Írta: Kódai Richárd
I.
1.
Nkagisang alig vonszolta magát. Lassan, meg-meginogva mégis elindult felfelé a lépcsőn, görcsösen kapaszkodva a korlátba, ám néhány lépés után meg kellett állnia, mert minden elmosódott a szeme előtt, és nem látta a következő fokot.
– A fenébe! – sziszegte a fogai között. – A fenébe! A fenébe! A fenébe!
Utálta, amikor ennyire rátört a kimerültség. Ki nem állhatta. De nem tehetett ellene semmit, napi kétszer-háromszor elfogta a gyengeség, és olyankor akár tetszett neki, akár nem, néhány percre meg kellett állnia.
Lehunyta a szemét, és igyekezett mélyeket lélegezni. A szédülés és tompa zsongás a fejében egy perc után alábbhagyott, és eltűnt.
Az órájára pillantott. Hajnali három óra negyvenhét perc.
Vett egy újabb mély lélegzetet, és felszaladt a lépcsőn.
Még rengeteg a dolga, mielőtt a gyerekek felébrednek. Fel kellett takarítania az előteret, az étkezőt, a konyhát és a földszinti folyosókat. Reggelit készíteni.
Mindezt hét tizenötre. Nem is értette, hogy lehetett ennyire elmaradva.
2.
– Nem ízlik a tojás – mondta Andy a száját húzva. – Disznóknak való moslék. Csinálj újat!
Nkagisang bocsánatot kért, és egyből nekiállt új tükörtojást sütni.
A gyerekek különösen hangosak voltak aznap reggel, Nkagisang halántéka egyszer csak lüktetni kezdett, majd a fájdalom megkerülte a fejét, és hátulról, a nyakcsigolyájától sugárzott a feje búbjáig, mintha ketté akarta volna szakítani a koponyáját. A szeme könnybe lábadt, de nem szólt semmit, csak szipogva Andy elé rakta az újra elkészített reggelit.
Nem vehetett be fájdalomcsillapítót. Mrs. Featherstone nem engedte. Megtiltotta, mint annyi minden mást is. Pedig néha szeretett volna megszabadulni egy kicsit a testét folyamatosan körbe járó fájdalomtól. Még ha csak egy röpke órácskára is. Az elixír ebben egyáltalán nem segített.
– Hé, idióta! Ne bambulj, tölts narancslevet! – üvöltötte Derick. – Hát mi van ma veled?!
Nkagisang összerezzent, és akkor vette csak észre, hogy hosszú másodpercekig nem vett levegőt.
– Sajnálom – motyogta. – Nagyon sajnálom.
Töltött narancslevet, és ahogy felegyenesedett, elkapta Aurelia pillantását.
Aurelia mindig szépen beszélt vele, megkérdezte tőle, hogy van, és sokszor még el is mosogatott maga után. Most is halványan mosolygott rá, mintha bíztatni próbálná – aztán újra elmerült a könyvében.
Ő volt a legidősebb a gyerekek közül, tizenkilenc éves, pontosan annyi, mint Nkagisang, még a születésnapjuk is egy hónapra esett. Éltanuló volt az egyetemen, és mindig régi, valódi papírból készült könyveket bújt, amelyeket az antikváriumban szerzett be. Az arca nagyon csinos, a bőre pedig világosbarna, sokkal világosabb mint Nkagisang bőrének majdnem fekete tónusa.
Öccse, Derick szinte teljesen Aurelia ellentéte, harsány, önelégült, másokkal egyáltalán nem törődő, az iskolában egyfolytában bukdácsoló tizennyolc éves fiú, akit csak kivételes futballjátéka tarthatott ott. Minden álma az volt, hogy profi atléta legyen belőle, és úgy tűnt, hogy erre több mint két méteres magasságával, és hatalmas, kidolgozott izmaival minden esélye meg is van.
Andy tizennégy éves, finnyás, követelőző és általában rosszabb, mint ami még a „rossz gyerek” jelzővel elintéznek. Amikor csak tudott, belekötött Nkagisangba. Az ikrek, Pam és Becca tízévesek voltak. Pam csendes, Becca viszont rosszindulatú, és önző.
– El fogunk késni – jelentette be Becca. – Még a hajunkat is ki kell fésülnöd. Gyerünk mozdulj már! És ebédet csomagoltál?
Nkagisang vele kezdte. Úgysem hagyta volna soha, hogy Pam legyen az első, pedig valójában Pam volt az idősebb, tizenkét egész perccel. Becca haját különösen nehéz volt kifésülni aznap reggel, pár perccel tovább tartott, mint általában.
De valahogy mégis mindannyian elkészültek időre, az iskolabusz megállt a ház előtt, a gyerekek pedig felszálltak, és utolsó napjukra indultak az iskolába a karácsonyi szünet előtt.
Nkagisang rutinosan és közömbösen állt neki eltakarítani a reggeli nyomait, közben a fájdalom átvándorolt a derekába, majd a karjaiba.
Hajszálpontosan nyolc negyvenötkor szólalt meg a csengő, mint minden nap. De már minden kész volt. Mr. Featherstone teája cukor nélkül, kevés tejjel, és a reggeli, két tükörtojás sonkával, három szelet szalonnával, palacsinta juharsziruppal, és két szelet piritós. Mrs. Featherstone kávét ivott, kevés cukorral, sok tejjel, valódi narancsból facsart narancslevet, reggelije pedig egy kis tányérnyi zabpehelyből, áfonyás muffinból, két szelet krémsajtos piritósból sok avokádóval, fél banánból és egyetlen, azonos méretű szeletekre darabolt almából állt.
Gazdái külön hálószobákban aludtak. Először Mr. Featherstone reggelijét vitte fel, majd úrnőjéét.
– Jó reggelt – mondta Mrs. Featherstone hidegen, ahogy Nkagisang a nehéz tálcát egyensúlyozva belépett a félhomályos hálószobába.
– Jó reggelt, asszonyom – felelte halkan. Letette a tálcát az ágy fölé hajtható kis asztalra, majd illedelmesen, lehajtott fejjel várt.
A fájdalom épp‘ a szemét támadta meg.
– Szeretném, ha ma kimosnád nagy sötétítőfüggönyöket is az előtérben – mondta Mrs. Featherstone halkan. – Meg tudod oldani, remélem.
Nkagisang felemelte a fejét. A szeme égett, ahogy próbálta a félhomályban kivenni úrnője arcát. De csak homályos foltokat látott, és ettől erősen könnyezni kezdett.
– Természetesen, asszonyom. Tudok időt szakítani rá.
– Helyes, nagyon helyes – suttogta Mrs. Featherstone, és belekortyolt a kávéjába. – Nem is vártam mást.
Egy percig csak hallgattak.
– Ó, igen – nyögte aztán Mrs. Featherstone. – Majdnem elfelejtettem.
Éjjeliszekrényéhez hajolt, és hüvelykujját az elektronikus leolvasóhoz nyomta. Halk csippanás hangzott fel, és a fiók kicsúszott.
A lelakatolt fémdobozból némi bíbelődés után injekciós fecskendőt vett elő, és Nkagisang tenyerébe ejtette.
– Mondjuk, te nem hagynád, hogy elfelejtsem – mondta gúnyosan, és szárazon felnevetett.
De a fiatal lány nem törődött vele. Összezárta az öklét, és indulásra készen toporgott.
Váratlan hőhullám járta át a testét, és nagyon kiszáradt a szája.
– Mehetsz, mehetsz! – intett Mrs. Featherstone. – Csak menj!
Sietős léptekkel indult meg az ajtó felé, de úrnője hangja egyszer csak megállította.
– Hé!
Remegve fordult meg.
– Ez a banán nem friss – jött a hang a sűrű félhomályból. – Hozz újat!
Csak bólintott, és kiviharzott a szobából.
Csak pár lépést tudott megtenni, aztán összerogyott.
A fájdalom a csuklóiba és az ujjaiba sugárzott.
Sziszegve szakította le a műanyag záróbilétát a fecskendő végéről, és a vénájába nyomta a tűt.
Élő tűz áradt szét az ereiben, és olyan világosság támadt szemei előtt, mintha a Nap kelt volna fel a folyosó kellős közepén. Izmai és inai mint acélkötelek feszültek meg és hihetetlen erő járta át a testét.
Felállt, és szinte futva indult el a folyosón le a konyhába.
3.
Nkagisang kilenc éves volt, amikor az Éosz Alfára került. Akkor még nem tudta, hogy hova-kihez költözik be, csak annyit tudott, hogy eljövendő gazdái rettentően gazdagok, ezenkívül pedig nagylelkűek és kedvesek, legalábbis a családja szerint.
Az út a hiperűrhajón sokáig tartott, majdnem huszonnégy óráig, és ő alig bírt megmaradni az ülésen, egyfolytában elzsibbadt a lába, a meséket a kis holoképernyőn pedig hamar elunta. A férfivel, aki elkísérte, nem tudott beszélgetni, az vagy aludt, vagy a számítógépén dolgozott valamin, és egyáltalán nem törődött vele.
De egyszer mégis megérkeztek, és akkor illedelmesen megfogta a hallgatag férfi kezét, ahogy a bevándorlási tisztek felé mentek, amikor pedig kérdezték tőle, hogy kicsoda a kísérője, azt felelte, hogy az apja, pedig sohasem látta az illetőt az utazás előtt. De az igazi szülei akarták, hogy ezt mondja és ő nem akart csalódást okozni nekik.
A hiperűrközpontból aztán taxival mentek az új lakhelyére, és Nkagisang nem győzött csodálkozni, hogy az Éosz Alfa mennyire hasonlít a Földre. Az ég gyönyörű kék volt, takaros fehér felhőkkel, a betelepített fák és madarak szépen megéltek itt, még a levegő is szinte ugyanolyan volt, mint otthon, vagy talán egy kicsit frissebb.
Az egyetlen nagyobb különbség a két hold volt az égen, amelyeket igazából csak naplementekor vett észre, az egyik sokkal nagyobb volt, mint az otthoni Hold, a másik pedig nagyjából ugyanakkora.
Új otthonához, a ragyogó luxusvillák közé, ahol a kápráztató fények a csillagok derengését szinte teljesen elnyomták, már este érkeztek. Hope Hill a főváros, New California egyik leggazdagabb negyede volt, és ahogy a hegyre felfelé haladva az alant elterülő várost nézte, Nkagisang úgy érezte, mintha álomvilágba csöppent volna.
Amikor a taxi megérkezett, Mr. és Mrs. Featherstone már mosolyogva várták.
Mind a ketten megölelték, és bókoltak neki, hogy milyen csinos a ruhája.
Kísérőjének egy borítékot adtak át, a férfi mosolygott és Nkagisangra egy pillantást sem vetve visszaszállt a taxiba.
– Üdvözlünk a családban! – mondta neki Mrs. Featherstone, ahogy beléptek az óriási előtérbe.
Aurelia és Derick a lépcsőfeljáró korlátja mögül kukucskált, és szüleik unszolásának engedve sem mertek előjönni.
A kis Nkagisangot körülvezették a házon, megvacsoráztatták, majd szobájába vitték. A szoba az alagsorban volt, mindenféle kacatok és a takarításhoz való eszközök közt, de akadt ott egy ágymatrac is szépen megágyazva friss lepedővel.
– Álmodj szépeket! – súgta a fülébe Mrs. Featherstone, ahogy ágyba dugta. – Holnap nagy napunk lesz.
Nkagisang pedig szinte azonnal elaludt, a családjáról álmodott, és álmában mindenki csak mosolygott.
Másnap reggel Mrs. Featherstone egy injekciót adott be neki, és azt mondta, hogy az csak egy kis vitamin, ami majd segít neki, hogy megerősödjön. De mégis megígértette vele, hogy erről senkinek nem szól egy szót sem.
Nkagisang bólintott, megígérte, és elkezdte az első munkanapját.
Azután soha többé nem aludt egy percet sem.
4.
A színes vibrálás váratlanul támadta meg, és azonnal érezte, hogy valami nincs rendben.
Egész testében remegni kezdett, fulladás jött rá, a pulzáló fények pedig olyan intenzitással villogtak a szeme előtt, hogy szédülés fogta el, és le kellett feküdnie a hideg padlóra. De hiába hunyta be szemét, a fények nem tűntek el, körülölelték, és tompa fájdalom lepte el egész testét.
Kora délután volt, éppen a sötétítő függönyöket mosta a mosodában, amikor rátört a rosszullét. Még a délelőtt folyamán kitakarította a gyerekek, és a szülők hálószobáit, mind a kilenc fürdőszobát, sietett, ahogy csak tudott, hogy maradjon elég ideje a sötétítőfüggönyökre, amiről már előre tudta, hogy jó nagy munka, és még vacsorát is kellett főznie.
– Seh... Se – nyögte a padlón fekve, de a remegés egyre nagyobb erővel támadta meg, és nem tudta befejezni a szót, aztán már csak rángatózott mindenféle kontroll nélkül, fuldoklott, és közben úgy érezte, mintha valami láthatatlan erő ki akarná tépni a testéből.
Ha ki tudta volna mondani, hogy „ Segítség!”, akár suttogva is, a KSzR, a Központi Számítógépes Rendszer azonnal értesítette volna a hatóságokat, és a segítség kevesebb, mint három perc alatt ott lett volna. De így csak vergődött tehetetlenül, és teljesen bizonyos volt benne, hogy vége.
Természetesen tisztában volt vele, hogy mindez az elixír miatt van. Már hosszú ideje tisztában volt azzal is, hogy nem vitamininjekciót kap minden reggel, de azt is tudta, hogy a drog nélkül nem tudna ennyit dolgozni, így a dolgot cseppet sem bánta, nem akart volna lustának és mihasznának feltűnni gazdái előtt.
Magáról az elixírről nem sokat tudott, de nem is akart sokat tudni. Annyit tudott csak, hogy illegális, de mégis divatos drog, filmszínészek és zenészek használták, hogy sokkal intenzívebben tudjanak dolgozni. Azt is tudta, hogy egyfajta biodrog, de hogy az mit jelent, azt már nem tudta, és nem is érdekelte.
Ezenkívül az is teljesen világos volt számára, hogy menthetetlenül rabja a drognak, nélküle egy napig sem bírná ki, és az eszét vesztené.
Az elixír akkoriban ugyan már csak ahhoz kellett, hogy normálisan funkcionáljon, de eleinte nagyon jól érezte magát tőle. Állandó eufóriában, táncolva és énekelve végezte napi teendőit, hallucinált is sokat, a háztartási szerekkel társalgott, és volt egy képzeletbeli barátja is, akit Tsalának nevezett, és aki ugyan láthatatlan volt, de mindig társagot nyújtott neki, amikor szüksége volt rá.
De ahogy az évek teltek, az eksztázis egyre alább hagyott, és helyét átvette a vándorló fájdalom, az egyre sűrűbben rátörő gyengeség és zavaros látás. Tsala is eltűnt, és csak ürességet hagyott maga után.
Napjai csendben és monoton unalomban teltek. Még zenét sem hallgathatott, Mrs. Featherstone leblokkolta a KSzR zeneállományát, és az összes rádióállomást, valamint a holovíziót is, mondván, hogy azok csak elterelnék a lány figyelmét, és rontanák munkájának a színvonalát, ami véleménye szerint utóbbi időkben egyébként is hagyott kívánnivalót maga után. Az egyetlen dolog, amit hallgathatott vagy a takarításról, vagy főzésről szóló hangosújságok némelyike volt, de azt is csak felügyelettel, vagy előzetes egyeztetés alapján.
És Nkagisang mindent megtett, hogy gazdái kedvében járjon. Csak az járt az eszében, hogy minden tökéletesen tiszta legyen, hogy minden étel tökéletesen legyen elkészítve, és ha valami mégsem sikerült tökéletesen, azt nagyon a szívére vette, és akár napokig, sőt néha hetekig is zavarta.
Az esetenkénti gyengeségtől és a fájdalomtól eltekintve az elixírtől egyébként sokkal teherbíróbb és szívósabb lett. És erősebb is, olyan súlyokat emelt meg, amelyekről tudta, hogy még Mr. Featherstone-nak vagy akár Dericknek is gondot okozna, de ezt igyekezett titokban tartani. A bőrét is valahogy sokkal keményebbnek érezte, nem sérült olyan könnyen, mint mások, és ha esetleg valahogy mégis megvágta magát, a seb néhány órán belül begyógyult még heg sem maradt utána. Ennek eleinte örült is, de később egy kicsit bánta, hogy már nem érez semmit a bőrén keresztül, még amikor zuhanyzott is, úgy érezte, mintha ruhában állna a vízsugár alá, a kezén pedig mintha állandóan kesztyűt viselne.
Az is roppantul zavarta, amikor rájött a könnyezés, olyan intenzitással, mintha zokogott volna, akár tíz-húsz percen keresztül is megállás nélkül, máskor viszont úgy kiszáradt a szeme, hogy nem tudott pislogni, mert a szemhéja hozzátapadt a szemgolyójához. Ilyenkor abba kellett hagynia a munkát, hogy a szemét bevizezze a fürdőszobában.
Ám ahogy ott feküdt a mosoda padlóján, ezek az apró kellemetlenségek semmiségnek tűntek, és ahogy a roham egyre jobban elragadta, és a villogó fények és a fájdalom egyre inkább ellepték, már csak arra vágyott, hogy minden múljon el, mert a fájdalmat már nem bírja sokáig.
Végül valahogy mégis jobban lett, a remegés és az égés elmúlt, és amikor felült, újra normálisan lélegzett.
Ült egy percig, majd összeszedte magát, és folytatta a mosást.
Amikor este Mrs. Featherstone leszidta, mert késett a vacsorával, és még meg is verte a régről jól ismert fapálcával, csak azért sírt, mert a szavak fájtak neki, az ütéseket egyáltalán nem érezte.
5.
A következő roham egy hét múlva tört rá, pontosan a karácsonyi vacsora alkalmával.
A közben eltelt időben is egyre sűrűbben kapta el a gyengeség, de nem igazán törődött a dologgal, átmeneti kellemetlenségnek vélte csak, az előző rohamról pedig szinte meg is feledkezett.
Mr. és Mrs. Featherstone minden évben karácsonyi vacsorát tartottak a nagy étkezőben, ahová meghívták Mr. Featherstone legfontosabb ügyfeleit, ugyanis Nkagisang gazdája sikeres ügyvéd volt.
Általában húsz-huszonöten voltak a meghívottak, és ezekre alkalmakra gazdái külön segítséget vettek fel, szakácsokat és pincéreket, Nkagisangnak csak az asztal leszedése, és az italok utántöltése volt a feladata. És természetesen a mosogatás és takarítás az ünnepség után, de erről a családon kívül senki nem tudott.
A vendégekkel nem állhatott szóba, nem is nagyon nézhetett rájuk, csak sietve tennie kellett a dolgát, és amint lehet, eltűnni a szemük elől. Ha szóltak hozzá, udvariasan, tömören kellett válaszolnia, személyes kérdésekre pedig bocsánatkérés mellett megtagadni a feleletet, vagy sürgős teendőre hivatkozva távozni.
Csakis erre az alkalomra béreltek neki egy pincéregyenruhát. Őszinte áhitattal bújt ki agyonnyűtt, rossz ruháiból, vette fel a csinos darabokat, és ilyenkor minden évben eszébe jutott gyönyörű régi ruhácskája, amiben az Éosz Alfára érkezett, és amit azóta sem látott többé, de soha nem mert rákérdezni.
Amikor kisebb volt, Mr. és Mrs. Featherstone azt mondta a vendégeknek, hogy Nkagisang az unkokahúguk, látogatóban a Földről, aki csak kisegít a vacsora körüli teendőknél, de ahogy nőtt, erre a hazugságra nem volt többé szükség. Még ha Mr. Featherstone régebbi ügyfelei emlékeztek is rá, nem úgy tűnt, hogy törődnének vele, hogy mit is csinál éppen ott.
Csak Mrs. Miles, Mrs. Feaherstone legjobb barátnője tudta a teljes igazságot. Egyszer Nkagisang hallotta is ahogy róla beszélnek a konyhában, míg a padlót súrolta a folyosón, közvetlenül az üvegből készült konyhaajtó mellett. Bár nem akart hallgatózni, elmenni sem mert, félve, hogy akkor bukik le, amikor felegyenesedik.
– Ez a lány, a szolgálód, egyre és egyre csak vékonyabb – kezdte Mrs. Miles. – Még ránézni is szörnyű. Eszik egyáltalán valamit?
– Eszik annyit, amennyit kell – felelte erre Mrs. Featherstone. – Ha többet enne, ellustulna.
Mrs. Miles hallgatott egy kis ideig, és mintha valamit rágcsált volna.
– De nem értem, hogy miért nem veszel inkább egy házi robotot? – kérdezte aztán. – Ez így egy kicsit veszélyesnek tűnik. A hatóságok...
– Ugyan már! – jött a felelet. – Senki sem sejt semmit, és mások is csinálják ezt. A robotok túl drágák, egy örökkévalóság, míg beprogramozod őket, és még akkor sem végzik el a munkát normálisan. Ez a lány meg kevesebbe kerül, mint a havi holovízió előfizetésünk...
– De mégis... Olyan rosszul néz ki. Mi is a neve?
Mrs. Featherstone hallgatott egy pillanatig.
– Én csak Marynek hívom. Az eredeti nevét lehetetlen kiejteni vagy megjegyezni.
– Hmm. Érdekes.
Megint hallgattak egy ideig és mind a ketten rágcsáltak valamit.
– Isteni ez a mogyoró, drágám – jelentette ki aztán Mrs. Miles.
– Valóban. Földi import.
– Földi?!
Mrs. Featherstone akkor kurtán felnevetett.
– Ne aggódj, kedvesem. Kezelt, teljesen veszélytelen.
6.
Éppen a vörösbort töltötte Mr. Edwardsnek, aki kedvesen rámosolygott, amikor megdermedt minden. Mintha a holovizó képét merevítették volna ki, a szeme előtt Mr. Edwards vörös arca lebegett mozdulatlanul, és bármerre fordította a fejét, a látvány ugyanaz maradt.
– Jól van, kisasszony? – kérdezte a férfi. – Minden rendben?
Ő csak mosolygott és bólintott. De a pánik egyre jobban elfogta.
Próbálta elképzelni, hogy merre is van a konyha bejárata, de izgatottságában nem tudott rájönni, hogy az asztal melyik oldalán is áll éppen.
– El... Elnézést – nyögte, aztán találomra elindult jobbra, a boros üveget tartó karját egy kicsit kinyújtva maga elé, a vörös arcú férfi mosolygó ábrázata pedig vele tartott.
Megbotlott egy szék lábában, mire abbamaradt a beszélgetés, majd izgatott suttogás kezdődött, és erre még jobban elragadta a pánik. Savanyú hányadék tolult fel a torkán.
Kezét a szája elé tartva futásnak eredt, és fejjel előre csapódott bele az üveg konyhaajtóba. A konyha padlóján összegörnyedve hányt, majd újra elfogta a megállíthatatlan remegés és fulladás, közben halványan érezte, hogy üvegszilánkok állnak ki a koponyájából és tarkójából.
– Hívjanak mentőt, hívjanak mentőt! – kiáltotta valaki, mire hangzavar támadt, amiből csak Mrs. Featherstone visítása hallatszott ki, ahogy bizonygatja, hogy mentőre semmi szükség, minden a legnagyobb rendben van.
Aztán egyszer csak egy tűszúrást érzett a karjában, és egy kis idő múlva Mr. Edwards mosolygó arcát szürke köd nyelte el, csend támadt körülötte, aztán érezte, hogy a hátán fekszik, és óceán zúgásának hangját hallotta.
– Olyan egyedül vagyok – suttogta maga elé a sűrű ködbe.
Sírni szeretett volna, de túl nagy volt a csend, és az óceán hangja túlságosan megnyugtató.
– Miért hagytatok el?
Amikor magához tért, az egyik vendégszoba ágyán feküdt, még mindig pincérruhájában, és hallotta, hogy Mrs. Featherstone a résnyire nyitott ajtón túl egy férfival beszél suttogva, de minden szavukat tisztán hallotta.
– Mégis, hogy képzeli?! – kérdezte a férfi visszafojtott indulattal. – Az emberélet nem jelent magának semmit?!
– Túlreagálja a dolgot, doktor úr. Ő csak egy cseléd.
– Csak egy cseléd!? Mégis hogyan néz reggelente a tükörbe…? És különben is, mióta csinálja ezt vele? Ne mondja nekem, hogy tíz egész éve! És milyen óriási adagokat ad be neki! Ezek a sztárocskák, ha fél évig bírják elvonó nélkül.
– Ugyan már, doktor úr. Eddig nem volt semmi baja tőle. Erős lány.
– Igen, de az elixír teljesen tönkretette. Ha így folytatja, talán ha két éve van hátra. Legfeljebb öt.
– Jó, akkor leszoktatjuk az elixírről...
– Egyáltalán nem érti! A lány szervezetének már menthetetlenül szüksége van arra az átkozott drogra! Ha most leállítja róla, a sejtjei huszonnégy órán belül elkezdik felfalni önmagukat hogy a többlet energiaigényt pótolják. A biztos halált hozná rá!
– Hát akkor nem értem, hogy mit akar, doktor úr. Mit javasol?
– Ezen a ponton nem tudok, mit mondani. Be kellene hozniuk további kivizsgálásra...
– Sajnálom, de az lehetetlen... Hát akkor, úgy tűnik, hogy minden kell, hogy maradjon a régiben. És csak reménykedhetünk, hogy a roham nem ismétlődik meg.
– Maga igazán rendkívüli egy teremtmény, asszonyom! Ha nem a férje intézné kórházunk ügyeit, biztos lehet benne, hogy feljelenteném. Továbbra is maradok ügyfelük, de mint barátra, ne számítsanak rám. És kérem ne hívjanak többé! Jó napot!
Aztán ajtó csapódott valahol a házban.
Mrs. Featherstone bepillantott a szobába, Nkagisang pedig úgy tett, mintha aludna.
Úrnője akkor az ágyához sétált, gondosan betakarta, és kiment.
Nkagisang csak feküdt ott percekig, és próbálta elképzelni, hogy milyen lehet aludni, de már nem emlékezett rá. Csak feküdt, és próbált nem az előző beszélgetésre gondolni. El akarta felejteni, amit az orvos mondott. Nem akart törődni vele.
Aztán egy rövid idő után elszégyellte magát, kikelt az ágyból, lecserélte a vérfoltos lepedőt, majd az étkezőbe ment felseperni az üvegcserepeket és eltakarítani a vacsora nyomait.
A sebei addigra már csaknem teljesen begyógyultak.
7.
Egy széken ült az ablakban, és a szélben szelíden bólogató pálmafákat nézte az utcán.
Mrs. Featherstone kötelező pihenést adott ki neki, mindennap egy órát, délután kettőtől háromig, sőt még azt is megengedte, hogy abban az egy órában a holovíziót nézze.
De Nkagisang inkább az ablakban való ücsörgést választotta.
A hasogató fájdalom a derekát és a hátát korbácsolta, de nem bánta.
A luxusvillák között lelátott az óceán csillogó vízére, és már milliomodszorra is elképzelte, hogy milyen lehetne a tengerparton sétálni, befutni a hullámok közé, és úszni egy jó nagyot. Kisgyerekkorában imádta a tengert, szinte mindennap lejártak testvéreivel iskola után, és sokszor napnyugtáig nem is keveredtek haza.
Ám amióta itt lakott, a házból egyszer sem tette ki a lábát. A KSzR a bejáratokat állandóan zárva tartotta, Nkagisang ujjlenyomatára pedig tiltókódot tettek, így, ellentétben a család tagjaival nem tudta kinyitni a bejárati ajtókat,.
De egyébként sem jutott soha eszébe, hogy kiszökjön. Mindig túl sok volt a tennivaló. Lelkiismerete nem engedte, hogy valamit későbbre hagyjon, vagy csak hogy félmunkát végezzen. Attól nem is félt annyira, hogy lebukna.
Egyszer csak kopogtak az ajtón.
Nkagisang felpattant, és illedelmesen várta, hogy ki lép be.
Aurelia volt az. Az arca nagyon szomorú volt.
– Kérlek, ülj csak vissza – mondta, mire Nkagisang zavartan leült.
Aurelia egy másik széket húzott az ablak elé, és maga is letelepedett.
Egy percig csak némán bámulták a tájat, majd Aurelia sóhajtott egy nagyot:
– Csak annyit akarok mondani neked, hogy nagyon sajnálom – kezdte remegő hangon. – A történteket... Mindent.
Nkagisang nem tudta, hogy mit feleljen, csak eltáltotta a száját.
– Megbocsájthatatlan, amit veled tettek – folytatta a másik lány. – A szüleim igazi szörnyetegek!
Addigra már könnycseppek csillogtak a szemében, és az arca lángvörös lett.
– És… Nekem sincs mentségem… Hogyan is hagyhattam, hogy ezt tegyék…? Ilyen sokáig…
Nkagisang tanácstalanul közelebb hajolt hozzá, és féloldalasan átölelte, mire a másik egyre jobban megrázkódott.
– Ugyan, drága kisasszony – súgta megnyugtatóan. – De hát nincsen semmi baj…
De Aurelia megrázta a fejét.
– El akarok menni innen… – rebegte. – Amint csak lehet… Még talán az egyetemet sem fejezem be. Utálom a szüleimet… Ezt a beteg társadalmat…
– De hát a szülei nagyon szeretik a kisasszonyt! És ez az otthona…! Hova menne?
Aurelia akkor felugrott.
– Nem! – kiáltotta. – Ez nem az otthonom! Megtagadok mindent!
Azzal kiviharzott a szobából.
Nkagisang egy ideig csak tanácstalanul állt. Majd az órájára nézett, és úgy döntött, hogy az aznapi szünetét rövidebbre szabja.
Este Aurelia negyedórával korábban jelent meg a vacsorához, és Nkagisang minden tiltakozása ellenére segített neki megteríteni.
Vacsora alatt a többi gyerek szokatlanul illedelmes volt, és a szülők is a szokásosnál hallgatagabbak, csak alig beszéltek Mr. Feaherstone munkájáról, vagy hogy éppen milyen botrányos dolog történt akkoriban ismerőseik körében.
– Kicsit kihűlt a hús és krumpli – mondta Andy – Újra melegítenéd, légy szíves?
Nkagisang nem emlékezett rá, hogy a fiú valaha is kiejtette volna azt a szót a száján, hogy „légyszíves”. Szélesen mosolyogva tett eleget a kérésnek.
Derick továbbra sem nagyon törődött vele, de már legalább nem hívta idiótának, Pam továbbra is illedelmes volt, Becca pedig csak alig vágott grimaszokat, ahogy elhaladt mellette.
Aurelia a vacsora után még mosogatni is segített neki, és úgy beszélgetett vele, mintha régi barátnők lennének.
Később pedig mikor már a lépcsőházakat állt neki takarítani, Mrs. Featherstone jelent meg a lépcső tetején.
– Mary... Khmm... Drágaságom, megvan a kapcsolat! Gyere azonnal!
Olyan gyorsan futott fel a lépcsőn, hogy majdnem a nyakát szegte.
8.
Egy évben egyszer, karácsony után beszélhetett a családjával.
Egy holofonbeszélgetés a Földdel roppant költséges, és az is megesett, hogy többször kellett próbálkozni, mert megszakadt a kapcsolat.
A nappaliban ült a kanapén, de hátra sem dőlve, izgatottan várta, hogy mi fog történni.
Először enyhe vibrálás támadt a helyiség közepén, majd elektronikus zúgás hangzott fel, végül egyszer csak ott termett előtte a családja szélesen mosolyogva.
Szinte azonnal könnycseppek kezdtek záporozni a szeméből és a legszívesebben szaladt volna, hogy megölelje mindannyiukat.
– Mama! Mama! Itt vagyok! – kiáltotta, és felugrott.
Anyja ugyanúgy könnyezni kezdett, és hangosan üdvözölte. Tetvérei is ujjongtak, és egyre közelebb bújtak egymáshoz, pedig a holofon képe bőven be tudta fogni mindannyiukat. Egy fehér falú helyiségben, Nkagisang felismerte, a helyi posta épületében szorongtak.
De a lány akkor vette csak észre, hogy mindannyian nagyon megöregedtek tavaly óta. És még valami mást is.
– Hol van a Papa? Mama! Hol van a Papa?!
Mindannyian elhallgattak, csak anyja rázta szomorúan a fejét.
– Még augusztusban ment el. Rák volt. Vagy szívroham. Az orvosok nem tudták biztosra megmondani. De aludt. Nem fájt neki.
Nkagisang a döbbenettől nem jutott szóhoz.
Csak most nézte meg jobban a többieket. Nemcsak megöregedtek, de mindannyiuknak különböző bajai voltak, amiket próbáltak ugyan takargatni, de nem nagyon sikerült.
A legtöbbjüknek sebeket és fekélyeket látott az arcán és a karján, az egyik nővérének kihullott az összes haja, legidősebb bátyjának hiányzott mindkét szeme, anyja pedig egy óriási daganatot próbált a sálja mögé rejteni a nyakán.
– Uramisten! Mi történt veletek?!
Az anyja továbbra is csak szomorúan csóválta a fejét.
– Minden egyre rosszabb lett… Nagyon felgyorsult az egész…
Nkagisang most kipillantott egy ablakon a hátuk mögött. Romos épületre látott rá, az ég pedig sötétlila volt.
– Néhány tudós szerint csak egy pár évünk van hátra… Mindenkinek. Legfeljebb öt. Aztán az egész Földnek vége… Ki fog pusztulni.
Nkagisang nem jutott szóhoz, csak levegő után kapkodott
– Akik tudtak, már elmentek – kapcsolódott be az egyik bátyja. – Biztosan tudod, azóta felfedeztek újabb bolygókat is… Mondjuk, egyikük sem olyan szép, mint az Éosz Alfa. Oda csak a valóban gazdagok mennek…
Nkagisangot erős zokogás kapta el.
– Bárcsak itt lehetnétek velem! – kiáltotta. – Itt nem lennétek betegek… Itt csodaszerek vannak, amik mindent meggyógyítanak!
A családja csak tiltakozott.
– Nem tehetünk semmit, drágám – mondták. – Nincs az pénz, ami el tudna minket vinni oda. Így is roppant hálásak lehetünk az anyagi segítségért, amit a gazdáid küldenek minden hónapban, abból vesszük magunknak a gyógyszereket. És különben is, mi már annak is örülünk, hogy te ott lehetsz.
A lány csak tovább zokogott.
– Csakhogy… Nem érdemlem meg! Ezt a jólétet… Inkább lennék ott veletek…! Hogy együtt halhassunk meg.
– Ugyan már, drágám – csitította akkor az anyja. – Nem fogsz te meghalni, még nagyon sokáig nem. Az Éosz Alfán pedig pláne nem. Ott talán még több száz évig is elélhetnek emberek, ahogy az orvostudomány fejlődik…
Nkagisang csak zokogott egy percig.
– De… Olyan egyedül vagyok – mondta aztán. – Ne hagyjatok el!
Mindannyian mosolyogtak.
– Ugyan már. Nem hagyunk el sohasem… – felelték, de nem tudták befejezni, mert a kapcsolat megszakadt.
Nkagisang percekig sikoltozott, és dührohamában a földhöz verte magát.
9.
Később, amikor már megnyugodott, és befejezte a lépcsőházak takarítását, kisírt szemekkel ballagott le kis kuckójába, ahol máskülönben nagyon kevés időt töltött.
Az ágymatracot gazdái már régen kidobták, most már csak takarítószerek, porszívók, felmosók, és egyéb lim-lom volt ott, meg a kis fürdőszobája, ahol zuhanyozni szokott.
Törökülésben leült a csupasz kőre, és a kezébe temette az arcát. A fájdalom most a mellkasát és a torkát gyilkolta.
Szeretett volna tovább sírni, de a könnyei már elapadtak. A szeme teljesen kiszáradt. Kiment a fürdőszobába, és megmosta az arcát. Szerette volna, ha érzi a víz hűvös érintését a bőrén.
Visszament a szobájába, és az egyik sarokban a kacatok között kezdett kaparászni.
Kis dobozt halászott elő, amelyben egy-két, még otthonról hozott holmiját rejtegette. Volt ott néhány színes gyertya, üveggyöngyök, egy üres cukorkás doboz, egy kis selyemsál, és egy fénykép a családjáról. Ez utóbbit kivette, és hosszasan nézegette.
A fénykép pontosan azelőtt készült, mielőtt az Éosz Alfára jött volna: az egész család biztatóan mosolygott, az apja erősen és egészségesen állt a kép közepén, és bár ruhájuk szegényes és kissé rongyos is volt, valahogy mindenki mégis vidámnak és gondtalannak tűnt.
– Gyertya! – mondta aztán fennhangon, előhalászta az egyik gyertyát, és meggyújtotta.
Parancsára a KSzR hatástalanította a tűzjelző rendszert.
Nkagisang az apjára gondolt, és összekulcsolt kézzel imádkozott, mint oly sokszor gyerekkorában, de akkor már évek óta nem.
Aztán gyújtott egy gyertyát az anyjának is. Az a daganat szörnyen nézett ki, nem hitte, hogy jövőre újra láthatná a törékeny asszonyt.
Rettenetesen sajnálta, hogy nem búcsúzhatott el tőlük rendesen.
Aztán gyújtott egy harmadik gyertyát a többi családtagjáért is. Csak a biztonság kedvéért. És imádkozott is mindannyiuk lelki üdvéért.
Azután már csak bámulta a szomorúan táncoló lángokat.
Egy idő után azok feketévé változtak, és minden sötétségbe borult.
– Már csak két év – suttogta maga elé. – Talán már csak annyit kell kibírni. – És ürességet érzett.
A percek lassan teltek.
– Tsala, legalább te maradtál volna itt nekem – mondta aztán a sötétségbe.
De láthatatlan barátja nem válaszolt.
II.
1.
Nkagisangra szörnyű éhség jött rá. Éppen a vacsorát készítette, hagymát szeletelt könnyezve a zöldségsalátához. A gyomra hirtelen összerándult és olyan maró ürességet érzett, hogy összegörnyedt.
Enni... Kell – gondolta, és tétován nézett a hűtőszekrény felé.
Az éhség akkor fájdalomba csapott át, és égetni kezdte a belsejét. Nkagisang levegő után kapkodott.
Gyorsan! Valamit... Bármit – gondolta.
De nem tudta kitalálni, hogy mit is egyen, nem tervezte, hogy aznap este már enni fog, amit a családnak főzött vacsorára, azt meg sajnálta magától.
Jobb híján megfogta az egyik megpucolt hagymát, és beleharapott. A könnyek még jobban ellepték a szemét, míg már nem látott semmit, de a falat mégsem marta túlságosan a száját és torkát. Megrágta és lenyelte.
Újabb fájdalomhullám csapott végig rajta a gyomrából indulva. A maradék hagymát szinte megrágatlanul tömte magába, majd egy másikat, a harmadikat pedig pucolatlanul falta fel, mire a fájdalom lassan alábbhagyott.
– Mi a fene van már megint? – kérdezte fennhangon és a konyhapultra görnyedt. Gyomrában a fájdalom valami puha lüktetéssé alakult át. – Hiszen ma már ettem. Kétszer is.
Napi két muffint szokott enni. Vagy két almát. Ritkán zabpelyhet. Még ritkábban húst vagy zöldséget, maradékot a család vacsorájából. Esetenként főzött egy kis rizst és azt ette magában, fűszerek nélkül, ízeket amúgy sem nagyon érzett. És mielőtt evett sem szokott nagyon éhes lenni, ilyen éhség pedig biztosan még sohasem ragadta el, még gyerekkorában, a Földön sem, pedig akkor még volt, hogy két napig sem volt mit enniük.
Görnyedten állt egy percig, majd úgy döntött, hogy nem törődik az esettel. Nem akart szembesülni egy újabb tünetével annak, hogy a szervezete lassan feladja. Felegyenesedett, a konyhaszekrényhez sétált és három újabb fej hagymát vett elő. Megtörölte a szemét, és a folytatta a vacsorakészítést.
Hajszálpontosan időre végzett.
2.
– Te vérzel! Bassza meg! – kiáltotta Derick pánikban. ¬– Mi a franc van?! Megjött a havid?
Ijedten húzta fel a nadrágját, és ellépett a lánytól.
Nkagisang nem érzett semmit, de ahogy lenézett látta, hogy vércsík folyik le mindkét combján. Különös nyugalom uralkodott rajta mégis, mintha valami összetört volna benne, nem tudott a dologra reagálni. Megrázta a fejét. A „havi”-ja csak ritkán, olyan három-négyhavonta szokott megjönni, akkor is csak minimális vérzéssel, és egy nap alatt el szokott múlni. Ez valahogy más volt. A vér sokkal sötétebb, és mintha alvadt darabok is lettek volna benne.
– Akkor beteg vagy, vagy mi? – kérdezte Derick elcsukló hangon, elkerekedett szemmel. – Mással is csinálod ezt?
Nkagisang ismét megrázta a fejét. Egy takarítórongyot vett elő és azzal itatta fel a vért.
Derick még mindig pánikolt.
– Akkor mi a franc van?! – kiáltotta.
– Nem tudom – mondta halkan és csak állt tétován, még mindig mezítelen altesttel. Nem tudta, hogy mitévő legyen.
– Undorító vagy – mondta neki Derick, majd egyedül hagyta kis kuckójában, és felviharzott a lépcsőn.
Tizennégy éves körül lehetett, a fiú pedig tizenhárom, amikor Derick először csinálta azt vele. Nem sokat teketóriázott, csak megparancsolta neki, hogy vetkőzzön le, elvégezte a dolgát pár perc alatt, majd szó nélkül otthagyta. A következő alkalommal elmagyarázta neki, hogy erről nem szólhat senkinek, ez a ő titkuk, és ha nem akar magának gondot, csak csinál mindent úgy, ahogy ő akarja. Nkagisang nem akart gondot magának, úgyhogy engedelmeskedett mindenben, bármilyen őrült ötlettel is rukkolt elő gazdája. Eleinte még fájt neki a dolog, de ahogy az évek teltek, már egyre inkább nem érzett semmit.
Csak állt egy percig, majd elindult a fürdőszoba felé. Lezuhanyzott és egy tampont tett be. Aztán folytatta a házimunkát.
De a vérzést csak nem akart elállni, és óránként kellett cserélni a tampont.
Este, a vacsoránál Derick rá sem nézett, és még a vacsorájához sem nagyon nyúlt.
– Egyél, drágaságom, kell az erő a holnapi meccsre – noszogatta az anyja, de a fiú csak megvonta a vállát és tovább turkálta az ételt.
Aurélia jelent meg, késve, mire Mrs. Featherstone megfedte, és elmagyarázta neki, hogy milyen fontos, hogy mindannyian időben összeüljenek a vacsorához.
– De hát Apa sincsen itt sohasem – feleselt a lány, ledobta a könyveit az asztal mellé, és kelletlenül leült.
Anyja erre nem válaszolt, csak egy hideg pillantásra méltatta.
Aurélia szélesen Nkagisangra mosolygott, ahogy a lány letette elé a vacsorát.
– Köszönöm, kedves. Hogy vagy ma?
A szolgálólány csak visszamosolygott, és bólogatott. Nem tudta, hogy mit feleljen. A fájdalom most a nyakában és a tarkójában időzött, és egy pillanatra mintha kettős látása is lett volna. Sűrűn pislogva tért vissza a konyhapulthoz, amikor hirtelen megtorpant. Nem emlékezett, hogy mit is akart tenni. Tétován megfordult, és végignézett az asztalon.
Ó, igen – gondolta. – Hát a kenyér! Egyre jobban kezdek széthullani.
De már meg sem ijesztette a dolog.
Akkor vette észre, hogy Derick őt nézi az asztal fölött. Gyűlölet volt a szemében. De csak egy pillanatig tartott az egész, amint meglátta, hogy a lány is őt nézi, visszafordult az ételéhez.
3.
Nkagisang nyers húst tömött magába.
Nem tehetett róla, a legyőzhetetlen éhség újra elragadta. Nem is törődött a rágással, csak tépett egy-egy darabot a húsból, és egészben nyelte le a falatokat.
Már vagy másfél fontnyi hússal végzett, mire a fájdalmasan lüktető üresség abbamaradt.
Összecsuklott, és levegő után kapkodott. A világ forgott körülötte és nagyon gyengének érezte magát. Percekig is eltartott, mire újra összeszedte magát.
Ahogy újra felegyenesedett, és a pusztítás nyomaira nézett, elkapta a pánik.
Úristen! – gondolta kétségbeesetten. – Most mi lesz vacsorára?!
A hús, amit felfalt, előre pácolt elsőosztályú borjúhús volt, Mr. Featherstone kedvence, aki aznap este kivételesen éppen otthon vacsorázott.
Most, mi a fenét csináljak?!
Olyan még soha nem volt, hogy ne lett volna semmi vacsorára.
Egész testében remegni kezdett. El sem tudta képzelni, hogy mit tegyen, biztos volt benne, hogy Mrs. Featherstone meg fogja ölni. De most még tanácsot sem tudott kérni úrnőjétől, hiszen a fodrászánál volt, ott pedig nem lehetett zavarni.
Halántéka lüktetni kezdett, és hasogató fejfájás kapta el.
A fagyasztóládához lépett, és kinyitotta. Volt csirke, disznó, marha, pulyka, kacsa, hatféle hal, és tenger gyümölcsei. De borjúhús nem. Azt mindig külön kellett rendelni, a szűkös készlet miatt, és minden rendelést Mrs. Featherstone személyesen végzett.
Tétován a KSzR kijelzőjéhez lépett. Tudta, hogy a KSzR hallja mindenhonnan, de így valahogy kicsit biztosabban érezte magát. Még sohasem csinált ilyet.
– Sürgősségi rendelés – mondta kiszáradt torokkal. – Nkagisang.
Ez valóban vészhelyzetek esetén volt engedélyezett. Mrs. Featherstone álltalában mindig elérhető volt, hogy minden helyzetet megoldjon, de a szolgálólány tudta, hogy a fodrásznál lehetetlen lenne elérni.
– Értesítés Mrs. Featherstone személyes holohívójára, késleltetéssel. Kérem folytassa a rendelést.
– Két font Wolfhauser borjúhús, A osztályú, előre pácolt, pikáns. Sürgősségi kiszállítás.
– Emelt költség.
Nkagisangnak összeszorult a gyomra.
– Elfogadva.
A hús még így is jó huszonöt perc múlva ért oda, ami szinte egy örökkévalóságnak tűnt a lánynak. A hordár csak otthagyta a csomagot a kis előszobában, a bejárati ajtó és a nagy előtér között, mint minden rendelésnél, így Nkagisangnak nem kellett idegenekkel találkoznia egyáltalán, vagy a házból kilépnie.
Éppen hogy elkezdte újra felvágni a húst, amikor holofonhívás érkezett.
– Bejövő hívás – jelentette a KSzR. – Mrs. Feaherstone.
Kép nem volt, csak úrnője hangja töltötte be a teret.
– Mi történt? – kérdezte hidegen, de Nkagisang érezte az elfojtott indulatot gazdája hangjában.
A lány lehunyta a szemét és úgy felelt.
– A... A hús. Romlott volt. Nem akartam... Szaga volt, és furcsa színe.
Egy kis szünet következett.
– Remélem megőrizted. Wolfhauserék ezt nem viszik el szárazon! Annyi év után így bánni az egyik legjobb kuncsaftjukkal!
Nkagisangnak könnyek gyűltek a szemébe, de továbbra sem nyitotta ki.
– Véletlen... – nyögte elcsukló hangon. – Kidobtam. Az ételmegsemmisítőbe... Nem tudtam, hogy...
– Félkegyelmű – jött még a felelet utoljára, és megszakadt a hívás.
Nkagisang most már végleg sírva fakadt.
Utált csalódást okozni a gazdáinak és tudta, hogy a vacsorával sem lesz kész már időre.
4.
Az éhség egyre gyakrabban támadta meg, egyre többet kellett ennie. Elkezdett hízni is, és ez roppant módon megijesztette. Nem akarta, hogy Mrs. Featherstone rájöjjön, hogy torkoskodik. Keményebben dolgozott, de bármennyire is nem akarta, egy idő után rá kellett jönnie, hogy lelassult. Még nem túlságosan, de észrevehetően.
A szégyen folyamatosan mardosta. A munkája volt a mindene, ha abban nem tudott megfelelni, akkor az egész élete nem ért semmit. Már a családjára is egyre ritkábban gondolt. A magány túlságosan fájt neki.
Az erős vérzés egy hét után magától elmúlt, és akkor kissé megnyugodott. Úgy tűnt, hogy valóban csak a „havija” jött meg korábban, csak erősebben, mint szokott, és tovább tartott. És, amint jobban lett, szinte azonnal meg is feledkezett a dologról. Derick persze azóta sem szólt hozzá, de legalább nem is szidta, és azt sem akarta már csinálni vele.
Arra nagyon kellett figyelnie, hogy mit eszik, Mrs. Featherstone nagyon szemmel tartotta a készletek alakulását, az ételalapanyagokkal nem tudott úgy csalni, mint mondjuk a takarítórongyokkal, amit a végén betétként használt, mert nem akarta, hogy a hirtelen őrült mennyiségben fogyó tamponok felkeltsék úrnője figyelmét.
De azért tudott egy kis többletet rendelni, kevéssel több zöldséget, húst, esetleg tojást, sajtot, vajat.
Egy idő után rájött, hogy ehet nyersen egy kis lisztet, egy-egy kanál cukrot, esetleg egy kis sót. Az ízeket úgysem érezte, és a lényeg az volt, hogy a gyomrában tátongó hideg űrt kitöltse.
Egy idő után pedig elkezdett szemetet enni. Volt egy külön szemetes a konyhában az ételmegsemmisítőn kívül, amibe ideiglenesen gyűjtötték a hulladékot. Nkagisang rájött, hogy a vacsorák maradékát is megeheti, a csirkecsontokat, és a halgerincet, szálkákat ugyanúgy meg tudta rágni, mint bármi mást, és az apró szilánkok nem tudtak komolyabb kárt okozni az emésztőrendszerében. Arra is rájött, hogy megpucolt burgonya és egyéb zöldségek héja, levágott szárai, gyökerei, amelyeket normális esetben kidobott volna, tökéletes éhségcsillapítónak bizonyultak. Amikor pedig nem volt más, kartondobozokat és papírcsomagolást ásott ki a szemétből, és azt tömte magába. Nem tudta mindig eldönteni, hogy mi is igazi papír, és mi inkább műanyag, de úgy tűnt, hogy a gyomra mindent megemészt.
Egyik hajnalban, mégis rosszul lett. Amikor elkapta a gyengeség, először azt hitte, hogy csak a szokásos néhány perces rosszullét az, és csak várta türelmesen, hogy elmúljon, amikor hőhullámok ragadták el.
Leült a folyosó kövére és levegő után kapkodott. Majd, olyan hirtelen, hogy semmit sem tudott ellene tenni, maga elé hányt. Sárgás-sötétbarna massza volt, amit kihányt, de nem tudta eldönteni, hogy az most normális vagy sem – nem szokott hányni.
Aztán csak ült ott egy pár percig és maga elé bámult. Fáradt volt. Kimerült. És hiába múltak a percek , a fáradtság csak nem akart elmúlni.
Nem hat már az elixír? – tűnődött magában. – Már az sem hat?
Elkapta az elkeseredés, és sírva fakadt.
Az öngyilkosság gondolata fordult meg a fejében.
5.
Csak ült a széken és a szélben szelíden bólogató pálmafákat nézte az ablakon túl.
Nem érzett semmit, csak undort. Undorodott magártól. Kövér és lusta disznónak érezte magát, és ki nem állhatta, hogy itt kell ülnie a széken, a kötelező pihenőjében.
A hasa hatalmasra nőtt, alig bírta takargatni. Hiába szorította le csíkokra hasított régi lepedőkkel, még mindig látszott. A melle is megnőtt, és attól is félt, hogy ez majd feltűnik valakinek, már észrevette, hogy Andy egyre inkább nézegeti, úgy ahogy Derick szokta még régebben.
Csak abban reménykedett, hogy mégsem kell kibírnia még két évig. Azt remélte, hogy a szervezete hamarabb feladja. De ha mégsem, akkor valamit tennie kell. Így nem bírja sokáig.
A napfény aranylóan csillant meg az óceánon a távolban, és Nkagisangot ismét elkapta a nosztalgia. Elképzelte, hogy testvéreivel és szüleivel gondtalanul játszanak a habokban, mint régen, és az apja mindegyik gyereket a nyakába veszi és úgy mennek be a mélyebb vízbe.
Amikor magához tért, Mrs. Featherstone állt felette.
– Mi a fene van veled? – kérdezte dühösen. – A szünteted már vagy egy órája lejárt.
– De, hát az lehetetlen! – nyögte a lány és az órájára pillantott.
De úrnőjének igaza volt.
– Ne... Nem emlékszem. Semmire...
Tétován állt fel.
– Elnézést. Elnézést, többet nem fog...
– Hát azt ajánlom is! – morogta gazdája, de nem szidta meg annyira, mint a lány várta, inkább aggódottnak tűnt.
Vacsorára valami egyszerűt csapott össze, és kissé zavarodottan szolgált fel a családnak.
Mr. Featherstone aznap este sem étkezett otthon, így nem kellett azon még külön aggódnia, hogy a családfő esetleg nem találja az ételt kielégítőnek, valamint Aurélia is mindig talált valami kifogást, és egyre ritkábban étkezett otthon.
A gyerekek kedvessége az elmúlt időben hamar elkopott, utólag megtudta, hogy csak a legidősebb lány kérésére viselkedtek illedelmesen, de úgy tűnt, hogy végül megunták.
– Nem elég meleg ez a moslék, hát nem érted?! – kiáltotta Andy. – Hát miért nem lehet megtanulni?
– Na, na! – fedte Mrs. Feaherstone. – Egy úriember nem beszél így. Még a személyzettel sem.
De feddése nem nagyon hangzott hitelesnek.
Ahogy elvette a tányért a fiú elől, az rákacsintott.
Nkagisang zavarba jött, és majdnem elejtette a tányért.
– Még egy kis vizet, te bamba! – nyögte Derick élettelenül, és alig nézett rá. – Mozdulj már!
Ahogy elhaladt az asztal mellett, Becca belerúgott a lábába, mire Pam megütötte húga vállát.
– Mit csinálsz?
– Véletlen volt, maradj már!
– Ja, persze.
Nkagisang úgy csinált, mintha nem vette volna észre. Csak ment tovább, és összeszorította az állkapcsát, de olyan erősen, hogy a fájdalom egyből odaáramlott.
A gyerekek anyja most megkérdezte, hogy mi volt az iskolában. Amíg ők beszámoltak, a szolgálólány teljesítette mindenki kérését, és feltálalta a második fogást.
Ahogy elhaladt mellettük, Becca ismét belerúgott a lábába, Andy pedig rácsapott a fenekére.
– Na, most már elég! – üvöltötte Nkagisang vörös arccal akkor és a földhöz vágta a tányért, amit éppen tartott.
Egész testében remegett, és ökölbe szorult a keze.
A család kikerekedett szemmel, és tátott szájjal bámult rá.
Nkagisang körül megfordult a világ.
– Mi történik....? – nyögte halkan és hátrafelé lépett egyet.
Még sohasem volt dühös. Legalábbis ennyire sohasem. Még sohasem kiáltotta el magát.
Mrs. Featherstone lassan felemelkedett, és továbbra is leesett állal rámutatott.
A lány akkor megijedt.
– Elnézést! – kezdte és a könnyeit próbálta visszanyelni. – Nem fog többet előfordulni.
– Nem... Nem az – dadogta úrnője, még mindig elkerekedett szemmel. – A nadrágod!
Ahogy Nkagisang lenézett, látta, hogy vérfolt rondítja a nadrágja mindkét szárát, ami hihetetlenül gyorsan növekedett.
Akkor a szégyentől már mindenképp sírnia kellett. De mégsem mozdult, csak állt ott megkövülve.
Úrnője lassan közeledett felé.
– A vér... A tamponok – súgta. – És a hasad is... Hogy nem vettem észre eddig!
És megállt előtte.
– Drágaságom, te terhes vagy! De valami nincs rendben...
Nkagisang hitetlenkedve megrázta a fejét, majd elájult.
6.
A hang először csak messziről jött.
– Drága, Dr. Allen vagyok. Én kezeltelek a múltkor is amikor elájultál a karácsonyi banketten. Híreim vannak. Nem mindegyik jó, de a végeredmény szerintem mindenképp pozitív.
– Azt tudod, hogy terhes vagy. A jó hír az, hogy a magzat úgy tűnik, hogy életben van, a szívverése erős és egyenletes. A rossz hír viszont az, hogy nem tudjuk, hogy mi okozta a vérzést, és azt sem, hogy a magzat egészséges-e. Tudom, hogy az egész dolog még roppant új és félelmetes, de most nagyon erősnek kell lenned.
– És egy-két dolgot muszáj megértened. Az elixír ilyen hosszú távon és ilyen mennyiségben sterilitást okoz, ami azt jelenti, hogy az elixírfüggőknek nem lehet gyerekük. Ritkán előfordul, hogy a függő teherbe esik, de eddig minden esetben vetélés lett a vége… Szóval, a baba nem maradt életben, nem tudok egy esetről sem, hogy ne így lett volna.
– De a te eseted már alapjaiban más. Már az is hihetetlen, hogy – kérlek, bocsásd meg őszinteségemet – te életben vagy. Az pedig, hogy te teherbe estél egyenesen csodaszámba megy.
– De itt van a probléma is. Hogy minden zökkenőmentesen menjen, be kellene vinnünk a kórházba, hogy folyamatos megfigyelés alatt tartsunk. Itt még a vérzésedet sem tudom normálisan kivizsgálni, bár most úgy tűnik, hogy elmúlt. Az elixírfüggőségeddel nem tudunk mit kezdeni, de mindenképp figyelnünk kéne a magzat fejlődését is, tudod nagyon gyorsan nő. De Mrs. Featherstone erről hallani sem akar.
– Na, most egy nagyon fontos dolgot akarok mondani neked. Kérlek, figyelj nagyon és próbáld megérteni a helyzet komolyságát! Te már tizenkilenc éves vagy, ami azt jelenti, hogy teljes jogú felnőtt. Ahhoz, hogy most a kórházba menj, nem is kell a..., khmm..., gazdáid beleegyezése. Csak egy szavadba kerül és a KSzR hívja a mentőket, gazdáid pedig nem tehetnek semmit. Mindenképpen gondold meg, a gyerek miatt is. Ott jó kezekben lennétek, és a leggondosabb felügyelet alatt. Én magam nem tehetek gazdáid ellen. A kórház miatt. Különben már magam hívtam volna a mentőket, hidd el.
– Én megértem, hogy nem érzed jól magad, de most kell döntened. Azonnal, mielőtt Mrs. Featherstone visszajön, és lebeszél róla, vagy megfenyeget. Mindenképpen meg kellene fontolnod a kórházba felvételt, ott már melletted lennék és segítenék. Csak ott lehetnél benne biztos, hogy mind magadnak és a gyermekednek is a legjobb jövőt biztosítod. Kérlek, siess a döntéssel!
– Szóval? Ó, hát úgy! Értem. Végül is ahogy akarod. Szerintem hibát követsz el, de te tudod. Igen, megértem, hogy félsz, de pont ezért... És mondtam, hogy én sem tehetek már semmit ebben az ügyben, elveszíthetem az állásomat. De... Hoppá, jön az úrnőd vissza... Majd folytatjuk legközelebb.
– Hogy mit? Nem, nem lesz semmi baj. Azért segítek, amiben csak tudok.
7.
– Jobban érzem magam, dolgozni szeretnék – mondta halkan. – Kérem, asszonyom, ebben a semmittevésben csak megőrülök.
Mrs. Featherstone csak bólintott komolyan.
– Hát persze, drágám. Menj csak.
Felseperte a folyosókat. A porszívózás gyorsabb lett volna, de szeretett seperni, valamint a seprűvel jobban beért a sarkokba. Ahogy mozdulatai felvették az évek alatt megszokott ritmust, egyre inkább megnyugodott. Majd egyre vidámabb lett, végül majdhogynem táncraperdült a seprűvel a kezében.
A folyosók után jöttek a lépcsőházak. Tudta, hogy rengeteg időt veszít azzal, hogy nem porszívóz, de akkor nem érdekelte. Tudta, hogy Mrs. Featherstone nem fog szólni semmit.
Nem egészen két napig „pihent” álmatlanul, de látta is a házon az eltelt időt. Szemei előtt a por mindent vastagon fedett. Pedig régebben a Featherstone-ék vendégei mindig dicsérték a tisztaságot és rendet, és mindig mondták, hogy ilyen makulátlan házban még nem jártak.
Egyre vadabbul takarított, lehajolt, és leguggolt, és a seprűvel jól benyúlt a lépcsők díszes faragásai közé.
Igyekezett nem a terhességre, és legfőképpen nem Derickre gondolni. A fiú egyébként szobafogságon volt, iskolán kívül sehova sem mehetett, még a közös családi vacsorákon sem vehetett részt.
Egyszer csak megállt. Úgy érezte, hogy valaki nézi.
Tétován pillantott a felsőbb fokokra.
Andy állt ott, majdnem egy emelettel feljebb és komoly arccal figyelte.
– Hallottam, hogy jobban vagy – mondta halkan, de azért jól hallhatóan. – Már kezdtem aggódni érted.
A lány csak bólintott zavarodottan és elkezdett lassan tovább seperni. Nem tetszett neki a fiú hangja.
– Na, mi van. Nincs semmi mondanivalód erre? – kérdezte Andy élesebben, és tett néhány lépést lefelé.
– De igen... Uram – válaszolta Nkagisang, de nem mert ránézni. – Köszönöm az érdeklődést, de... Jól vagyok. Tényleg.
Andy tovább folytatta útját lefelé.
– Tudod, gondolkoztam dolgokon – fejtegette. – Nekem úgy tűnik, hogy egyáltalán nem jogos, hogy csak a bátyám részesülhet, hogyismondjam, külön szolgáltatásokban...
Nkagisang megdermedt.
– Elvégre vannak más férfitagjai is a családnak.
És akkor megállt néhány lépcsőfokkal a lány fölött.
Nkagisang szomorúan nézett rá.
– Kérem, uram, ne tegye ezt...
– Pofa be! – üvöltött rá Andy. – Csak fogdd be!
Hihetetlen düh tajtékzott a szemében.
Kioldotta a nadrágszíját, és letolta a nadrágját.
– Gyerünk. Tedd a dolgodat!
Nkagisang elkapta a fejét, és könnyek kezdtek el folyni szeméből.
– Gyerünk! – üvöltötte Andy, és ököllel az arcába csapott.
A lány nem érzett semmit.
Még mindig könnyezve elkezdte kigombolni a blúzát, és felhúzta a szoknyáját.
– Nem – mondta Andy. – A száddal csináld. Ott lent mocskos vagy.
Nkagisang oda sem mert nézni, összeszorította a szemét, és lassan közelebb hajolt.
A fiú türelmetlenül közelebb húzta a fejét és nagyon durva volt. Láthatóan nem csinált még ilyet soha. De néhány perc alatt vége lett az egésznek, és remegő kézzel, sietve kapcsolta be a nadrágszíját.
A lány fel sem mert nézni rá, csak maga elé bámult.
A fiú még mindig levegő után kapkodva lassan elindult a lépcsőn.
Aztán megtorpant.
– Te, ringyó! – mondta egy pillanatra visszafordulva, majd folytatta az útját felfelé.
Nkagisang végleg sírva fakadt, de nem értette, hogy miért. Nem várt semmit. Csak el akarta felejteni az egészet. Akkor miért fájt neki annyira? Dühöt érzett és elkeseredettséget.
És ahogy a zokogás egyre jobban rázta, egyre inkább megijedt. Lerogyott a lépcsőre.
Mi van velem? Miért vagyok ilyen érzékeny? – tűnődött. – Máskor fel se veszek semmit.
Majd a hasát kezdte el simogatni.
– Temiattad van, kicsim? Temiattad?
Sírt még ott vagy egy néhány percig, majd nagy nehezen összeszedte magát, és elment fogat mosni.
Később, amikor már mindenki aludt, teljesen magától nekiállt a sötétítőfüggönyöket mosni.
8.
A fények újra körülötte vibráltak, a fájdalom pedig, bár az egész testét támadta, sokkal erősebb volt a bal lábában.
Tétován, a remegést és fulladást valamelyest leküzdve felült, és próbált rájönni, hogy hol is van.
A házban volt még mindig, abban biztos volt, és ahogy a fények engedték, úgy látta, hogy valamelyik lépcsőház alján, de a nagy villózásban nem lehetett biztos benne.
Ezt nem hiszem el! – gondolta. – Már tényleg széthullok. Hogyan kerültem ide?
Egyáltalán nem emlékezett, hogy mit is csinált éppen, sőt azt sem tudta biztosan, hogy nappal lehet vagy éjszaka.
A fájdalommal és remegéssel mit sem törődve, próbált felállni, de hangos reccsenést hallott, hihetetlenül éles fájdalom hasított a bal lábába, és visszahanyatlott.
A vibráló fények egyre jobban magukba húzták, és a fulladás is egyre jobban elfogta, de igyekezett megnyugodni és rendbe hozni a légzését.
Egy perc múlva felült, és a lábára nézett, de sehogy sem tudta a tekintetét fókuszálni. Végül remegve kinyúlt, és végigtapogatta végtagját.
Lábszárából valami kemény és hegyes állt ki, és ahogy kicsit megnyomta a fájdalom újabb hullámokban áramlott végig rajta.
Mi ez? A sípcsontom? – tűnődött, és a gondolatra majdnem elájult és hányingere lett. – Leestem a lépcsőn?
Visszahanyatlott. A remegés és fulladás még mindig nem múlt el teljesen.
Csak... Pár perc. És minden jobb lesz – gondolta. – Csak maradjak nyugton.
Csak feküdt, és várta, hogy jobban legyen.
A vibrálás úgy tűnt, hogy nagyon hosszú idő után, de végül alábbhagyott, és megszűnt a fulladás is.
Amikor valóban jobban lett, felült végre, és megvizsgálta a lábát.
Csak homályosan látta, hogy nagy tócsa vérben ül, és valóban törött sípcsontja áll ki a lábszárából.
Jól van – gondolta. – Semmi baj. Meg tudjuk ezt oldani. Nem lesz semmi baj.
Összeszorította a fogát, kinyúlt, és a kiálló csonkot visszanyomta a helyére.
A fájdalom olyan élesen hasított végig rajta, hogy felsikoltott. Aztán feküdt tovább és várta, hogy a csontja összeforrjon.
Csak egy pár óra. Aztán jól kell, hogy legyek – gondolta. – Nem sok munkakiesés. Talán be tudom hozni...
– Mary?! Te vagy az? – hallatszott a lépcsőház tetejéről. – Minden rendben?
Nkagisang megijedt, és a vértócsára nézett.
– Igen, Mrs. Featherstone. Minden rendben. Csak megbotlottam és kicsit megütöttem magam. De már jól vagyok. Azonnal folytatom a munkát.
Fent egy pillanatra csend volt majd tétova léptek indultak el lefelé. Nkagisang úgy feküdt a lépcső alján, hogy felülről nem volt rálátás.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Mrs. Featherstone gyanakodva. – Nagyot kiáltottál. Nagyon fáj?
A lány egyre jobban megijedt.
– Nem, már el is múlt. Megyek is tovább a dolgomra. Semmiség az egész.
Megpróbálta megmozdítani a lábát, de még mindig éles fájdalom hasított bele. Összeszorította a fogát és fel sem szisszent.
De a léptek nem torpantak meg, és egyszer csak úrnője jelent meg a lépcsőn.
– Uramisten, Mary. Te nem vagy jól! Leestél a lépcsőn?
A lány elszégyellte magát. Utált gyengének tűnni.
– Jól vagyok, tényleg. Csak egy pár perc kell még.
Gazdája lesietett mellé.
– Hadd nézzem a lábad!
A lány félénken megmutatta.
Mrs. Featherstone megrázta a fejét.
– Túl sok a vér. Ez nem jöhetett mind a lábadból. Hacsak...
Kutató szemmel vizsgálta a tócsát a lány alatt.
– Ez nem mind vér.
Nkagisang felült. Ő még mindig nem tudta kivenni a tócsa színét. De furcsa szag volt és az egész alteste nedves volt.
– Hát akkor mi? Csak nem... Bepisiltem? Véletlen volt, esküszöm!
– Nem drágám – mondta Mrs. Featherstone komolyan. – Ez magzatvíz. Úgy tűnik, hogy megindult a szülés.
Nkagisang nem hitt a fülének.
Szóval azért nem maradt abba a remegés a hasamban – gondolta.
– De nem túl korai még? – kérdezte aztán aggódva.
Mrs. Featherstone nem válaszolt, csak elhúzta a száját, és lassan felegyenesedett.
– Mentők – mondta aztán, és tisztán látszott, hogy nehezére esett kimondani azt az egy szót.
A KSzR azonnal riasztotta a mentőket, akik kevesebb mint két perc alatt ott voltak.
Folytatása következik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése