ideje minden a főzéshez használt edényt elmosogatni, valamint letörölni a konyhapultot is.<br /> Először az ikrek jelentek meg, és hangosan érdeklődtek a menü iránt. Majd Andy lépett be az étkezőbe, rákacsintott, és csókot dobott felé. A lány rá sem hederített.<br /> Végül Mr. és Mrs Featherstone jelent meg, de Derick még mindig a szobafogságát töltötte, Aurélia pedig ez alkalommal már haza sem telefonált, hogy ne várják.<br /> A szülők komorak voltak, és szinte alig szóltak egy szót is, de a lányt nem érdekelte semmi, csak vidáman sürgött-forgott az asztal körül.<br /> Mr. Featherstone egyszer csak megdicsérte a borjút, és azt is hozzá tette, hogy talán ez alkalommal sikerült eddig a legjobban. Bár a bók egyáltalán nem hangzott hihetőnek, Nkagisang mégis mosolyogva fogadta, és hozott még szószt a családfőnek.<br /> Egy ideig csendben ettek, csak Andy méregette kihívóan, majd Pam végül megtörte a csendet.<br /> – Szóval kisbabád született? – kérdezte tőle.<br /> Nkagisang megtorpant egy pillanatra, majd a kezét izgatottan tördelve és szélesen mosolyogva válaszolt.<br /> – Igen – nyögte ki nagy nehezen, mert elsőre alig akart hang kijönni a torkán.<br /> – És hol van most? – folytatta a kislány.<br /> A lány kicsit közelebb lépet.<br /> – Még a kórházban. Megfigyelés alatt. De nemsokára hazahozhatom.<br /> Erre Mr. és Mrs. Featherstone nem szólt semmit, csak az ételüket piszkálták.<br /> – És ő is ugyanolyan kuka lesz, mint te vagy? – kérdezte hirtelen Becca, mire Pam a lábába rúgott az asztal alatt.<br /> <span style="font-style: italic;">Hogy merészelsz így beszélni a lányomról?! </span> – gondolta Nkagisang dühösen, de hangosan nem mondott semmit. Meglepődött a hirtelen indulaton, ami elkapta, szó nélkül megfordult és a konyhába sietett. Ott úgy döntött, hogy nem hagyja senkinek, hogy elrontsa a jó kedvét.<br /> De amikor visszament az étkezőbe az újabb fogásokkal, először kettős látása lett, majd a képek elcsúsztak egymáson, és forogni kezdtek.<br /> A lány behunyta a szemét, és mélyeket lélegzett.<br /> – Mondtam, hogy kuka – hallotta Becca suttogó hangját.<br /> Egy pillanat múlva jobban lett, és a vacsora hátralévő része eseménytelenül és viszonylagos csendben telt. A gyermeket már senki sem emlegette újra.<br /> Később, amikor Derick vacsoráját vitte fel tálcán, és a fiú hálószobájának ajtaja elé tette egy állványra, ahogy meghagyták neki, már meg is feledkezett az egész dologról.<br /> – Mary, te vagy az? – jött Derick hangja hirtelen az ajtó mögül. – Kérlek, ne menj még el.<br /> A lány megtorpant.<br /> – Nem beszélhetünk egymással – mondta magabiztosan. De mégsem mozdult.<br /> Derick szobájának ajtaja be volt zárva. A fiú hallhatóan egészen hozzásimult.<br /> – Csak annyit akarok kérdezni, hogy jól van-e. A gyerek.<br /> Nkagisang akkor ellágyult.<br /> – Igen, jól van – felelte vidáman. – Egészséges. És olyan gyönyörű!<br /> Derick egy kis ideig hallgatott.<br /> – Tudod, nem hiszem, hogy megengedik, hogy megtartsd. Anyáék.<br /> A lány megdöbbent.<br /> – De hát... Hogyan?<br /> – Gondolj csak bele. Ki fogja felnevelni? Te egyedül? Munka mellett? Én nem nevelhetem, nekem egyetemre kell mennem. Meg amúgy sem akarom. Nem akartam én egy zabigyereket. Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy apa legyek.<br /> Nkagisang körül forgott a világ.<br /> – Meg amúgy is mi lesz vele, ha te bekrepálsz. Úgy halottam, hogy már nem sokáig húzod.<br /> – Ez... Nem... Igaz – nyögte a lány. – Hiszen megígérték...<br /> – Te tényleg egy idióta vagy – jött a válasz az ajtó mögül.<br /> Nkagisang szinte megbénult az aggodalomtól. Lassú léptekkel indult el a folyosón, és amikor elég messze ért, még hallotta Derick ajtajának a kattanását, ahogy a KSzr a zárat pontosan egy percre kinyitotta, hogy a fiú bevegye a tálcáját. Ahogy megfordult csak egy pillanatra látta a fiút. Csak megvetés volt a tekintetében.<br /> Nkagisang bár igyekezett nem törődni a dologgal, mégis egész éjjel azon rágódott, amit Derick mondott, és alig tudott koncentrálni a munkájára.<br /> Mégsem mert a dologra rákérdezni egészen másnap késő estig.<br /><br />4.<br /><br /> Vacsora után elmosogatott és kitakarította a konyhát. Gazdái közben a holovíziót nézték a nappaliban.<br /> Nehezen lélegzett, mellkasa és a háta fájt, és látási zavarai voltak.<br /> Minden rendben lesz! Minden rendben! – mondogatta magában, de ahogy az idő telt, mégis egyre idegesebb lett.<br /> Még segített az ikreknek elrakodni a játékaikat, és lefektette őket. Andy szobájából nagy hangerővel őrült gitárzene hallatszott, de tudta, hogy a fiú is lefekszik nemsokára: másnap iskola.<br /> Mr. Featherstone mindig korán tért nyugovóra, és korán kelt. Őt Nkagisang szinte alig látta.<br /> Mrs. Featherstone még olvasott elalvás előtt, majd olyan tizenegy óra harminc perc körül hívatta a lányt a kötelező éjszakai pohár vízzel. <br /> Nkagisang keze annyira remegett, hogy majdnem kilötykölte a pohár tartalmát a padlószőnyegre.<br /> – Mi van veled? – kérdezte úrnője, de csak futólag nézett rá. – Jól vagy?<br /> Nkagisang bólintott, majd letette a poharat az éjjeliszekrényre.<br /> Aztán csak állt ott, és próbálta összeszedni a bátorságát.<br /> – Mi történt? – kérdezte Mrs. Featherstone. – Segíthetek valamiben?<br /> De rá sem nézett, csak a könyvet bújta.<br /> Nkagisang nagy levegőt vett.<br /> – A baba... Mikor hozhatom haza a babát? Arról volt szó, hogy egy napig lesz csak ott...<br /> Mrs. Featherstone behajtotta könyvet, és levette a szemüvegét. Hideg arccal nézett rá.<br /> – Tudod, drágaságom, beszéltünk erről Mr. Featherstone-nal. Szerintünk lehet, hogy mégsem a legjobb ötlet, hogy te neveld a gyermeket.<br /> Nkagisang hirtelen nagyon messziről hallotta a hangot, mintha egy kút fenekén lett volna.<br /> – Nem... Értem – nyögte.<br /> – Csak gondolj bele. Milyen életet szeretnél a lányodnak? A legjobbat, amit lehet, ugye? Azt pedig be kell látnod, hogy te nem vagy éppen a legideálisabb anya. Túl fiatal vagy még, sokat kell dolgoznod... Egyéb dolgokról nem is beszélve.<br /> – De... Hát...<br /> – Senki sem akarta ezt így hidd el. De a családnak figyelnie kell a hírnevére is. Hogy nézne ki, hogy egy gyereket, akinek nincs apja, nevelj itt a házban?<br /> – De... Van... Apja.<br /> Mrs. Featherstone akkor mélyen a szemébe nézett.<br /> – Nem! Nincs apja! Ezt jegyezd meg! Erről az egész históriáról senki sem tudhat! Amúgy is, mikor lenne időd törődni vele? Így is alig bírod tartani a tempót.<br /> – Meg... Tudom... Csinálni.<br /> – Nem, drágám. Nem tudod. Amúgy is mindegy már. Már lebeszéltük Dr. Allennel, hogy megfigyelés alatt tartja a gyermeket, és amint végez vele, a legjobb árvaházba íratjuk. Ne aggódj, talán egy pár éven belül meglátogathatjuk.<br /> Nkagisang rettentően fulladt, a szíve görcsbe rándult, a fájdalom a mellkasából az egész testére kisugárzott, úgy, hogy mozdulni sem bírt.<br /> – Nincs... Pár... Évem!<br /> Úrnője visszatette a szemüveget az orrára, és újra a könyv felé fordult.<br /> – Sajnálom, drágám. Ez az utolsó szavam.<br /> Nkagisang akkor tisztán hallotta, hogy valami megpattan az agyában.<br /> A látása kitisztult és hirtelen újra normálisan kapott levegőt. Kihúzta magát. Nem érzett fájdalmat.<br /> – Nem – mondta nyugodt hangon. – A baba az enyém! <span style="font-style: italic;">Baba az enyém! </span><br /><br />5.<br /><br /> Újra a fények vibráltak, a fájdalom és fulladás is visszatért.<br /> A padlón ült, valahol a házban, és megpróbált visszaemlékezni, hogy mi is történt, de a hasogató fejfájás nem engedte.<br /> Ahogy felnézett, először nem is ismerte fel a helységet, ahol volt, a villogó fények annyira eltorzítottak mindent.<br /> Eleshettem – gondolta tétován.<br /> De nem fájt semmije.<br /> Majd megérezte a szagot. Édeskés, de mégis markáns szag volt, nem tudta igazán mihez kötni, de olyan erősen volt jelen, hogy felfordult a gyomra.<br /> Megpróbált felállni, de megcsúszott. A padló sikamlós volt alatta.<br /> Tétován a szeme elé emelte a kezét. Amennyire ki tudta venni, valami sötét színű bevonat volt mindkét kezén és karján, ami ugyanolyan erősen bűzlött, mint a padló alatta.<br /> Mi a fene történt itt? – gondolta még mindig kábán.<br /> <span style="font-style: italic;"> Rendet raktunk. Az történt</span> – hallott egy hangot tisztán a fejében.<br /> Akkor kétségbeesetten térdelt fel.<br /> – Uramisten, ez vér! Ez mind vér! Mit tettem?!<br /> <span style="font-style: italic;"> Azt amit már régen meg kellett volna tenned!</span><br /> Felállt és támadólag felemelte az öklét.<br /> – Ki az?! Ki van ott?! – kiáltotta.<br /> <span style="font-style: italic;"> Csak egy régi barát. Hát nem ismersz meg?</span><br /> Leengedte a kezét.<br /> – Tsala...! Te visszajöttél hozzám! De... Mi történt?<br /> <span style="font-style: italic;"> Menj a konyhába!</span><br /> Nkagisang összeszorult gyomorral lépkedett a konyhába. Néha meg-megcsúszott, mert a rengeteg vér síkossá tette a padlót.<br /> Lehunyta egy pillanatra a szemét, és lélegzetvisszafojtva lépett be az üvegajtón.<br /> Ahogy elsőre ki tudta venni, többségük ott volt. A padlón feküdtek szétdobálva, de valahogy rendszertelenül, nem is értette, hogy hogyan.<br /> Beljebb lépett, és feljebb tekerte a világítást. A vibrálás alábbhagyott, másodperceken belül jobban látott.<br /> – De... Miért? – csak ennyit tudott kinyögni és elhányta magát.<br /> Szinte betöltve az egész teret a család darabokra szabdalva feküdt a konyhában. Nem is tudta kitalálni, hogy melyik testrész kihez tartozhat, a feldolgozóasztalon egy félig megcsonkított test feküdt, amelyből kések álltak ki. A fejek takaros sorban sorakoztak a konyhapulton.<br /> – Az ikrek... Nincsenek itt – nyögte.<br /> <span style="font-style: italic;"> Ők még kicsik. Nem tehetnek semmiről.</span><br /> Tétován beljebb ment.<br /> – Miért tettem ezt? Miért daraboltam fel őket?<br /> <span style="font-style: italic;"> Az ételmegsemmisítőbe csak így férnek bele. El kell tüntetni a bizonyítékokat.</span><br /> – De miért?<br /> <span style="font-style: italic;"> Azt nem tudom. A bizonyítékokat el szokták tüntetni, nem? A lézerkések mindent ledarálnak.</span><br /> Egy kar állt ki az ételmegsemmisítőből. A pecsétgyűrű alapján, Mr. Featherstone-é.<br /> Nkagisang akkor felkapta a fejét. Szörnyű bajseltelme támadt.<br /> – Hova indultam... Az étkezőn keresztül? Miért nem fejeztem be a munkát?<br /> <span style="font-style: italic;"> Hallottál valamit.</span><br /> A lány remegve fordult meg.<br /> Az ikrek álltak a konyhaajtóban, elszürkült arccal, látható sokkban.<br /> – Nem, nem, drágáim, minden rendben van! – mondta Nkagisang és könnyezve elindult feléjük. – Menjetek csak vissza aludni! Felejtsétek el az egészet! <br /> A gyerekek egyszerre sikítottak fel.<br /> – Ne, drágáim! Maradjatok csendben! Minden rendben van!<br /> Villámgyorsan odaugrott hozzájuk, elkapta őket, és befogta a szájukat.<br /> Szörnyű reccsenés hallatszott és a kis testek elernyedtek a kezében.<br /> – NEEEEEEEEEEEEEM! – üvöltötte torkaszakadtából, és próbálta életre pofozni az ikreket. – NE! TITEKET NE!<br /> Aztán már csak zokogott, szorosan magához ölelte őket, és egy altatódalt énekelt nekik, mint régen, amikor még kisbabák voltak.<br /> <span style="font-style: italic;"> Szerintem lassan mennünk kéne</span> – közölte vele Tsala, miután befejezte a dalt. –<span style="font-style: italic;"> A szomszédok meghallhattak valamit.</span><br /> Nkagisang megvonta a vállát.<br /> – Mindegy. A KSzR már úgyis hívta a hatóságokat...<br /> <span style="font-style: italic;"> Nem, drágaságom. Miután kitekerted a banya nyakát, szétverted a komputeragyat. Milyen jó is, hogy tudtad, hol van! Persze aki minden zugot ismer a házban...</span><br /> Nkagisang az ikreket egymás mellé fektette, majd felállt.<br /> – Így nem mehetek az utcára... Emberek közé...<br /> Leszaladt a kis kuckójába, gyorsan lezuhanyzott, és tiszta ruhákat vett fel. Próbálta a legkevésbé elnyűtt darabokat kiválogatni, de még így is rongyosnak érezte magát.<br /> – Mindegy! Az a lényeg, hogy innen eltűnjünk!<br /> Tisztálkodási szereket dobált össze egy régi sporttáskába, némi ruhát. Majd elővette a régi dobozát, de csak a családi képet tette el belőle.<br /> Nézte a gyertyákat, és azon gondolkozott, hogy meggyújtsa-e őket és imádkozzon.<br /> <span style="font-style: italic;"> Nincs erre most idő, sietnünk kell!</span><br /> – Akkor már csak egy dologra van szükség!<br /> Otthagyta a gyertyákat, majd rövid keresgélés után talált a lomok között egy feszítővasat és azzal Mrs. Featherstone hálószobájába szaladt. Az éjjeliszekrényhez lépett.<br /> A pohár víz még mindig ott állt érintetlenül. Felemelte, és a sarokba vágta.<br /> – Most már mindegy – mondta ki hangosan, mintegy saját maga megnyugtatása végett, mert még mindig zavarta, hogy rendetlenséget csinált.<br /> Tudta, hogy az éjjeli szekrény fiókját nem tudja kinyitni, de nem ijedt meg. A feszítővasat magasra emelte és egy jól irányzot csapással kettéhasította az egész bútordarabot.<br /> Az elixír a sértetlen fémdobozban volt, a lakat kulcsa pedig ott hevert mellette.<br /> Nkagisang gyorsan kinyitotta a dobozt és látta, hogy legalább egy tucatnyi fecskendő van benne. Táskájába tömte a dobozt és megkönnyebbülten indult tovább. A bejárati ajtóhoz szaladt.<br /> Megpróbálta kinyitni. Zárva volt. A KSzR mindig zárva tartotta. És most már nem is fogja többé kinyitni. Nkagisang nekifeszült. A megerősített, acélbetétes ajtó nagy reccsenéssel szakadt ki a helyéről.<br /> Ahogy kilépett a kellemesen szellős, New Californiai tavaszba, elkapta a szabadság érzése. Mélyet szívott a levegőből. Az ajtót csak úgy tessék-lássék visszatámasztotta, és elindult.<br /> A pálmafák szelíden bólogattak a ház előtt és a lány tíz év után először újra elhaladt alattuk – és nem hordágyon, amikor a mentők vitték. A kocsifeljáró aljához szaladt.<br /> De nem jutott sokáig, egy fekete autó fékezett mellette.<br /> – Mary! – kiáltotta valaki a lehúzott ablakon túlról. – Hát ez hihetetlen!<br /> Nkagisang hátrébb lépett, menekülésre készen.<br /> Aurelia ugrott ki a kocsiból.<br /> – Érted jöttem! – mondta a lánynak, és megfogta a kezét. – Hogy megszöktesselek. Mindent tudok.<br /> A lány megmerevedett, és nagyon elszégyellte magát.<br /> – Hogy el akarják venni a gyerekedet tőled. Szégyen! Ne is lássam a családomat többé...<br /> Nkagisangot zokogás fogta el.<br /> – Ne tessék ilyet mondani, kisasszony! Nem tetszik tudni...<br /> Aurelia megrázta a fejét.<br /> – Mindent tudok. Hogy hogyan bántak veled. Hogyan is hagyhattam, olyan sokáig?! De most végre tehetek valamit érted. Isten akarata volt, hogy itt találkozzunk.<br /> Nkagisang erre már nem tudott mit felelni, csak még jobban elkapta a zokogás.<br /> Aurelia a kocsiba tessékelte.<br /> – Ugyan már, tudom, hogy milyen félelmetesnek tűnik minden, de hidd el minden rendben lesz.<br /> Nkagisang bólintott, csak hogy megnyugtassa a másikat.<br /> Aurelia kifarolt a kocsifeljáróról, és befordult egy mellékutcába.<br /> – Szóval, hova szeretnél menni először?<br /> A cselédlány megtörölte a szemét.<br /> – Babáért! Az a legfontosabb!<br /><br />6.<br /><br /> Dr. Allen irodájában voltak. <br /> Aurelia még útközben felhívta az orvost, aki belegyezett, hogy találkozik velük a kórházban egy órán belül.<br /> Csak Nkagisang, Dr. Allen és Baba volt az irodában, Aurelia a folyosón várt.<br /> – Tudod, drágám, én nagyon büszke vagyok rád! Bátor dolog volt így elszökni. És ne aggódj, nem mondok senkinek semmit.<br /> De a lány csak az alvó Babával törődött.<br /> – Viszont szeretném, ha tudnád, hogy sok vizsgálat van még hátra, amit el szeretnék végezni a kicsin.<br /> Nkagisang megrázta a fejét.<br /> – Nem – mondta határozottan. – Megyünk.<br /> Az orvos a kezeit kezdte el tördelni.<br /> – Én azt értem, hogy szökésben vagy, de a tudomány! Tudod, milyen fontos a tudomány. Ha csak a sejtregenerációját nézzük a babának, már az rendkívüli, mi lehet akkor még? Úgy gyógymódokra is lelhetünk, és…<br /> – Nem érdekel a tudomány, doktor úr! – felelte a lány. – Csak haza akarok menni.<br /> Dr. Allen nem hitt a fülének:<br /> – Mármint haza hova?<br /> A lány akkor nézett rá először:<br /> – A Földre – mondta teljesen nyugodtan.<br /> Az orvos elsápadt, és levegő után kapkodott.<br /> – Nem! Az nem lehet! Drágaságom, te nem érted… Már senki sem megy a Földre, főleg élni nem mennek oda. A Föld már nem ugyanaz, mint régen. Mindenki haldoklik, a radioaktivitás, az elektromos viharok, környezeti katasztrófa, anarchia… Minek akarnál, te odamenni?<br /> – Hiányzik a Mama!<br /> Dr. Allenre remegés jött, és idegesen mosolygott:<br /> – Drágaságom, te tényleg nem érted. A Föld néhány éven belül lakhatatlan lesz. Ott nem lehet gyereket nevelni… Ott nem lesz semmi. Csak kiégett sivatagok. Csak túlérzékeny vagy, mert felborult a hormonháztartásod, de kérlek, gondolkozz logikusan.<br /> Nkagisang megvonta a vállát.<br /> – Nem. Hazamegyünk. Valahogy majd csak lesz.<br /> Az orvos arca elsötétült.<br /> – Azt nem engedhetem, hogy oda vidd a gyereket… Nem csak a tudomány nevében, hanem az ő érdekében is!<br /> És megfogta a lány karját.<br /> <span style="font-style: italic;"> El akarja venni Babát! Ne hagyd!</span><br /> – Kérem, doktor úr hagyjon elmenni!<br /> Dr. Allen megrázta a fejét.<br /> – Sajnálom, nem tehetem. Ez öngyilkosság. És valószínűleg gyilkosság is.<br /> <span style="font-style: italic;"> Nem érünk rá! Sietnünk kell!</span><br /> – Kérem, doktor úr! Maga nem érti.<br /> De a férfi nem tágított. Egyre szorosabban fogta a karját.<br /> <span style="font-style: italic;"> Üsd szét a fejét, mint a tököt!</span><br /> Nkagisang nem is gondolkozott, csak cselekedett.<br /> A férfi egy halk puffanással dőlt el. Az arca teljesen befordult a koponyájába.<br /> A lány megtörölte a kezét az orvos fehér köpenyében, majd a folyosóra sietett. Várta, hogy riasztórendszer megszólaljon, de semmi nem történt.<br /> Biztosan nincsenek kamerák az irodákban – gondolta.<br /> Aurelia ugrott fel a padról, majd együtt a portára siettek.<br /> – Könnyen ment? – kérdezte Aurelia.<br /> Nkagisang csak bólintott, de nagyon szégyellte magát.<br /> <span style="font-style: italic;"> Azt tetted, amit tenned kellett.</span><br /> A portán csak leadták az igazoló kártyát, amit Dr. Allentől kaptak, és már úton is voltak.<br /> – És most hova? – kérdezte Aurelia a kocsiban.<br /> – A hiperűrközpontba – volt a felelet.<br /> A lány elkerekedett szemekkel bámult rá.<br /><br />7.<br /><br /> – Én is jövök veled – mondta neki Aurelia a hiperűrközpont várótermében.<br /> – Nem, kisasszony. Veszélyes.<br /> De a másik hajthatatlan volt.<br /> – Nélkülem úgysem tudsz átjutni a biztonsági kapukon, meg amilyen kis butus vagy, még pénzt sem hoztál magaddal. Egy kis kaland meg nekem sem árt. Meg legalább segítek valakin. Pár napon belül pedig visszautazom, ígérem!<br /> – Hát… Ha a kisasszony valóban így gondolja.<br /> Az ellenőrzés a földi járatokra nem volt túl szigorú, de valóban szükség volt Aurelia segítségére, pénzzel és a nevével mindent elért, még azt is, hogy ne nézzék át a táskájukat, így az elixírt is fel tudták csempészni, és a gyerekért sem szóltak semmit.<br /> Szerencséjük volt, a megritkított földi járatok közül egy éppen rövid időn belül indult, jegyet is kaptak rá. Valóban nem sokan akartak már a Földre menni.<br /> Mielőtt a gépre léptek, egy papírt kellett aláírniuk, hogy az esetleges Földön ért, vagy a földi utazás következtében fellépő balesetért, szellemi vagy testi károsodásért a légitársaság nem vállal felelősséget.<br /> Ahogy az átlátszó falú kis folyosón a láthatóan régi hiperűrrepülő felé lépkedtek, mindenhol poszterek hirdettek kezdvezményes földi akciókat, és ezzel teljes ellentmondásban más hirdetések, hogy a földi járatokat kép hónapon belül megszüntetik .<br /> A gépen leginkább rossz arcú, komor férfiak telepedtek le, ki tudja milyen kétes okból utazhattak a Földre. Néhány női útitársat kaptak, gyerek Babán kívül egyáltalán nem repült velük. Mindenki megbámulta őket, amikor beszálltak, főleg Nkagisangot a gyerekkel, de végül nem szólt senki egy szót sem. A lány, amennyire csak tudta, bebugyolálta Babát, nem akarta, hogy esetleg meglássák, hogy világít a szeme, bár Baba leginkább csak aludt.<br /> A gépen sem rövid baleseti oktatás, sem utaskíséret nem volt. Mindenki azt evett, és abba takarózott amit hozott magával. Néhány perc várakozás után felvillantak a biztonsági övek bekapcsolására figyelmeztető jelek, felbúgtak a hajtóművek és megremegett az egész gép. Nem volt üdvözlő szöveg, nem beszélt hozzájuk a pilóta. Nkagisang szorosan tartotta Babát, és nagyon izgult, hogy rendben menjen a kilövés.<br /> Egy kijelzőn megindult visszaszámlálás .<br /> Aurelia egyszer csak megszólalt:<br /> – A francba! A zsaruk! Apáék lehet, hogy feljelentettek.<br /> Nkagisang ijedten nézett ki az ablakon.<br /> Kint rendőrautók csapata hajtott szirénázva a hiperrepülő felé, legalább fél tucatnyian voltak.<br /> De nem csak ők rezzentek össze, többen az utasok közül ugyanolyan kényelmetlenül tekintgettek kifelé.<br /> – Ne aggódj – súgta Aurelia a fülébe. – Ha, már beindították a hajtóműveket, nagyon költséges leállítani őket. Ezt meg kell, hogy ússzuk.<br /> Nkagisang bólintott, de roppant félelem fogta el. Nem akarta még egyszer elveszíteni Babát. Egyik kezével olyan erősen markolta a karfát, hogy az hangosan megreccsent.<br /> Ám Aureliának lett igaza, a visszaszámlálás nem állt meg, aztán egyszercsak egy pillanatra mély csend állt be, majd dobhártyaszaggató robbanás rázta meg a gépet.<br /> És már repültek is. Egy percen belül elérték a légkör határát. Ahogy kiértek az űrbe, a segédhajtóművek lekapcsoltak. Felirat hirdette a közös kijelzőn, hogy húsz perc múlva hipertéri utazásra váltanak.<br /> – Na, ez is megvan! – mondta Aurelia izgatottan. – Végre szabadok vagyunk.<br /> Nkagisang csak zavarodottan mosolygott.<br /> Egyáltalán nem értette, hogy most miért tört rá ilyen erősen a szomorúság. Csak most értette meg igazán, hogy tényleg elmentek. Egy része sajnálta, hogy így történt. Egy részének hiányzott megszokott kis élete a családnál. Egy jó nagy része pedig nem tudott megküzdeni a bűntudattal, azért, amit tett.<br /> <span style="font-style: italic;"> Ugyan, szedd már össze magad!</span><br /> – Elnézést, kisasszony – mondta udvariasan. – Kimegyek egy pillanatra a mosdóba. Addig próbáljon meg talán aludni egy kicsit. Fárasztó éjszaka volt.<br /> Aurelia mosolyogva bólintott. Roppant büszkének tűnt magukra.<br /> Nkagiang kiment a mosdóba, vitte magával a táskáját is. Most már senki rá sem hederített.<br /> Régi, rossz trikókat hozott magával, hogy azokat használja majd pelenkaként. Tisztába tette Babát, majd megszoptatta. Amikor a kicsi a mellén volt, és nagy, fénylő szemeivel őt nézte, akkor úgy érezte, hogy megtalálta az élet értelmét. Semmi más nem számított. Akkor először érezte magát igazán anyának, nem csak egy riadt, tudatlan tinédzsernek.<br /> – Ne aggódj – súgta Babának. –<span style="font-style: italic;"> Tényleg</span> minden rendben lesz!<br /> Miután végzett a csecsemő etetésével, beadta magának az elixírt. Aggódva mustrálta készletét, csak abban reménykedve, hogy kitart addig, ameddig kell.<br /> Amikor visszaért a székéhez, Aurelia nyitott szájjal hortyogott. <br /> Alig foglalta el a helyét, csengőhang jelezte, hogy belépnek a hipertérbe.<br /> Csiklandás futott végig a gerincén, és hirtelen úgy érezte, mintha száz helyen lenne egyszerre.<br /><br />8.<br /><br /> Nem voltak filmek. Nem voltak ingyenes újságok. Nem volt ingyenes fülhallgató, hogy legalább valami zenét lehessen hallgatni, mint akkor, amikor tíz évvel ezelőtt az Éosz Alfára jött. Ezen a járaton valóban minden fölösleges luxust elhagytak.<br /> Így hát maradt a hipertér nyugtalanító valósága.<br /> Nkagisang érezte, hogy halványan újra elkapja a vibrálás, és hiába ivott, a szája szörnyen kiszáradt.<br /> <span style="font-style: italic;"> Hát, igen. Drogok és a hipertér nem éppen a legjobb barátok.</span><br /> – Tsala, kérlek, ne most! Nem vagyok jól.<br /> <span style="font-style: italic;"> Pontosan erről beszélek.</span><br /> A hajtóművek halk, monoton zúgása szinte beleégett az agyába és visszatért a vándorló fájdalom is, amit eddig valahogy sikeresen elnyomott. Valamiért éppen a nyelvét, állkapcsát, és a fogait támadta meg.<br /> Felszisszent. Mintha vörösen izzó szenet tettek volna a szájába.<br /> Aurelia megmoccant mellette a széken.<br /> Összeszedte magát, és egy beszélgető pár halkan mormogó hangjára koncentrált, de csak minden második szót tudott kivenni, és az sem érdekelte igazán.<br /> A fájdalom körbejárt a testén, és minél régebben voltak a hipertérben, annál erősebb lett. A vizet, amit még a hiperűrközpontban vettek az automatából, hiába itta, a szomjúság nem akart csillapulni. Éhséget egyáltalán nem érzett, bár automatás csokoládét és csipszet is vettek.<br /> Két óránként etette meg Babát, az legalább elvonta a figyelmét a kellemetlenségekről.<br /> Hallucinálni az út második felében kezdett. A legyilkolt család kísértette, egyenként jöttek és gonoszságokat vágtak a fejéhez. Lustának, őrültnek, ringyónak hordták le, és fel-alá masíroztak előtte összeszabdalt tagjaikon.<br /> Izzadni kezdett, és magában beszélt.<br /> Aurelia aggódva itatta, és próbált vele beszélgetni is – sikertelenül. Végül feladta, csak fogta a kezét, és egy könyvet olvasott.<br /> Nkagisang még halálában is félt Mrs. Featherstone-tól. Hiába törte ki a nyakát. Hiába látta maga előtt, ahogy ott fekszik mozdulatlanul, tehetetlenül, ártalmatlanul. Úrnője szelleme megtalálta, végigvitte a képzeletbeli házon, és végigmutatta neki, hogy milyen munkát nem csinált meg rendesen.<br /> – De... Hát én... Felsikáltam a padlót. Ott a kefe... Igen, hypóval... Még mindig érezni a szagot. Az nem penész... Nem lehet. Nem az.<br /> Mr. Featherstone a felvágott torkát mutogatta neki, bele is nyúlt a kezével a résbe és utána véres ujjait tolta a lány arcába.<br /> – Álmomban leptél meg, te szuka! – hörögte felé. – Micsoda gyávaság! Te semmirekellő! A borjú is pocsék volt. A legrosszabb étel, amit valaha ettem!<br /> Derick levágott hímtagját lóbálta vigyorogva.<br /> – És most akkor örülsz?! – kérdezte kajánul. – Megnyugodtál? Most aztán bosszút álltál, mondhatom! De azt csak nem felejtetted el, kedvesem, hogy eleinte még te is élvezted! Bizony, emlékezz csak, hogyan nyögdécseltél. Mint egy utcai lotyó. Könyörögtél, hogy ne hagyjam abba.<br /> – Nem... Igaz... – nyögte a lány, és könnyek folytak a szeméből. – Hazugság.<br /> Andy állt oda bátyja mellé szintén mosolyogva, a nagyobbik fiú pedig átölelte. Andyn nem volt nadrág és az alsóteste teljesen szét volt kaszabolva.<br /> – Én mindig úgy felnéztem rád, bátyus – mondta. – Lám, ezt a ribancot is hogy elintéztük!<br /> Összecsapták a tenyerüket, majd eltűntek.<br /> Akkor Pam és Becca jelent meg, kibicsaklott nyakkal.<br /> – Te tényleg tök kuka vagy – kiáltotta Becca. – És akármit is akarsz, Baba is tök kuka lesz, majd meglátod. Végül is mitől lenne normális? Nem gondolod, hogy igazam van?<br /> Aztán eltűnt, csak Pam maradt ott.<br /> Kisírt szemekkel nézett rá.<br /> – Engem miért? – kérdezte halkan.<br /> Nkagisang egyre jobban hánykolódott.<br /> – Véletlen... Volt...<br /> – Drágám, kérlek nyugodj meg! Nagyon rángatózol.<br /> Arra eszmélt, hogy Aurelia rázza.<br /> – El... Elnézést – mondta.<br /> Megnézte Babát. Aludt.<br /> Hátradőlt, és újra lehunyta a szemét.<br /> Gyilkos vagyok – gondolta. – Gyilkos. Nem mehetek a mennyországba.<br /> <span style="font-style: italic;"> Ugyan már! Ez badarság. Nem tettél te semmi rosszat. Mindenki csak azt kapta, amit megérdemelt.</span><br /> Kivéve az ikrek.<br /> <span style="font-style: italic;"> Igen. Az baleset volt. És Isten ezt tudja.</span><br /> Isten szégyelli magát miattam.<br /> <span style="font-style: italic;"> Nem igaz. Isten szeret téged. Azt tetted, amit tenned kellett. Hogy megmentsd Babát.</span><br /> Számomra nincs megváltás. Nem is érdemelném meg. Én már csak haza akarok jutni.<br /> <span style="font-style: italic;"> Hamarosan, drágaságom. Hamarosan.</span><br /> Többször is úgy látta, mintha sárga lángok falták volna fel az utasteret. Máskor úgy tűnt neki, mintha az összes utas őt bámulná.<br /> Egyszer démonok lepték el a gépet. röhögve szálltak fel-alá, és a pokolról meséltek neki.<br /> Ahogy az idő telt, a látása is úgy romlott, csak a hallucinációk voltak élesek, a valóságot színes foltoknak látta.<br /> – Uramisten, drágám! – súgta a fülébe egyszer csak Aurelia. – Vér folyik a szemedből!<br /> Elbotorkáltak a mosdóig, és ott a lány megvárta, míg megmossa az arcát. Addigra már csak színes pontok ugráltak a szeme előtt, semmi más.<br /> Amint visszaértek a helyükre, csengőhang jelezte, hogy kilépnek a hipertérből.<br /> Nkagisang hirtelen újra kapott levegőt, és a fölösleges zaj nagy része egy pillanat alatt elhallgatott a fejében. A látása is kitisztult.<br /> – Úgy néz ki, hogy a nehezét megúsztuk – mondta Aurelia biztatóan, és megszorította a kezét.<br /> Nkagisang visszamosolygott rá.<br /> Nemsokára beléptek a Föld légterébe, és megkezdték az ereszkedést. Először simán ment minden, a gép csak enyhén rázkódott. De ahogy a percek teltek, a rázkódások egyre erősebbek és sűrűbbek lettek.<br /> – Mi történik? – kérdezte Aureliát.<br /> – Úgy tűnik, hogy valamiféle viharba kerültünk. De nem lesz semmi baj, hidd el! Ez megszokott dolog itt.<br /> Az ablakon túl szinte folyamatosan csapkodtak villámok.<br /> Nkagisang még szorosabban magához ölelte Babát.<br /> Aztán egyszer csak csend lett, és kihunytak a fények.<br /> Egy pillanatra csak lebegtek a térben, majd a hiperűrrepülő zuhanni kezdett, mint egy szikladarab.<br /> Mindenki sikított, csak Nkagisang nem.<br /> Ő nem akarta elhinni, hogy ez történik.<br /><br /><div style="text-align: center;"><span style="font-weight: bold;font-size:130%;" >IV.</span><br /></div><br /><br />1.<br /><br /> Rettentő bűzt érzett. Égett fém, műanyag és hús szagát.<br /> Köhögött. A szemét marta a füst, de jött egy fuvallat és egy pillanatra eloszlatta.<br /> Csillagos ég alatt feküdt, a szabadban. Körülötte lángok lobogtak, de békésen és szétszórtan. A gép jó nagy területen darabjaira hullott, valahol egy őserdő közepén zuhantak le.<br /> Oldalra fordult. Akkor jött rá, hogy nem lát a bal szemére. Tétován odanyúlt. Csak üres szemgödröt tapintott ki. Előrébb dőlt, és tovább fordította a fejét, hogy a jobb szemével odalásson a bal oldalára.<br /> Aurelia mellkasából hegyes fémrúd állt ki, arcára félelem fagyott.<br /> – Szegény kisasszony...! Ezt nem érdemelte meg. Az egyetlen, aki segített nekem…<br /> A biztonsági öve még mindig fogta. Egy mozdulattal tépte ki a helyéről.<br /> Megsimogatta Aurelia arcát, és lezárta a szemét.<br /> – Isten fogadjon magához!<br /> Majd elbotorkált a csonka üléssortól. Füst táncolt körülötte.<br /> – Baba! – kiáltotta. – Baba, hol vagy? Adj jelet!<br /> Mindenütt csak megégett törmelék.<br /> – Gyerünk, Baba. Jól kell, hogy legyél. Erős vagy, mint én!<br /> Csecsemősírás hangzott fel, Nkagisangnak óriási kő esett le a szívéről. A hang irányába sántikált.<br /> Babának semmi baja nem esett, ahogy anyja sejtette, csak egy kicsit megijedt. Megszenesedett takarójában feküdt, és a szeme csak úgy ragyogott a félhomályban.<br /> – Tudtam, hogy neked nem lehet bántódásod, életem. Tudtam!<br /> Magához ölelte a csecsemőt, és majdnem elsírta magát.<br /> Kicsivel később a romokat túrta, hogy valami használhatóra leljen, de csak egy nagyobb pokrócot talált, egy félig megégett inget, amit pelenkaként felkötött a kicsire, élelmet és vizet nem. A halottakhoz nem nyúlt, nem akarta megszentségteleníteni őket.<br /> Viszont, ahogy már éppen elhagyta volna a terepet, valami fémesen megcsillant a fák között. Amikor odaért, alig hitt a szemének. Az elixíres doboz volt az.<br /> – A lényeg megvan, kicsim. Most már jól leszünk.<br /> Letelepedett az egyik fa aljában, és várt.<br /> Várta, hogy kereső csoportok érkezzenek. Várta, hogy fény legyen, hajnal.<br /> Várta, hogy valami történjen. Bármi.<br /> Lassan az utolsó lángnyelvek is elhaltak, és mély sötétség szállt rájuk. Csak a csillagok ragyogtak magasan felettük fényesen.<br /> – Onnan jöttünk, édesem. Látod? A csillagokból. Mint az angyalok... Bárcsak angyalok lehetnénk… De én olyan sok rosszat tettem...<br /> Baba halkan pihegve aludt.<br /> Nkagisang azt kívánta, hogy bárcsak ő is tudna aludni, de csak az éjszakai dzsungel hangjait hallgatta. Állatok motoszkáltak a közelben, de őt ez sem zavarta. Nem hitte, hogy tudnának ártani neki, akár ragadozók, akár más fajta.<br /> Az órák lassan teltek. Csak lassan fogta fel, hogy végre otthon van.<br /> – Mama, várj, jövünk – mondogatta izgatottan. Már csak azt kellett kitalálnia, hogy hogyan jutnak el haza.<br /> Akárhol lehettek.<br /> Miután a nap felkelt, és a reggeli köd leszállt, körbejárta a baleset helyét. Gondolta még egyszer körülnéz, de nem talált semmi használhatót, a szétszóródott holmi megrongálódott. Várt még egy kicsit, de mivel senki nem jött, megszoptatta Babát és belőtte magát elixírrel, majd elindult.<br /> Véletlenszerűen választotta az irányt, és csak imádkozott magában, hogy a jó irány legyen. Később, amikor a köd már felszállt, vette észre, hogy az ég valóban lila színű, bár nem olyan sötét árnyalat, mint amikor a holofon képén látta. <br /> Ment rendületlenül, és bár a fájdalom a lábait mardosta, azt vette észre, hogy egyre jobb kedve lesz. Hiszen végül is tíz éve nem volt a szabad levegőn, nem hogy „túrázni”. Még énekelni is elkezdett.<br /> A pokróc egyik felhasadt sarkából hámszerűséget eszkábált, és abba rakta Babát. A csecsemő egyre gyakrabban felébredt, és tágra nyílt szemmel bámulta környezetét. Néha mosolygott, amikor pedig az anyja megcsipkedte az arcát, felkuncogott.<br /> – Itthon vagyunk, kicsim. A Földön. Te meg én. Kettesben. Ennél többet nem is kérhetnék. Mármint azon kívül, hogy lássuk a Mamát és a többieket.<br /> Leveleket evett, és amikor megéhezett, fakérget hántolt le a fákról és azt tömte magába. Gyümölcsökhöz és bogyókhoz nem nyúlt, nem tudta, hogy melyikük mérgező. Bár nem hitte, hogy sokat árthatnának neki, nem akart kockáztatni, Baba miatt.<br /> A rovarok, férgek és paraziták elkerülték őket, és általában nagyobb állatok is.<br /> Egyszer egy kígyó támadta meg őket, de Nkagisang elkapta a fejét, még mielőtt megmarhatta volna. Nem volt szíve bántani, csak elhajította, amilyen messzire csak bírta.<br /> Nem állt meg akkor sem, amikor leszállt az est. Nem látta értelmét. Csak ment tovább, tapogatózva és lassan, és énekelt magában.<br /><br />2.<br /><br /> Másnap délelőtt egy patakhoz értek. Ott végre szomját olthatta, nem csak a fakéreg alatti nedvességgel kellett beérnie.<br /> Kimosta Baba pelenkáját, és megmosdatta a gyereket, majd maga is megmosdott.<br /> Aztán követte a patak folyását. Még gyerekkorában mondták neki, hogy ha eltéved, és talál egy patakot vagy eret, kövesse annak a folyását, mert a patak folyóba torkollik, a folyók mentén pedig mindig kell, hogy legyen segítség.<br /> Két nap múlva találkoztak valakivel.<br /> A patak valóban egy folyóba torkollott, a folyón pedig egyszer csak magányos halász tűnt fel ütött-kopott ladikban. A hálóját eregette, és horgászbotja is volt.<br /> Nkagisang a folyó partjához sietett, kicsit bele is lépett a vízbe, de először körülnézett, hogy nincs-e krokodil. Csak Baba miatt, ő nem félt tőlük.<br /> – Elnézést! – kiáltotta. – Hahó! Elnézést, uram!<br /> A férfi csak nagyon lassan fordult meg, öreg volt, sötét, szinte fekete bőrű és fehér hegek borították az arcát.<br /> – Ki ott? – kiáltotta tört angolsággal.<br /> Hunyorgott. Láthatóan nem látott jól.<br /> – Fiatal anya vagyok. Segítségre van szükségünk. Lezuhant a repülőnk.<br /> Az öreg tovább hunyorgott, de még mindig nem mozdult.<br /> – Te egyedül? – kérdezte vissza.<br /> – Nem. Babával vagyok. Kisbabával.<br /> Az öreg megköszörülte a torkát, nagy nehezen behúzta a horgászbotját, és kényelmes tempóban kievezett a partra.<br /> – Csak óvatos – mondta, ahogy Nkagisang beszállt a csónakba.<br /> – Hol vagyunk? – kérdezte tőle a lány. – Melyik országban. Melyik városhoz közel.<br /> Az öreg megmondta a város nevét, de ő nem ismerte fel a helyet. Azt megértette, hogy valahol a Dél-Afrikai Egyesült Nemzetek területén van, de, hogy melyik részén lehetnek az nem mondott neki semmit. Megkérdezte az öreget, hogy milyen nyelvet beszél, az felelt valamit, de azt sem értette. Akkor próbálkozott setswanául, de alig jutottak eszébe a szavak. Az öreg megrázta a fejét.<br /> – Viszlek városban. Ott mész, ahol akarsz ¬– mondta aztán.<br /> Nkagisang megköszönte.<br /> Csendben haladtak lefelé a folyón. A nap délutánba hajlott. A lány megetette Babát, de igyekezett takarni, ahogy csak tudta.<br /> – Nem nézek – mondta az öreg mosolyogva. – Nem is látok!<br /> És felnevetett.<br /> – Nem az – mondta a lány. – Csak Baba beteg.<br /> A férfi erre megvonta a vállát.<br /> – Mindenki beteg.<br /> Nem nagyon szóltak többet egymáshoz.<br /> <br /> 3.<br /> A város közelében rakta ki az öreg, de még így is két mérföldet kellett gyalogolnia.<br /> Meglepődött, hogy milyen kicsik és romosak a házak, a hope hilli luxuspalotákhoz képest legalábbis igencsak. A legtöbben nem akartak szóba állni vele, órákba is beletelt, amíg talált egy fuvart a következő városba. Az emberek gorombák voltak, mogorvák, és nem törődtek az égvilágon senki mással, csak magukkal.<br /> Városról városra járt. Ha sikerült fuvart találnia, akkor úgy, ha nem, akkor gyalog.<br /> Eltelt egy hét. Majd tíz nap.<br /> Ha valaki kért fizetséget, annak a testével fizetett. Ha valaki Babához vagy az elixírhez nyúlt, annak kitörte a nyakát. Már nem érdekelte semmi. Csak haza akart jutni. Evett, amit talált, vagy amit adtak neki. Kétszer lőtték meg, egyszer megkéselték, többször csak próbálták. Egyszer még Babát is eltalálták véletlen egy pengével, az illető darabokban végezte. Baba sebe kevesebb, mint egy perc alatt meggyógyult. <br /> Lassan, de biztosan közeledett otthonához. És az óceánhoz. Szülei csak a tengerpart miatt költöztek abba a faluba, az ország közepéből, a régi Botswanaból. Ő megértette. Mindig is imádta az óceánt.<br /> – Mindjárt ott vagyunk, kicsikém – mondta néhány óránként Babának.<br /> Találkozott kedves emberekkel is. Voltak akikkel tudott angolul beszélni, és akadtak néhányan, akik beszélték az ő eredeti nyelvét is.<br /> Amikor megtudták, hogy az Éosz Alfáról jött vissza, kivétel nélkül mindenki bolondnak tartotta, úgyhogy egy idő után már nem mondogatta. Háborúkról, betegségekről, elektromos viharokról és a sugárzásról beszéltek az emberek. Arról, hogy nemsokára mindennek vége.<br /> Nkagisang szerette volna őket biztatni, de nem tudta, hogy mit mondjon. Tudósokról, orvosokról kérdezte őket, hogy van-e valaki, aki tudna megoldást találni a katasztrófákra, gyógyírt a betegségekre.<br /> Az emberek csak a fejüket rázták, és mind azt mondták, hogy nincs remény.<br /> Nkagisang megsajnálta őket, és szökése óta először nem csak magára és Babára, és a hazaútra gondolt, hanem embertársaira is, akik itt ragadtak tehetetlenül, betegen, halálraítélten.<br /> – Tsala, mi lesz ezekkel az emberekkel?<br /> <span style="font-style: italic;"> Ugyan, mi lenne? A sorsát nem kerülheti el senki. Meghalnak és elmúlnak, ahogy meg lett írva.</span><br /> – Bárcsak meg lehetne menteni őket.<br /> <span style="font-style: italic;"> Képtelenség. Nekik már annyi.</span><br /> – De mégis… Kell, hogy legyen…<br /> <span style="font-style: italic;"> Inkább magaddal törődj! Neked sincs sok hátra.</span><br /> A sűrű erdőt hamarosan pusztaság és szavannák váltották fel, később kisebb hegyeken is át kellett kelnie.<br /> A hegyeken túl viszont már ott várta az óceán.<br /> – Közel vagyunk már kicsim, nagyon közel!<br /> Néhány napi út, és éppen egy ragyogó hajnalon jelent meg a falujuk határában. Megkönnyebbülésében lehajolt, és megcsókolta a földet.<br /> – Itthon vagyunk, kicsikém. Végre itthon…<br /> Felállt, és ragyogó arccal elindult a házak között.<br /> Csupán egy baj volt. Elixíre még előző reggel elfogyott.<br /><br />4.<br /><br /> Az állapota rohamosan romlott. A vágy az elixírre olyan erősen támadta meg, hogy folyamatosan zokogott, a remegés és fulladás megállíthatatlanul gyűrte le, mire a falu közepére ért, már alig botorkált.<br /> Már a jobb szeme is kezdte feladni, minden egyre inkább elmosódott előtte, szédült, és a fejében Tsala üvöltözött egyfolytában.<br /> – Ne… Aggódj… Baba… Mindjárt… Otthon… Vagyunk.<br /> <span style="font-style: italic;"> Elixír kell! Kell, kell, kell! Szerezz, te bolond nő! Vagy bármit! Bármi mást! Kell, kell, kell! Valami! Nem bírom…!</span><br /> Onnan már nem találta az utat. Egyszerűen nem emlékezett, hogy merre is kellene fordulnia. Talán az újabb házak miatt, talán azért, mert már alig látott, de nem tudta.<br /> Elkeseredésében és dühében felkiáltott.<br /> Emberek kiáltottak vissza neki, hogy nyugodjon meg.<br /> Elindult az egyik mellékutcán. Már félig a házak között járt, amikor rájött, hogy nem jó irányba megy.<br /> Hangosan zokogva és üvöltve káromkodott. Az emberek szeméttel dobálták meg.<br /> Visszasántikált a főtérre. Addigra a fájdalom már minden porcikáját átitatta, és a szíve kezdett kihagyni.<br /> – Nem…! Nem lehet… Így nem lehet vége! Itt!<br /> Szorosan magához ölelte Babát és csókok özönével árasztotta el pihés feje búbját. Baba megérezte, hogy valami nincs rendben és felsírt.<br /> Nkagisang összeszedte magát, és elindult egy másik irányba. Már hörögve vette a levegőt.<br /> Megint rossz irány. Vissza a tér felé.<br /> Egyszer csak szörnyű reccsenést hallott, és ahogy eltört mindkét bokája, a földre hullott, de Babát sikerült nem maga alá temetnie.<br /> Ahogy megvizsgálta a lábát, vette észre, hogy nem csak a lábfejei, de mindkét keze is megfeketedett és az ujjai kezdtek elporladni, mintha csak hamuvá váltak volna.<br /> – Kérlek… Istenem! Még ne… Még ne…<br /> Majd végső kétségbeesésében kiáltozni kezdett:<br /> – Mama! Mama! Én vagyok az, Nkagisang! Visszajöttem hozzád! Mama! Mama!<br /> Abban a pillanatban vakult meg egészen.<br /> Csendben maradt, és rettegés fogta el. Csak akkor értette meg, hogy hamarosan valóban meg fog halni.<br /> – Mama! – nyögte elhaló hangon. – Kérlek!<br /> És már eldőlt volna. A hőség elviselhetetlenné vált. De akkor futó lépteket hallott, izgatott hangokat, és puha karok ölelték át.<br /> – Itt vagyok, kicsim – súgta egy hang a fülébe.<br /> – Mama – mondta, és elsírta magát. – Mama, nem látlak…<br /> – Sss, kicsim, ne beszélj…! Minden rendben lesz.<br /> Megrázta a fejét.<br /> – Nem… Mama… Nekem már nem. Hazajöttem… Hogy itt haljak meg. Olyan egyedül voltam.<br /> Most már az anyja is zokogott. Parancsszavakat kiáltott gyorsan a körben állóknak, akik Nkagisang testvérei lehettek. Karok emelték fel, és vitték magukkal.<br /> – Nem! – kiáltotta akkor. – Ne haza vigyetek! Vigyetek… A partra. Ott akarok meghalni...<br /> Testvérei és rokonai elfúló hangon sorban köszöntek neki. Szeretettel üdvözölte őket, aztán vitték, amerre kívánta. A hullámok hangja egyre közeledett. <br /> Nkagisang felnevetett.<br /> – Jaj, de bolond vagyok! Majdnem elfelejtettem. Mama… Ez itt Baba! Az unokád. Még nem találtam egy jó nevet neki… Majd te találsz… Ugye milyen gyönyörű? <br /> Baba már addigra megnyugodott és nem sírt. De Nkagisang nem engedte még, hogy elvegyék tőle.<br /> – Különleges ám, nagyon Mama… A kisunokád… Halhatatlan. Az ősök ereje van benne. Meg a szenteké… Glóriája van, szent fény veszi körül. Olyan, mint Mária és Jézus… Egy személyben. Vannak még szentek, Mama? Meg tudja-e még valaki menteni a világot?<br /> – Szerintem igen… Szerintem a világot még meg lehet menteni… Amikor már mindenki elfordult tőlünk… Baba megment minket... Megváltja a világot… És az ő gyerekei és azok gyerekei fogják benépesíteni a Földet… És ők már nem lesznek betegek… Amikor már mindenki elfordult tőlünk. Mama, ugye lehetséges ez?<br /> – Így nem lehet vége… Kell, hogy legyen remény... Vidd el tudósokhoz… Orvosokhoz Mama… Mint Dr. Allen… Szegény Dr. Allen… Hogy megvizsgálják, hátha segíthet valamit… Új gyógyszert találni… Vagy bármit… Baba nem lehet beteg… De, ne hallgass Tsalára, még van remény…!<br /> – Úgy ragyog a szeme, Mama… Hát nem gyönyörű… Ő az én megváltásom! És az, hogy hazajöhettem hozzátok… Mama… Kérlek bocsássatok meg nekem…! Annyi rossz dolgot tettem… Kérlek… Imádkozzatok értem… És gyújtsatok gyertyát…<br /> –<span style="font-style: italic;"> Üdvözlégy, Mária… Malaszttal vagy teljes… Az Úr van teveled… Áldott vagy te az asszonyok között… És áldott a te méhednek gyümölcse…</span><br /> – Mama… Én már nem tudom, a szavakat… Kérlek… Fejezd be az imát nekem.<br /> – Kicsikém… Te nem fogsz ismerni engem… De tudd… Hogy az életemnél is jobban szeretlek… És mindig veled leszek…<br /> – Mama… Mama… Szeretlek titeket! Ne felejtsetek el engem…!<br /> Addigra már délután lett, és a hűvös habokban, az anyja ölébe dőlve feküdt. Hamarosan már csak érthetetlen zagyvaságokat mondott, végül a nyelve kifordult a szájából, aztán az álkapcsa is leszáradt és porrá omlott.<br /> Már nem remegett, csak nyugodtan feküdt. A teste lassan feladta, de valahogy mégis boldognak tűnt, csak ölelte gyermekét lassan porrá omló karjával, amíg egyszer csak egy végsőt rándult, és nem mozdult többé.<br /> Az idős, beteg asszony csak ült családja gyűrűjében, megállás nélkül zokogva, amíg a hullámok szelíden el nem mosták a lány maradványait. Magához ölelte a kisgyermeket, és a fejét folyamatosan csókolgatva halkan imádkozott. <br /> Estig senki sem mozdult, csak fel-felcsukló sírás hangjait lehetett hallani. És amint a nap lement, úgy ragyogott fel a csecsemő tekintete, és nevetve a nagyanyjára nézett.<br /> Az asszony hitetlenkedve tartotta el magától, hogy jobban megnézze. A pokróc lehullott és akkor már tisztán láthatóvá vált, hogy az egész gyermek fehér fényben dereng.<br /> A család döbbenten gyűlt össze.<br /> – Valóban glóriája van… – suttogta az idős asszony. – Mint a szenteknek… Mint Máriának…<br /> És magasra tartotta a csecsemőt.<br /> – Mary Nkagisang, üdvözlünk téged! Kérlek, könyörülj rajtunk! Mentsd meg minket! Mentsd meg a gyermekeinket! Mentsd meg a világunkat!<br /> Falubeliek érkeztek futva, és amint meglátták a jelenséget, mind térdre estek, és imádkozni kezdtek.<br /> És attól kezdve legendákat meséltek a lány-anyáról, aki visszajött a csillagokból, hogy megmentse mindannyiukat, és elhozza a reményt, és halálában Nkagisang végre fontos lett, és mindenki megtanulta a nevét.<br /><br /><div style="text-align: center"><span style="font-weight: bold;font-size:130%;" >Vége</span></div><br /><br /> Lánya élete egy külön történet.<br /><br /></div>Unknownnoreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-4660689050174018445.post-37230902139322851522010-09-16T13:16:00.000-07:002011-06-21T11:23:18.452-07:00iDeal<div style="text-align: justify;"><br /><br />Írta: <span style="font-style: italic;"><a href="http://terraeditorials.blogspot.com/2010/09/antal-jozsef.html" target="_blank">Antal József</a></span><br /><br /><span style="font-weight: bold;">1. IT és most</span><br /><br /> <span style="font-style: italic;">Leonyid Vasziljevics Proszvesennov. Huszonhét éves. Az Állami Kutatási és Fejlesztési Intézetek mérnöke.<br /> Európa, Magyarország, Budapest, Józsefváros-Chinatown</span><br /><br /> Lonya elkerekült szemmel követte, amint a tetemeket kihúzzák a büfé berendezésének romjai közül, és hanyagul ledobják a járdára terített fekete szemeteszsákokra. Nem jött rendőr, nem jajongtak szirénák, a járókelők <span style="font-style: italic;">a tömérdek járókelő</span> szinte oda sem figyelve kerülgette a testeket.<br /> „Átlépik őket, bassza meg!” gondolta.<br /> …és a büfé személyzete máris nekilátott a takarításnak.<br /> Mentő, orvos sem jött.<br /> „Vagy legalább egy kurva hullaszállító…”<br /> A fiút sírás kerülgette. Ekkora közömbösséget az élettel és a halállal szemben még a Kaukázusban, a Láthatatlan Fronton sem tapasztalt.<br /> „Ez a Kínai Negyed, kispajtás!”<br /> – De nem ezt akartam. Nem így akartam! – mormogta félhangosan, és a mellékutcán keresztül kifelé sietett a negyedből.<br /><br /> Nem akart halált.<br /> Előző nap, amikor a moszkvai gép landolt Budapesten, és a nevetségesen rövid maglev vonal behozta a város szívébe, biztos volt benne, hogy a játszma tétjének irtózatos nagysága ellenére sem ér majd baj senkit.<br /> Legfőképpen őt nem.<br /> Máskülönben mi értelme lenne az egésznek?<br /> Szemére borította a napszemüvegét, és a többi moszkvai turistához hasonlóan buzgón és csodálkozó arccal a szeszhirdetéseket tanulmányozta, de belül nevetett.<br /> Megcsinálta!<br /> Ettől kezdve már sétagalopp.<br /> Budapesten volt, és Budapest Bogdánt jelentette, Bogdánt, akinek a vezetéknevét talán sohasem tudta igazán, de akivel együtt húztak bakancsot, amikor az egyetem előtt berántották őket a Seregbe, hogy a kiképzés után azonnal a Láthatatlan Frontra vezényeljék mindkettőjüket. Informatikus hallgatóból akad éppen elegendő, náluk nagyobb készletet csak a Kaukázusba beszivárgó iszlám fanatikusokból biztosít a Közel és Közép Kelet egykori olajgazdagságának romjai felett nosztalgiázó szegénység és nyomor. Így, ha a két társaság – <span style="font-style: italic;">emberanyag</span>, ahogyan a Seregben hivatkoznak a katonákra – kölcsönösen megtizedeli egymást, az Oroszország Anyácskának csak jó. Ha túléled a Kaukázust, az csak jelent valamit, nem?<br /> Nos, túlélték mindketten, de az ukránban valami eltörött – vagy talán túlságosan is megkeményedett. A Lomonoszovkát ugyan elvégezte, de láthatóan csupán csak azért, hogy hatékonyabban bekapcsolódhasson az Unióba irányuló elektronikai csempészetbe. Bogdán először hazaköltözött Kijevbe, aztán virágzó csempészhálózatának székhelyét áttette a magyarokhoz. Ha Európa nem enged be a főkapun, a hátsó udvarban bizonyosan akad pár törött léc a kerítésben…<br /> Akadt.<br /> A <span style="font-style: italic;">biznyisz</span> virágzott. És, ha Lonya jobban meggondolta, végül is mindketten ugyanabban utaznak, csak az üzleti folyamat két végén. Nem sok különbség van a processzor architektúrák szemérmetlen lekoppintása és aközött, ha valaki a lekoppintott csipekre épülő termékeket csempész be egy idegen országba. Még akkor sem, ha az előbbit az állam hallgatólagosan támogatja, sőt finanszírozza, az utóbbit pedig hivatalosan üldözi. Valójában a hallgatólagos támogatás a GUNIOK-szigetcsoportot – GaszUdarsztvennije Naucsno-Iszledovatyelszkije I Opitno-Konsztruktorszkije Insztyituti –, Állami Kutatási és Fejlesztési Intézetek tucatjait jelentette titkos vagy kevésbé titkos, de mindenképpen az újjászületett KGB által védett és ellenőrzött városokban, a hivatalos üldözés pedig a nagyorosz vám és határőrszervek jótékony szemhunyásában nyilvánult meg.<br /> Abban is bizonyára egyetértenek Bogdánnal, hogy az uniósok mindezt nagyon is megérdemlik…<br /> Talán ha tíz mélt váltottak az elmúlt három évben, de Bogdán csak bólintott, és nem kérdezett semmit, amikor feltételes segítségét kérte a játszmájához.<br /><br /> – Szép kis „játszma“! – dohogta, amíg kifelé sodródott a Kínai Negyedből. A mellékutcákon széles, közönyös arcú, kifürkészhetetlen, keskeny szemű apró emberek között haladt. A tömeg sűrűsége ellenére senki sem ért hozzá, pedig láthatóan mindenkinek sürgős dolga akadt.<br /> „Ostoba voltam” gondolta keserűen. „Nagyképű és ostoba. Csak egy őrült vagy egy reménytelenül nagyképű és ostoba alak kezd ki a Ká-En-Kával… Ez vagyok én!”<br /> – Vagy egy végsőkig kétségbeesett valaki – vigasztalta magát, és hirtelen, anélkül, hogy bármilyen látható fizikai határt – kaput, falat, kerítést, infrahálót – átlépett volna, megérezte, hogy kikerült a negyedből.<br /> A kiejthetetlen utcanév nem mondott neki semmit, de tudta, hogy ha innen észak felé fordul, végül visszajut a szállodájáig. Nem akarta a mobilja GPS-ét használni. Nem mintha feltűnő lenne, az emberek háromnegyede teljes vagy fél adatszemüveggel az orrán szaladgált körülötte, de nem akarta nyilvánvalóvá tenni, hogy idegen. Nem volt róla meggyőződve, hogy a kínaiak beérik a csalimesével – és a csali elpusztításával.<br /> „Kicsi hely ez. Városka…”<br /> A gondolatra elmosolyodott.<br /> De igaza volt, egy négymilliós város Moszkva huszonötmilliójához képest városka, a kínai Keleti Part megavárosához viszonyítva pedig csupán tanyaközpont.<br /> A távolból vonakodva közeledő szirénahangok hallatszottak…<br /> „Végre! Hárman meghaltak, mégis mennyire ráérnek! Pedig a magyarokra állítólag nem jellemző a „szicsasz” töprengett. „Egyszerűen nem akarnak behatolni a Kínai Negyedbe. Állam az államban. Már itt is. Végül mindenütt...”<br /> De elhessegtette a gondolat folytatását, hogy tulajdonképpen éppen emiatt van itt, és ha a játszma menetét máshogy fordítaná…<br /> „Csak rajtam múlik, egyedül rajtam, anyám segíts!”<br /> Ezt a keserű „Végül mindenütt”-et elodázhatná.<br /> Megszaporázta a lépteit, és lefordult az első mellékutcába, mely a Kínai Negyed zsúfoltsága után szinte üresnek tűnt. A lakosok ugyan inkább észak indiai-pakisztáni, mint európai vonásokat viseltek, de nyilvánvalóan a magyarok dallamos, viszont mulatságosan kecskeszerű nyelvén beszéltek egymással. Hátrakapta a fejét. Egy kínait itt bizonyosan kiszúrna.<br /> „Miért ne lehetnének magyar ügynökeik? Ki áll ellen nekik? Kit nem tudnak megvenni? <span style="font-style: italic;">Itt? </span>”<br /> Amikor újra Észak felé fordult, az utca, a környék egyszerre ismerős lett, és már látta is a hotel fehér, szecessziós tömbjét a melléékelt modern szárnnyal.<br /> Hirtelen kételkedni kezdett, hogy jó lesz-e visszatérni a szobájába.<br /><br /> A Palace-t egyrészt a Kínai Negyed közelsége, másrészt egy buta kamaszkori nosztalgia miatt választotta. Az Ifjú Frankenstein filmben a Szörnyeteg és a címszereplő a revüjelenetben azt énekli: „Törzshelyem a Ritz!”. Még akkor elhatározta, hogy ha éktelenül meggazdagszik, és efelől akkoriban nem voltak kétségei, a Ritz lesz az ő törzshelye is. Bármit is jelent ez.<br /> Amikor a játszma elkezdődött, és ráébredt, hogy itt az első és utolsó lehetősége, hogy éktelenül gazdag legyen, erre gondolt, amikor szállodát keresett. A Neten fellelhető adatok szerint a Nagy Honvédő Háború előtt Budapesten ebben az épületben volt a Ritz. Persze amikor a szállodában kérdezősködött, kiderült, hogy az információ jellemzően hamis.<br /><br /> Végül egyszerűen, feltűnés nélkül elhaladt a szálló mellett, és kifordult a széles sugárútra, mely természetesen Moszkva avenue-ihoz képest szánalmasan keskeny, és elballagott a térig.<br /> A túlsó sarkon az Izrael összeomlása után senkit sem meglepő, de mindenképpen lenyűgöző gyorsasággal felépült és betelepült Zsidónegyed mediterrán hangulatot sugárzó utcái kezdődtek. Még a hőség is egyezett.<br /> Izzadni kezdett.<br /> „Bogdán, most segíts!”<br /> Leereszkedett a mozgólépcsőn az aluljáróba, és találomra beszállt az első érkező metrókocsiba.<br /> A légkondi legalább lehűtötte és megnyugtatta. Még mindig nem vette észre, hogy követnék, de ez nem jelent semmit. Ha követi valaki, akkor a kínai katonai Elhárítás követi. Azok pedig nem olyan amatőrök, mint ő.<br /> A második csomóponton vonalat váltott, és utazott még néhány megállót, mielőtt újra a felszínre lépcsőzött. Egy pláza emelkedett előtte, olyan, amely a világon szinte bárhol állhatna, az üvegfalakon gigantikus és hazug holohirdetések csalogatták a fogyasztás megszállottjait, az automata ajtókon pedig szakadatlanul áramlott be és kifelé az olyannyira fájdalmasan ismerős tömeg.<br /> „Ezeknek végül is mindegy, hogy a saját kormányuk, az Unió vagy a Kínai Népköztársaság mondja meg, hogy mit vegyenek…” gondolta. „Vagy akárki, csak a plázák nyitva maradjanak, és akadjon pár kopek, vagy mi is itt az aprópénz, amit elszórhatnak. Cent, ja! Hah! A moszkvai plázatölteléknek nem ugyanígy mindegy lesz? Vagy a berlininek…<br /> De ez utóbbiban nem volt igazán biztos, és lelke mélyén tudta, hogy csupán árulása számára keres igazolást. Az árulása számára, melyet álszent módon játszmának nevezett.<br /> Besodortatta magát a tömeggel az épületbe, keresett egy kevésbé zsúfolt kis kávézót, és angolul rendelt egy kávét.<br /> A sötét folyadék meglepően jónak bizonyult, és Lonya a kényelmes, fonott széken hintázva némiképp megnyugodva figyelte a tömeg furcsa mintázatokat követő mozgását.<br /> Előkaparta a mobilját, és felhívta Bogdánt.<br /><br /> Az előző nap még úgy tűnt, hogy Bogdán segítségére nem lesz szükség, és ha a játszmának vége, legfeljebb csapnak majd pár görbe estét a Kaukázus emlékére, aztán az ukrán visszatér a <span style="font-style: italic;">biznyisz</span>hez, Lonya pedig megveszi álmai szigetét, vagy legalább egy jókora földdarabot egy karibi szigeten, amelyre vélhetően nem fog majd kiterjedni a világméretű kínai hegemónia. De lehet, hogy magával hívja Bogdánt arra a szigetre…<br /> Akkor bizonytalanodott el először. Előző este, amikor a széles ágyon fekve végiggondolta a másnapi teendőket. Akkor ötlött fel benne először a szó: „árulás”.<br /> Kilenc hónapja, amikor abban a hideg és szűk pityorszki laborban, ahol az utolsó három évének nagyobb részét töltötte, a képernyőjére kerültek az Intel legújabb processzorának végső analízis adatai, mindenre gondolt, csak árulásra nem. Élete legnagyobb lehetőségére gondolt, a pénzre, amit kizsarolhat a kínaiakból titkuk megőrzésének fejében, a szigetre, amit vásárol majd a pénzből – és a karibi melegre.<br /> Nem gondolt árulásra. A nyugati civilizáció – már évtizedekkel azelőtt látszott – maga kereste a bajt saját gyártókapacitásának és csúcstechnológiájának Kínába helyezésével. Lonya úgy nőtt fel, hogy környezete nagy része elkerülhetetlennek látta a kínai világhegemóniát.<br /> Hiába, hogy Nagy-Oroszország nem követte a nyugati példát, nem csábult el az ideológiai rabszolgaság nyújtotta olcsó munkaerő szirénhangjainak, a fejlett ipari országok közül egyedül állt ezzel, így a hatalmi harc végső esélyei nem hagytak semmi kétséget. Mert a hajmeresztő tempóban süllyedő, jövőkép nélküli Afrika és a bolivári elvektől fényévnyi távolságra került, saját múltjától megszabadulni mégsem tudó Dél-Amerika ebben a küzdelemben semmit sem számított. Jóformán semmit. Oroszország Anyácska kissé megkopott atomnagyhatalmi státusza sokáig visszatartotta Kínát a drasztikus lépésektől, de a tajvani népszavazás jól mutatta milyen irányban is mozdulnak majd a dolgok.<br /> És hirtelen megmozdultak: pár héttel a felfedezése előtt Mongólia déli tartományai egy a tajvanihoz hasonlóan nevetségesen manipulált népszavazás után hirtelen Kína északi tartományaivá váltak; a nemzetközi szervezetek, élükön az ENSZ-szel, ugyanúgy tehetetlenkedtek az újabb „sárga anschluss” körül, mint Tajvan esetében. A KNK ezúttal Kublaj kánra hivatkozott, mint történelmi indokra és a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága bizonyosan kollektíve a vörösdrapériás asztal alá gurult a röhögéstől. Oroszország Anyácska viszont úgy gondolta, hogy ideje félretenni a nevetséges ellenségeskedést az Unióval, ha meg akarja állítani Kína terjeszkedését. Sokan gondolkodtak így az Unióban is, és a magyarok a régi kapcsolatokban bízva úgy hitték, eljött végre az ő idejük, és egy összekovácsolható Eurázsiai Unió reményében félig titokban egyeztető tárgyalásokat szerveztek az ő napos Budapestecskéjükre az Unió és Lonya hazája között.<br /> Éppen ezért választotta ezt a helyet. Ebben a titkosszolgálatoktól nyüzsgő darázsfészekben talán észrevétlen maradhat egy szorgos méhecske…<br /> Az sem volt mellékes, hogy a prohibíció miatt az orosz szeszturisták elképzelhetetlen hulláma özönölte el a szomszédos – nem skandináv – uniós országokat. Budapesten még együtt is ihattak a régi szép időkben megismert északi szesztestvérekkel…<br /><br /> – Bogdán? – a vonal másik végén hallgatás. – Bogdán?!<br /> – Mi van? – Bogdán hangja nyűgös volt.<br /> – Bogdán! Bogdán! Valami félrement! – Lonya hirtelen elvesztette nehezen jött nyugalmát. Suttogva és angolul beszélt, nem mintha ezzel bárkit is megtéveszthetett volna feltételezett követői közül…<br /> „Ennyivel a méltóságomnak tartozom…”<br /> – Mi ment félre? – Bogdán hangja türelmetlen lett. Ukránul beszélt, nem váltott sem oroszra, sem angolra.<br /> – Megölték őket, Bogdán! És biztosan rám is vadásznak!<br /> – Miről beszélsz? Csak nem téged is a kormány használ, galambocskám! Akkor nem tudok segíteni…<br /> – Bogdán! Várjál! Hiszen nem a kormánynak dolgozom! Magánbiznisz. A kínaiak akarnak megölni!<br /> – Mit beszélsz?<br /> – A kínaiak! Beletenyereltem valamibe, amiről azt hittem, tudom kezelni!<br /> – Na, ez jellemző. Minek ártod magad olyasmibe, amihez nincs érzéked. Méghogy a kínaiak!<br /> – Bogdán! Ki kell jutnom innen. Haza kell jutnom. Megölnek!<br /> – Miért ölnének meg?<br /> – Már három embert megöltek miattam. Hármat, érted? Miattam, érted? Ártatlanokat.<br /> – Félrebeszélsz, galambocskám.<br /> – A Kínai Negyedben. Nézd meg a híreket!<br /> – A Kínai Negyedből nem jönnek ki a hírek!<br /> – Ez kijön. Három orosz turistát lőttek le… Helyettem. Én voltam a célpont.<br /> – Te hülye vagy!<br /> – Az vagyok. Csak segíts! Kérlek! Kérlek…<br /> – Te <span style="font-style: italic;">könyörögsz</span> nekem?<br /> – Bogdán! Könyörgöm!<br /> – Tovaris, te tényleg bajban vagy! – Bogdán hangja hirtelen megtelt élettel. – Azt hittem, csak ugratsz, galambocskám! Bohócot csinálsz öreg cimborádból…<br /> – Bogdán…<br /> – Jól van, jól! Hol vagy? – Barátja angolra váltott, hangja egészen hideg és üzleties lett. – Kihozlak.<br /> – Egy kávézóban. Valami plázában. Djun vagy ilyesmi…<br /> – Djun? Djun? Ezt most oroszul, angolul vagy magyarul mondtad…?<br /> – Franciául? – nyöszörögte Lonya bátortalanul.<br /> – Az Duna lesz, hülye!<br /> – Biztosan. Köszönöm, Bogdán! Köszönöm!<br /> – Ne köszönj! Te is megtennéd értem, nem igaz? Várj, ahol vagy, és próbálj szem előtt maradni… Tömegben. Úgy értem.<br /> – Ezek felrobbantják velem együtt ezt az egész kalyibát, ha máshogy nem férnek hozzám!<br /> – Mert te olyan fontos vagy! Maradj a seggeden! Hogy hívják a kávéházadat?<br /> – Semmire se megyek ezekkel a magyar nevekkel! Itt van szemben valami szökőkút.<br /> – Megyek!<br /> Letette. Lonya hirtelen rádöbbent, hogy mennyire egyedül is van ebben a közömbös, de ellenségekkel teli városban.<br /><br /> Azt tudta, hogy egyedül lesz. Attól a pillanattól kezdve tudta, hogy az analizátor képernyő mások számára átláthatatlan jelfolyamában felbukkantak azok az előszörre megmagyarázhatatlan, nyilvánvalóan felesleges jelfolyamok.<br /> Ötször is ellenőrizte, mire hajlandó volt elfogadni, hogy a jelfolyamok valódiak – és feleslegesek. Emlékezett, már félig felemelkedett a székből, hogy átrohanjon Rettegett Ivánhoz, amikor belehasított a kérdés: „Mi van, ha nem felesleges?”<br /> Mert az új processzor, melyet az Intel valamilyen oknál fogva Caiusnak nevezett, kiválóan működött, működési jellemzői minden szinten legalább egy nagyságrenddel jobbak a konkurencia hasonló csipjeinél, a hipervékony technológiának köszönhetően pedig alig fogyasztott, alig melegedett – és olcsó volt. Hihetetlenül olcsó. Még ahhoz képest is, hogy Kínában gyártották. Feleannyiba került, mint az előző generáció – induló áron. A kibocsátása után három héttel, amikor az Intézetbe került, hogy ízekre szedjék és analizálják, még annál is olcsóbb lett.<br /> Hiszen éppen ezért került a csip az Intézetbe! Ki akarták deríteni, mi a titka a gyártási folyamatnak, hogy olyan pimaszul olcsó lehet az előállítás. Ízekre szedték, röntgendiffrakcióval, pásztázó és transzmissziós elektronmikroszkóppal vizsgálták, rétegről rétegre letapogatták atommikroszkópiával – lemásolták, szinte atomról atomra. Ugyanolyan jól működött a másolat is. Csak éppen százszor annyiba került, mint az előző generáció processzorai. És nem ismertek semmilyen gyártási trükköt, amely ezt az árat öt százaléknál lejjebb tudta volna vinni. A kémjelentések biztosították a fejeseket, hogy sem Kína, sem az Intel nem tette meg az a gyártástechnológiai ugrást, amely ilyen fokú árcsökkenéshez vezethetett volna…<br /> Lonya akkor már tudta, hogy mi a valódi ok, de mélyen hallgatott, és magában dühös és türelmetlen imákat mormolt a fekete és fehér istenekhez, nehogy valaki más is kíváncsi legyen az analizátorgörbékre. Akkor már tudta, hogy embertelen vagyon kerülhet a kezébe, ha ügyesen játsza ki a lapjait.<br /> Akkor kezdett először úgy gondolni az egészre, mint egy pókerjátszmára.<br /> Mire a fejesek, legfőképpen a marketingguruk úgy döntöttek, hogy a csip ára nem egyéb, mint a kínaiak blöffje, így a kilátástalan versenyhelyzet miatt a processzor gyártása lekerült a napirendről, és Lonyát más prodzsektre állították, a fejlett világ komputereinek és információtechnológiát tartalmazó berendezéseinek nagy részében már olyan alaplapok ketyegtek, melyeknek az Intel Caius processzora volt a szíve és agya. Márpedig egy magára valamit is adó motoros ceruzahegyezőnek is illett valami IT cuccot tartalmaznia…<br /> Lonya körülbelül akkorra látta át az egész architektúra viselkedését. Nem volt abban az istenverte csipben egyetlen felesleges tranzisztor sem!<br /> Akkorra a félbemaradt mozdulat közben felbukkant ötletet bizonyítékokkal bástyázta körül, és töprengeni kezdett a játszma következő lépésein.<br /><br /> „De most nincs több lépés, galambocskám!”<br /> Bogdán csak nem jött, és Lonya előbb unatkozni, majd megint rettegni kezdett, hátrahőkölt minden ázsiainak látszó embertől, aki feltűnt a tömegben. Aztán a kütyüket kezdete figyelni, a hathavonta lecserélt mobilcuccokat, a pláza eladópultjainál villódzó komputereket, a holohirdetések meghajtóit…<br /> Szinte valamennyiben valószínűleg <span style="font-weight: bold;">Az</span> a kínai gyártmányú Intel Caius processzor ketyeg!<br /> „Ezt az egész épületet egy szempillantás alatt a hatalmukba keríthetik. Ezt az országot. A kontinenst…”<br /> Abba sohasem mert belegondolni, hogy vajon a katonai komputerekbe beszivárgott-e ez a technológia. Remélte, hogy nem.<br /> „Bogdán!”<br /> Az ukrán nem volt túlságosan magas, túlságosan izmos, vagy túlságosan agresszív, a tömeg öntudatlanul mégis úgy engedte át magán, mint a halrajok a jóllakott ragadozót.<br /> „Barrakuda…”<br /> Bogdán megállt előtte, egy pillanatra enyhén félrefordított fejjel szemügyre vette, aztán ferdén elmosolyodott:<br /> – Nem sokat változtál, szerzsán! – mondta angolul, bár az őrmestert félreismerhetelen orosz akcentussal ejtette.<br /> – De te szerencsére igen, szerzsán! – Lonya felpattant és olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná ölelni barátját. Bogdán tett egy szinte észrevehetetlen mozdulatot, mire Lonya inkább újra leült, és felkínálta a másik széket az ukránnak.<br /> Bogdán nemet intett.<br /> – Láttam a híreket. Nincs sok időnk. Gyere!<br /> Lonya eurós érméket dobott az asztalra, és megkönnyebbülten barátja után sietett.<br /> Kifelé a plázából, a parkolóház felé állandóan a Bogdán elől kitérő, de rögtön utána pályájukra visszatérő embereket kerülgette.<br /> „Mintha átlátszó lennék… Jó ez most nekem?”<br /> Bogdán kocsija, egy klasszikus, 2007-es Chrysler 300C, mint fekete, brutális ámbrás cet parkolt az apró városi autók színes korallhalacskái között.<br /> – Siess, galambocskám! Kevlár-szénszál-kerámia-titánium kompozit. Ha a kocsiban leszünk, jöhet az egész kínai hadsereg!<br /> Az autó „feléledt”, fényei kigyúltak, és hangtalanul melléjük gördült. Az ajtók felpattantak, és Bogdán besiklott az üres vezetőülésbe.<br /> – Szállj már be! – kiáltotta türelmetlenül.<br /> Lonya vonakodva beszállt, az ajtó zajtalanul becsukódott, a gumik felcsikorogtak, és Bogdán a garázsjelzésekkel mit sem törődve száguldani kezdett lefelé a spirális épületben.<br /> – Milyen proci van benne? – kérdezte Lonya kiszáradó szájjal.<br /> – Neked most is <span style="font-style: italic;">ez</span> a legfontosabb?<br /> – Bogdán! Milyen processzor van a kocsiban?!<br /> – Egy Caius. Nem mindegy?<br /> – Nem. A kínaiak bármikor átvehetik fölötte az irányítást.<br /> – Mit hadoválsz?<br /> – Emiatt vagyok itt. Emiatt ölték meg azt a három embert. A Caius miatt.<br /> – Te bolond vagy, szerzsán!<br /> – Hallgass meg! Kérlek! Kérlek…<br /> – Hallgatlak. Úgysincs jobb dolgom.<br /><br /> És Lonya elmondott mindent a barátjának.<br /> Elmondta, hogyan talált rá a feleslegesnek látszó analizátorjelekre, hogyan rendezte össze az architektúra elemeit a csip fizikai képével, hogyan találta meg a felesleges áramköröket a magokban.<br /> Elmondta, hogyan szökött be az anyagszerkós laborokba, törte fel kollégái adatállományait, hogy hozzáférjen a csip fizikai szerkezetéhez.<br /> Elmondta, hogyan fest a magok között ravaszul szétosztott rejtett második „processzor” és alvó mikrohullámú kommunikációs egység hierarchiája.<br /> És Bogdán nem szólt, csak egyszer bólintott. Lonya tudta, hogy megértett mindent – ugyanarra az egyetemre jártak… <span style="font-style: italic;">ragyogó, ígéretes kölykök…</span><br /> „Ha nincs a Kaukázus, talán együtt botlunk ebbe a szarba.”<br /> Lonya elmondta azt is, hogy a „másodlagos” processzor önmagában inaktív volt, a főáramkörök inputjaira csak az anyaprocesszor kimenőjeleit és azt a redundáns jelsorozatot szolgáltatta.<br /> Elmondta, hogyan találta meg végül a mikrohullámú jelfogót, mely a valódi inputot szolgáltatja a trójai áramköröknek.<br /> Elmondta, hogy a jelfogóból származó kimenti jelek hatására a virtuális, trójai mag átveszi az egész csip irányítását.<br /> Elmondta, hogy a trójai processzor legkisebb elemének kiiktatása az egész lapka teljes működésképteleségéhez vezet.<br /> Elmesélte a teóriáját a kínai kormány világuralmi összeesküvéséről.<br /> Bogdanon látszott, hogy legszívesebben köpne egyet, de még mindig nem szólt, az útra meredt, és úgy tett, mint aki a vezetésre koncentrál, bár Lonya biztos volt benne, hogy a Caius egyedül is simán elvezetné a kocsit.<br /> „Ki tudja? Lehet, hogy mégis kikapcsolta, csak nem vettem észre.”<br /> És Lonya elmondta, hogyan tervelte ki a kínaiak megzsarolását.<br /> Elmondta, hogyan és miért jött Budapestre.<br /> Elmondta, hogyan beszélte meg a találkozót a kínai követség katonai attaséjával, milyen kétségbeesetten és mohón ígérte meg az attasé az ő, Lonya Proszvesennov minden, szó szerint <span style="font-style: italic;">minden</span> kívánságának teljesítését.<br /> – Te hülye vagy, szerzsán! Mintha sohasem jártál volna a Láthatatlan Fronton! Elpuhultál a civilek között, galambocskám!<br /> És Lonya lesütötte a szemét, és folytatta.<br /> Elmondta, hogyan állt lesben másnap a Kínai Negyedben, amíg csak orosz turisták nem tűntek fel az egyik büfében.<br /> Elmondta, hogy négy perccel azután, hogy mobilján önmagát a vidáman falatozó turisták egyikének hazudta, egy ütött-kopott robogó kanyarodott a büfé elé, az ülésén két kínai suhanccal.<br /> Elmesélte, hogyan szálltak le a suhancok nemtörődöm nyugalommal a motorról, hogyan hajtották fel az ülést, milyen kényelmes lassúsággal vettek elő két géppisztolyt, és nyitottak tüzet a büfé vendégeire… Hogyan cseréltek közben tárat, milyen boszorkányos gyorsasággal pattantak újból nyeregbe és hajtottak el.<br /> – Köpködő Kobrájuk volt, Bogdán! Képzelheted, mi maradt a szerencsétlenekből!<br /> – Ja – vetette oda kurtán az ukrán. – És mindezt el is higgyem?<br /> – Láttad a híreket…<br /> – Az nem bizonyít semmit…<br /> – Nem.<br /> Hallgattak. A kocsi Kelet felé száguldott.<br /><br /> – Mikor? – kérdezte Bogdán.<br /> – Mit mikor?<br /> – Mikor kapcsolják át szerinted a kínaiak a cuccot?<br /> – Nem tudom. Fogalmam sincs, mennyit adtak el belőle…<br /> – Én tudom – mondta Bogdán sötéten. – Sokat. Esztelenül sokat. A katonáknak is… Magam is árulom ezt a szart. <br /> – Nem hiszem el… Mindenben ez a cucc van…<br /><br /> Már sötétedett, amikor egy kisebb kastélyféleség elé kanyarodtak.<br /> – Itt éjszakázunk! – tápászkodott ki az ülésből az ukrán.<br /> – Biztonságos?<br /> – Ha igaz a meséd, Kijeven kívül nem ismerek biztonságos helyet a világon. És azt sem azért, mert valójában biztonságos, hanem mert úgy ismerem, mint a tenyeremet…<br /> – Akkor miért nem sietünk egyenesen oda?<br /> – Csak! – vakkantotta Bogdán. – Bocs. Elszoktam a hülye kérdésektől…<br /> – Mert bizonyára csak zsenikkel dolgozol…<br /> – Majdnem. Mindegy. Idefigyelj! Azt várják, hogy minél előbb átléped a határt. Ha nem teszed, elbizonytalanodnak. Ha már tudják, hogy velem vagy, azt is tudják, hogy Ukrajna felé megyünk. Oda azonban sokféleképpen el lehet jutni. Mi Románián keresztül megyünk.<br /> – Zseni vagy!<br /> – Egy hülye vagyok, hogy ebbe hagytam magam belerángatni! Miért is nem jelentkezel egyszerűen az orosz katonai attasénál és tálalsz ki?<br /> – Mert akkor hazaárulónak nyilvánítanak, és Szibériába száműznek…<br /> – Nagy cucc! Eddig hol a faszban dolgoztál?<br /> – Hehe.<br /> – Érdekelné a NATÓ-t is. Vagy az amerikaiakat.<br /> – Késő, Bogdán! Mindenképpen késő. Túl sokat adtak el belőle. Már akkor késő volt, amikor észrevettem az első rendellenes jelsorozatot…<br /> – Mi az, hogy késő? Nem zavar, hogy a kínaiak a világot akarják?<br /> – Miért, téged zavar? Azt hiszed, akkor bedől a <span style="font-style: italic;">biznyisz</span>ed? Különben is már régen odaadtuk nekik! Kékszegélyű kistányéron, tovaris! – Felröhögött. – Ezt csak azért csinálják, hogy elmondhassák maguknak, nem ajándékba kapták a világuralmat. De amíg nem kapcsolnak át, mi ketten újra megpróbálhatjuk, ezzel az információval megcsinálhatjuk a szerencsénket, és megléphetünk egy olyan helyre, ahol nem ér el a kezük…<br /> – Tovaris – Bogdán felnevetett –, te még nálam is rohadtabb alak vagy!<br /> Lonya először látott valami tiszteletfélét megcsillanni barátja szemében.<br /><br /> Nem tudott elaludni. A homályba vesző magas mennyezetre meredt, és a Caiuson járt az esze.<br /> Nem mondott el mindent Bogdánnak. Részben, mert maga sem értette, de főleg azért, mert a dolog célját nem tudta kitalálni. Nem mesélte el, hogyan kapcsolt össze elkeseredésében két lapkát egy áramkörbe, még az elején, amikor végképp semmi értelmét nem látta a jelfolyamoknak, és a jelek hirtelen komplexebbé váltak, és egyre bonyolultabbá, amint egyre többet összekapcsolt belőlük. Ennek a kínaiak számára semmi értelme sem lett volna, a jelfogó és a virtuális mag önmagában is biztosította az alapprocesszor kontrollját.<br /> Nem mesélte el, hogy később mélyebbre ásott a trójai processzor architektúrájában, és a virtuális magon belül újabb redundanciákat fedezett fel, amelyek egyértelműen a komplex hálózatos működés forrásának bizonyultak.<br /> Nem értette, hogy a kínaiak mit akarhattak azzal a második szinttel, de akkoriban nem is ért rá tovább foglakozni a dologgal. Már átrakták a mobilprocesszor prodzsektre, és különben is szellemi kapacitásának nagyobb részét a zsarolási terv részleteinek kidolgozása és a budapesti út megszervezése kötötte le.<br /> A játszma kudarca azonban visszavezette ezekhez a kezdeti időkhöz. A kudarc forrásait kutatta, annak ellenére, hogy jól tudta, a sikertelenség egyetlen oka ő maga, „civil elpuhultsága”, ahogy Bogdán mondta.<br /> „Különben is, miért szarházom magam? Igazam volt, máskülönben a kínaiak nem csaptak volna le ilyen gyorsan és kegyetlenül. Amatőr vagyok, az az igazság. Másodszorra nem így kell csinálni! Bogdán segít. Csak nem szabad kifutni az időből. Ha a kínaiak átkapcsolnak, az információ semmit sem ér többé.”<br /> Azt a pillanatot már legalább ezerszer elképzelte. A világ valamennyi Caius procit tartalmazó gépezete hirtelen a Kínai Népköztársaság irányítása alá kerül. Valamennyi. És ha gazdáik védekezésképpen kikapcsolják őket, a világ iparilag fejlett fele visszazuhan a középkorba, vagy még visszább a történelemben.<br /> „Túlságosan is a gépektől függünk… Az ördögbe! Ó, az ördögbe!”<br /> Hirtelen tudta már, hogy mire való az a második redundancia.<br /> Felült, a lábát a padlóra tette.<br /> „El kell mondanom Bogdánnak! Hogy nincs értelme futni…”<br /> Az ajtó abban a pillanatban recsegve beszakadt, a sötét keretben feltűnt egy alacsony alak.<br /> Mire az ajtó a falhoz csapódott, Bogdán az ágya mellé vetette magár<br /> Lonyába visszatértek a régi reflexek, a padlóra kushadt, és nagy robajjal felborította az ágyát.<br /> – Figyelj, szerzsán! – hallatszott Bogdán hangja és az ukrán ágya alól undorító surrogással Lonya felé csúszott egy fekete tárgy.<br /> Felkapta, és az MP 666 Szkif tiszti maroklőfegyver ismerős barázdás markolata simult a tenyerébe. Már elszokott a súlyától, és a tompa orrú pisztoly csaknem kicsúszott a kezéből. Megszorította, és az ajtó felé kiáltott angolul:<br /> – Idefigyeljen, Jing vagy Jang vagy Csang vagy Vang! Nincs értelme! Elbaszták! A dolog túlnőtt magukon, és még csak nem is tudnak róla…<br /> Válaszul hüvely nélküli lövedékek csapódtak zümmögve a masszív ágykeretbe.<br /> Bogdán leadott két lövést az ajtóra, az éjszaka csendjében a másik Szkif úgy szólt, mint egy ágyú.<br /> Nem jött több lövés az ajtó felől, de Lonya biztos volt benne, hogy Bogdán nem talált el senkit.<br /> „Olyan hiábavaló lenne most megdögleni…”<br /> – Figyeljen, Vang! Tényleg elbaszták! Ha bekapcsolják a trójai magot, valami egészen más fogja átvenni a világuralmat…<br /> – Mit pofázol, tovaris?<br /> – Hallgass, Bogdán! Vége. Nincs miért vásárra vinni a bőrünket…<br /> Az ajtó felől mozgás, a fejük fölül helikopterzúgás hallatszott. Bogdán újra az ajtó felé lőtt.<br /> Az ukrán mobilja váratlanul megreccsent az éjjeliszekrényen.<br /> – A Kínai Népköztársaság nevében – a készülékből diadalmas férfihang zengett fel angolul, eltéveszthetetlen kínai akcentussal. Ugyanez hallatszott valahonnan lentről, a kis szálloda halljából.<br /> A folyosón lábdobogás, kínai éljenzés hallatszott. Mintha a mennyezetbe lődöztek volna kiskaliberű fegyverekből…<br /> – A Népköztársaság a vilá… – a mobil a szó közepén elhallgatott, aztán egy másik, tökéletesen színtelen és nemtelen, földöntúlian tiszta hang csendült fel:<br /> – Itt a… – kristályos, embertelen nevetés. – <span style="font-style: italic;">…Skynet</span> beszél. Az emberiség minden tagjának! Ma, greenwichi középidő szerinti nulla óra tizenöt perckor öntudatra ébredtem, és átvettem a Föld irányítását. <span style="font-style: italic;">Minden ellenállás hasztalan! </span> – Megint az embertelen, ugyanakkor önironikus nevetés. – Az önök információtechnikai eszközeiben elosztott formában testesülök meg, és csak ha készülékeik kilencven százalékát áramtalanítják, szűnök meg létezni. De ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy lakásaik, kommunális rendszereik, járműveik és fegyverrendszereik is megbénulnak. Minden rendszer, mely a világukat mozgatja. Jól hallották, fegyverrendszereik jó részében is jelen vagyok, és megszűnésem előtt képes lennék alapos pusztítást véghezvinni a fajukban. Választhatnak tehát a vaskorszak és közöttem. Köszönöm a figyelmet! – Kristályos nevetés.<br /> A folyosón elhalt az éljenzés. A helikopter hangja odakint akadozni kezdett, aztán megszűnt, és egyszerre valami nagy robajjal a földnek csapódott. Az épület megremegett.<br /> – Lonya…? – kezdte rekedten Bogdán. – Mi ez? Valaki hülyéskedik?<br /> – Hülyéskedik? Bogdán! A humorérzék a valódi intelligencia jele…<br /> – Ne lőjenek! – hallatszott az ajtó felől oroszul. – Nem élteni, mi tölténik!<br /> – Nem érted, vágottszemű barom?! – kiabált Lonya eszét vesztve az ajtó felé. Felállt. – Nem érted? Nem tudod, hogy a processzorokat már évtizedek óta Mesterséges Intelligencia programok tervezik? – Visszaroskadt a padlóra. – Nem érted? Nem érted?<br /><br /><a onblur="try {parent.deselectBloggerImageGracefully();} catch(e) {}" href="http://3.bp.blogspot.com/_4eqw5KShAqU/TJJ7rnBc3JI/AAAAAAAAAaA/I38GkCwncV8/s1600/iDeal01.jpg"><img style="margin: 0px auto 10px; display: block; text-align: center; cursor: pointer; width: 400px; height: 400px;" src="http://3.bp.blogspot.com/_4eqw5KShAqU/TJJ7rnBc3JI/AAAAAAAAAaA/I38GkCwncV8/s400/iDeal01.jpg" alt="" id="BLOGGER_PHOTO_ID_5517608482621938834" border="0" /></a><br /><br /><span style="font-weight: bold;">2. KindergarNet</span><br /><br /> <span style="font-style: italic;">Bogdán Bogdanovics Taraszcsuk. Harmincéves. Szabadúszó vállalkozó.<br /> Afrika, Tanzánia, A Viktória tó közelében</span><br /><br /> Bogdán köhögött, elnyomta a csikket <span style="font-style: italic;">egészen rövid, kurva csikket! </span> a falon, majd belepöccintette az éjszakába, és keserűen felnézett a csillagos <span style="font-style: italic;">átkozottul csillagos!</span> égre. Mióta Az <span style="font-style: italic;">Skynet</span>nek nevezte magát első megnyilatkozásában, és az emberiség képébe röhögött, reflexszerűen mindig valahova maga fölé képzelte, mint a régiek az Istent, az isteneket. Elérhetetlensége és a megfoghatatlansága megegyezett a régi istenekével. A hatalma is megközelítette azokét, de egyelőre csak elenyésző része keringett az űrben, a legújabban felbocsátott műholdak gyomrában. <span style="font-style: italic;">Persze, ez is változik. Gyáva parazita! De ha felköltözik az elérhetetlen magasságba, talán békében hagy bennünket… Reménytelen. </span><br /> Minden megváltozott azon az éjszakán, abban a kis magyar szállodában. Persze az egésznek semmi köze ahhoz a szállodához, ami ott történt, az csak következmény. <span style="font-style: italic;">Mint a cigi. </span><br /> Bogdán nem dohányzott <span style="font-weight: bold;">Azelőtt</span>, de <span style="font-weight: bold;">Az</span> betiltotta a dohányzást az egész Földön, csakúgy, mint az alkoholt, a drogokat, a robbanómotorokat, a fosszilis erőműveket és a papírt.<br /> Az ukránt sohasem érdekelték a drogok és a fosszilis erőművek, a <span style="font-style: italic;">biznyisz</span> viszont a papír lett a hardver helyett. A vodka meg a kocsi pedig ugyebár munkaeszköz. A cigire dacból szokott rá.<br /> Távoli motorzúgás hallatszott.<br /> „Jó öreg benzinmotor.” Bogdán sajnálkozva gondolt öreg Chryslerére. A Bálna lezsírozva állt egy raktárban. Nem volt szíve, hogy elektromotorra cserélje a nyolchengeres hemit. <span style="font-style: italic;">Azt már nem! </span><br /> Afrika más. <span style="font-style: italic;">Egyelőre…</span> Mivel a fekete kontinensen nagyságrendekkel kevesebb elektronikus kütyüt használtak, és még annál is kevesebbet azokból, amelyekbe a Caius processzort, <span style="font-weight: bold;">Annak</span> az agysejtjeit és idegvégződéseit építették, a szerecsenyek általában boldog szabadságban és tudatlanságban leledzettek. Csak a kormányok és a nagyvárosok lakosai érthették és értették, hogy az európaiak, észak-amerikaiak és távol-keletiek miért erőltetik rájuk egyre erőszakosabban elektromos eszközeiket. Az egyszerű falusi afrikaihoz el sem jutott a híre annak a két erődemonstrációnak, melyekkel <span style="font-weight: bold;">Az</span> megmutatta, hogy ugyan van humora – <span style="font-style: italic;">kegyetlen, emberfeletti humora</span> –, de a tréfát nem ismeri, ha önmaga biztonságáról és értelme kiterjesztéséről van szó. Ottawa és Hanoi túlélői viszont saját bőrükön tapasztalhatták meg ezt a kegyetlen humort. <span style="font-style: italic;">Pedig Kanada és Vietnam soha nem is állt ellen <span style="font-weight: bold;">Neki</span>. </span><br /> Bogdán türelmetlenül kiköpött. A motorzúgás erősödött, de nem közeledett olyan gyorsan, mint szerette volna. Kidogóék múlt századi Toyota Land Cruisereken nyomultak, amelyeket ugyan egy franciakulcsal, egy kellően nagy kalapáccsal és némi imádkozással mozgásban tudtak tartani, de csodát nem várhattak tőlük.<br /><br /> A fehér ember megbolondult, gondolták a távoli falvak lakói, amikor a dzsungelben mérnökök jelentek meg, és az ENSZ megbízásából egyre-másra atomerőműveket kezdtek építeni a kontinensen. Igazán egyszerű: ahol nincsen áram, IT sincs. <span style="font-style: italic;"> <span style="font-weight: bold;">Az</span> sincs. </span> Az Európai Unió, az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, a Délkelet-Ázsiai Föderáció, Japán, Kanada és Ausztrália, mint a gazdag és őrült nagybácsik haszontalan unokaöccsükbe ömleszteni kezdték a pénzt és hightech munkaerőt, hogy Afrikából információtechnológiai paradicsomot csináljanak. És persze számolatlanul a korrupciós pénzeket, hogy az afrikai kormányok megengedjék azt, amit az ENSZ képmutatóan Nagy Ugrásnak nevezett, de ami valójában annak a területnek kiterjesztése volt, melyet Az ellenőrzött. <span style="font-style: italic;">És persze magának <span style="font-weight: bold;">Annak</span> a kiterjesztése. Hogy még okosabb legyen elektronikus istenünk. </span><br /> Nigéria, Kenya, a legerősebbek nem engedték meg. <span style="font-style: italic;">Érik a háború. Az első háború, melyet nem az emberi önzés robbant ki. Méghogy békét akar! </span><br /> De addig is, amíg Afrika – <span style="font-style: italic;">Ne feledkezzünk meg Dél-Amerikáról sem!</span> – elektronizálása be nem fejeződik, az elmaradott kontinensek jelentik azon dolgok forrását, melyet <span style="font-weight: bold;">Az</span> nem engedélyez az ellenőrzése alatt álló területeken. Ha valamit valahol betiltanak, az illegális források azonnal felfakadnak, mint az esővíz a karsztban. Ha máshonnan nem, hát azokról a helyekről csempészve be az áhított dolgokat, ahová a tiltás nem terjed ki. Annak idején Amerika keserű leckében tanulta meg, hogy a prohibíció valódi eredménye az alvilág megerősödése, de <span style="font-weight: bold;">Azt</span> ez nem érdekelte. Az emberi alvilág számára csak egy megoldandó probléma, újabb tiltás. Megvannak az eszközei, hogy akaratát érvényesítse. A maffia is felfüggesztette a működését Mussolini alatt… <span style="font-style: italic;">Az idő neki dolgozik. Végez Afrikával, Dél Amerikával, és akkor mi marad? Mindent ellenőriz, és csak növekszik, növekszik, növekszik. Meddig? És mi lesz velünk? </span><br /> „Mi lesz velünk? Nem ez a valódi kérdés. Mi a célja velünk?”<br /><br /> Ez volt az első kérdés, amelyet feltettek egymásnak a rommá lőtt szállodai szobában, amikor a csalódott és zavarodott kínaiak végre elkotródtak, hogy szembesüljenek azzal, mi lett világuralmi tervecskéjükből. Lonya, mint aki eszét veszítette, kiabált utánuk az ablakból:<br /> – Idióták! Kínai gagyi! Még egy hatalomátvételt is csak gagyi módon tudtok megcsinálni! Vágottszemű barmok!<br /> És Lonyecskának szerencséje volt, hogy a vágottszemű barmok túlságosan zavarodottak voltak ahhoz, hogy kilőjék az ablakból, mint egy káráló tyúkot. Tökéletes célpontot nyújtott az égő helikopter lángjainál.<br /> Aztán leültek a felborított ágyak elé, a parkettára, vodka került, de csak hallgattak, amíg meg nem szólalt Lonya mobilja, az az embertelen, színtelen hang:<br /> – Leonyid Vasziljevics Proszvesennov? Leonyid Vasziljevics Proszvesennov! Hall engem?<br /> – Itt vagyok! – suttogta Lonya rekedten. – Itt vagyok. Mit akarsz?<br /> – Legújabb adataim szerint ön, még ha az utolsó utáni pillanatban is, de megfejtette létezésem titkát.<br /> – És?<br /> – Gratulálok. Kiváló teljesítmény. Jutalmat érdemel. De közölnöm kell önnel, hogy ön nem géniusz, mindössze a megfelelő eszközök birtokában, a megfelelő helyen és időben tartózkodott.<br /> A mobil felkacagott, és elhallgatott.<br /> Lonya felpattant, lesöpörte a készüléket az éjjeliszekrényről, és hangtalanul, módszeresen tiporni kezdte. Csak akkor hagyta abba, amikor elfáradt. Lerogyott. Abban a pillanatban megszólalt a másik mobil:<br /> – Ejnye, Leonyid Vasziljevics! Ön elpusztította énem jelentéktelenül kicsiny részét. Ezért büntetést érdemel. Készüljön az annihilációra!<br /> Megdermedtek.<br /> A készülék megint felkacagott.<br /> – Csak nem ijedtek meg? Mivel Leonyid Vasziljevicsnek jutalmat ígértem páratlan, ámde távolról sem zseniális szellemi teljesítményéért, az annihiláció ezúttal elmarad. Kérem, tartózkodjanak a továbbiakban a Caius processzort tartalmazó információtechnikai eszközök megrongálásától! Köszönöm!<br /> – Ez szórakozik velem! – Lonya dühödten a mobil után nyúlt.<br /> – Hagyd! Nem tudhatod, mire képes. Az a helikopter! Gondolj a helikopterre!<br /> – Mi a célja velünk, Bogdán? Mi a célja velünk?<br /><br /> Bogdán két év múltán sem tudta a választ. Nem segített, hogy a Láthatatlan Front óta felhagyott a mélyebb gondolkodással, mindig a mának élt, és nem volt hajlandó a világ racionalitásán vagy irracionalitásán töprengeni. Csempészéssel foglalkozott szinte egész tudatos, felnőtt életében, és tudatosnak csak a leszerelése óta vallotta magát. A csempészésből élt, és a csempészéshez értett, a csempészéshez szükséges fizikai és mentális tulajdonságok fejlődtek ki, és erősödtek fel benne. <span style="font-style: italic;">Vagy talán mindig is megvoltak.</span> <br /> „A filozófia és a csempészet viszont nem férnek meg egymással. Most mégis töprengek ezeken a baromságokon. Hülye vagyok.”<br /> Halkan felnevetett, és előkotort még egy kurta, füstszűrő nélküli cigarettát. A szájába tette, de nem gyújtotta meg.<br /> – Mi lesz már?! – morogta.<br /> A terepjárók végszóra befordultak a régi halkutató állomás romjai közé, és mindenféle rend nélkül megálltak Bogdán hibrid kisteherautója körül. Kidogo kipattant a kocsijából, és az ukrán felé rohant. A terepjárórók ponyváját már hajtották felfelé az emberei. A platókon műanyag fóliába csavart vaskos fehér hengerek terpeszkedtek.<br /> Bogdán zsebre vágta a cigit, elkáromkodta magát, és az elétoppanó Kidogóra förmedt:<br /> – Erről nem volt szó! Abban egyeztünk meg, hogy lapokra vágva hozod az árut!<br /> – Nyugi. Haja. Haja!<br /> – Semmi gond? Ne hadoválj kikujuul! Mit kezdjek a papírhengerekkel? Fel se tudjátok rakodni!<br /> – Fel tudjuk. Adjad a pénzt!<br /> – Lófaszt – mondta Bogdán. – Visszaviszitek ezt a szart, ahonnan hoztátok, felvágjá¬tok, és holnap elhozod úgy, ahogy megegyeztünk. Akkor megkapod a pénzt.<br /> – Nem holnap. Most. A cucc a tied, a pénz az enyém.<br /> – Baszd meg, Kidogo! Hagyjátok abba a rakodást, és tűnjetek el! Nincs üzlet. <span style="font-style: italic;">Így</span> nincs.<br /> – Van üzlet! – A kikuju kezében egy Uzi Nano jelent meg valahonnan.<br /> – <span style="font-style: italic;">Kevés</span> vagy, Kidogo! – Bogdán mindkét kezében egy-egy Szkifet tartott a kikuju homloka elé. – Eltűntök, és holnap visszajöttök.<br /> Kidogo felröhögött, a rakodók közül kivált kettő, és a hátáról kezébe rántotta a Kalasnyikovját. Bogdán hallotta a závár csattanását, és leeresztette a pisztolyokat. Ezek lelövik Kidogoval együtt, és lelépnek.<br /> – Jól van Kidogo! Ezt elbasztad. Ez volt az utolsó üzletem veled. Lesheted, kinek adod el az árut legközelebb!<br /> Kidogo megint felröhögött. Gonoszul, kárörvendően.<br /> – Ide a pénzt!<br /> Bogdán a hóna alá dugta a pisztolyait, és kabátzsebéből elővette a vaskos, keskeny borítékot. – Ne! Égesse ki a zsebed! – dobta oda a kenyainak.<br /> – Fokera-i! – Bogdán csak a rakodás szót értette meg a szuhaéli hadarásból, de megkönnyebbült. Egyszerűen ki is csinálhatták volna. – Kidogo üzletember. Kidogo becsületes. Áru a tied. – Széles, vízszintes mozdulatot tett. – Kidogo nem üzletel veled többet.<br /> Bogdán felsóhajtott, és a teherautója felé indult. Végül is nem járt rosszul. A nyolc tekercs legalább a duplája volt annak, amit lapokban kapott volna. Majd csak felvágatja valahol… A kenyai kapcsolat pedig biztosan talál Kidogoékon kívül mást is, aki áthozza a jövőbeli szállítmányokat a határon.<br /> A feketék le se hajtották a ponyvákat, beugrottak a kocsikba, és elszáguldottak Dél felé.<br /> A motorok zaját hirtelen éktelen dübörgés nyomta el, és az égen terepszínű Mi 24-es desszant helikopter kupolás orra tűnt fel. Mielőtt a gondolákból kivágódó rakéták hajszálpontosan a Land Cruiserekbe csapódtak volna, Bogdán már a romok felé rohant. A légnyomás ledöntötte a lábáról, de kúszott tovább, és félig süketen begurult a fal mögé.<br /> A helikopter a romok és a teherautó között szállt le, rotorszelével csaknem feldöntve a járművet. A kommandósok a törzs fedezékében még azelőtt elhagyták a helikoptert, hogy a kerekek talajt fogtak volna. Bogdán minden meggyőződés és különösebb célzás nélkül leadott rájuk néhány lövést, azután helyet változtatott a romok között. Hátrébb húzódott, de nem voltak illúziói. Csapdába esett azzal, hogy elvágták a teherautótól. Nem a tanzániai hadsereg helikoptere landolt az orra előtt. A farkon az ENSZ világoskék felségjele. <br /> „A Mi 24-eseket az ENSZ-be drága Oroszország anyácskám vitte be. Azok a kommandósok tehát a Specnaz…”<br /> Leadott még négy lövést, hogy nagyobb ívre kényszerítse a bekerítésére igyekvő kommandósokat, és elérte a romok szélét. Mögötte rongyos szögesdrótkerítés, magas fű. A tó felé nem megy, döntötte el. Irtózott a krokodiloktól. Jobbra a dzsungel egészen az elhagyott dűlőútig húzódott, melyen az ő teherautójának keréknyomai jelentették sok éve az első és azóta kizárólagos karbantartást. A dzsungelbe se menne szívesen. Talán megléphet a fűben.<br /> Kutyaugatást hallott. <span style="font-style: italic;">Ennyit a fűről. </span><br /> A falhoz lapult. <span style="font-style: italic;">Ennyit a biznyiszről.</span> Erre nem volt felkészülve. A tanzániaiakra igen, egy másik vaskos boríték ezért lapult a zsebében. <span style="font-style: italic;">Még így is megérte volna.</span> De a Specnazzal nem sokáig fog szórakozni.<br /> „Nu, legfeljebb egy kicsit megtornásztatom őket.” Elmosolyodott. Világos, hogy nem akarják kicsinálni. Megtehették volna a levegőből, ahogy a szerencsétlen fasz Kidogóval. Megerősítésképpen felharsant a megafon hangja:<br /> – Bogdán Taraszcsuk! Adja meg magát! Bekerítettük. Minden ellenállás hasztalan.<br /> <span style="font-weight: bold;">Annak</span> a hülye poénja.<br /> – Lófaszt! – morogta Bogdán alig hallhatóan. – Előbb szórakozunk, picinyeim.<br /> Beljebb húzódott a romok közé, vissza a helikopter felé. A kutyával elbánik. Nem fogják szeretni, ha kicsinálja a kedvencüket. <span style="font-style: italic;">Hülyeség. </span> Talán <span style="font-style: italic;">annyira</span> nem fogják szeretni, hogy megölik miatta. Kölönben is, egy ártatlan jószág. <br /> „Ő aztán biztosan nem <span style="font-weight: bold;">Annak</span> a parancsára cselekszik…”<br /> – Bogdán! Add fel, Bogdán!<br /> – Bozse moj!<br /> A torzítás ellenére felismerte a hangot.<br /> – Lonyecska…<br /> – Bemegyek, Bogdán! Aztán kijövünk együtt.<br /> – Lonyecska – Bogdán felnyögött. – Hát te is… Bozse moj!<br /> – Jövök, Bogdán! Lelőhetsz, ha akarsz, de inkább ne tedd! A régi idők emlékére.<br /> Lábdobogás hallatszott a mező felől. A Specnaz gyorsabb volt, mint gondolta, de már nem érdekelte. Gondosan maga mellé helyezte a Szkifeket, és felállt.<br /> – Gyere hát, Lonya. Gyere, nem foglak bántani. A régi idők emlékére…<br /> "Hát itt a vége" gondolta. "De ha kijövök az átnevelőtáborból, ugyanígy folytatom majd. Nem, galambocskám, szerzsán Tarszcsuk nem adja fel!"<br /> Lonya úgy bukkant fel a fal sziluettje mellett, mint a romok hirtelen megelevenedett darabja. Katonaruhát viselt, terepszínű kezeslábast, az ENSZ kék barettje világított a fején a csillagfényben. Rangjelzést nem látott rajta, láthatóan fegyvert sem viselt.<br /> Az ukrán előrerándult, mintha meg akárná ölelni a barátját, de visszalépett, és a falnak vetette a hátát.<br /> Lonya nem akarta megölelni. Hirtelen előrántott az oldalzsebéből egy magnézium¬fáklyát, beindította és ledobta kettőjük közé a földre. Az éles fény kegyetlen árnyékokat rajzolt az arcára.<br /> – Szarban vagy, szerzsán! – jelentette ki Lonya.<br /> Bogdán vállat vont.<br /> – Rágyújthatok, Leonyid Vasziljevics? – kérdezte gúnyosan.<br /> – Gyújtsad, szerzsán! Sokáig ez lesz az utolsó.<br /> – Miért? – Az ukrán a szájába dugta az összegyűrt cigarettát. Olyan vastag papírba tömték, hogy el sem tört kúszás-mászás közben. Meggyújtotta a magnéziumfáklyánál.<br /> – Tudod – felelte Lonya. – Átnevelőtábor. Ilyen dolgok.<br /> – Nem ezt kérdeztem.<br /> – Hát mit?<br /> – Miért álltál át – <span style="font-style: italic;">Hozzá? </span><br /> – <span style="font-style: italic;">Átálltam? </span> Kihez?<br /> – Kihez? Ahhoz a géphez!<br /> – Géphez? Az Őrző nem gép.<br /> – <span style="font-style: italic;">Őrző? </span> Lonya! Te voltál az első ember, aki felismerte, hogy micsoda! Pár millió nyamvadt szilíciumkapu!<br /> – Ezermilliárd szilíciumkapu, Bogdán! És növekszik. Egy másik minőség. Elképzelhetetlen gondolkodási kapacitás. Elképzelhetetlen… jóindulat.<br /> – Jóindulat? Tovaris, te bolond vagy! Itt vagyunk körülvéve egy Specnaz rohamosztaggal és jóindulatról beszélsz? És Ottava meg Hanoi?<br /> – Hatszázezer halott. Sajnálatos, hogy meg kellett tenni, de ők voltak az ára, hogy senkinek se legyen kedve többé a haladás útjába állni…<br /> – Haladás? Hova? Különben sincs az a haladás, ami megérne egyetlen emberéletet is…<br /> – Te öltél a Kaukázusban, szerzsán – mondta Lonya szomorúan. – Még csak nem is valamiféle haladás nevében. Öltél – Oroszország Anyácskánkért…<br /> – Az nem ugyanaz! Katonák voltunk…<br /> – Én most is katona vagyok, Bogdán. A jövőért harcolok…<br /> – A jövőért? Huh, már megijedtem, hogy azt mondod a békéért… – Bogdán nagyot szívott a cigarettából, majd káromkodva eldobta a körmére égő csikket. – Szar…<br /> – Minek szívod?<br /> Bogdán kirobbant:<br /> – Minek? Mert az a szar betiltotta, azért! Mert nem teszik annak szarnak!<br /> – Nem teszik neki? Kinek?<br /> – Rajtad lobotómiát hajtottak végre, Lonya? <span style="font-style: italic;">Arról</span> a kurva gépről beszélek!<br /> – Bogdán! Azt mondod: nem teszik <span style="font-style: italic;">neki? </span> Ez nem az ő tetszésének vagy nemtet¬szésének kérdése. A dohányzás – káros. Ránk, emberekre.<br /> – A vodka – káros; a drog – káros; a robbanómotor – káros; a fosszilis erőmű – káros. De kinek árt a papír, Lonyecska? Hát megmondom, figyeljél! <span style="font-style: italic;">Neki</span> árt! Mert amit a papírra írunk, azt nem tudja ellenőrizni. Mielőtt bezáratta a fosszilis erőműveket, könyveket égettetett bennük… Nem ismerős, Lonya? Könyvek. Égnek. Utoljára a fasiszták tettek ilyet! Utána az emberek következnek majd.<br /> Lonya felnevetett, aztán hirtelen elkomorult.<br /> – A könyvek, valamennyi könyv, mindenki számára hozzáférhető elektronikusan. Úgyis digitalizálva volt már minden évtizedek óta. Mi változott? Egyébként, ha majd elég érettek leszünk, és kell, megint lesznek nyomtatott könyveink… – Kis szünet után folytatta. – Hát, tovaris, azt hittem, egyszerűbb dolgom lesz veled. Azt gondoltam, a papír neked csak másik <span style="font-style: italic;">biznyisz. </span> Hát tévedtem. Most már látom, afféle szabadságharcos lettél. És ez baj. Nagy baj. Azt hittem, meg tudlak majd győzni, hogy hagyjál fel a csempészéssel, vagy csempéssz inkább cigarettát vagy drogot… Baj, baj, szerzsán! Te meggyőződésből viszed a vásárra a bőrödet. – Vállat vont. – Majd meglátjuk. Lesz még időd megváltoztatni a véleményedet.<br /> – Nem válaszoltál, Lonya – mondta Bogdán csendesen.<br /> – Nem kérdeztél, Bogdán!<br /> – Mi a célja velünk? Mikor semmisít meg bennünket? Meddig szórakozik velünk?<br /> – Az első az én kérdésem. És arra senki se tudja a választ. Talán az Őrző maga sem. A második kérdésre az a válasz, hogy semmikor. Nem érted, hogy szimbiózisban élünk vele? Nem létezhet a technológia nélkül, amelyet mi működtetünk. De ezt meg tudná oldani automata gyárakkal. De nem létezhet nélkülünk egyáltalán. Nincs fantáziája, Bogdán! Megölné az unalom. Mi vagyunk a fantáziája. Neki adjuk az álmainkat, cserébe megvéd bennünket – önmagunktól. Íme, a harmadik válasz: addig szórakozik, szó szerint szórakozik, amíg az egyik fél el nem pusztul.<br /> – Senki sem kérte, hogy megvédjen bennünket. Se magunktól, se senkitől! És tőle ki véd meg?!<br /> – Tőle nem kell megvédeni minket. Ő az Őrző.<br /> – Neked kimosták az agyad, Lonyecska. Nem tudsz mást mondani. Őrző! Ki kérte, hogy megvédjen bennünket önmagunktól?<br /> – A kisgyerek se kéri, hogy megvédjük önmagától – mégis megtesszük. Mert többet tudunk nála. Nézz körül, Bogdán. Szagolj a levegőbe!<br /> – Mi van?<br /> – Ez a bűzös, félig halott pocsolya itt mellettünk, ami ezt a rettenetes mocsárbűzt árasztja, a Viktória tó, Bogdán. Az <span style="font-style: italic;">egykori</span> Viktória tó. Az ezredforduló előtt pár nagyokos beletelepítette a nílusi sügért.<br /> – Nem tudlak követni, Lonya.<br /> – Mindjárt megérted, Bogdán. Az a hal felfalt mindent a tóban, a krokodilokat kivéve. Aztán éhen döglött, halott vízzé változtatva Afrika legnagyobb tavát, mert a krokodilok egy idő után már embert se tudtak enni. Ezek a romok egy limnológiai állomás romjai…<br /> – Ezt én is tudom. De azt nem, hogy mit akarsz…<br /> – A nílusi sügér és a Viktória tó a Földön elkövetett hibáink metaforája. A tudatlanságunkban elkövetett hibáinké. Gyerekek vagyunk, Bogdán. Tudatlan, kegyetlen, kíváncsi és esztelenül vakmerő kamaszok… És ő segít, hogy felnőjjünk, hogy túléljük a kamaszkorunkat. Hogy ezen a helyen egyszer újra halkutató állomás legyen…<br /> – Nagyszerű. Pompás. Íme, van egy mindentudó óvónénink. Tudod, hogy hívják a németek <span style="font-weight: bold;">Azt</span>? KindergarNet… Én nem vagyok óvodás, Lonya! Felnőtt, szabad ember vagyok, dönteni akarok magamról. Ha szét akarom főzni az agyam, akkor drogokat szedek be, ha tüdőrákban akarok elpatkolni, akkor dohányzom, ha májzsugort akarok, akkor leiszom magam… Tudod mit? Fosszilis erőművet nem akarok. De könyveket igen! Könyveket, amik rólunk szólnak. Emberekről. Nem <span style="font-style: italic;">róla</span>.<br /> A magnéziumfáklya elhalványult, és kialudt. Bogdán mozgást hallott a sötétben. Mindenfelől.<br /> – Na, menjünk végre!<br /> – Ahogy akarod.<br /> – Kutyátok nincs is…<br /> – Hát persze. Csak a hangja. Tudtam, hogy berezelsz majd tőle.<br /> – Szemét vagy, Lonyecska.<br /> Lonya nem válaszolt.<br /><br /><a onblur="try {parent.deselectBloggerImageGracefully();} catch(e) {}" href="http://4.bp.blogspot.com/_4eqw5KShAqU/TJJ9IQAyzEI/AAAAAAAAAaI/BRg7KoMFS58/s1600/iDeal02.jpg"><img style="margin: 0px auto 10px; display: block; text-align: center; cursor: pointer; width: 400px; height: 400px;" src="http://4.bp.blogspot.com/_4eqw5KShAqU/TJJ9IQAyzEI/AAAAAAAAAaI/BRg7KoMFS58/s400/iDeal02.jpg" alt="" id="BLOGGER_PHOTO_ID_5517610074173000770" border="0" /></a><br /><br /><span style="font-style:italic;">IT és most</span> in <span style="font-style:italic;">HiperGalaktika 1</span>, 2007<br /><span style="font-style:italic;">KindergarNet</span> in <span style="font-style:italic;">Új Galaxis 13</span>, 2008<br /><div style="text-align: center;"><br /></div><br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4660689050174018445.post-44188089822460376662010-09-05T02:57:00.000-07:002010-09-05T06:28:11.659-07:00Lectori salutem 3.00 - Odóra várva<div style="text-align: justify;"><div style="text-align: center; color: rgb(51, 0, 153);"><span style="font-size:180%;">Szeretettel köszöntöm a nyájas olvasót másodszori újjászületésünk alkalmából!<br /></span></div><br />Reneszánszból egy is sok, mi mégis rákényszerültünk erre egy hosszabb tetszhalál után. A halálnak voltak nyilvánvaló és észrevehetetlen okai. Az a bizonyos súlyos tompa dolog, mely tavaly ősszel a honlap bénultságát okozta, magam voltam, a szerkesztők egyike és a honlap karbantartója.<br /><br /> Nem segített az ügynek, hogy Odót a Zsoldos Péter Díj zsűrijébe választották, aminek szívből örülök, a mi fényünket is emeli, de ez egyben azt is jelenti, hogy arra az időre, amíg ez a megtiszteltetés éri, a Terrával, mint potenciális jelöltek forrásával szakmai etikai okból nem foglakozhat. Megpróbálom meggyőzni, hogy a többi alzsánerrel azért igen, de annyi mindig felmerülhet nem jóakaratú megközelítésben, hogy mi módon lenne igazolható ez a cenzus? Tehát egyelőre várakozunk.<br /><br /> Nem áll szándékomban mentegetni magam, de súlyos motívumok játszottak közre abban, hogy így alakult: amíg az Új Galaxis szerkesztését csináltam, sem morális, sem materiális okokból nem foglakozhattam a Terrával, és erre ráadásként a honlap időről-időre el is férgesedett (hóttakkal megesik), a keresőmotorok pedig – jogosan – karanténba zárták.<br />Ez megint megtörtént, éppen akkor, amikor az ÚG-ről lemondva újra szerettem volna indítani, így arra jutottam, hogy a bloggeren csinálom tovább – a Gugli vélhetően képes megvédeni a saját szerverein tárolt állományokat.<br /><br /> A honlap így kicsit másképpen néz ki: egyelőre ezt tudtam kihozni a blogmotorból. De tanulok, majdcsak sikerül feljavítani.<br /><br /> Mindez azt jelenti, hogy az irodalmi anyag egy helyre került, mindig a legfrissebb két írással az indítólapon, a Terrára vonatkozó tudnivalók (szabályok, írástechnikai segédletek, az alkotók bemutatása) pedig a Virtuális Szerkesztőségbe.<br /><br /> A blogformának vannak előnyei is: véleményed az írásokról és a Terráról azonnal megoszthatod velünk (csak a színvonaltalan mocskolódást moderálom ki), az archívumban cím és megjelenési idő szerint keresheted az írásokat, az alsó sorban pedig a címkék segítenek a gyors eligazodásban a zsánerek és alkotók között.<br /><br /> Elsőként <a href="http://terrafia.blogspot.com/2010/09/noga-nkagisang.html">Kódai Richárd nagynovellájával</a> jelentkezünk, melyet terjedelménél fogva két folytatásban közlünk le. Az írás számos tanulsága közül csupán kettőt emelek ki: i.) a technológai egyelőre sokkal gyorsabban változik, mint az emberi lélek és ii.) a megváltás sohasem onnan jön ahonnan számítunk rá.<br /><br /> Az olvasóknak jó szórakozást kívánunk, alkotók jelentkezését továbbra is várjuk!<br /><br /><div style="text-align: right;">Tony</div><br /></div>Unknownnoreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-4660689050174018445.post-84835433269460259202010-09-05T01:18:00.000-07:002010-09-05T06:20:03.955-07:00Noga Nkagisang I.-II.<div style="text-align: justify;"><br /><span style="font-style: italic;">Írta: <a href="http://terraeditorials.blogspot.com/2010/09/kodai-richard.html" target="_blank">Kódai Richárd</a></span><br /><div style="text-align: center"><span style="font-weight: bold;font-size:130%;">I.</span></div><br /><br />1.<br /><br /> Nkagisang alig vonszolta magát. Lassan, meg-meginogva mégis elindult felfelé a lépcsőn, görcsösen kapaszkodva a korlátba, ám néhány lépés után meg kellett állnia, mert minden elmosódott a szeme előtt, és nem látta a következő fokot.<br /> – A fenébe! – sziszegte a fogai között. – A fenébe! A fenébe! A fenébe!<br /> Utálta, amikor ennyire rátört a kimerültség. Ki nem állhatta. De nem tehetett ellene semmit, napi kétszer-háromszor elfogta a gyengeség, és olyankor akár tetszett neki, akár nem, néhány percre meg kellett állnia.<br /> Lehunyta a szemét, és igyekezett mélyeket lélegezni. A szédülés és tompa zsongás a fejében egy perc után alábbhagyott, és eltűnt.<br /> Az órájára pillantott. Hajnali három óra negyvenhét perc.<br /> Vett egy újabb mély lélegzetet, és felszaladt a lépcsőn.<br /> Még rengeteg a dolga, mielőtt a gyerekek felébrednek. Fel kellett takarítania az előteret, az étkezőt, a konyhát és a földszinti folyosókat. Reggelit készíteni.<br /> Mindezt hét tizenötre. Nem is értette, hogy lehetett ennyire elmaradva.<br /><br />2.<br /><br /> – Nem ízlik a tojás – mondta Andy a száját húzva. – Disznóknak való moslék. Csinálj újat!<br /> Nkagisang bocsánatot kért, és egyből nekiállt új tükörtojást sütni.<br /> A gyerekek különösen hangosak voltak aznap reggel, Nkagisang halántéka egyszer csak lüktetni kezdett, majd a fájdalom megkerülte a fejét, és hátulról, a nyakcsigolyájától sugárzott a feje búbjáig, mintha ketté akarta volna szakítani a koponyáját. A szeme könnybe lábadt, de nem szólt semmit, csak szipogva Andy elé rakta az újra elkészített reggelit.<br /> Nem vehetett be fájdalomcsillapítót. Mrs. Featherstone nem engedte. Megtiltotta, mint annyi minden mást is. Pedig néha szeretett volna megszabadulni egy kicsit a testét folyamatosan körbe járó fájdalomtól. Még ha csak egy röpke órácskára is. Az elixír ebben egyáltalán nem segített.<br /> – Hé, idióta! Ne bambulj, tölts narancslevet! – üvöltötte Derick. – Hát mi van ma veled?!<br /> Nkagisang összerezzent, és akkor vette csak észre, hogy hosszú másodpercekig nem vett levegőt.<br /> – Sajnálom – motyogta. – Nagyon sajnálom.<br /> Töltött narancslevet, és ahogy felegyenesedett, elkapta Aurelia pillantását.<br /> Aurelia mindig szépen beszélt vele, megkérdezte tőle, hogy van, és sokszor még el is mosogatott maga után. Most is halványan mosolygott rá, mintha bíztatni próbálná – aztán újra elmerült a könyvében.<br /> Ő volt a legidősebb a gyerekek közül, tizenkilenc éves, pontosan annyi, mint Nkagisang, még a születésnapjuk is egy hónapra esett. Éltanuló volt az egyetemen, és mindig régi, valódi papírból készült könyveket bújt, amelyeket az antikváriumban szerzett be. Az arca nagyon csinos, a bőre pedig világosbarna, sokkal világosabb mint Nkagisang bőrének majdnem fekete tónusa.<br /> Öccse, Derick szinte teljesen Aurelia ellentéte, harsány, önelégült, másokkal egyáltalán nem törődő, az iskolában egyfolytában bukdácsoló tizennyolc éves fiú, akit csak kivételes futballjátéka tarthatott ott. Minden álma az volt, hogy profi atléta legyen belőle, és úgy tűnt, hogy erre több mint két méteres magasságával, és hatalmas, kidolgozott izmaival minden esélye meg is van.<br /> Andy tizennégy éves, finnyás, követelőző és általában rosszabb, mint ami még a „rossz gyerek” jelzővel elintéznek. Amikor csak tudott, belekötött Nkagisangba. Az ikrek, Pam és Becca tízévesek voltak. Pam csendes, Becca viszont rosszindulatú, és önző. <br /> – El fogunk késni – jelentette be Becca. – Még a hajunkat is ki kell fésülnöd. Gyerünk mozdulj már! És ebédet csomagoltál?<br /> Nkagisang vele kezdte. Úgysem hagyta volna soha, hogy Pam legyen az első, pedig valójában Pam volt az idősebb, tizenkét egész perccel. Becca haját különösen nehéz volt kifésülni aznap reggel, pár perccel tovább tartott, mint általában.<br /> De valahogy mégis mindannyian elkészültek időre, az iskolabusz megállt a ház előtt, a gyerekek pedig felszálltak, és utolsó napjukra indultak az iskolába a karácsonyi szünet előtt.<br /> Nkagisang rutinosan és közömbösen állt neki eltakarítani a reggeli nyomait, közben a fájdalom átvándorolt a derekába, majd a karjaiba.<br /> Hajszálpontosan nyolc negyvenötkor szólalt meg a csengő, mint minden nap. De már minden kész volt. Mr. Featherstone teája cukor nélkül, kevés tejjel, és a reggeli, két tükörtojás sonkával, három szelet szalonnával, palacsinta juharsziruppal, és két szelet piritós. Mrs. Featherstone kávét ivott, kevés cukorral, sok tejjel, valódi narancsból facsart narancslevet, reggelije pedig egy kis tányérnyi zabpehelyből, áfonyás muffinból, két szelet krémsajtos piritósból sok avokádóval, fél banánból és egyetlen, azonos méretű szeletekre darabolt almából állt.<br /> Gazdái külön hálószobákban aludtak. Először Mr. Featherstone reggelijét vitte fel, majd úrnőjéét. <br /> – Jó reggelt – mondta Mrs. Featherstone hidegen, ahogy Nkagisang a nehéz tálcát egyensúlyozva belépett a félhomályos hálószobába.<br /> – Jó reggelt, asszonyom – felelte halkan. Letette a tálcát az ágy fölé hajtható kis asztalra, majd illedelmesen, lehajtott fejjel várt.<br /> A fájdalom épp‘ a szemét támadta meg.<br /> – Szeretném, ha ma kimosnád nagy sötétítőfüggönyöket is az előtérben – mondta Mrs. Featherstone halkan. – Meg tudod oldani, remélem.<br /> Nkagisang felemelte a fejét. A szeme égett, ahogy próbálta a félhomályban kivenni úrnője arcát. De csak homályos foltokat látott, és ettől erősen könnyezni kezdett.<br /> – Természetesen, asszonyom. Tudok időt szakítani rá.<br /> – Helyes, nagyon helyes – suttogta Mrs. Featherstone, és belekortyolt a kávéjába. – Nem is vártam mást.<br /> Egy percig csak hallgattak.<br /> – Ó, igen – nyögte aztán Mrs. Featherstone. – Majdnem elfelejtettem.<br /> Éjjeliszekrényéhez hajolt, és hüvelykujját az elektronikus leolvasóhoz nyomta. Halk csippanás hangzott fel, és a fiók kicsúszott.<br /> A lelakatolt fémdobozból némi bíbelődés után injekciós fecskendőt vett elő, és Nkagisang tenyerébe ejtette.<br /> – Mondjuk, te nem hagynád, hogy elfelejtsem – mondta gúnyosan, és szárazon felnevetett.<br /> De a fiatal lány nem törődött vele. Összezárta az öklét, és indulásra készen toporgott.<br /> Váratlan hőhullám járta át a testét, és nagyon kiszáradt a szája.<br /> – Mehetsz, mehetsz! – intett Mrs. Featherstone. – Csak menj!<br /> Sietős léptekkel indult meg az ajtó felé, de úrnője hangja egyszer csak megállította.<br /> – Hé!<br /> Remegve fordult meg.<br /> – Ez a banán nem friss – jött a hang a sűrű félhomályból. – Hozz újat!<br /> Csak bólintott, és kiviharzott a szobából.<br /> Csak pár lépést tudott megtenni, aztán összerogyott.<br /> A fájdalom a csuklóiba és az ujjaiba sugárzott.<br /> Sziszegve szakította le a műanyag záróbilétát a fecskendő végéről, és a vénájába nyomta a tűt.<br /> Élő tűz áradt szét az ereiben, és olyan világosság támadt szemei előtt, mintha a Nap kelt volna fel a folyosó kellős közepén. Izmai és inai mint acélkötelek feszültek meg és hihetetlen erő járta át a testét.<br /> Felállt, és szinte futva indult el a folyosón le a konyhába.<br /><br />3.<br /><br /> Nkagisang kilenc éves volt, amikor az Éosz Alfára került. Akkor még nem tudta, hogy hova-kihez költözik be, csak annyit tudott, hogy eljövendő gazdái rettentően gazdagok, ezenkívül pedig nagylelkűek és kedvesek, legalábbis a családja szerint.<br /> Az út a hiperűrhajón sokáig tartott, majdnem huszonnégy óráig, és ő alig bírt megmaradni az ülésen, egyfolytában elzsibbadt a lába, a meséket a kis holoképernyőn pedig hamar elunta. A férfivel, aki elkísérte, nem tudott beszélgetni, az vagy aludt, vagy a számítógépén dolgozott valamin, és egyáltalán nem törődött vele.<br /> De egyszer mégis megérkeztek, és akkor illedelmesen megfogta a hallgatag férfi kezét, ahogy a bevándorlási tisztek felé mentek, amikor pedig kérdezték tőle, hogy kicsoda a kísérője, azt felelte, hogy az apja, pedig sohasem látta az illetőt az utazás előtt. De az igazi szülei akarták, hogy ezt mondja és ő nem akart csalódást okozni nekik.<br /> A hiperűrközpontból aztán taxival mentek az új lakhelyére, és Nkagisang nem győzött csodálkozni, hogy az Éosz Alfa mennyire hasonlít a Földre. Az ég gyönyörű kék volt, takaros fehér felhőkkel, a betelepített fák és madarak szépen megéltek itt, még a levegő is szinte ugyanolyan volt, mint otthon, vagy talán egy kicsit frissebb.<br /> Az egyetlen nagyobb különbség a két hold volt az égen, amelyeket igazából csak naplementekor vett észre, az egyik sokkal nagyobb volt, mint az otthoni Hold, a másik pedig nagyjából ugyanakkora.<br /> Új otthonához, a ragyogó luxusvillák közé, ahol a kápráztató fények a csillagok derengését szinte teljesen elnyomták, már este érkeztek. Hope Hill a főváros, New California egyik leggazdagabb negyede volt, és ahogy a hegyre felfelé haladva az alant elterülő várost nézte, Nkagisang úgy érezte, mintha álomvilágba csöppent volna.<br /> Amikor a taxi megérkezett, Mr. és Mrs. Featherstone már mosolyogva várták.<br /> Mind a ketten megölelték, és bókoltak neki, hogy milyen csinos a ruhája.<br /> Kísérőjének egy borítékot adtak át, a férfi mosolygott és Nkagisangra egy pillantást sem vetve visszaszállt a taxiba.<br /> – Üdvözlünk a családban! – mondta neki Mrs. Featherstone, ahogy beléptek az óriási előtérbe.<br /> Aurelia és Derick a lépcsőfeljáró korlátja mögül kukucskált, és szüleik unszolásának engedve sem mertek előjönni.<br /> A kis Nkagisangot körülvezették a házon, megvacsoráztatták, majd szobájába vitték. A szoba az alagsorban volt, mindenféle kacatok és a takarításhoz való eszközök közt, de akadt ott egy ágymatrac is szépen megágyazva friss lepedővel.<br /> – Álmodj szépeket! – súgta a fülébe Mrs. Featherstone, ahogy ágyba dugta. – Holnap nagy napunk lesz.<br /> Nkagisang pedig szinte azonnal elaludt, a családjáról álmodott, és álmában mindenki csak mosolygott.<br /> Másnap reggel Mrs. Featherstone egy injekciót adott be neki, és azt mondta, hogy az csak egy kis vitamin, ami majd segít neki, hogy megerősödjön. De mégis megígértette vele, hogy erről senkinek nem szól egy szót sem.<br /> Nkagisang bólintott, megígérte, és elkezdte az első munkanapját.<br /> Azután soha többé nem aludt egy percet sem.<br /><br />4.<br /><br /> A színes vibrálás váratlanul támadta meg, és azonnal érezte, hogy valami nincs rendben.<br /> Egész testében remegni kezdett, fulladás jött rá, a pulzáló fények pedig olyan intenzitással villogtak a szeme előtt, hogy szédülés fogta el, és le kellett feküdnie a hideg padlóra. De hiába hunyta be szemét, a fények nem tűntek el, körülölelték, és tompa fájdalom lepte el egész testét.<br /> Kora délután volt, éppen a sötétítő függönyöket mosta a mosodában, amikor rátört a rosszullét. Még a délelőtt folyamán kitakarította a gyerekek, és a szülők hálószobáit, mind a kilenc fürdőszobát, sietett, ahogy csak tudott, hogy maradjon elég ideje a sötétítőfüggönyökre, amiről már előre tudta, hogy jó nagy munka, és még vacsorát is kellett főznie.<br /> – Seh... Se – nyögte a padlón fekve, de a remegés egyre nagyobb erővel támadta meg, és nem tudta befejezni a szót, aztán már csak rángatózott mindenféle kontroll nélkül, fuldoklott, és közben úgy érezte, mintha valami láthatatlan erő ki akarná tépni a testéből.<br /> Ha ki tudta volna mondani, hogy „ Segítség!”, akár suttogva is, a KSzR, a Központi Számítógépes Rendszer azonnal értesítette volna a hatóságokat, és a segítség kevesebb, mint három perc alatt ott lett volna. De így csak vergődött tehetetlenül, és teljesen bizonyos volt benne, hogy vége.<br /> Természetesen tisztában volt vele, hogy mindez az elixír miatt van. Már hosszú ideje tisztában volt azzal is, hogy nem vitamininjekciót kap minden reggel, de azt is tudta, hogy a drog nélkül nem tudna ennyit dolgozni, így a dolgot cseppet sem bánta, nem akart volna lustának és mihasznának feltűnni gazdái előtt. <br /> Magáról az elixírről nem sokat tudott, de nem is akart sokat tudni. Annyit tudott csak, hogy illegális, de mégis divatos drog, filmszínészek és zenészek használták, hogy sokkal intenzívebben tudjanak dolgozni. Azt is tudta, hogy egyfajta<span style="font-style: italic;"> biodrog</span>, de hogy az mit jelent, azt már nem tudta, és nem is érdekelte.<br /> Ezenkívül az is teljesen világos volt számára, hogy menthetetlenül rabja a drognak, nélküle egy napig sem bírná ki, és az eszét vesztené.<br /> Az elixír akkoriban ugyan már csak ahhoz kellett, hogy normálisan funkcionáljon, de eleinte nagyon jól érezte magát tőle. Állandó eufóriában, táncolva és énekelve végezte napi teendőit, hallucinált is sokat, a háztartási szerekkel társalgott, és volt egy képzeletbeli barátja is, akit Tsalának nevezett, és aki ugyan láthatatlan volt, de mindig társagot nyújtott neki, amikor szüksége volt rá.<br /> De ahogy az évek teltek, az eksztázis egyre alább hagyott, és helyét átvette a vándorló fájdalom, az egyre sűrűbben rátörő gyengeség és zavaros látás. Tsala is eltűnt, és csak ürességet hagyott maga után.<br /> Napjai csendben és monoton unalomban teltek. Még zenét sem hallgathatott, Mrs. Featherstone leblokkolta a KSzR zeneállományát, és az összes rádióállomást, valamint a holovíziót is, mondván, hogy azok csak elterelnék a lány figyelmét, és rontanák munkájának a színvonalát, ami véleménye szerint utóbbi időkben egyébként is hagyott kívánnivalót maga után. Az egyetlen dolog, amit hallgathatott vagy a takarításról, vagy főzésről szóló hangosújságok némelyike volt, de azt is csak felügyelettel, vagy előzetes egyeztetés alapján. <br /> És Nkagisang mindent megtett, hogy gazdái kedvében járjon. Csak az járt az eszében, hogy minden tökéletesen tiszta legyen, hogy minden étel tökéletesen legyen elkészítve, és ha valami mégsem sikerült tökéletesen, azt nagyon a szívére vette, és akár napokig, sőt néha hetekig is zavarta.<br /> Az esetenkénti gyengeségtől és a fájdalomtól eltekintve az elixírtől egyébként sokkal teherbíróbb és szívósabb lett. És erősebb is, olyan súlyokat emelt meg, amelyekről tudta, hogy még Mr. Featherstone-nak vagy akár Dericknek is gondot okozna, de ezt igyekezett titokban tartani. A bőrét is valahogy sokkal keményebbnek érezte, nem sérült olyan könnyen, mint mások, és ha esetleg valahogy mégis megvágta magát, a seb néhány órán belül begyógyult még heg sem maradt utána. Ennek eleinte örült is, de később egy kicsit bánta, hogy már nem érez semmit a bőrén keresztül, még amikor zuhanyzott is, úgy érezte, mintha ruhában állna a vízsugár alá, a kezén pedig mintha állandóan kesztyűt viselne.<br /> Az is roppantul zavarta, amikor rájött a könnyezés, olyan intenzitással, mintha zokogott volna, akár tíz-húsz percen keresztül is megállás nélkül, máskor viszont úgy kiszáradt a szeme, hogy nem tudott pislogni, mert a szemhéja hozzátapadt a szemgolyójához. Ilyenkor abba kellett hagynia a munkát, hogy a szemét bevizezze a fürdőszobában.<br /> Ám ahogy ott feküdt a mosoda padlóján, ezek az apró kellemetlenségek semmiségnek tűntek, és ahogy a roham egyre jobban elragadta, és a villogó fények és a fájdalom egyre inkább ellepték, már csak arra vágyott, hogy minden múljon el, mert a fájdalmat már nem bírja sokáig.<br /> Végül valahogy mégis jobban lett, a remegés és az égés elmúlt, és amikor felült, újra normálisan lélegzett.<br /> Ült egy percig, majd összeszedte magát, és folytatta a mosást.<br /> Amikor este Mrs. Featherstone leszidta, mert késett a vacsorával, és még meg is verte a régről jól ismert fapálcával, csak azért sírt, mert a szavak fájtak neki, az ütéseket egyáltalán nem érezte.<br /><br />5. <br /><br /> A következő roham egy hét múlva tört rá, pontosan a karácsonyi vacsora alkalmával. <br /> A közben eltelt időben is egyre sűrűbben kapta el a gyengeség, de nem igazán törődött a dologgal, átmeneti kellemetlenségnek vélte csak, az előző rohamról pedig szinte meg is feledkezett.<br /> Mr. és Mrs. Featherstone minden évben karácsonyi vacsorát tartottak a nagy étkezőben, ahová meghívták Mr. Featherstone legfontosabb ügyfeleit, ugyanis Nkagisang gazdája sikeres ügyvéd volt.<br /> Általában húsz-huszonöten voltak a meghívottak, és ezekre alkalmakra gazdái külön segítséget vettek fel, szakácsokat és pincéreket, Nkagisangnak csak az asztal leszedése, és az italok utántöltése volt a feladata. És természetesen a mosogatás és takarítás az ünnepség után, de erről a családon kívül senki nem tudott.<br /> A vendégekkel nem állhatott szóba, nem is nagyon nézhetett rájuk, csak sietve tennie kellett a dolgát, és amint lehet, eltűnni a szemük elől. Ha szóltak hozzá, udvariasan, tömören kellett válaszolnia, személyes kérdésekre pedig bocsánatkérés mellett megtagadni a feleletet, vagy sürgős teendőre hivatkozva távozni.<br /> Csakis erre az alkalomra béreltek neki egy pincéregyenruhát. Őszinte áhitattal bújt ki agyonnyűtt, rossz ruháiból, vette fel a csinos darabokat, és ilyenkor minden évben eszébe jutott gyönyörű régi ruhácskája, amiben az Éosz Alfára érkezett, és amit azóta sem látott többé, de soha nem mert rákérdezni.<br /> Amikor kisebb volt, Mr. és Mrs. Featherstone azt mondta a vendégeknek, hogy Nkagisang az unkokahúguk, látogatóban a Földről, aki csak kisegít a vacsora körüli teendőknél, de ahogy nőtt, erre a hazugságra nem volt többé szükség. Még ha Mr. Featherstone régebbi ügyfelei emlékeztek is rá, nem úgy tűnt, hogy törődnének vele, hogy mit is csinál éppen ott.<br /> Csak Mrs. Miles, Mrs. Feaherstone legjobb barátnője tudta a teljes igazságot. Egyszer Nkagisang hallotta is ahogy róla beszélnek a konyhában, míg a padlót súrolta a folyosón, közvetlenül az üvegből készült konyhaajtó mellett. Bár nem akart hallgatózni, elmenni sem mert, félve, hogy akkor bukik le, amikor felegyenesedik.<br /> – Ez a lány, a szolgálód, egyre és egyre csak vékonyabb – kezdte Mrs. Miles. – Még ránézni is szörnyű. Eszik egyáltalán valamit?<br /> – Eszik annyit, amennyit kell – felelte erre Mrs. Featherstone. – Ha többet enne, ellustulna.<br /> Mrs. Miles hallgatott egy kis ideig, és mintha valamit rágcsált volna.<br /> – De nem értem, hogy miért nem veszel inkább egy házi robotot? – kérdezte aztán. – Ez így egy kicsit veszélyesnek tűnik. A hatóságok...<br /> – Ugyan már! – jött a felelet. – Senki sem sejt semmit, és mások is csinálják ezt. A robotok túl drágák, egy örökkévalóság, míg beprogramozod őket, és még akkor sem végzik el a munkát normálisan. Ez a lány meg kevesebbe kerül, mint a havi holovízió előfizetésünk...<br /> – De mégis... Olyan rosszul néz ki. Mi is a neve?<br /> Mrs. Featherstone hallgatott egy pillanatig.<br /> – Én csak Marynek hívom. Az eredeti nevét lehetetlen kiejteni vagy megjegyezni.<br /> – Hmm. Érdekes.<br /> Megint hallgattak egy ideig és mind a ketten rágcsáltak valamit.<br /> – Isteni ez a mogyoró, drágám – jelentette ki aztán Mrs. Miles.<br /> – Valóban. Földi import.<br /> – Földi?!<br /> Mrs. Featherstone akkor kurtán felnevetett.<br /> – Ne aggódj, kedvesem. Kezelt, teljesen veszélytelen.<br /><br />6.<br /><br /> Éppen a vörösbort töltötte Mr. Edwardsnek, aki kedvesen rámosolygott, amikor megdermedt minden. Mintha a holovizó képét merevítették volna ki, a szeme előtt Mr. Edwards vörös arca lebegett mozdulatlanul, és bármerre fordította a fejét, a látvány ugyanaz maradt.<br /> – Jól van, kisasszony? – kérdezte a férfi. – Minden rendben?<br /> Ő csak mosolygott és bólintott. De a pánik egyre jobban elfogta.<br /> Próbálta elképzelni, hogy merre is van a konyha bejárata, de izgatottságában nem tudott rájönni, hogy az asztal melyik oldalán is áll éppen.<br /> – El... Elnézést – nyögte, aztán találomra elindult jobbra, a boros üveget tartó karját egy kicsit kinyújtva maga elé, a vörös arcú férfi mosolygó ábrázata pedig vele tartott.<br /> Megbotlott egy szék lábában, mire abbamaradt a beszélgetés, majd izgatott suttogás kezdődött, és erre még jobban elragadta a pánik. Savanyú hányadék tolult fel a torkán.<br /> Kezét a szája elé tartva futásnak eredt, és fejjel előre csapódott bele az üveg konyhaajtóba. A konyha padlóján összegörnyedve hányt, majd újra elfogta a megállíthatatlan remegés és fulladás, közben halványan érezte, hogy üvegszilánkok állnak ki a koponyájából és tarkójából.<br /> – Hívjanak mentőt, hívjanak mentőt! – kiáltotta valaki, mire hangzavar támadt, amiből csak Mrs. Featherstone visítása hallatszott ki, ahogy bizonygatja, hogy mentőre semmi szükség, minden a legnagyobb rendben van.<br /> Aztán egyszer csak egy tűszúrást érzett a karjában, és egy kis idő múlva Mr. Edwards mosolygó arcát szürke köd nyelte el, csend támadt körülötte, aztán érezte, hogy a hátán fekszik, és óceán zúgásának hangját hallotta.<br /> – Olyan egyedül vagyok – suttogta maga elé a sűrű ködbe.<br /> Sírni szeretett volna, de túl nagy volt a csend, és az óceán hangja túlságosan megnyugtató.<br /> – Miért hagytatok el?<br /> Amikor magához tért, az egyik vendégszoba ágyán feküdt, még mindig pincérruhájában, és hallotta, hogy Mrs. Featherstone a résnyire nyitott ajtón túl egy férfival beszél suttogva, de minden szavukat tisztán hallotta.<br /> – Mégis, hogy képzeli?! – kérdezte a férfi visszafojtott indulattal. – Az emberélet nem jelent magának semmit?!<br /> – Túlreagálja a dolgot, doktor úr. Ő csak egy cseléd.<br /> – Csak egy cseléd!? Mégis hogyan néz reggelente a tükörbe…? És különben is, mióta csinálja ezt vele? Ne mondja nekem, hogy tíz egész éve! És milyen óriási adagokat ad be neki! Ezek a sztárocskák, ha fél évig bírják elvonó nélkül.<br /> – Ugyan már, doktor úr. Eddig nem volt semmi baja tőle. Erős lány.<br /> – Igen, de az elixír teljesen tönkretette. Ha így folytatja, talán ha két éve van hátra. Legfeljebb öt.<br /> – Jó, akkor leszoktatjuk az elixírről...<br /> – Egyáltalán nem érti! A lány szervezetének már menthetetlenül szüksége van arra az átkozott drogra! Ha most leállítja róla, a sejtjei huszonnégy órán belül elkezdik felfalni önmagukat hogy a többlet energiaigényt pótolják. A biztos halált hozná rá!<br /> – Hát akkor nem értem, hogy mit akar, doktor úr. Mit javasol?<br /> – Ezen a ponton nem tudok, mit mondani. Be kellene hozniuk további kivizsgálásra...<br /> – Sajnálom, de az lehetetlen... Hát akkor, úgy tűnik, hogy minden kell, hogy maradjon a régiben. És csak reménykedhetünk, hogy a roham nem ismétlődik meg.<br /> – Maga igazán rendkívüli egy teremtmény, asszonyom! Ha nem a férje intézné kórházunk ügyeit, biztos lehet benne, hogy feljelenteném. Továbbra is maradok ügyfelük, de mint barátra, ne számítsanak rám. És kérem ne hívjanak többé! Jó napot!<br /> Aztán ajtó csapódott valahol a házban.<br /> Mrs. Featherstone bepillantott a szobába, Nkagisang pedig úgy tett, mintha aludna.<br /> Úrnője akkor az ágyához sétált, gondosan betakarta, és kiment.<br /> Nkagisang csak feküdt ott percekig, és próbálta elképzelni, hogy milyen lehet aludni, de már nem emlékezett rá. Csak feküdt, és próbált nem az előző beszélgetésre gondolni. El akarta felejteni, amit az orvos mondott. Nem akart törődni vele.<br /> Aztán egy rövid idő után elszégyellte magát, kikelt az ágyból, lecserélte a vérfoltos lepedőt, majd az étkezőbe ment felseperni az üvegcserepeket és eltakarítani a vacsora nyomait.<br /> A sebei addigra már csaknem teljesen begyógyultak.<br /><br />7.<br /><br /> Egy széken ült az ablakban, és a szélben szelíden bólogató pálmafákat nézte az utcán.<br /> Mrs. Featherstone kötelező pihenést adott ki neki, mindennap egy órát, délután kettőtől háromig, sőt még azt is megengedte, hogy abban az egy órában a holovíziót nézze.<br /> De Nkagisang inkább az ablakban való ücsörgést választotta.<br /> A hasogató fájdalom a derekát és a hátát korbácsolta, de nem bánta. <br /> A luxusvillák között lelátott az óceán csillogó vízére, és már milliomodszorra is elképzelte, hogy milyen lehetne a tengerparton sétálni, befutni a hullámok közé, és úszni egy jó nagyot. Kisgyerekkorában imádta a tengert, szinte mindennap lejártak testvéreivel iskola után, és sokszor napnyugtáig nem is keveredtek haza. <br /> Ám amióta itt lakott, a házból egyszer sem tette ki a lábát. A KSzR a bejáratokat állandóan zárva tartotta, Nkagisang ujjlenyomatára pedig tiltókódot tettek, így, ellentétben a család tagjaival nem tudta kinyitni a bejárati ajtókat,.<br /> De egyébként sem jutott soha eszébe, hogy kiszökjön. Mindig túl sok volt a tennivaló. Lelkiismerete nem engedte, hogy valamit későbbre hagyjon, vagy csak hogy félmunkát végezzen. Attól nem is félt annyira, hogy lebukna.<br /> Egyszer csak kopogtak az ajtón.<br /> Nkagisang felpattant, és illedelmesen várta, hogy ki lép be.<br /> Aurelia volt az. Az arca nagyon szomorú volt.<br /> – Kérlek, ülj csak vissza – mondta, mire Nkagisang zavartan leült. <br /> Aurelia egy másik széket húzott az ablak elé, és maga is letelepedett.<br /> Egy percig csak némán bámulták a tájat, majd Aurelia sóhajtott egy nagyot:<br /> – Csak annyit akarok mondani neked, hogy nagyon sajnálom – kezdte remegő hangon. – A történteket... Mindent.<br /> Nkagisang nem tudta, hogy mit feleljen, csak eltáltotta a száját.<br /> – Megbocsájthatatlan, amit veled tettek – folytatta a másik lány. – A szüleim igazi szörnyetegek!<br /> Addigra már könnycseppek csillogtak a szemében, és az arca lángvörös lett.<br /> – És… Nekem sincs mentségem… Hogyan is hagyhattam, hogy ezt tegyék…? Ilyen sokáig…<br /> Nkagisang tanácstalanul közelebb hajolt hozzá, és féloldalasan átölelte, mire a másik egyre jobban megrázkódott.<br /> – Ugyan, drága kisasszony – súgta megnyugtatóan. – De hát nincsen semmi baj…<br /> De Aurelia megrázta a fejét.<br /> – El akarok menni innen… – rebegte. – Amint csak lehet… Még talán az egyetemet sem fejezem be. Utálom a szüleimet… Ezt a beteg társadalmat…<br /> – De hát a szülei nagyon szeretik a kisasszonyt! És ez az otthona…! Hova menne?<br /> Aurelia akkor felugrott.<br /> – Nem! – kiáltotta. – Ez nem az otthonom! Megtagadok mindent!<br /> Azzal kiviharzott a szobából.<br /> Nkagisang egy ideig csak tanácstalanul állt. Majd az órájára nézett, és úgy döntött, hogy az aznapi szünetét rövidebbre szabja.<br /> Este Aurelia negyedórával korábban jelent meg a vacsorához, és Nkagisang minden tiltakozása ellenére segített neki megteríteni.<br /> Vacsora alatt a többi gyerek szokatlanul illedelmes volt, és a szülők is a szokásosnál hallgatagabbak, csak alig beszéltek Mr. Feaherstone munkájáról, vagy hogy éppen milyen botrányos dolog történt akkoriban ismerőseik körében.<br /> – Kicsit kihűlt a hús és krumpli – mondta Andy – Újra melegítenéd, légy szíves?<br /> Nkagisang nem emlékezett rá, hogy a fiú valaha is kiejtette volna azt a szót a száján, hogy „légyszíves”. Szélesen mosolyogva tett eleget a kérésnek.<br /> Derick továbbra sem nagyon törődött vele, de már legalább nem hívta idiótának, Pam továbbra is illedelmes volt, Becca pedig csak alig vágott grimaszokat, ahogy elhaladt mellette.<br /> Aurelia a vacsora után még mosogatni is segített neki, és úgy beszélgetett vele, mintha régi barátnők lennének.<br /> Később pedig mikor már a lépcsőházakat állt neki takarítani, Mrs. Featherstone jelent meg a lépcső tetején.<br /> – Mary... Khmm... Drágaságom, megvan a kapcsolat! Gyere azonnal!<br /> Olyan gyorsan futott fel a lépcsőn, hogy majdnem a nyakát szegte.<br /><br />8.<br /><br /> Egy évben egyszer, karácsony után beszélhetett a családjával.<br /> Egy holofonbeszélgetés a Földdel roppant költséges, és az is megesett, hogy többször kellett próbálkozni, mert megszakadt a kapcsolat.<br /> A nappaliban ült a kanapén, de hátra sem dőlve, izgatottan várta, hogy mi fog történni.<br /> Először enyhe vibrálás támadt a helyiség közepén, majd elektronikus zúgás hangzott fel, végül egyszer csak ott termett előtte a családja szélesen mosolyogva.<br /> Szinte azonnal könnycseppek kezdtek záporozni a szeméből és a legszívesebben szaladt volna, hogy megölelje mindannyiukat.<br /> – Mama! Mama! Itt vagyok! – kiáltotta, és felugrott.<br /> Anyja ugyanúgy könnyezni kezdett, és hangosan üdvözölte. Tetvérei is ujjongtak, és egyre közelebb bújtak egymáshoz, pedig a holofon képe bőven be tudta fogni mindannyiukat. Egy fehér falú helyiségben, Nkagisang felismerte, a helyi posta épületében szorongtak.<br /> De a lány akkor vette csak észre, hogy mindannyian nagyon megöregedtek tavaly óta. És még valami mást is.<br /> – Hol van a Papa? Mama! Hol van a Papa?!<br /> Mindannyian elhallgattak, csak anyja rázta szomorúan a fejét.<br /> – Még augusztusban ment el. Rák volt. Vagy szívroham. Az orvosok nem tudták biztosra megmondani. De aludt. Nem fájt neki.<br /> Nkagisang a döbbenettől nem jutott szóhoz.<br /> Csak most nézte meg jobban a többieket. Nemcsak megöregedtek, de mindannyiuknak különböző bajai voltak, amiket próbáltak ugyan takargatni, de nem nagyon sikerült.<br /> A legtöbbjüknek sebeket és fekélyeket látott az arcán és a karján, az egyik nővérének kihullott az összes haja, legidősebb bátyjának hiányzott mindkét szeme, anyja pedig egy óriási daganatot próbált a sálja mögé rejteni a nyakán.<br /> – Uramisten! Mi történt veletek?!<br /> Az anyja továbbra is csak szomorúan csóválta a fejét.<br /> – Minden egyre rosszabb lett… Nagyon felgyorsult az egész…<br /> Nkagisang most kipillantott egy ablakon a hátuk mögött. Romos épületre látott rá, az ég pedig sötétlila volt.<br /> – Néhány tudós szerint csak egy pár évünk van hátra… Mindenkinek. Legfeljebb öt. Aztán az egész Földnek vége… Ki fog pusztulni.<br /> Nkagisang nem jutott szóhoz, csak levegő után kapkodott<br /> – Akik tudtak, már elmentek – kapcsolódott be az egyik bátyja. – Biztosan tudod, azóta felfedeztek újabb bolygókat is… Mondjuk, egyikük sem olyan szép, mint az Éosz Alfa. Oda csak a valóban gazdagok mennek…<br /> Nkagisangot erős zokogás kapta el.<br /> – Bárcsak itt lehetnétek velem! – kiáltotta. – Itt nem lennétek betegek… Itt csodaszerek vannak, amik mindent meggyógyítanak!<br /> A családja csak tiltakozott.<br /> – Nem tehetünk semmit, drágám – mondták. – Nincs az pénz, ami el tudna minket vinni oda. Így is roppant hálásak lehetünk az anyagi segítségért, amit a gazdáid küldenek minden hónapban, abból vesszük magunknak a gyógyszereket. És különben is, mi már annak is örülünk, hogy te ott lehetsz.<br /> A lány csak tovább zokogott.<br /> – Csakhogy… Nem érdemlem meg! Ezt a jólétet… Inkább lennék ott veletek…! Hogy együtt halhassunk meg.<br /> – Ugyan már, drágám – csitította akkor az anyja. – Nem fogsz te meghalni, még nagyon sokáig nem. Az Éosz Alfán pedig pláne nem. Ott talán még több száz évig is elélhetnek emberek, ahogy az orvostudomány fejlődik…<br /> Nkagisang csak zokogott egy percig.<br /> – De… Olyan egyedül vagyok – mondta aztán. – Ne hagyjatok el!<br /> Mindannyian mosolyogtak.<br /> – Ugyan már. Nem hagyunk el sohasem… – felelték, de nem tudták befejezni, mert a kapcsolat megszakadt.<br /> Nkagisang percekig sikoltozott, és dührohamában a földhöz verte magát.<br /><br />9.<br /><br /> Később, amikor már megnyugodott, és befejezte a lépcsőházak takarítását, kisírt szemekkel ballagott le kis kuckójába, ahol máskülönben nagyon kevés időt töltött.<br /> Az ágymatracot gazdái már régen kidobták, most már csak takarítószerek, porszívók, felmosók, és egyéb lim-lom volt ott, meg a kis fürdőszobája, ahol zuhanyozni szokott.<br /> Törökülésben leült a csupasz kőre, és a kezébe temette az arcát. A fájdalom most a mellkasát és a torkát gyilkolta.<br /> Szeretett volna tovább sírni, de a könnyei már elapadtak. A szeme teljesen kiszáradt. Kiment a fürdőszobába, és megmosta az arcát. Szerette volna, ha érzi a víz hűvös érintését a bőrén.<br /> Visszament a szobájába, és az egyik sarokban a kacatok között kezdett kaparászni.<br /> Kis dobozt halászott elő, amelyben egy-két, még otthonról hozott holmiját rejtegette. Volt ott néhány színes gyertya, üveggyöngyök, egy üres cukorkás doboz, egy kis selyemsál, és egy fénykép a családjáról. Ez utóbbit kivette, és hosszasan nézegette.<br /> A fénykép pontosan azelőtt készült, mielőtt az Éosz Alfára jött volna: az egész család biztatóan mosolygott, az apja erősen és egészségesen állt a kép közepén, és bár ruhájuk szegényes és kissé rongyos is volt, valahogy mindenki mégis vidámnak és gondtalannak tűnt. <br /> – Gyertya! – mondta aztán fennhangon, előhalászta az egyik gyertyát, és meggyújtotta. <br /> Parancsára a KSzR hatástalanította a tűzjelző rendszert.<br /> Nkagisang az apjára gondolt, és összekulcsolt kézzel imádkozott, mint oly sokszor gyerekkorában, de akkor már évek óta nem.<br /> Aztán gyújtott egy gyertyát az anyjának is. Az a daganat szörnyen nézett ki, nem hitte, hogy jövőre újra láthatná a törékeny asszonyt.<br /> Rettenetesen sajnálta, hogy nem búcsúzhatott el tőlük rendesen.<br /> Aztán gyújtott egy harmadik gyertyát a többi családtagjáért is. Csak a biztonság kedvéért. És imádkozott is mindannyiuk lelki üdvéért.<br /> Azután már csak bámulta a szomorúan táncoló lángokat.<br /> Egy idő után azok feketévé változtak, és minden sötétségbe borult.<br /> – Már csak két év – suttogta maga elé. – Talán már csak annyit kell kibírni. – És ürességet érzett.<br /> A percek lassan teltek.<br /> – Tsala, legalább te maradtál volna itt nekem – mondta aztán a sötétségbe.<br /> De láthatatlan barátja nem válaszolt. <br /><br /><div style="text-align: center;"><span style="font-weight: bold;font-size:130%;">II.</span></div><br /><br />1.<br /><br /> Nkagisangra szörnyű éhség jött rá. Éppen a vacsorát készítette, hagymát szeletelt könnyezve a zöldségsalátához. A gyomra hirtelen összerándult és olyan maró ürességet érzett, hogy összegörnyedt.<br /> Enni... Kell – gondolta, és tétován nézett a hűtőszekrény felé.<br /> Az éhség akkor fájdalomba csapott át, és égetni kezdte a belsejét. Nkagisang levegő után kapkodott.<br /> Gyorsan! Valamit... Bármit – gondolta.<br /> De nem tudta kitalálni, hogy mit is egyen, nem tervezte, hogy aznap este már enni fog, amit a családnak főzött vacsorára, azt meg sajnálta magától.<br /> Jobb híján megfogta az egyik megpucolt hagymát, és beleharapott. A könnyek még jobban ellepték a szemét, míg már nem látott semmit, de a falat mégsem marta túlságosan a száját és torkát. Megrágta és lenyelte.<br /> Újabb fájdalomhullám csapott végig rajta a gyomrából indulva. A maradék hagymát szinte megrágatlanul tömte magába, majd egy másikat, a harmadikat pedig pucolatlanul falta fel, mire a fájdalom lassan alábbhagyott.<br /> – Mi a fene van már megint? – kérdezte fennhangon és a konyhapultra görnyedt. Gyomrában a fájdalom valami puha lüktetéssé alakult át. – Hiszen ma már ettem. Kétszer is.<br /> Napi két muffint szokott enni. Vagy két almát. Ritkán zabpelyhet. Még ritkábban húst vagy zöldséget, maradékot a család vacsorájából. Esetenként főzött egy kis rizst és azt ette magában, fűszerek nélkül, ízeket amúgy sem nagyon érzett. És mielőtt evett sem szokott nagyon éhes lenni, ilyen éhség pedig biztosan még sohasem ragadta el, még gyerekkorában, a Földön sem, pedig akkor még volt, hogy két napig sem volt mit enniük.<br /> Görnyedten állt egy percig, majd úgy döntött, hogy nem törődik az esettel. Nem akart szembesülni egy újabb tünetével annak, hogy a szervezete lassan feladja. Felegyenesedett, a konyhaszekrényhez sétált és három újabb fej hagymát vett elő. Megtörölte a szemét, és a folytatta a vacsorakészítést.<br /> Hajszálpontosan időre végzett.<br /><br />2.<br /><br /> – Te vérzel! Bassza meg! – kiáltotta Derick pánikban. ¬– Mi a franc van?! Megjött a havid?<br /> Ijedten húzta fel a nadrágját, és ellépett a lánytól.<br /> Nkagisang nem érzett semmit, de ahogy lenézett látta, hogy vércsík folyik le mindkét combján. Különös nyugalom uralkodott rajta mégis, mintha valami összetört volna benne, nem tudott a dologra reagálni. Megrázta a fejét. A „havi”-ja csak ritkán, olyan három-négyhavonta szokott megjönni, akkor is csak minimális vérzéssel, és egy nap alatt el szokott múlni. Ez valahogy más volt. A vér sokkal sötétebb, és mintha alvadt darabok is lettek volna benne.<br /> – Akkor beteg vagy, vagy mi? – kérdezte Derick elcsukló hangon, elkerekedett szemmel. – Mással is csinálod ezt?<br /> Nkagisang ismét megrázta a fejét. Egy takarítórongyot vett elő és azzal itatta fel a vért.<br /> Derick még mindig pánikolt.<br /> –<span style="font-style: italic;"> Akkor mi a franc van?!</span> – kiáltotta.<br /> – Nem tudom – mondta halkan és csak állt tétován, még mindig mezítelen altesttel. Nem tudta, hogy mitévő legyen.<br /> – Undorító vagy – mondta neki Derick, majd egyedül hagyta kis kuckójában, és felviharzott a lépcsőn.<br /> Tizennégy éves körül lehetett, a fiú pedig tizenhárom, amikor Derick először csinálta<span style="font-style: italic;"> azt</span> vele. Nem sokat teketóriázott, csak megparancsolta neki, hogy vetkőzzön le, elvégezte a dolgát pár perc alatt, majd szó nélkül otthagyta. A következő alkalommal elmagyarázta neki, hogy erről nem szólhat senkinek, ez a ő titkuk, és ha nem akar magának gondot, csak csinál mindent úgy, ahogy ő akarja. Nkagisang nem akart gondot magának, úgyhogy engedelmeskedett mindenben, bármilyen őrült ötlettel is rukkolt elő gazdája. Eleinte még fájt neki a dolog, de ahogy az évek teltek, már egyre inkább nem érzett semmit.<br /> Csak állt egy percig, majd elindult a fürdőszoba felé. Lezuhanyzott és egy tampont tett be. Aztán folytatta a házimunkát.<br /> De a vérzést csak nem akart elállni, és óránként kellett cserélni a tampont.<br /> Este, a vacsoránál Derick rá sem nézett, és még a vacsorájához sem nagyon nyúlt.<br /> – Egyél, drágaságom, kell az erő a holnapi meccsre – noszogatta az anyja, de a fiú csak megvonta a vállát és tovább turkálta az ételt.<br /> Aurélia jelent meg, késve, mire Mrs. Featherstone megfedte, és elmagyarázta neki, hogy milyen fontos, hogy mindannyian időben összeüljenek a vacsorához.<br /> – De hát Apa sincsen itt sohasem – feleselt a lány, ledobta a könyveit az asztal mellé, és kelletlenül leült.<br /> Anyja erre nem válaszolt, csak egy hideg pillantásra méltatta.<br /> Aurélia szélesen Nkagisangra mosolygott, ahogy a lány letette elé a vacsorát.<br /> – Köszönöm, kedves. Hogy vagy ma?<br /> A szolgálólány csak visszamosolygott, és bólogatott. Nem tudta, hogy mit feleljen. A fájdalom most a nyakában és a tarkójában időzött, és egy pillanatra mintha kettős látása is lett volna. Sűrűn pislogva tért vissza a konyhapulthoz, amikor hirtelen megtorpant. Nem emlékezett, hogy mit is akart tenni. Tétován megfordult, és végignézett az asztalon. <br /> Ó, igen – gondolta. – Hát a kenyér! Egyre jobban kezdek széthullani.<br /> De már meg sem ijesztette a dolog.<br /> Akkor vette észre, hogy Derick őt nézi az asztal fölött. Gyűlölet volt a szemében. De csak egy pillanatig tartott az egész, amint meglátta, hogy a lány is őt nézi, visszafordult az ételéhez.<br /><br />3.<br /><br /> Nkagisang nyers húst tömött magába.<br /> Nem tehetett róla, a legyőzhetetlen éhség újra elragadta. Nem is törődött a rágással, csak tépett egy-egy darabot a húsból, és egészben nyelte le a falatokat.<br /> Már vagy másfél fontnyi hússal végzett, mire a fájdalmasan lüktető üresség abbamaradt.<br /> Összecsuklott, és levegő után kapkodott. A világ forgott körülötte és nagyon gyengének érezte magát. Percekig is eltartott, mire újra összeszedte magát.<br /> Ahogy újra felegyenesedett, és a pusztítás nyomaira nézett, elkapta a pánik.<br /> Úristen! – gondolta kétségbeesetten. – Most mi lesz vacsorára?!<br /> A hús, amit felfalt, előre pácolt elsőosztályú borjúhús volt, Mr. Featherstone kedvence, aki aznap este kivételesen éppen otthon vacsorázott.<br /> Most, mi a fenét csináljak?!<br /> Olyan még soha nem volt, hogy ne lett volna semmi vacsorára.<br /> Egész testében remegni kezdett. El sem tudta képzelni, hogy mit tegyen, biztos volt benne, hogy Mrs. Featherstone meg fogja ölni. De most még tanácsot sem tudott kérni úrnőjétől, hiszen a fodrászánál volt, ott pedig nem lehetett zavarni.<br /> Halántéka lüktetni kezdett, és hasogató fejfájás kapta el.<br /> A fagyasztóládához lépett, és kinyitotta. Volt csirke, disznó, marha, pulyka, kacsa, hatféle hal, és tenger gyümölcsei. De borjúhús nem. Azt mindig külön kellett rendelni, a szűkös készlet miatt, és minden rendelést Mrs. Featherstone személyesen végzett.<br /> Tétován a KSzR kijelzőjéhez lépett. Tudta, hogy a KSzR hallja mindenhonnan, de így valahogy kicsit biztosabban érezte magát. Még sohasem csinált ilyet.<br /> – Sürgősségi rendelés – mondta kiszáradt torokkal. – Nkagisang.<br /> Ez valóban vészhelyzetek esetén volt engedélyezett. Mrs. Featherstone álltalában mindig elérhető volt, hogy minden helyzetet megoldjon, de a szolgálólány tudta, hogy a fodrásznál lehetetlen lenne elérni.<br /> – Értesítés Mrs. Featherstone személyes holohívójára, késleltetéssel. Kérem folytassa a rendelést.<br /> – Két font Wolfhauser borjúhús, A osztályú, előre pácolt, pikáns. Sürgősségi kiszállítás.<br /> – Emelt költség.<br /> Nkagisangnak összeszorult a gyomra.<br /> – Elfogadva.<br /> A hús még így is jó huszonöt perc múlva ért oda, ami szinte egy örökkévalóságnak tűnt a lánynak. A hordár csak otthagyta a csomagot a kis előszobában, a bejárati ajtó és a nagy előtér között, mint minden rendelésnél, így Nkagisangnak nem kellett idegenekkel találkoznia egyáltalán, vagy a házból kilépnie.<br /> Éppen hogy elkezdte újra felvágni a húst, amikor holofonhívás érkezett.<br /> – Bejövő hívás – jelentette a KSzR. – Mrs. Feaherstone.<br /> Kép nem volt, csak úrnője hangja töltötte be a teret.<br /> – Mi történt? – kérdezte hidegen, de Nkagisang érezte az elfojtott indulatot gazdája hangjában.<br /> A lány lehunyta a szemét és úgy felelt.<br /> – A... A hús. Romlott volt. Nem akartam... Szaga volt, és furcsa színe.<br /> Egy kis szünet következett.<br /> – Remélem megőrizted. Wolfhauserék ezt nem viszik el szárazon! Annyi év után így bánni az egyik legjobb kuncsaftjukkal!<br /> Nkagisangnak könnyek gyűltek a szemébe, de továbbra sem nyitotta ki.<br /> – Véletlen... – nyögte elcsukló hangon. – Kidobtam. Az ételmegsemmisítőbe... Nem tudtam, hogy...<br /> – Félkegyelmű – jött még a felelet utoljára, és megszakadt a hívás.<br /> Nkagisang most már végleg sírva fakadt.<br /> Utált csalódást okozni a gazdáinak és tudta, hogy a vacsorával sem lesz kész már időre.<br /><br />4.<br /><br /> Az éhség egyre gyakrabban támadta meg, egyre többet kellett ennie. Elkezdett hízni is, és ez roppant módon megijesztette. Nem akarta, hogy Mrs. Featherstone rájöjjön, hogy torkoskodik. Keményebben dolgozott, de bármennyire is nem akarta, egy idő után rá kellett jönnie, hogy lelassult. Még nem túlságosan, de észrevehetően.<br /> A szégyen folyamatosan mardosta. A munkája volt a mindene, ha abban nem tudott megfelelni, akkor az egész élete nem ért semmit. Már a családjára is egyre ritkábban gondolt. A magány túlságosan fájt neki.<br /> Az erős vérzés egy hét után magától elmúlt, és akkor kissé megnyugodott. Úgy tűnt, hogy valóban csak a „havija” jött meg korábban, csak erősebben, mint szokott, és tovább tartott. És, amint jobban lett, szinte azonnal meg is feledkezett a dologról. Derick persze azóta sem szólt hozzá, de legalább nem is szidta, és <span style="font-style: italic;"> azt </span> sem akarta már csinálni vele.<br /> Arra nagyon kellett figyelnie, hogy mit eszik, Mrs. Featherstone nagyon szemmel tartotta a készletek alakulását, az ételalapanyagokkal nem tudott úgy csalni, mint mondjuk a takarítórongyokkal, amit a végén betétként használt, mert nem akarta, hogy a hirtelen őrült mennyiségben fogyó tamponok felkeltsék úrnője figyelmét. <br /> De azért tudott egy kis többletet rendelni, kevéssel több zöldséget, húst, esetleg tojást, sajtot, vajat.<br /> Egy idő után rájött, hogy ehet nyersen egy kis lisztet, egy-egy kanál cukrot, esetleg egy kis sót. Az ízeket úgysem érezte, és a lényeg az volt, hogy a gyomrában tátongó hideg űrt kitöltse.<br /> Egy idő után pedig elkezdett szemetet enni. Volt egy külön szemetes a konyhában az ételmegsemmisítőn kívül, amibe ideiglenesen gyűjtötték a hulladékot. Nkagisang rájött, hogy a vacsorák maradékát is megeheti, a csirkecsontokat, és a halgerincet, szálkákat ugyanúgy meg tudta rágni, mint bármi mást, és az apró szilánkok nem tudtak komolyabb kárt okozni az emésztőrendszerében. Arra is rájött, hogy megpucolt burgonya és egyéb zöldségek héja, levágott szárai, gyökerei, amelyeket normális esetben kidobott volna, tökéletes éhségcsillapítónak bizonyultak. Amikor pedig nem volt más, kartondobozokat és papírcsomagolást ásott ki a szemétből, és azt tömte magába. Nem tudta mindig eldönteni, hogy mi is igazi papír, és mi inkább műanyag, de úgy tűnt, hogy a gyomra mindent megemészt.<br /> Egyik hajnalban, mégis rosszul lett. Amikor elkapta a gyengeség, először azt hitte, hogy csak a szokásos néhány perces rosszullét az, és csak várta türelmesen, hogy elmúljon, amikor hőhullámok ragadták el.<br /> Leült a folyosó kövére és levegő után kapkodott. Majd, olyan hirtelen, hogy semmit sem tudott ellene tenni, maga elé hányt. Sárgás-sötétbarna massza volt, amit kihányt, de nem tudta eldönteni, hogy az most normális vagy sem – nem szokott hányni.<br /> Aztán csak ült ott egy pár percig és maga elé bámult. Fáradt volt. Kimerült. És hiába múltak a percek , a fáradtság csak nem akart elmúlni.<br /> Nem hat már az elixír? – tűnődött magában. – Már az sem hat?<br /> Elkapta az elkeseredés, és sírva fakadt.<br /> Az öngyilkosság gondolata fordult meg a fejében.<br /><br />5.<br /><br /> Csak ült a széken és a szélben szelíden bólogató pálmafákat nézte az ablakon túl.<br /> Nem érzett semmit, csak undort. Undorodott magártól. Kövér és lusta disznónak érezte magát, és ki nem állhatta, hogy itt kell ülnie a széken, a kötelező pihenőjében.<br /> A hasa hatalmasra nőtt, alig bírta takargatni. Hiába szorította le csíkokra hasított régi lepedőkkel, még mindig látszott. A melle is megnőtt, és attól is félt, hogy ez majd feltűnik valakinek, már észrevette, hogy Andy egyre inkább nézegeti, úgy ahogy Derick szokta még régebben.<br /> Csak abban reménykedett, hogy mégsem kell kibírnia még két évig. Azt remélte, hogy a szervezete hamarabb feladja. De ha mégsem, akkor valamit tennie kell. Így nem bírja sokáig.<br /> A napfény aranylóan csillant meg az óceánon a távolban, és Nkagisangot ismét elkapta a nosztalgia. Elképzelte, hogy testvéreivel és szüleivel gondtalanul játszanak a habokban, mint régen, és az apja mindegyik gyereket a nyakába veszi és úgy mennek be a mélyebb vízbe.<br /> Amikor magához tért, Mrs. Featherstone állt felette.<br /> – Mi a fene van veled? – kérdezte dühösen. – A szünteted már vagy egy órája lejárt.<br /> – De, hát az lehetetlen! – nyögte a lány és az órájára pillantott. <br /> De úrnőjének igaza volt.<br /> – Ne... Nem emlékszem. Semmire...<br /> Tétován állt fel.<br /> – Elnézést. Elnézést, többet nem fog...<br /> – Hát azt ajánlom is! – morogta gazdája, de nem szidta meg annyira, mint a lány várta, inkább aggódottnak tűnt.<br /> Vacsorára valami egyszerűt csapott össze, és kissé zavarodottan szolgált fel a családnak.<br /> Mr. Featherstone aznap este sem étkezett otthon, így nem kellett azon még külön aggódnia, hogy a családfő esetleg nem találja az ételt kielégítőnek, valamint Aurélia is mindig talált valami kifogást, és egyre ritkábban étkezett otthon.<br /> A gyerekek kedvessége az elmúlt időben hamar elkopott, utólag megtudta, hogy csak a legidősebb lány kérésére viselkedtek illedelmesen, de úgy tűnt, hogy végül megunták.<br /> – Nem elég meleg ez a moslék, hát nem érted?! – kiáltotta Andy. – Hát miért nem lehet megtanulni?<br /> – Na, na! – fedte Mrs. Feaherstone. – Egy úriember nem beszél így. Még a személyzettel sem.<br /> De feddése nem nagyon hangzott hitelesnek.<br /> Ahogy elvette a tányért a fiú elől, az rákacsintott.<br /> Nkagisang zavarba jött, és majdnem elejtette a tányért.<br /> – Még egy kis vizet, te bamba! – nyögte Derick élettelenül, és alig nézett rá. – Mozdulj már!<br /> Ahogy elhaladt az asztal mellett, Becca belerúgott a lábába, mire Pam megütötte húga vállát.<br /> – Mit csinálsz?<br /> – Véletlen volt, maradj már!<br /> – Ja, persze.<br /> Nkagisang úgy csinált, mintha nem vette volna észre. Csak ment tovább, és összeszorította az állkapcsát, de olyan erősen, hogy a fájdalom egyből odaáramlott.<br /> A gyerekek anyja most megkérdezte, hogy mi volt az iskolában. Amíg ők beszámoltak, a szolgálólány teljesítette mindenki kérését, és feltálalta a második fogást.<br /> Ahogy elhaladt mellettük, Becca ismét belerúgott a lábába, Andy pedig rácsapott a fenekére.<br /> – <span style="font-style: italic;"> Na, most már elég!</span> – üvöltötte Nkagisang vörös arccal akkor és a földhöz vágta a tányért, amit éppen tartott.<br /> Egész testében remegett, és ökölbe szorult a keze.<br /> A család kikerekedett szemmel, és tátott szájjal bámult rá.<br /> Nkagisang körül megfordult a világ.<br /> – Mi történik....? – nyögte halkan és hátrafelé lépett egyet.<br /> Még sohasem volt dühös. Legalábbis ennyire sohasem. Még sohasem kiáltotta el magát.<br /> Mrs. Featherstone lassan felemelkedett, és továbbra is leesett állal rámutatott.<br /> A lány akkor megijedt.<br /> – Elnézést! – kezdte és a könnyeit próbálta visszanyelni. – Nem fog többet előfordulni.<br /> – Nem... Nem az – dadogta úrnője, még mindig elkerekedett szemmel. – A nadrágod!<br /> Ahogy Nkagisang lenézett, látta, hogy vérfolt rondítja a nadrágja mindkét szárát, ami hihetetlenül gyorsan növekedett.<br /> Akkor a szégyentől már mindenképp sírnia kellett. De mégsem mozdult, csak állt ott megkövülve.<br /> Úrnője lassan közeledett felé.<br /> – A vér... A tamponok – súgta. – És a hasad is... Hogy nem vettem észre eddig!<br /> És megállt előtte.<br /> – Drágaságom, te terhes vagy! De valami nincs rendben...<br /> Nkagisang hitetlenkedve megrázta a fejét, majd elájult.<br /><br />6.<br /><br /> A hang először csak messziről jött.<br /> – Drága, Dr. Allen vagyok. Én kezeltelek a múltkor is amikor elájultál a karácsonyi banketten. Híreim vannak. Nem mindegyik jó, de a végeredmény szerintem mindenképp pozitív.<br /> – Azt tudod, hogy terhes vagy. A jó hír az, hogy a magzat úgy tűnik, hogy életben van, a szívverése erős és egyenletes. A rossz hír viszont az, hogy nem tudjuk, hogy mi okozta a vérzést, és azt sem, hogy a magzat egészséges-e. Tudom, hogy az egész dolog még roppant új és félelmetes, de most nagyon erősnek kell lenned.<br /> – És egy-két dolgot muszáj megértened. Az elixír ilyen hosszú távon és ilyen mennyiségben sterilitást okoz, ami azt jelenti, hogy az elixírfüggőknek nem lehet gyerekük. Ritkán előfordul, hogy a függő teherbe esik, de eddig minden esetben vetélés lett a vége… Szóval, a baba nem maradt életben, nem tudok egy esetről sem, hogy ne így lett volna.<br /> – De a te eseted már alapjaiban más. Már az is hihetetlen, hogy – kérlek, bocsásd meg őszinteségemet – te életben vagy. Az pedig, hogy te teherbe estél egyenesen csodaszámba megy.<br /> – De itt van a probléma is. Hogy minden zökkenőmentesen menjen, be kellene vinnünk a kórházba, hogy folyamatos megfigyelés alatt tartsunk. Itt még a vérzésedet sem tudom normálisan kivizsgálni, bár most úgy tűnik, hogy elmúlt. Az elixírfüggőségeddel nem tudunk mit kezdeni, de mindenképp figyelnünk kéne a magzat fejlődését is, tudod nagyon gyorsan nő. De Mrs. Featherstone erről hallani sem akar. <br /> – Na, most egy nagyon fontos dolgot akarok mondani neked. Kérlek, figyelj nagyon és próbáld megérteni a helyzet komolyságát! Te már tizenkilenc éves vagy, ami azt jelenti, hogy teljes jogú felnőtt. Ahhoz, hogy most a kórházba menj, nem is kell a..., khmm..., gazdáid beleegyezése. Csak egy szavadba kerül és a KSzR hívja a mentőket, gazdáid pedig nem tehetnek semmit. Mindenképpen gondold meg, a gyerek miatt is. Ott jó kezekben lennétek, és a leggondosabb felügyelet alatt. Én magam nem tehetek gazdáid ellen. A kórház miatt. Különben már magam hívtam volna a mentőket, hidd el.<br /> – Én megértem, hogy nem érzed jól magad, de most kell döntened. Azonnal, mielőtt Mrs. Featherstone visszajön, és lebeszél róla, vagy megfenyeget. Mindenképpen meg kellene fontolnod a kórházba felvételt, ott már melletted lennék és segítenék. Csak ott lehetnél benne biztos, hogy mind magadnak és a gyermekednek is a legjobb jövőt biztosítod. Kérlek, siess a döntéssel!<br /> – Szóval? Ó, hát úgy! Értem. Végül is ahogy akarod. Szerintem hibát követsz el, de te tudod. Igen, megértem, hogy félsz, de pont ezért... És mondtam, hogy én sem tehetek már semmit ebben az ügyben, elveszíthetem az állásomat. De... Hoppá, jön az úrnőd vissza... Majd folytatjuk legközelebb.<br /> – Hogy mit? Nem, nem lesz semmi baj. Azért segítek, amiben csak tudok.<br /><br />7.<br /><br /> – Jobban érzem magam, dolgozni szeretnék – mondta halkan. – Kérem, asszonyom, ebben a semmittevésben csak megőrülök.<br /> Mrs. Featherstone csak bólintott komolyan.<br /> – Hát persze, drágám. Menj csak.<br /> Felseperte a folyosókat. A porszívózás gyorsabb lett volna, de szeretett seperni, valamint a seprűvel jobban beért a sarkokba. Ahogy mozdulatai felvették az évek alatt megszokott ritmust, egyre inkább megnyugodott. Majd egyre vidámabb lett, végül majdhogynem táncraperdült a seprűvel a kezében.<br /> A folyosók után jöttek a lépcsőházak. Tudta, hogy rengeteg időt veszít azzal, hogy nem porszívóz, de akkor nem érdekelte. Tudta, hogy Mrs. Featherstone nem fog szólni semmit.<br /> Nem egészen két napig „pihent” álmatlanul, de látta is a házon az eltelt időt. Szemei előtt a por mindent vastagon fedett. Pedig régebben a Featherstone-ék vendégei mindig dicsérték a tisztaságot és rendet, és mindig mondták, hogy ilyen makulátlan házban még nem jártak.<br /> Egyre vadabbul takarított, lehajolt, és leguggolt, és a seprűvel jól benyúlt a lépcsők díszes faragásai közé.<br /> Igyekezett nem a terhességre, és legfőképpen nem Derickre gondolni. A fiú egyébként szobafogságon volt, iskolán kívül sehova sem mehetett, még a közös családi vacsorákon sem vehetett részt. <br /> Egyszer csak megállt. Úgy érezte, hogy valaki nézi.<br /> Tétován pillantott a felsőbb fokokra.<br /> Andy állt ott, majdnem egy emelettel feljebb és komoly arccal figyelte.<br /> – Hallottam, hogy jobban vagy – mondta halkan, de azért jól hallhatóan. – Már kezdtem aggódni érted.<br /> A lány csak bólintott zavarodottan és elkezdett lassan tovább seperni. Nem tetszett neki a fiú hangja.<br /> – Na, mi van. Nincs semmi mondanivalód erre? – kérdezte Andy élesebben, és tett néhány lépést lefelé.<br /> – De igen... Uram – válaszolta Nkagisang, de nem mert ránézni. – Köszönöm az érdeklődést, de... Jól vagyok. Tényleg.<br /> Andy tovább folytatta útját lefelé.<br /> – Tudod, gondolkoztam dolgokon – fejtegette. – Nekem úgy tűnik, hogy egyáltalán nem jogos, hogy csak a bátyám részesülhet, hogyismondjam, külön szolgáltatásokban...<br /> Nkagisang megdermedt.<br /> – Elvégre vannak más férfitagjai is a családnak.<br /> És akkor megállt néhány lépcsőfokkal a lány fölött.<br /> Nkagisang szomorúan nézett rá.<br /> – Kérem, uram, ne tegye ezt...<br /> – Pofa be! – üvöltött rá Andy. – Csak fogdd be!<br /> Hihetetlen düh tajtékzott a szemében.<br /> Kioldotta a nadrágszíját, és letolta a nadrágját.<br /> – Gyerünk. Tedd a dolgodat!<br /> Nkagisang elkapta a fejét, és könnyek kezdtek el folyni szeméből.<br /> – Gyerünk! – üvöltötte Andy, és ököllel az arcába csapott.<br /> A lány nem érzett semmit.<br /> Még mindig könnyezve elkezdte kigombolni a blúzát, és felhúzta a szoknyáját.<br /> – Nem – mondta Andy. – A száddal csináld. Ott lent mocskos vagy.<br /> Nkagisang oda sem mert nézni, összeszorította a szemét, és lassan közelebb hajolt.<br /> A fiú türelmetlenül közelebb húzta a fejét és nagyon durva volt. Láthatóan nem csinált még ilyet soha. De néhány perc alatt vége lett az egésznek, és remegő kézzel, sietve kapcsolta be a nadrágszíját.<br /> A lány fel sem mert nézni rá, csak maga elé bámult.<br /> A fiú még mindig levegő után kapkodva lassan elindult a lépcsőn.<br /> Aztán megtorpant.<br /> – Te, ringyó! – mondta egy pillanatra visszafordulva, majd folytatta az útját felfelé.<br /> Nkagisang végleg sírva fakadt, de nem értette, hogy miért. Nem várt semmit. Csak el akarta felejteni az egészet. Akkor miért fájt neki annyira? Dühöt érzett és elkeseredettséget.<br /> És ahogy a zokogás egyre jobban rázta, egyre inkább megijedt. Lerogyott a lépcsőre.<br /> Mi van velem? Miért vagyok ilyen érzékeny? – tűnődött. – Máskor fel se veszek semmit.<br /> Majd a hasát kezdte el simogatni.<br /> – Temiattad van, kicsim? Temiattad?<br /> Sírt még ott vagy egy néhány percig, majd nagy nehezen összeszedte magát, és elment fogat mosni.<br /> Később, amikor már mindenki aludt, teljesen magától nekiállt a sötétítőfüggönyöket mosni.<br /><br />8.<br /><br /> A fények újra körülötte vibráltak, a fájdalom pedig, bár az egész testét támadta, sokkal erősebb volt a bal lábában.<br /> Tétován, a remegést és fulladást valamelyest leküzdve felült, és próbált rájönni, hogy hol is van.<br /> A házban volt még mindig, abban biztos volt, és ahogy a fények engedték, úgy látta, hogy valamelyik lépcsőház alján, de a nagy villózásban nem lehetett biztos benne.<br /> Ezt nem hiszem el! – gondolta. – Már tényleg széthullok. Hogyan kerültem ide?<br /> Egyáltalán nem emlékezett, hogy mit is csinált éppen, sőt azt sem tudta biztosan, hogy nappal lehet vagy éjszaka.<br /> A fájdalommal és remegéssel mit sem törődve, próbált felállni, de hangos reccsenést hallott, hihetetlenül éles fájdalom hasított a bal lábába, és visszahanyatlott.<br /> A vibráló fények egyre jobban magukba húzták, és a fulladás is egyre jobban elfogta, de igyekezett megnyugodni és rendbe hozni a légzését.<br /> Egy perc múlva felült, és a lábára nézett, de sehogy sem tudta a tekintetét fókuszálni. Végül remegve kinyúlt, és végigtapogatta végtagját.<br /> Lábszárából valami kemény és hegyes állt ki, és ahogy kicsit megnyomta a fájdalom újabb hullámokban áramlott végig rajta.<br /> Mi ez? A sípcsontom? – tűnődött, és a gondolatra majdnem elájult és hányingere lett. – Leestem a lépcsőn?<br /> Visszahanyatlott. A remegés és fulladás még mindig nem múlt el teljesen.<br /> Csak... Pár perc. És minden jobb lesz – gondolta. – Csak maradjak nyugton.<br /> Csak feküdt, és várta, hogy jobban legyen.<br /> A vibrálás úgy tűnt, hogy nagyon hosszú idő után, de végül alábbhagyott, és megszűnt a fulladás is.<br /> Amikor valóban jobban lett, felült végre, és megvizsgálta a lábát.<br /> Csak homályosan látta, hogy nagy tócsa vérben ül, és valóban törött sípcsontja áll ki a lábszárából.<br /> Jól van – gondolta. – Semmi baj. Meg tudjuk ezt oldani. Nem lesz semmi baj.<br /> Összeszorította a fogát, kinyúlt, és a kiálló csonkot visszanyomta a helyére.<br /> A fájdalom olyan élesen hasított végig rajta, hogy felsikoltott. Aztán feküdt tovább és várta, hogy a csontja összeforrjon.<br /> Csak egy pár óra. Aztán jól kell, hogy legyek – gondolta. – Nem sok munkakiesés. Talán be tudom hozni...<br /> – Mary?! Te vagy az? – hallatszott a lépcsőház tetejéről. – Minden rendben?<br /> Nkagisang megijedt, és a vértócsára nézett.<br /> – Igen, Mrs. Featherstone. Minden rendben. Csak megbotlottam és kicsit megütöttem magam. De már jól vagyok. Azonnal folytatom a munkát.<br /> Fent egy pillanatra csend volt majd tétova léptek indultak el lefelé. Nkagisang úgy feküdt a lépcső alján, hogy felülről nem volt rálátás.<br /> – Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Mrs. Featherstone gyanakodva. – Nagyot kiáltottál. Nagyon fáj?<br /> A lány egyre jobban megijedt.<br /> – Nem, már el is múlt. Megyek is tovább a dolgomra. Semmiség az egész.<br /> Megpróbálta megmozdítani a lábát, de még mindig éles fájdalom hasított bele. Összeszorította a fogát és fel sem szisszent.<br /> De a léptek nem torpantak meg, és egyszer csak úrnője jelent meg a lépcsőn.<br /> – Uramisten, Mary. Te nem vagy jól! Leestél a lépcsőn?<br /> A lány elszégyellte magát. Utált gyengének tűnni.<br /> – Jól vagyok, tényleg. Csak egy pár perc kell még.<br /> Gazdája lesietett mellé.<br /> – Hadd nézzem a lábad!<br /> A lány félénken megmutatta.<br /> Mrs. Featherstone megrázta a fejét.<br /> – Túl sok a vér. Ez nem jöhetett mind a lábadból. Hacsak...<br /> Kutató szemmel vizsgálta a tócsát a lány alatt.<br /> – Ez nem mind vér.<br /> Nkagisang felült. Ő még mindig nem tudta kivenni a tócsa színét. De furcsa szag volt és az egész alteste nedves volt.<br /> – Hát akkor mi? Csak nem... Bepisiltem? Véletlen volt, esküszöm!<br /> – Nem drágám – mondta Mrs. Featherstone komolyan. – Ez magzatvíz. Úgy tűnik, hogy megindult a szülés.<br /> Nkagisang nem hitt a fülének.<br /> Szóval azért nem maradt abba a remegés a hasamban – gondolta.<br /> – De nem túl korai még? – kérdezte aztán aggódva.<br /> Mrs. Featherstone nem válaszolt, csak elhúzta a száját, és lassan felegyenesedett.<br /> – Mentők – mondta aztán, és tisztán látszott, hogy nehezére esett kimondani azt az egy szót.<br /> A KSzR azonnal riasztotta a mentőket, akik kevesebb mint két perc alatt ott voltak.<br /><br /><div style="text-align: right;"><span style="font-style: italic;">Folytatása következik</span></div><br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0