A két tagbaszakadt fickó alkoholgőzös agressziója elmosódó, folyton kavargó hullámokat vet a valóság hálóján. Amikor a dögevők ragadozónak hiszik magukat, a folyamat vége könnyen megjósolható. A sokszor egyértelműnek hitt következmények mégis állandóan újra- és újraformálódnak, nüánsznyi változókon fordul meg a világ sorsa. Az univerzum, az emberek saját univerzumának menete, a végtelen számú lehetőség elborzasztóan kaotikus örvényekben kavarogva haladt előre az úton, amelyet a bölcsek időnek neveznek. Az emberek. A bölcsek. A nyáj, a préda. Az áldozat a rövidebbet húzza az igazi ragadozókkal és a dögevőkkel szemben egyaránt, de az életek hálója oly sok ponton van összecsomózva, hogy bárhol pillantok is rá, szinte képtelenség nyomon követni az egyes eseményeket. Szinte. Ami másnak elkerülhetetlen végzet, elrendelt sors vagy balszerencsés véletlen, előttem csupán a valóság átlátszó, szétszakadozó és bárhol újraszőhető hálója. Ehhez a csomóhoz azonban most nem ollóra lesz szükségem, az életutak kilazult szőttesét egyszerűen helyrerántom, kisimítom a szétzilált rácsokat, távolba vesző vonalakat. Újraszövöm a hálót. Csendesen, egyszerűen, emberként az istenek helyett. Pár évvel fiatalabbként talán erővel, hiszen csupán egy döntés, hogy nyelvtanfolyam helyett harcművészeti kurzust válasszak az érettségi előtt, most azonban csupán szavakkal. Szavakkal és pénzzel, az aktuális jelen legerősebb változójával. Pár évvel fiatalabbként? Egyszerűen csak máskor. Ismét. Valamikor.
Pontosan az asztaluk előtt tántorodom meg, gondosan ügyelve, hogy a söröm egyenesen az egyik kezére boruljon. Csak határozottan. Nem kell a balhé, erőt és önbizalmat kell mutatni. Elnézésüket kérem és kárpótlásként rendelek nekik egy-egy dupla kevertet. Mikor a pultnál előre kifizetem a következő kört is, sunyi disznószemük már bárgyún csillog. Alig fél óra, és a lábukon állni sem bírnak, nem kell hozzá más, csak egy ügyetlen, kétbalkezes vendég a talponállóban, egy tízezres, és néhány üres frázis a napi politikáról. Vagy a fociról. Vagy az autókról. Ezekhez mindenki ért. Mindenki jobban. Ami a holnapi hírekben még késelés, rablás egy aluljáróban, az ma már csak homályba vesző sohasem lesz emlék. Nélkülem a ma jövője, a következő nap híre, a beavatkozásommal immár csupán egy létre nem jövő okozat. A háló összegubancolódott csomóját végleg semmivé zilálom. Én. Meg a pénz. Pár évvel fiatalabbként talán már hajnalban elkövettem volna egy cserbenhagyásos gázolást. Talán egyenesen az arcukba öntöm az italom, majd rövid ütésváltást követően odébbállok. Talán még az éjjel meglátogatom őket. Fiatalabbként. Vagy egyszerűen csak máskor. Ismét. Valamikor. Ahogy csak akarom.
2004-ben járok, mappával a kezemben, tudálékosnak ható frizurával és zakóban kísérem az igazgatót. Szigorú ellenőr vagyok, de nem kekeckedő. Egy modern állatkertben fontos a lehető legtermészetesebb környezet, de a látogatók biztonsága még fontosabb. Bár a növényevők kifutója a legritkább esetben igényli a megerősített acélkerítést, három év múlva az egyik majdnem tonnányi, érthetetlen módon megvadult bivaly kitör a karámból – természetes, ácsolt akácfakerítés, hiszen ez egy modern, ám mégis hagyományosnak ható állatkert –, agyontaposva egy nyugdíjast és általános pánikot okozva a kifutóknál. Ami 2007-ben még halálos baleset, és egy értékes állat kilövése, az három évvel korábban már csak pár lapos pillantás a papírokra, hümmögés, jogszabályok citálása. Rozsdamentes acélkerítés, vasbeton tartóelemekkel, amelyek évtizedekre előre szilárdan rögzítik a valóság hálóját, amikor a nedvesség úgyis utat talál az oszlopok belsejébe, a vas rozsdásodni kezd, és a beton szétmállik. Nem kell hozzá más, csak egy vastag mappa, egy röhejes zakó, egy ódivatú szemüveg és egy minisztériumi ellenőri igazolvány. Komoly, befutott harmincas fellépés. Az igazolvány valódi, én kaptam, mikor elkezdtem ott dolgozni. Most lett rá szükségem, újraszőttem életem hálóját. Fiatalabbként másik pályát választottam. Fiatalabbként, vagy csak máskor? Valamikor. Amikor csak akarom.
1986-ban járok. Izgatottan robogok le a reggelihez, táskával a vállamon szaladok a buszhoz alig negyedóra múlva. Az iskola felé sem nézek, inkább elvackolom magam a park május végi harsogó zöldjében. Magamban beszélek. Magammal beszélek. A szellememmel, a világ szellemével. Magammal. Én vagyok a világ szelleme, nem ő és nem mi, egyszerűen csak én. Sokáig tartott, mire teljesen felfogtam, de még sosem hallottam ilyesmiről. Élem az életem, de világ-szellemként mindenhol ott lehetek. A saját életemben – a nagyvilág apró kis szelete, körbe nézve is csak egy darabka háló, végtelenbe vesző, hullámokként táncoló szövetdarabka a mindenség vásznába foglalva – akárhol. Akármikor. Akárhányszor.
2014-ben járok. Pár éves ház hatalmas záportól alámosott alapjai – romok csupán a szerencsétlenség óta – holtakat temetnek el nemcsak a bámészkodók, de a mentők elől is. A csípős szél ellen felhajtott gallérom nem állítja meg a nyakamba hulló esőt, hátrébb húzódok a járdán, majd tovább megyek. Még 2010-ben járok, aznap kora reggel erre sétálok már, a munkába siető arctalanok tömegében groteszk színfoltok a nőknek kurjongató munkások, a gesztikuláló építésvezető, ahogy a határidőt okolva a hiányzó betont – a meg nem érkezett teherautó rakományát – sóderrel pótoltatja ki az alapokban Aznap reggel mégis inkább másfelé sétálok, aztán újra és újra, mígnem a folyónál húzódó rakparti úton észre nem veszem a balesetet a defektes kisbusszal és az elbambuló mixersofőrrel. Az álló forgalomban nehéz megfordulni, teherautóval lehetetlen, a betonszállító ott várakozik néhány autó mögött, a motort rég leállította. Tűzoltók emelnek ki egy testet a busz összeroncsolt oldalából, mentők már csak a szállításhoz kellenek, a táskát nem nyitják ki. A bámészkodók közt suttogva hallatszik csak a megjegyzés, hogy „A rakparti úton megyek inkább.”, majd a szövet lassan mozogva új formába csavarodik – pedig még nem csinálok semmit, nem én változtatok –, és az imént majdhogynem mellettem álló fiatal nő mintha át akarna szaladni az úton, félig lelép a mixerkocsi elé, még idejében, hogy meg tudjon állni, és ez a fékezés elég is lesz. Sötét haja a vállát verdesi, ahogy hitetlenkedve visszahőköl a járdára, és visszaint a sofőrnek a dudálásra. Szemei sarkában meggyűlnek a ráncok, ahogy észrevesz engem bringámmal a kereszteződésben szerencsétlenkedni: a kisbusz udvariasan megáll, megvárja, míg hajlandó vagyok kikanyarodni a rakpartra. A nő cinkosan rám mosolyog, majd elsétál, de látom a hálót, a szövetet, összefuthatnak még a szálak. Majd. Valahol. Valamikor.
Pontosan az asztaluk előtt tántorodom meg, gondosan ügyelve, hogy a söröm egyenesen az egyik kezére boruljon. Csak határozottan. Nem kell a balhé, erőt és önbizalmat kell mutatni. Elnézésüket kérem és kárpótlásként rendelek nekik egy-egy dupla kevertet. Mikor a pultnál előre kifizetem a következő kört is, sunyi disznószemük már bárgyún csillog. Alig fél óra, és a lábukon állni sem bírnak, nem kell hozzá más, csak egy ügyetlen, kétbalkezes vendég a talponállóban, egy tízezres, és néhány üres frázis a napi politikáról. Vagy a fociról. Vagy az autókról. Ezekhez mindenki ért. Mindenki jobban. Ami a holnapi hírekben még késelés, rablás egy aluljáróban, az ma már csak homályba vesző sohasem lesz emlék. Nélkülem a ma jövője, a következő nap híre, a beavatkozásommal immár csupán egy létre nem jövő okozat. A háló összegubancolódott csomóját végleg semmivé zilálom. Én. Meg a pénz. Pár évvel fiatalabbként talán már hajnalban elkövettem volna egy cserbenhagyásos gázolást. Talán egyenesen az arcukba öntöm az italom, majd rövid ütésváltást követően odébbállok. Talán még az éjjel meglátogatom őket. Fiatalabbként. Vagy egyszerűen csak máskor. Ismét. Valamikor. Ahogy csak akarom.
2004-ben járok, mappával a kezemben, tudálékosnak ható frizurával és zakóban kísérem az igazgatót. Szigorú ellenőr vagyok, de nem kekeckedő. Egy modern állatkertben fontos a lehető legtermészetesebb környezet, de a látogatók biztonsága még fontosabb. Bár a növényevők kifutója a legritkább esetben igényli a megerősített acélkerítést, három év múlva az egyik majdnem tonnányi, érthetetlen módon megvadult bivaly kitör a karámból – természetes, ácsolt akácfakerítés, hiszen ez egy modern, ám mégis hagyományosnak ható állatkert –, agyontaposva egy nyugdíjast és általános pánikot okozva a kifutóknál. Ami 2007-ben még halálos baleset, és egy értékes állat kilövése, az három évvel korábban már csak pár lapos pillantás a papírokra, hümmögés, jogszabályok citálása. Rozsdamentes acélkerítés, vasbeton tartóelemekkel, amelyek évtizedekre előre szilárdan rögzítik a valóság hálóját, amikor a nedvesség úgyis utat talál az oszlopok belsejébe, a vas rozsdásodni kezd, és a beton szétmállik. Nem kell hozzá más, csak egy vastag mappa, egy röhejes zakó, egy ódivatú szemüveg és egy minisztériumi ellenőri igazolvány. Komoly, befutott harmincas fellépés. Az igazolvány valódi, én kaptam, mikor elkezdtem ott dolgozni. Most lett rá szükségem, újraszőttem életem hálóját. Fiatalabbként másik pályát választottam. Fiatalabbként, vagy csak máskor? Valamikor. Amikor csak akarom.
1986-ban járok. Izgatottan robogok le a reggelihez, táskával a vállamon szaladok a buszhoz alig negyedóra múlva. Az iskola felé sem nézek, inkább elvackolom magam a park május végi harsogó zöldjében. Magamban beszélek. Magammal beszélek. A szellememmel, a világ szellemével. Magammal. Én vagyok a világ szelleme, nem ő és nem mi, egyszerűen csak én. Sokáig tartott, mire teljesen felfogtam, de még sosem hallottam ilyesmiről. Élem az életem, de világ-szellemként mindenhol ott lehetek. A saját életemben – a nagyvilág apró kis szelete, körbe nézve is csak egy darabka háló, végtelenbe vesző, hullámokként táncoló szövetdarabka a mindenség vásznába foglalva – akárhol. Akármikor. Akárhányszor.
2014-ben járok. Pár éves ház hatalmas záportól alámosott alapjai – romok csupán a szerencsétlenség óta – holtakat temetnek el nemcsak a bámészkodók, de a mentők elől is. A csípős szél ellen felhajtott gallérom nem állítja meg a nyakamba hulló esőt, hátrébb húzódok a járdán, majd tovább megyek. Még 2010-ben járok, aznap kora reggel erre sétálok már, a munkába siető arctalanok tömegében groteszk színfoltok a nőknek kurjongató munkások, a gesztikuláló építésvezető, ahogy a határidőt okolva a hiányzó betont – a meg nem érkezett teherautó rakományát – sóderrel pótoltatja ki az alapokban Aznap reggel mégis inkább másfelé sétálok, aztán újra és újra, mígnem a folyónál húzódó rakparti úton észre nem veszem a balesetet a defektes kisbusszal és az elbambuló mixersofőrrel. Az álló forgalomban nehéz megfordulni, teherautóval lehetetlen, a betonszállító ott várakozik néhány autó mögött, a motort rég leállította. Tűzoltók emelnek ki egy testet a busz összeroncsolt oldalából, mentők már csak a szállításhoz kellenek, a táskát nem nyitják ki. A bámészkodók közt suttogva hallatszik csak a megjegyzés, hogy „A rakparti úton megyek inkább.”, majd a szövet lassan mozogva új formába csavarodik – pedig még nem csinálok semmit, nem én változtatok –, és az imént majdhogynem mellettem álló fiatal nő mintha át akarna szaladni az úton, félig lelép a mixerkocsi elé, még idejében, hogy meg tudjon állni, és ez a fékezés elég is lesz. Sötét haja a vállát verdesi, ahogy hitetlenkedve visszahőköl a járdára, és visszaint a sofőrnek a dudálásra. Szemei sarkában meggyűlnek a ráncok, ahogy észrevesz engem bringámmal a kereszteződésben szerencsétlenkedni: a kisbusz udvariasan megáll, megvárja, míg hajlandó vagyok kikanyarodni a rakpartra. A nő cinkosan rám mosolyog, majd elsétál, de látom a hálót, a szövetet, összefuthatnak még a szálak. Majd. Valahol. Valamikor.