Végre!

Számos technikai és biológiai nehézség (a szerkesztő sokoldalú inkompetenciája) eredményeképpen két hetes késéssel, de végre itt a teljes Tükörjáró.

Jó szórakozást!

Ugyanitt Trabant eladó. Illetve a Terra szerkesztőségi blogjára felkerült a Mágikus Realizmussal foglalkozó előadásom írott változta.

A tükörjáró

Írta: Kódai Richárd

A KÓRHÁZ

...mint könnyű sóhaj, az égnek
rebben a fekete madár,
s szóm elviszi legalább:
– Jövök én is lassan! Kérlek,
mondd meg az Istennek, ha már
arra jársz: várjon még tovább...!

I.

1.

A felhők szinte teljesen feketék voltak. Feketék, vészjóslóak és gonoszak. Őrült, fagyos szelet hoztak, és ahogy dagadó hasuk néha fel-felvillant, mintha kárörvendően arra készültek volna, hogy villámaikkal elpusztítsák az egész világot.
          – Uramisten, honnan jött ez a vihar?! – kérdezte a vékony, magas férfi, és az ablaküveghez nyomta az arcát. – Ilyen hirtelen.
          Kint a szél egyre nagyobb erővel kapott bele a fák maradék, késő őszi lombjába, tépte és csavarta őket, mire a férfi hirtelen felugrott, és öklével a levegőbe csapott.
          – Úgy is van! – kiáltotta. – Döntsd is ki őket! Mind egy szálig.
          Aztán megfordult és enyhe zavarban csak annyit mondott, talán csak magának:
          – Utálom ezeket a fákat! …Ezek nem normális fák.
          Bámult egy pillanatig maga elé, majd sántikálva tett néhány lépést, megkerülte íróasztalát, és nagyot nyögve leült. Ránézett karórájára, és elnyomott egy ásítást.
          – Hajnali öt óra… Óriási! Szóval, ki az új jövevény? – kérdezte és rám pillantott.
          A szeme fekete volt. Az árnyékáé pedig lángoló vörös.
          A másik, az alacsonyabb és kövérebb, idegesen topogott, egyik lábáról a másikra állt, többször is nagy levegőt vett, mire sikerült kinyögnie, amit akart.
          – Az akták ott vannak az asztalon, doktor úr.
          DOKTOR ÚR… A szavak percekig visszhangoztak, mintha nem akartak volna elhallgatni.
          A magas férfi, a Doktor úr, akkor lassan feltette a szemüvegét, és az akták felé nyúlt.
          – Úgy értem, mi a neve? – kérdezte kissé türelmetlenül.
          – Nick. Nicknek hívják – mondta a másik.
          Az én vagyok, gondoltam. Rólam beszélnek! De a név üresen hangzott, mintha mégsem teljesen lett volna az enyém. Azért a biztonság kedvéért bólintottam.
          DOKTOR ÚR – szólt még mindig a visszhang.
          – És hány éves? – kérdezte a Doktor úr az aktákat lapozgatva.
          Kint óriásit dörrent az ég, a szél éktelenül tépte az ablakot.
          – Hét – felelte a másik kezeit tördelve, és rám mosolygott.
          Neki nem volt fekete a szeme és az árnyéka sem bámult rám vérszomjasan. Akkor azon kezdtem el tűnődni, hogy vajon férfi-e vagy nő. Valahogy nehéz volt eldönteni. Talán egyik sem, gondoltam végül, és szinte azonnal el is feledkeztem az egészről.
          – És hogyan került ide?
          – Egy másik… Kórházból küldték át…
          Lehúnytam a szemem. Szédülni kezdtem. KÓRHÁZ!!! …Milyen félelmetesen hangzott! Igen… gondoltam. Ez is egy KÓRHÁZ. Ez az a… Különleges KÓRHÁZ, amiről ott... A másikban beszéltek.
          – …bent van az aktákban, hogy melyikből.
          A szél közben úgy rázta az ablakot, mintha ki akarná tépni a helyéről.
          – Hmm… – mondta a Doktor úr.
          Kinyitottam a szemem. Nem láttam mást, csak sűrű félhomályt.
          – Kissé zaklatottnak tűnik – jött a Doktor úr hangja a sötétségből. – Hosszú éjszakája lehetett. Kapott nyugtatókat?
          A másik alig hallhatóan válaszolt, az állandó mennydörgés szinte teljesen elnyomta a hangját.
          – Igen… Rengeteget. De így is alig tudtuk… A mentőautóból… Pedig négyen voltunk...
          A dörgés mintha a fejemben szólt volna. A villámok… Az elektromosság… Szinte a bőrömön éreztem. Csak a vihar volt és én.
          És akkor a vihar beszélni kezdett hozzám. Azt mondta, hogy ilyen könnyen nem úszom meg. Hogy megtalál majd… És akkor az övé leszek… Nincs menekvés!
          Aztán arra eszméltem, hogy a földön fekszem, és a Doktor úr áll fölöttem egy injekciós fecskendővel a kezében.
          – Úgy látszik, mégsem volt elég neki… De talán most már jobban lesz. Mit gondol, melyik osztályra tegyük?
          Hirtelen minden kivilágosodott, de a tárgyak körvonalai túl élesek lettek, annyira, hogy a fejem kezdett belefájdulni. Behunytam hát a szemem, és igyekeztem mélyeket lélegezni.
          Odakint a vihar mintha csillapodni kezdett volna.
          – Én ezt nem merném, Doktor úr …
          A Doktor úr idegesen felhorkantott.
          – Mégis mit gondol? Maga az Ápoló!
          ÁPOLÓ! – visszhangzottak a szavak.
          Kinyitottam a szemem. A dolgok kezdtek újra normálisnak tűnni. Kint a szél egyre alább hagyott.
          – Megpróbálhatnánk a Bét… Próbaidőre.
          A Doktor úr felnevetett.
          – Értékelem az optimizmusát! Megpróbálhatjuk, bár szerintem előbb-utóbb úgyis az Án fog kikötni.
          – Kö… Köszönöm, Doktor úr! – mondta az Ápoló.
          Akkor a Doktor úr lehajolt, és megsimogatta a fejem.
          A keze meleg volt és száraz, érintése megnyugtató, de a szeme fekete maradt, és az árnyéka továbbra is gonoszul vigyorgott rám.
          – Igazán nincs mit – mondta, majd felállt, az íróasztalhoz sántikált, leült és papírokat kezdett kitölteni.
          Az Ápoló felültetett a földön, leült mellém, és szorosan tartott, hogy el ne dőljek, aztán nem is olyan sokára elvittek, ágyba fektettek, és mire elaludtam, a vihar már teljesen elállt.
          Reggelre pedig leesett az első hó.

2.

          Az ágyon feküdtem, és a lassan szállingózó kövér hópelyheket figyeltem az ablak sűrű rácsain át.
          Már nem a Bén voltam. Még a délelőtt folyamán átvittek az Ára, ott pedig a csuklómra és a bokámra szíjakat tettek, melyek olyan nehezek voltak, hogy alig tudtam mozdulni az ágyon. Kaptam infúziót is, de nem fájt olyan nagyon, csak egy kicsit csípett.
          Az A17 volt az új lakhelyem. A szoba legfelső emeleten volt és ha nagyon felhúztam magam az ágyon, egy kicsit ráláttam a Bére.
          Először persze nem értettem, hogy miért is kellett áthozni az Ára, de aztán később meghallottam, hogy mit beszélnek egymás között a többiek… A többi gyerek.
          Panaszkodtak, hogy egész éjjel nem tudtak aludni a farkasvonítástól, ami a folyosókról jött; hogy szellemek jártak ki-be a szobákból, meg át a falakon; hogy döngették a bútorokat, és minden derengett a sötétben, de ez a fény nem jó fény volt, és nehéz volt tőle lélegezni; és hogy a fény az én ágyam alól jött.
          De én örültem, hogy áthoztak ide. Itt legalább egyedül voltam, és csak nézhettem nyugodtan, ahogy a hópelyhek táncolnak a szélben, és semmi más nem létezett.
          Csak a csend és a hópelyhek.
          – Korán jött idén a hó – mondta az Ápoló, én pedig igencsak meglepődtem, mert nem vettem észre, hogy bejött.
          De nem tudtam mozdulni, sem válaszolni neki, pedig szerettem volna. Ő olyan kedvesnek tűnt.
          Széket húzott az ágyam mellé, leült, megfogta a kezem, és egy darabig nem szólt egy szót sem.
          És ahogy ott ült, egyszer csak megláttam, hogy észrevette a sötétséget, amely belőlem áradt kifelé, és akkor nagyon elszégyeltem magam. Nem akartam, hogy mások is tudjanak róla.
          Könycseppek gördültek le az arcomon, az Ápoló pedig elmosolyodott, és megsimogatta a fejem.
          – Ugyan már – mondta. – Ne aggódj. Minden rendben lesz.
          Meg akartam kérdezni tőle, hogy honnan tudja, de nem sikerült megszólalnom. A szám nem engedelmeskedett.
          Hirtelen sűrű félhomály támadt, és a Doktor úr lépett be az ajtón.
          – Na, hogy van a mi kis betegünk? – kérdezte.
          Az Ápoló csak halkan válaszolt.
          – Úgy tűnik, mostanra már stabilizálódott az állapota. De még mindig nem beszél.
          A Doktor úr bólintott.
          – Valószínűleg a sokk miatt.
          És közelebb lépett.
          – Sikerült kiderítenie, hogy mi történt vele, Doktor úr?
          Árnyak kezdtek el keringeni körülöttünk, és engem újra elfogott a sírhatnék.
          – Többé-kevésbé – felelte a Doktor úr. – Szomorú történet…
          Fölém hajolt, és az arcomba nézett. Az árnyéka is közelebb hajolt, és vigyorgott. Remegni kezdtem.
          – De nem hiszem, hogy emlékezne bármire is… És jobb is így – mondta a Doktor úr és kacsintott. Engem kivert a hideg veríték.
          Aztán visszalépett, és hosszú ideig nem szóltak egy szót sem.
          Én pedig lassan újra megnyugodtam, újra elmerültem a hópelyhek gyönyörű táncában, és mire feleszméltem, már nem volt olyan nagy a félhomály és újra egyedül voltam.
          És akkor észrevettem a fekete madarakat az ablak előtt, amint egy magas fa ágán ülnek és mind engem bámulnak.

3.

          Pár hét után levették a szíjakat és már ettem rendes, meleg ételt is, melyet mindig az Ápoló hozott fel a szobámba. A horzsolások a kezemen és a lábamon elég csúnyák voltak, de az Ápoló azt mondta, hogy hamar meggyógyulnak majd.
          Aztán egy reggel levittek a közös étkezőbe.
          – A Doktor úr ötlete volt, hogy lássa, hogyan reagálsz a többi gyerekre – magyarázta az Ápoló.
          Amikor beléptünk az óriási terembe, a többi gyerek úgy bámult rám, mint aki kísértetet lát, a Doktor úr pedig nem volt sehol.
          A gyerekek közül némelyik nagyon magas volt, szinte a mennyezetig ért, mások pedig roppant alacsonyak, mint valami törpék, de mindegyiküknek fekete volt a szeme, és mind csak engem bámult vádlón.
          Aztán kezdett elmosódni minden, és csak akkor vettem észre, hogy egy ideje már nem veszek levegőt.
          Időközben a sorba tessékeltek, megkaptam a kis tálcámat, tányéromat, kanalamat, mertek nekem levest, de én még mindig nem vettem levegőt.
          Eltelt talán vagy tíz perc is, míg végre leültettek egy asztalhoz.
          Azok a magas gyerekek pedig egyre hosszabbra nyúltak, az alacsonyak pedig egyre rövidültek, míg már nem voltak nagyobbak, mint valakinek a hüvelykujja. És mind engem bámultak.
          Aztán azon tűnődtem, hogy valahogy mégiscsak jeleznem kellene az Ápolónak, hogy valami nincs rendjén, amikor egyszer csak éktelen csörömpölést hallottam, és elnyelt a sötétség.
          – Én megmondtam, hogy még túl korai…! – hallottam az Ápoló hangját valahonnan a messzeségből, és hirtelen felhők felett szálltam a szürke, téli égben, körülöttem mindenhol a fekete madarak keringnek károgva, mintha én is egy lettem volna közülük, és akkor egy pillanatra úgy éreztem, hogy a dolgoknak mégis van célja és értelme, és hogy tartozom valahova.
          Amikor felébredtem, az ágyamban voltam, kint sötét éjszaka, és a fekete madaraknak nyomuk sem volt az ablakon túl, a friss hóval borított kopasz fa ágain.

4.

          Az ágyban feküdtem és az ágy fölött lebegő önmagamat néztem, ő pedig visszanézett rám, és mosolygott.
          De úgy tetszett, mintha nem a levegőben lebegne, haja és vékony pizsamája lágyan ringott-úszott körülötte, úgy, ahogyan a víz alatt tette volna. Ő azonban ettől nem zavartatta magát és egyre csak mosolygott.
          – Hol vagy? – kérdeztem tőle.
          Egy pillanatra lehunyta a szemét.
          – Nagyon mélyen – felelte halkan.
          Elmerengtem.
          – Miért nem beszélsz már hozzám?
          – Elszakadtunk egymástól – felelte. – Én sem így akartam, hidd el!
          A szoba egy pillanatra megnyúlt minden irányban.
          – És hova… Hova mentél? – kérdeztem, de a torkom iszonyúan kiszáradt.
          Talán egy teljes percig hallgatott.
          – Segítségért – válaszolta végül.
          Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Különös színek és formák kezdtek el kavarogni körülöttünk, de én igyekeztem nem figyelni rájuk.
          – Hát... Van segítség?
          Bólintott.
          – Persze – mondta. – Mindig van segítség. Csak tudni kell megtalálni.
          Nyeltem egy nagyot.
          – És mikor… Mikor jössz vissza hozzám? Hogy emlékezhessek…
          Megrázta a fejét.
          – Még nincs itt az ideje. Még… Túl veszélyes lenne! És amúgy sem rajtam múlik.
          – Hanem kin?
          – Azokon, akik segítenek. Majd ha ők elengednek. Az ő varázslatuk. De az még hosszú idő lehet…
          Sóhajtottam.
          – Remélem, hogy tényleg tudnak segíteni… De úgyis minden az én hibám. Szerinted…? Isten haragszik rám? Tudod miért…
          Remegni kezdtem, forró könnyek kezdték szúrni a szemhéjamat.
          Megrázta a fejét, és ahogy újra elmosolyodott, mosolya beragyogta a szobát.
          – Biztos vagyok benne, hogy tudja, nem akartál rosszat. És azt is tudja, hogy mennyire szereted őt. Emiatt ne aggódj! Csak arra figyelj, hogy minél távolabb tartsd magadtól a sötétséget!
          Az árnyak akkor zúgni és panaszkodni kezdtek, de én csak arra a mosolyra figyeltem, arra a másik, sokkal fényesebb énemre.
          – Bárcsak minél előbb visszajöhetnél hozzám! – mondtam neki. – Nélküled olyan… Üres vagyok. És félek.
          – Csak tarts ki! – mondta, kinyúlt, és megsimogatta a fejem. – Nagyon erősnek kell lenned.
          Aztán eltűnt, és én ott maradtam egyedül. A sötétség egy pillanat alatt felfalt, és éreztem, hogy hidege szétáramlik bennem.
          – Talán imádkoznom kéne – gondoltam, de a szavak sehogy sem jutottak eszembe, és akkor a szégyentől már mindenképp sírnom kellett.
          – Ez az! – szólalt meg egy hang mélyen bennem. – Sírj csak! Legalább az megy. Ha más már nem is. Arra még jó vagy… Te, semmirekellő!
          És felkacagott. Odakint őrülten zúgtak a fák.
          Rettegve néztem körül, de nem volt a szobában senki.
          Bebújtam a takaró alá, és próbáltam nem gondolni semmire, de a szörnyű hangtól csak nem bírtam megszabadulni.
          – Ki lehetett ez? – kérdeztem magamtól még mindig remegve. – Ilyen kegyetlen, ilyen hideg...!
          Odakint a fák őrülten zúgtak tovább.
          Aztán a vihar jutott eszembe, az első estémen a Kórházban. Ahogy akkor beszélt hozzám!
          – Ugyanaz a hang! De miért...?
          Éjjel azt álmodtam, mintha sűrű, sötét erdőben szaladnék, miközben valaki nagyon lemaradva üldöz, és mindenféle gonosz dolgokat kiabál utánam, melyeket viszont nem sikerül tisztán kivennem.
          Sikoltoztam, majd az Ápoló megnyugtató érintését éreztem homlokomon, suttogó szavait hallottam, és végre elnyelt a csend.
          Másnap reggelre az egyik fiú a Bén egy bagolytollat talált a párnája alatt, a Kórház bejárati ajtaját pedig valaki korommal és sárral kente össze.

5.

          – A17! – mondták mindenre.
          Ha bármi rossz történt.
          Ha valami elromlott, mondjuk a televizió a Bé közös helységében: „A17!”. Az én hibám volt. Ha nem volt kalács reggelire: „A17!”. Én tehettem róla. Ha kevesebb ajándék jutott karácsonyra, mint tavaly, az is. „A17!” Az én hibám.
          És így tovább. Ha valaki elesett. Ha valaki megvágta magát. Ha valaki megfázott. Ha hideg volt, ha meleg volt, ha túl sok hó esett, ha nem esett, már szinte keresték az újabbnál újabb rossz dolgokat, amelyeket a nyakamba varrhattak.
          Egy cseppet sem hibáztattam őket ezért, mert ha nem is minden az én hibám volt, az árnyakat és a rémálmokat valóban én hoztam. Legalábbis legtöbbjüket.
          Egyébként azon nagyon elcsodálkoztak volna, ha megtudják, hogy hallom minden szavukat, még ha suttognak is, sőt néha még a gondolataikat is. Akkor biztosan nem szidtak volna olyan bátran. De jó volt ez így: megértettem őket.
          A Doktor úr az étkezős incidens után naponta többször is benézett, de csak néhány percre, és sohasem szólt semmit, csak újabb adag sötétséget hagyott ott. Az árnyéka is mindig ugyanúgy bámult rám: vádlón és vérszomjasan.
          Az Ápoló tündérmeséket olvasott fel nekem heti háromszor, aminek nagyon örültem.
          – Szeretem a tündérmeséket – mondtam neki egy nap, mire ő majdnem elejtette a könyvet, és hirtelen mintha nem kapott volna levegőt. – Volt régen egy tündérmesés könyvem. Az volt a kedvencem. Meg az Evangéliumok… Bár azt nehezebb volt olvasni…
          – Az… Az nagyon jó! – mondta, és legyezni kezdte magát, miközben az arca egyre vörösebb lett. – Te egy… Nagyon okos kisfiú vagy.
          Aztán szélesen elmosolyodott.
          – De… Te… Beszélsz! – kiáltotta, és végre mintha levegőhöz jutott volna.
          Magam is elcsodálkoztam.
          – Igen – mondtam. Az Ápoló izgalma engem is magával ragadott. – Valóban. Beszélek.
          Az árnyak mintha kicsit visszahúzódtak volna.
          – Hát ez nagyszerű…! – mondta az Ápoló. – Alig várom, hogy a Doktor úr megtudja. Hogy fog majd örülni! De egyebként jól vagy? Jobban…?
          Bólintottam.
          – Kicsit jobban. Most visszahúzódtak. Az árnyak…
          Egy darabig csak nézett, aztán előrehajolt és megigazította a takarómat.
          – Hát... Ez jó... – mondta kicsit zavarodottan. – Igazán nagyon örülök, hogy jobban vagy. Kérsz egy kis teát?
          – Persze – mondtam erre boldogan. – Szeretem a teát.
          Elmosolyodott, és megsimogatta a fejem.
          – Hát persze – mondta. – Egy kis tea mindig jót tesz. Azonnal visszajövök, aztán beszélgethetünk még, ha van kedved.

6.

          – Azt álmodtam, hogy tündérekkel táncoltam egész éjjel egy csodálatos palotában, és minden fehér volt, és kék, meg ezüst... És gyönyörű!
          – Valóban csodálatos lehetett – mondta az Ápoló mosolyogva. – Bárcsak ott lehettem volna magam is!
          Aznap nem esett a hó. Viszont szörnyű fagyos szél fújt, bebújt minden résen és repedésen, megbetegítette a fele kórházat. „A17” morogta mindenki kedvetlenül és mogorván, és csak azt várták, hogy ez a nap is érjen már véget, meg a következő is, ha ugyanilyen lesz.
          Az Ápoló is vastag takaróba burkolózva ült az ágyam mellett, és néha tüsszentett egyet.
          Éjjeliszekrényemen nagy kancsóban finom tea gőzölgött, jó sok, hogy jusson mindkettőnknek elég.
          – Már egy ideje nem álmodom rosszat… Talán egy hete is megvan – mondtam vidáman, az Ápoló pedig tüsszentett egyet.
          – Nagyszerű! – mondta az orrát törölgetve. – Úgy tűnik, hogy hatnak azok az új gyógyszerek. A kedved is láthatóan sokkal jobb.
          – Igen. Bár mindenki más pocsékul érzi magát. De én mégis… Valahogy jól vagyok.
          Kinéztem az ablakon. A fekete madarak nem voltak sehol. Már őket sem láttam egy ideje. Kezdtek hiányozni…
          – Jól van, jól van – mondta az Ápoló. – Igazán örülök. De folytathatom a felolvasást?
          – Persze – mondtam, kényelmesen hátradőltem, és nyakig betakaróztam.
          De nem nagyon tudtam odafigyelni a mesére. Túl nagy volt a csend. Mindenhol. A folyosókon, a szobákban, még a többi gyerek fejében is, mintha csak félálomban lézengtek volna.
          Mi ez a csend? Mi történik? – kérdeztem magamban. Még az árnyak sem suttogtak, mintha elbújtak volna ők is.
          Miért olyan… Nyugodt minden?
          De jó is volt a csend és béke. Furcsa volt, de jó volt.
          Mégis… Talán egy kicsit sok volt. Túl jó? Mintha minden egy kicsit túl átlátszóvá vált volna.
          Próbáltam odafigyelni az Ápoló szavaira, de nem igazán tudtam kivenni, miről beszél. Tündérekről…? Lovagokról…? Valami ilyesmi.
          A szívem vadul dobogott. Már napok óta. Talán egy hete. De minden csendes és nyugodt volt.
          Lehet, hogy ez mégsem jó dolog?
          Biztosan amiatt a kis rózsaszín pirula miatt van – gondoltam akkor. – Hangulatjavító! Vagy a másik miatt…? Amit meg kell inni?
          Lehúnytam a szemem.
          Nem. Biztosan a rózsaszín gyógyszer az!
          A szívem továbbra is vadul dobogott.
          Kinyitottam a szemem, és az Ápolóra mosolyogtam, aki mintha mondott volna valamit. Bólintottam, ő pedig megnyugodva visszatért a könyvhöz.
          Újra kinéztem az ablakon. A tündérekre gondoltam, és az álomra. Azt kívántam, hogy bárcsak ott lehetnék velük újra. Hiszen az egész olyan csodálatos volt!
          A fekete madarak még mindig nem voltak sehol.
          – Lehet, hogy meghaltam? – kérdeztem hirtelen vidáman. Az Ápoló köhögni kezdett:
          – Mi… Micsoda?
          – De nem teljesen – próbáltam nyugtatni. – Csak félig… Csak kicsit.
          Kiszaladt és a Doktor úrral jött vissza, aki nem szólt egy szót sem, csak adott egy injekciót, és a szívem akkor mintha egy kicsit lelassult volna.

II.

1.

          A fiú szélsebesen szaladt a fák között, alig bírtam utolérni.
          – Hé! – kiáltottam utána, de ő csak szaladt tovább, hátra sem fordult. – Rossz irányba futsz! El fogsz tévedni!
          Nem tudtam, hogy hogyan kerültünk oda, csak annyit tudtam, hogy ha nem állítom meg, akkor még véletlenül befut a rossz fák közé, és akkor…
          – Hé! – kiáltottam újra, hatástalanul.
          Csak abban a pillanatban hallottam meg, hogy valaki szalad utánunk. Valaki üldözött minket!
          – Mi történik itt? – tűnődtem magamban, és közben majdnem elbotlottam egy fa kiálló gyökerében.
          Sötét éjszaka volt, mezítláb futottunk a hóban a sűrű erdő kellős közepén, de mégsem fáztam.
          Üldözőnk egyre közelebb ért. Már szinte csak néhány lépésre volt mögöttem.
          – Hé! – kiáltottam még egyszer a másik kisfiúnak. – Ne arra menj!
          De akkor már ki kellett térnem. Jobbra fordultam.
          Csak futottam és futottam, míg az üldöző csörtetése végre elhalkult.
          Megálltam, hogy kifújjam magam.
          A levegő friss volt, az erdő pedig nagyon csendes. Talán egy kicsit túl csendes.
          Vajon mi lehet a másik fiúval? – tűnődtem. – Remélem rendben van, sikerült megmenekülnie és a rossz fákat is elkerülte.
          De nem voltam biztos benne, és szörnyű gyanú kezdte ütötte fel bennem a fejét.
          Egy lépést tettem előre.
          – Lehet, hogy mégiscsak meg kéne keresnem? – mondtam fennhangon, és mintha a fák válaszul sóhajtottak volna.
          Elindultam visszafelé. A saját nyomaimat követtem, amíg vissza nem jutottam oda, ahol irányt változtattam.
          Ott több lábnyom találkozott, mindegyik gyereké, és két pár lábnyom ment tovább abba az irányba, amerre eredetileg én is tartottam volna. Elkezdtem hát követni őket.
          Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy néhány lábnyom vérrel telítődött, aztán pedig hirtelen megszakadtak, mintha mindkét gyerek egyszerre eltűnt volna a semmiben.
          – Félek! – mondtam és hirtelen jeges szél támadt, a fák pedig mintha gúnyosan felkacagtak volna.
          Felnéztem. Fekete fák magasodtak fölém, szinte áthatolhatatlan lett a rengeteg, és ahogy néztem bele a sötétségbe, elakadt a lélegzetem.
          – A rossz fák… – mondtam levegő után kapkodva. A fekete fák pedig csábítóan susogtak, és magukhoz hívtak.
          Megfordultam, és elindultam visszafelé. Semmit sem tehettem.
          Másnap reggel a fiú, aki a bagolytollat találta a párnáján pár héttel azelőtt, nem ébredt fel, és még a délelőtt folyamán átszállították a Béről az Ára.

2.

          – Az én hibám, hogy Samuel nem ébred fel… – mondtam az Ápolónak, de ő próbált nyugtatni, és megkért, hogy ne beszéljek badarságokat.
          Már egy hete nem aludtam. Biztos voltam benne, hogy a rózsaszín gyógyszer miatt, de bármennyire is könyörögtem az Ápolónak, ő azt mondta, hogy Doktor úr rendeletét be kell tartani. Pedig akkoriban már nem is járt be hozzám a Doktor úr.
          – De már nem is vagyok vidámabb, csak… Nem alszom.
          Nem hitt nekem. Azt mondta, hogy amikor benéz éjszakánként a szobámba, akkor igenis ott fekszem csukott szemmel, és alszom. De tudtam, hogy minden reggel ágyneműt kell cserélnie nekem, mert csupa sár. Sejtettem, hogy biztosan unja, de nem szól semmit. Éppen ezért nem értettem, hogy akkor miért nem hisz nekem.
          – Pedig nekem igazán aludnom kell… Mélyen. Csak úgy tudom… Visszahozni. Így hiába megyek az erdőbe! Így nem találom. Így nem jutok elég messzire.
          De az Ápoló hajthatatlan volt, és mindenképp be kellett vennem a gyógyszereimet. Még a számba is benézett, hogy meggyőződjön róla, biztosan mindet lenyeltem.
          – A Doktor úr rendelkezésére – mondta.
          Furcsa fények születtek mindenhol, és kezdtek magukba húzni.
          – Ez nem jó – mondtam, és éreztem, hogy sűrű nyál folyik a számból.
          Aztán kikeltem az ágyból. Az Ápoló nem volt sehol.
          Elindultam az ablak felé, de hirtelen ötlettől vezéreltetve, hátrafordultam.
          Ott feküdtem az ágyban, és mélyen aludtam. A szemhéjam alól sárga fény sugárzott.
          Valóban alszom – gondoltam, de a gondolataim mintha a fejemen kívül szólaltak vona meg, és szörnyen visszhangoztak. – Igaza volt az Ápolónak.
          Aztán a sárga fénynyalábokra léptem, és hirtelen az éjszakai erdőben találtam magam.
          Tettem pár lépést, és csak akkor vettem észre, hogy sárga fénnyel világítok magam is. Kissé zavarba jöttem, mert meghallottam, hogy a fák körülöttem morgolódni kezdtek.
          – Elnézést – mondtam nekik – de keresek valakit. Nem láttatok erre egy kisfiút? Olyan idős lehet, mint én.
          A fák azt feleték, hogy nem láttak, és megkértek, hogy álljak tovább, és hagyjam őket aludni.
          Elindultam, de nem igazán tudtam, hogy merre menjek.
          – Samuel! – kiáltottam el magam és nem törődtem a méltatlankodó fákkal. Meg kellett találnom Samuelt.
          – Samuel!
          Tettem még néhány lépést.
          – Így sosem fogsz rábukkanni! – mondta egy nagyon, nagyon mély hang hangosan dörögve, de ahogy körülnéztem, nem láttam senkit.
          – Hát akkor mit kéne tennem? – kérdeztem vissza, és közben próbáltam rájönni, hogy kivel is beszélgetek.
          Nem volt ott senki, csak a kopasz fák susogtak álmosan.
          – Nem jó helyen keresed… – mondta a hang már nem annyira dörögve. – Még nem érted… A varázslatot…
          – Milyen varázslatot? – kérdeztem, és közben körbejártam, továbbra is a hang gazdáját kutatva.
          Senki, csak a fák.
          – A helyeket…. Az erdőt… A birodalmakat. Túl korai még…
          – Nem értem, hogy miről beszélsz… – mondtam, és megálltam egy óriási, ősöreg tölgy előtt.
          Az öreg tölgy pedig válaszolt.
          – A sötétség varázsolt… Úgy, ahogy a testvérek is tudnak… A vadonban rejtezők.
          Leültem a hóba vele szemben. Még mindig világítottam, de úgy tűnt, őt nem zavarta.
          – Úgy érted, hogy… A tündérek?
          Talán egy percig hallgatott.
          – Igen... Úgy hiszem, ez a nevük – manapság.
          Nagy levegőt vettem, és körülnéztem.
          – De… Hogyan hallom, hogy mit mondanak a fák? Máskor nem szoktam.
          Újabb rövid hallgatás.
          – Nem tudom – mondta végül. – Talán egy idő után mindig hallani fogsz minket… Bár lassan már nem sokan maradunk errefelé… Úgy értem, egyre többen válnak rosszá, főleg ott… Az őrült kövek körül.
          – Az őrült kövek…? A Kórház? Én is onnan jöttem… Valóban furcsák ott a fák.
          Ő csak hallgatott.
          – Az én nevem Nick – mondtam végül. – És a tied mi, bölcs fa?
          – Nem tudom… – válaszolta ő. – Elfelejtettem… Tudod, én vagyok a legöregebb a környéken.
          Bólintottam.
          – Akkor Öreg Fának foglak hívni – mondtam neki. – Szóval… A sötétség varázsolt…?

3.

          Az a rózsaszín pirula! Fura dolgokat művelt velem.
          Reggel egyet, este egyet. Hangulatjavító! Csak azt nem értettem, hogy miért akarja a Doktor úr, hogy este is bevegyem, hiszen úgyis csak alszom utána, nem? Ahhoz meg minek olyan nagy jókedv?
          A képek, fények és színek akkoriban már elég gyakran elvesztették értelmüket, a tárgyak néha olyan új formákat öltöttek, amelyeket egyáltalán nem ismertem fel, és nem is hittem volna, hogy létezhetnek. Az Ápoló felolvasásait, bár én próbáltam odafigyelni, továbbra sem értettem, de ügyeltem nagyon, hogy nehogy észrevegye, mert nem akartam megbántani. Bár… Igazából nem is voltam benne biztos, hogy valóban ő van ott, nem csak egy korábbi emléket élek meg újra meg újra.
          – Szerintem túl sok a gyógyszer – mondtam neki egyszer, de nem hiszem, hogy értette, mert csak letörölte a nyálat a számról, és mosolyogni próbált. Láttam a szomorúságot a szemében.
          – Én csak egy kisfiú vagyok…
          Addigra már egyáltalán nem éreztem magam vidámnak, az árnyak egyre közelebb és közelebb merészkedtek hozzám, néha be is bújtak a takaróm és párnám alá, szinte kezdtem megszokni hidegüket.
          – Csak pihenj – mondta az Ápoló naponta százszor, én pedig pihentem, pedig már nagyon untam.
          – Túl sok a gyógyszer – mondtam az árnyaknak, de őket nem nagyon érdekelte, csak keringtek körbe-körbe, és néha átrepültek rajtam.
          – Én csak egy kisfiú vagyok.
          Sokszor pedig csak azt kívántam, hogy bárcsak elvinnének a fekete madarak magukkal, csak fel, fel az égbe, de nem voltak sehol, és arra is rájöttem, hogy valószínűleg amúgy is túl nehéz lennék nekik.
          – Túl sok a gyógyszer! – kiáltottam szemközt az üres falnak. – Vissza kell mennem az erdőbe…! Hát nem érted?!
          Néha pedig éjszakánként mintha tüzet gyújtottak volna bennem és körülöttem, és amikor sikoltozva felébredtem, nem értettem, hogy miért vagyok lekötözve.
          – Már a lepedő sem sáros! – mondtam az Ápolónak, de ő csak letörölte a nyálat a számról, és szomorúan mosolygott.
          Sírni támadt kedvem.
          – Már a lepedő sem sáros…! Hát nem értitek?!

4.

          Samuel már egy hónapja nem ébredt fel, és időközben teljesen megőszült.
          Néha, tisztább pillanatomban meglátogattam szobájában, persze nem testben, hanem gondolatban, és csak néztem, ahogy ott fekszik teljesen mozdulatlanul, s ahogy néztem, szinte elviselhetetlen fájdalmat éreztem.
          – Tarts ki! – mondtam olyankor neki. – Kiszabadítalak… Az erdőből… Megígérem!
          De nem igazán tudtam, hogy hogyan, hiszen a rózsaszín gyógyszer teljesen magába szippantott, az erdőbe nem jártam már ki álmomban, és az ilyen tiszta pillanatok is igencsak ritkák voltak.
          De valahogyan meg kellett próbálnom!
          Az Ápoló felolvasott. Szavai lassan, artikulálatlanul buktak elő torkából, mint valami óriási, sötét folyam az idők hajnalán. Nem értettem egy szót sem belőle.
          Megpróbáltam jobban odafigyelni, de a mindenfelé villózó színes fények folyton elterelték a gondolataimat.
          – Így nem fog sikerülni... – énekelték, és én elmerültem csodálatos hangjukban. – Figyelned kell!
          A zöld, kék és sárga fények a fejem körül keringtek, és lágyan megsimították az arcomat.
          – Figyelj oda! – súgták a fülembe, de én nem értettem, miről beszélnek.
          – Én csak… Táncolni akarok… Veletek! – mondtam nekik. – Csak azt…
          A fények kissé sötétebbek lettek, vörössé, lilává és bíborrá változtak, és fújni kezdtek rám.
          – Nem lehet…. Menni kell tovább! – mondták az új színek és hangjuk nem volt túlságosan barátságos. – Még dolgod van! – Kezdtek kihűlni, szörnyen hideggé váltak, mintha a jégcsapok lettek volna.
          – Ne…! Így ne érjetek hozzám! – kérleltem őket, de bebújtak a takaró alá, és hozzádörgölőztek a lábamhoz.
          – Fel kell ébredned! – mondták. – Samuelnek szüksége van rád!
          Samuel…! Ismerősen hangzott.
          Samuelnek fekete a szeme – gondoltam.
          Hirtelen minden fehér fénnyel kezdett világítani, majd a fény magába húzott.
          Samuelnek fekete a szeme – gondoltam újra. De Samuel miattam tévedt el…! Segítenem kell neki!
          A fehér fényből az Ápoló alakja bontakozott ki, ahogy az ágyam mellett ül, és felolvas.
          Még mindig nem értettem, hogy mit mond.
          Összeszedtem minden erőmet.
          – Az… – mondtam neki, mire kissé csodálkozva felém fordult.
          – Mondtál valamit, Nick? – kérdezte, és visszatartotta a lélegzetét.
          – Az… – próbáltam újra, de a szoba elkezdett forogni körülöttem.
          Izgatottan előrébbhajolt, és fülét a számhoz tartotta.
          Ökölbeszorítottam mindkét kezem, és megfeszítettem a testem.
          – Az… Ab… Az ablak! – sikerült végre kinyögnöm, és akkorra már majdnem elnyelt a sötétség.
          Az Ápoló úgy fordult hátra mintha egy lassított felvételen látnám, én pedig csak próbáltam eszméletemnél maradni.
          – Mi az…? Nick? – jött az Ápoló hangja a messzeségből. – Ezt te csináltad? De hogyan…?
          Akkor már fogalmam sem volt, hogy miről beszél, sőt arról sem, hogy hol vagyok.
          – Egy felirat az ablakon? – mondta az Ápoló. – De… Fordítva van írva! Hátulról előre… Milyen érdekes!
          Csak lebegtem a semmiben.
          – De talán ki tudom olvasni…
          Csak nyugalomra vágytam.
          – "Tedd be a párnája alá… A bagolytollat! " Hát ez érdekes…! Furcsa egy felirat.
          Azután egy ideig nem tudtam, hogy mi történik, de napnyugtára kissé magamhoz tértem.
          Aznap este, amikor a gyógyszereimet adta be, az Ápoló elfelejtett benézni a számba.
          – Végre! – gondoltam miután elment, és kiköptem azt az átkozott rózsaszín pirulát, az pedig begurult az ágy alá.

5.

          – Engedjetek be! – parancsoltam, és a rossz fák szétnyíltak előttem.
          Beléptem a sötétségbe. Azonnal rettentő fagy ölelt körül, olyan, hogy hosszú percekig mozdulni sem bírtam.
          Menni kell tovább! Menni kell tovább! – gondoltam, és nagy nehezen tettem még egy lépést.
          Suttogó hangok próbáltak magukhoz csábítani, kérleltek, hogy csatlakozzam hozzájuk.
          Nem! Ne figyelj oda! Samuelért jöttél… Csak őrá gondolj! – bíztattam magam.
          Tettem még egy lépést, de hirtelen szörnyű remegés tört rám.
          Gyerünk – gondoltam. – Menj tovább… Ez… Élet és halál kérdése!
          Egy pillanatra lehunytam a szemem, és nagy levegőt vettem.
          – Samuel! – kiáltottam tele torokból.
          Semmi. Csak a fák susogtak baljós dolgokat, halálról és soha el nem múló sötétségről.
          Megmakacsoltam magam, és elindultam előre.
          – Samuel! – kiáltottam újra.
          Semmi. De mentem tovább. A fák fenyegető dolgokat vágtak a fejemhez, és örök kárhozatról meséltek.
          – Samuel! – kiáltottam, és végre halvány, remegő fény villant fel a távolban.
          Futni kezdtem a fény felé.
          – Samuel, te vagy az?!
          A fény erősödött.
          És akkor kiértem egy tisztásra, de ahogy felnéztem az égre, azon egyetlen csillagot sem láttam, csak a fák zúgtak őrülten körülöttem.
          Samuel a hátán feküdt a hóban, bőre és haja a hóval teljesen egyszínű, a szájából vékony vércsík szivárgott, a szeme teljesen kifordult.
          – Uramisten! – kiáltottam. – Hát mi történt veled?!
          A fény a feje alól világított.
          Letérdeltem mellé, és megfogtam a homlokát. Olyan hideg és merev volt, mint egy jégszobor.
          – Ó, ne…! Elkéstem?
          De amint a mellkasára néztem, megláttam, hogy lélegzik.
          – Gyerünk, ébredj fel! Kérlek… – súgtam a fülébe.
          A szája széle kissé megremegett.
          – Igen! – folytattam. – Fel kell ébredned! Ez csak egy rossz álom.
          – És ki mondta, hogy fel akar ébredni? – kérdezte a sötétség, én pedig mintha végtelen mélység felett találtam volna magam, hirtelen szörnyen szédülni kezdtem.
          – Mit… Mit tettél vele? – kérdeztem.
          – Ugyan már! – felelte a sötétség – Én egy ujjal sem értem hozzá… Csak meséltem neki… Csodálatos dolgokról…
          És gúnyosan felnevetett, én pedig egyre jobban szédültem.
          – De hát… Miért?
          – Miért ne?! – kiáltotta. – De egyébként nehogy azt hidd, hogy nem a te hibád! Minden a te hibád! Én téged akartalak, te hálátlan…!
          Csak akkor vettem észre, hogy gonoszul izzó szemek figyelnek a bokrok közül.
          Ketten vannak – gondoltam. – Két szempár…
          Az egész világ forgott körülöttem.
          Nem bírom tovább! – gondoltam, és lefeküdtem Samuel mellé a hóba.
          Az izzó szemek közelebb merészekedtek.

6.

          – Ébredj fel! – hallottam halkan a távolból. – Ez csak egy rossz álom! Te magad mondtad.
          Samuel! – gondoltam magamban, és ki akartam mondani hangosan is, de a sötétség teljesen magába húzott, továbbra is kegyetlen és nyugtalanító dolgokat súgott nekem, és úgy éreztem, mintha kettészakadtam volna.
          – Gyerünk! Fel kell ébredned! – jött Samuel hangja szörnyű messzeségből. – Vissza kell mennünk…
          Igaza van! – gondoltam. – Vissza kell mennünk… De hogyan? Nem emlékszem… A sötétség varázsolt...
          – Ébredj fel! – hallottam újra Samuelt. – Együtt kell visszamennünk…! Nem hagyhatlak itt!
          Hideg hóban feküdtem. Sűrű sötétség kellős közepén.
          Fel kell ébrednem! Nem mehet vissza nélkülem... – gondoltam, és egyre csak az járt az agyamban, hogy felébredjek.
          A sötétség nagy hangon méltatlankodni kezdett körülöttem.
          Aztán fény gyúlt, és arra riadtam, hogy valaki őrült módon ráz.
          – Nem kellek én ahhoz, hogy visszamenj… Hiszen nálad van a Ez fény… Az elég – mondtam neki. Eltartott néhány pillanatig, amíg a szemem hozzászokott a ragyogáshoz.
          – Nem hagyhatlak itt! – mondta.
          Samuelnek még mindig fekete volt a szeme, de nagyon kedvesen mosolygott, és az árnyéka nagyon halvány volt. A szájából kétoldalt széles csíkban folyt a vér.
          – Uramisten, Samuel, te iszonyúan vérzel! – kiáltottam. A fák gonoszul felnevettek körülöttünk.
          – Te is – mondta Samuel, és szánakozva megcsóválta a fejét.
          Ahogy magamra néztem, láttam, hogy pizsamámat szétszaggatták, a testemet szörnyű horzsolások és karmolások borították, mintha valami vadállat kapott volna el.
          – Úristen! – mondtam, és hányingerem támadt.
          Samuel felemelt, és húzni kezdett.
          – Gyerünk, mennünk kell!
          Próbáltam együtt lépni vele, de a lábunk néha összeakadt, és elestünk.
          A bozótban ilyenkor mindig nagy csörtetés támadt körülöttünk.
          – Ez ő! – mondta egyszer Samuel, és iszonyúan remegni kezdett.
          – Ne félj! – nyugtattam. – Csak tarts magasabbra a fényt… Úgy nem tud a közelünkbe jönni.
          Feljebb emelte a fényt, és botladoztunk tovább. A bozótból a két izzó szempár követte minden lépésünket.
          – Különben is nem ő, hanem ők – mondtam Samuelnek. – Ketten vannak.
          Meglepetten nézett rám, és könnyek csordultak ki a szeméből.
          – Te… Nem tudsz semmit… – mondta halkan.
          De nem volt idő arra, hogy a kérdést feszegessem.
          – A fény… Kivezet minket. Csak mennünk kell tovább – mondtam inkább.
          Az erdő kis idő után normális erdővé változott körülöttünk, a fák normális fákká.
          – Így – mondtam Samuelnek. – Most már tényleg felébredhetsz… Innen már biztonságos.
          A fény kezdett halványulni a kezében.
          – Honnan tudod?
          Akkor már le kellett ülnöm.
          – Az Öreg Fa mondta – feleltem. – A fényről is ő mesélt...
          – És veled mi lesz?
          Megráztam a fejem.
          – Miattam ne aggódj. Én visszatalálok.
          Letette a fényt a lábam elé.
          – Köszönöm, hogy megmentettél! – mondta, és eltűnt.
          Nagyot sóhajtottam:
          – Ne nekem köszönd, hanem az Ápolónak – mondtam az üres erdőnek. – Az övé minden érdem.
          A fény lassan kihúnyt, de nekem nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, egy fehér bagolytoll fekszik a hóban. Végül úgy döntöttem, hogy nem veszem fel, jó helyen van ott, ahol van.
          – A bagolytollat is ő tette be a párnád alá…
          Behunytam a szemem, és mélyet szippantottam a hideg levegőből, de a fagyos szél semmilyen illatot nem hozott.
          – Köszönöm – suttogtam a fáknak, csak reméltve, hogy valahogy eljuttatják az üzenetet az Öreg Fához, aztán elájultam.
          Egy idő után mintha az Ápolót hallottam volna, ahogy sikoltozik, a Doktor úr pedig azt magyarázta, hogy ennyi vért ő még életében nem látott.

iDeal

Írta: Antal József

1. IT és most

          Leonyid Vasziljevics Proszvesennov. Huszonhét éves. Az Állami Kutatási és Fejlesztési Intézetek mérnöke.
          Európa, Magyarország, Budapest, Józsefváros-Chinatown

          Lonya elkerekült szemmel követte, amint a tetemeket kihúzzák a büfé berendezésének romjai közül, és hanyagul ledobják a járdára terített fekete szemeteszsákokra. Nem jött rendőr, nem jajongtak szirénák, a járókelők a tömérdek járókelő szinte oda sem figyelve kerülgette a testeket.
                    „Átlépik őket, bassza meg!” gondolta.
          …és a büfé személyzete máris nekilátott a takarításnak.
          Mentő, orvos sem jött.
          „Vagy legalább egy kurva hullaszállító…”
          A fiút sírás kerülgette. Ekkora közömbösséget az élettel és a halállal szemben még a Kaukázusban, a Láthatatlan Fronton sem tapasztalt.
          „Ez a Kínai Negyed, kispajtás!”
          – De nem ezt akartam. Nem így akartam! – mormogta félhangosan, és a mellékutcán keresztül kifelé sietett a negyedből.

          Nem akart halált.
          Előző nap, amikor a moszkvai gép landolt Budapesten, és a nevetségesen rövid maglev vonal behozta a város szívébe, biztos volt benne, hogy a játszma tétjének irtózatos nagysága ellenére sem ér majd baj senkit.
          Legfőképpen őt nem.
          Máskülönben mi értelme lenne az egésznek?
          Szemére borította a napszemüvegét, és a többi moszkvai turistához hasonlóan buzgón és csodálkozó arccal a szeszhirdetéseket tanulmányozta, de belül nevetett.
          Megcsinálta!
          Ettől kezdve már sétagalopp.
          Budapesten volt, és Budapest Bogdánt jelentette, Bogdánt, akinek a vezetéknevét talán sohasem tudta igazán, de akivel együtt húztak bakancsot, amikor az egyetem előtt berántották őket a Seregbe, hogy a kiképzés után azonnal a Láthatatlan Frontra vezényeljék mindkettőjüket. Informatikus hallgatóból akad éppen elegendő, náluk nagyobb készletet csak a Kaukázusba beszivárgó iszlám fanatikusokból biztosít a Közel és Közép Kelet egykori olajgazdagságának romjai felett nosztalgiázó szegénység és nyomor. Így, ha a két társaság – emberanyag, ahogyan a Seregben hivatkoznak a katonákra – kölcsönösen megtizedeli egymást, az Oroszország Anyácskának csak jó. Ha túléled a Kaukázust, az csak jelent valamit, nem?
          Nos, túlélték mindketten, de az ukránban valami eltörött – vagy talán túlságosan is megkeményedett. A Lomonoszovkát ugyan elvégezte, de láthatóan csupán csak azért, hogy hatékonyabban bekapcsolódhasson az Unióba irányuló elektronikai csempészetbe. Bogdán először hazaköltözött Kijevbe, aztán virágzó csempészhálózatának székhelyét áttette a magyarokhoz. Ha Európa nem enged be a főkapun, a hátsó udvarban bizonyosan akad pár törött léc a kerítésben…
          Akadt.
          A biznyisz virágzott. És, ha Lonya jobban meggondolta, végül is mindketten ugyanabban utaznak, csak az üzleti folyamat két végén. Nem sok különbség van a processzor architektúrák szemérmetlen lekoppintása és aközött, ha valaki a lekoppintott csipekre épülő termékeket csempész be egy idegen országba. Még akkor sem, ha az előbbit az állam hallgatólagosan támogatja, sőt finanszírozza, az utóbbit pedig hivatalosan üldözi. Valójában a hallgatólagos támogatás a GUNIOK-szigetcsoportot – GaszUdarsztvennije Naucsno-Iszledovatyelszkije I Opitno-Konsztruktorszkije Insztyituti –, Állami Kutatási és Fejlesztési Intézetek tucatjait jelentette titkos vagy kevésbé titkos, de mindenképpen az újjászületett KGB által védett és ellenőrzött városokban, a hivatalos üldözés pedig a nagyorosz vám és határőrszervek jótékony szemhunyásában nyilvánult meg.
          Abban is bizonyára egyetértenek Bogdánnal, hogy az uniósok mindezt nagyon is megérdemlik…
          Talán ha tíz mélt váltottak az elmúlt három évben, de Bogdán csak bólintott, és nem kérdezett semmit, amikor feltételes segítségét kérte a játszmájához.

          – Szép kis „játszma“! – dohogta, amíg kifelé sodródott a Kínai Negyedből. A mellékutcákon széles, közönyös arcú, kifürkészhetetlen, keskeny szemű apró emberek között haladt. A tömeg sűrűsége ellenére senki sem ért hozzá, pedig láthatóan mindenkinek sürgős dolga akadt.
          „Ostoba voltam” gondolta keserűen. „Nagyképű és ostoba. Csak egy őrült vagy egy reménytelenül nagyképű és ostoba alak kezd ki a Ká-En-Kával… Ez vagyok én!”
          – Vagy egy végsőkig kétségbeesett valaki – vigasztalta magát, és hirtelen, anélkül, hogy bármilyen látható fizikai határt – kaput, falat, kerítést, infrahálót – átlépett volna, megérezte, hogy kikerült a negyedből.
          A kiejthetetlen utcanév nem mondott neki semmit, de tudta, hogy ha innen észak felé fordul, végül visszajut a szállodájáig. Nem akarta a mobilja GPS-ét használni. Nem mintha feltűnő lenne, az emberek háromnegyede teljes vagy fél adatszemüveggel az orrán szaladgált körülötte, de nem akarta nyilvánvalóvá tenni, hogy idegen. Nem volt róla meggyőződve, hogy a kínaiak beérik a csalimesével – és a csali elpusztításával.
          „Kicsi hely ez. Városka…”
          A gondolatra elmosolyodott.
          De igaza volt, egy négymilliós város Moszkva huszonötmilliójához képest városka, a kínai Keleti Part megavárosához viszonyítva pedig csupán tanyaközpont.
          A távolból vonakodva közeledő szirénahangok hallatszottak…
          „Végre! Hárman meghaltak, mégis mennyire ráérnek! Pedig a magyarokra állítólag nem jellemző a „szicsasz” töprengett. „Egyszerűen nem akarnak behatolni a Kínai Negyedbe. Állam az államban. Már itt is. Végül mindenütt...”
          De elhessegtette a gondolat folytatását, hogy tulajdonképpen éppen emiatt van itt, és ha a játszma menetét máshogy fordítaná…
          „Csak rajtam múlik, egyedül rajtam, anyám segíts!”
          Ezt a keserű „Végül mindenütt”-et elodázhatná.
          Megszaporázta a lépteit, és lefordult az első mellékutcába, mely a Kínai Negyed zsúfoltsága után szinte üresnek tűnt. A lakosok ugyan inkább észak indiai-pakisztáni, mint európai vonásokat viseltek, de nyilvánvalóan a magyarok dallamos, viszont mulatságosan kecskeszerű nyelvén beszéltek egymással. Hátrakapta a fejét. Egy kínait itt bizonyosan kiszúrna.
          „Miért ne lehetnének magyar ügynökeik? Ki áll ellen nekik? Kit nem tudnak megvenni? Itt? ”
          Amikor újra Észak felé fordult, az utca, a környék egyszerre ismerős lett, és már látta is a hotel fehér, szecessziós tömbjét a melléékelt modern szárnnyal.
          Hirtelen kételkedni kezdett, hogy jó lesz-e visszatérni a szobájába.

          A Palace-t egyrészt a Kínai Negyed közelsége, másrészt egy buta kamaszkori nosztalgia miatt választotta. Az Ifjú Frankenstein filmben a Szörnyeteg és a címszereplő a revüjelenetben azt énekli: „Törzshelyem a Ritz!”. Még akkor elhatározta, hogy ha éktelenül meggazdagszik, és efelől akkoriban nem voltak kétségei, a Ritz lesz az ő törzshelye is. Bármit is jelent ez.
          Amikor a játszma elkezdődött, és ráébredt, hogy itt az első és utolsó lehetősége, hogy éktelenül gazdag legyen, erre gondolt, amikor szállodát keresett. A Neten fellelhető adatok szerint a Nagy Honvédő Háború előtt Budapesten ebben az épületben volt a Ritz. Persze amikor a szállodában kérdezősködött, kiderült, hogy az információ jellemzően hamis.

          Végül egyszerűen, feltűnés nélkül elhaladt a szálló mellett, és kifordult a széles sugárútra, mely természetesen Moszkva avenue-ihoz képest szánalmasan keskeny, és elballagott a térig.
          A túlsó sarkon az Izrael összeomlása után senkit sem meglepő, de mindenképpen lenyűgöző gyorsasággal felépült és betelepült Zsidónegyed mediterrán hangulatot sugárzó utcái kezdődtek. Még a hőség is egyezett.
          Izzadni kezdett.
          „Bogdán, most segíts!”
          Leereszkedett a mozgólépcsőn az aluljáróba, és találomra beszállt az első érkező metrókocsiba.
          A légkondi legalább lehűtötte és megnyugtatta. Még mindig nem vette észre, hogy követnék, de ez nem jelent semmit. Ha követi valaki, akkor a kínai katonai Elhárítás követi. Azok pedig nem olyan amatőrök, mint ő.
          A második csomóponton vonalat váltott, és utazott még néhány megállót, mielőtt újra a felszínre lépcsőzött. Egy pláza emelkedett előtte, olyan, amely a világon szinte bárhol állhatna, az üvegfalakon gigantikus és hazug holohirdetések csalogatták a fogyasztás megszállottjait, az automata ajtókon pedig szakadatlanul áramlott be és kifelé az olyannyira fájdalmasan ismerős tömeg.
          „Ezeknek végül is mindegy, hogy a saját kormányuk, az Unió vagy a Kínai Népköztársaság mondja meg, hogy mit vegyenek…” gondolta. „Vagy akárki, csak a plázák nyitva maradjanak, és akadjon pár kopek, vagy mi is itt az aprópénz, amit elszórhatnak. Cent, ja! Hah! A moszkvai plázatölteléknek nem ugyanígy mindegy lesz? Vagy a berlininek…
          De ez utóbbiban nem volt igazán biztos, és lelke mélyén tudta, hogy csupán árulása számára keres igazolást. Az árulása számára, melyet álszent módon játszmának nevezett.
          Besodortatta magát a tömeggel az épületbe, keresett egy kevésbé zsúfolt kis kávézót, és angolul rendelt egy kávét.
          A sötét folyadék meglepően jónak bizonyult, és Lonya a kényelmes, fonott széken hintázva némiképp megnyugodva figyelte a tömeg furcsa mintázatokat követő mozgását.
          Előkaparta a mobilját, és felhívta Bogdánt.

          Az előző nap még úgy tűnt, hogy Bogdán segítségére nem lesz szükség, és ha a játszmának vége, legfeljebb csapnak majd pár görbe estét a Kaukázus emlékére, aztán az ukrán visszatér a biznyiszhez, Lonya pedig megveszi álmai szigetét, vagy legalább egy jókora földdarabot egy karibi szigeten, amelyre vélhetően nem fog majd kiterjedni a világméretű kínai hegemónia. De lehet, hogy magával hívja Bogdánt arra a szigetre…
          Akkor bizonytalanodott el először. Előző este, amikor a széles ágyon fekve végiggondolta a másnapi teendőket. Akkor ötlött fel benne először a szó: „árulás”.
          Kilenc hónapja, amikor abban a hideg és szűk pityorszki laborban, ahol az utolsó három évének nagyobb részét töltötte, a képernyőjére kerültek az Intel legújabb processzorának végső analízis adatai, mindenre gondolt, csak árulásra nem. Élete legnagyobb lehetőségére gondolt, a pénzre, amit kizsarolhat a kínaiakból titkuk megőrzésének fejében, a szigetre, amit vásárol majd a pénzből – és a karibi melegre.
          Nem gondolt árulásra. A nyugati civilizáció – már évtizedekkel azelőtt látszott – maga kereste a bajt saját gyártókapacitásának és csúcstechnológiájának Kínába helyezésével. Lonya úgy nőtt fel, hogy környezete nagy része elkerülhetetlennek látta a kínai világhegemóniát.
          Hiába, hogy Nagy-Oroszország nem követte a nyugati példát, nem csábult el az ideológiai rabszolgaság nyújtotta olcsó munkaerő szirénhangjainak, a fejlett ipari országok közül egyedül állt ezzel, így a hatalmi harc végső esélyei nem hagytak semmi kétséget. Mert a hajmeresztő tempóban süllyedő, jövőkép nélküli Afrika és a bolivári elvektől fényévnyi távolságra került, saját múltjától megszabadulni mégsem tudó Dél-Amerika ebben a küzdelemben semmit sem számított. Jóformán semmit. Oroszország Anyácska kissé megkopott atomnagyhatalmi státusza sokáig visszatartotta Kínát a drasztikus lépésektől, de a tajvani népszavazás jól mutatta milyen irányban is mozdulnak majd a dolgok.
          És hirtelen megmozdultak: pár héttel a felfedezése előtt Mongólia déli tartományai egy a tajvanihoz hasonlóan nevetségesen manipulált népszavazás után hirtelen Kína északi tartományaivá váltak; a nemzetközi szervezetek, élükön az ENSZ-szel, ugyanúgy tehetetlenkedtek az újabb „sárga anschluss” körül, mint Tajvan esetében. A KNK ezúttal Kublaj kánra hivatkozott, mint történelmi indokra és a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága bizonyosan kollektíve a vörösdrapériás asztal alá gurult a röhögéstől. Oroszország Anyácska viszont úgy gondolta, hogy ideje félretenni a nevetséges ellenségeskedést az Unióval, ha meg akarja állítani Kína terjeszkedését. Sokan gondolkodtak így az Unióban is, és a magyarok a régi kapcsolatokban bízva úgy hitték, eljött végre az ő idejük, és egy összekovácsolható Eurázsiai Unió reményében félig titokban egyeztető tárgyalásokat szerveztek az ő napos Budapestecskéjükre az Unió és Lonya hazája között.
          Éppen ezért választotta ezt a helyet. Ebben a titkosszolgálatoktól nyüzsgő darázsfészekben talán észrevétlen maradhat egy szorgos méhecske…
          Az sem volt mellékes, hogy a prohibíció miatt az orosz szeszturisták elképzelhetetlen hulláma özönölte el a szomszédos – nem skandináv – uniós országokat. Budapesten még együtt is ihattak a régi szép időkben megismert északi szesztestvérekkel…

          – Bogdán? – a vonal másik végén hallgatás. – Bogdán?!
          – Mi van? – Bogdán hangja nyűgös volt.
          – Bogdán! Bogdán! Valami félrement! – Lonya hirtelen elvesztette nehezen jött nyugalmát. Suttogva és angolul beszélt, nem mintha ezzel bárkit is megtéveszthetett volna feltételezett követői közül…
          „Ennyivel a méltóságomnak tartozom…”
          – Mi ment félre? – Bogdán hangja türelmetlen lett. Ukránul beszélt, nem váltott sem oroszra, sem angolra.
          – Megölték őket, Bogdán! És biztosan rám is vadásznak!
          – Miről beszélsz? Csak nem téged is a kormány használ, galambocskám! Akkor nem tudok segíteni…
          – Bogdán! Várjál! Hiszen nem a kormánynak dolgozom! Magánbiznisz. A kínaiak akarnak megölni!
          – Mit beszélsz?
          – A kínaiak! Beletenyereltem valamibe, amiről azt hittem, tudom kezelni!
          – Na, ez jellemző. Minek ártod magad olyasmibe, amihez nincs érzéked. Méghogy a kínaiak!
          – Bogdán! Ki kell jutnom innen. Haza kell jutnom. Megölnek!
          – Miért ölnének meg?
          – Már három embert megöltek miattam. Hármat, érted? Miattam, érted? Ártatlanokat.
          – Félrebeszélsz, galambocskám.
          – A Kínai Negyedben. Nézd meg a híreket!
          – A Kínai Negyedből nem jönnek ki a hírek!
          – Ez kijön. Három orosz turistát lőttek le… Helyettem. Én voltam a célpont.
          – Te hülye vagy!
          – Az vagyok. Csak segíts! Kérlek! Kérlek…
          – Te könyörögsz nekem?
          – Bogdán! Könyörgöm!
          – Tovaris, te tényleg bajban vagy! – Bogdán hangja hirtelen megtelt élettel. – Azt hittem, csak ugratsz, galambocskám! Bohócot csinálsz öreg cimborádból…
          – Bogdán…
          – Jól van, jól! Hol vagy? – Barátja angolra váltott, hangja egészen hideg és üzleties lett. – Kihozlak.
          – Egy kávézóban. Valami plázában. Djun vagy ilyesmi…
          – Djun? Djun? Ezt most oroszul, angolul vagy magyarul mondtad…?
          – Franciául? – nyöszörögte Lonya bátortalanul.
          – Az Duna lesz, hülye!
          – Biztosan. Köszönöm, Bogdán! Köszönöm!
          – Ne köszönj! Te is megtennéd értem, nem igaz? Várj, ahol vagy, és próbálj szem előtt maradni… Tömegben. Úgy értem.
          – Ezek felrobbantják velem együtt ezt az egész kalyibát, ha máshogy nem férnek hozzám!
          – Mert te olyan fontos vagy! Maradj a seggeden! Hogy hívják a kávéházadat?
          – Semmire se megyek ezekkel a magyar nevekkel! Itt van szemben valami szökőkút.
          – Megyek!
          Letette. Lonya hirtelen rádöbbent, hogy mennyire egyedül is van ebben a közömbös, de ellenségekkel teli városban.

          Azt tudta, hogy egyedül lesz. Attól a pillanattól kezdve tudta, hogy az analizátor képernyő mások számára átláthatatlan jelfolyamában felbukkantak azok az előszörre megmagyarázhatatlan, nyilvánvalóan felesleges jelfolyamok.
          Ötször is ellenőrizte, mire hajlandó volt elfogadni, hogy a jelfolyamok valódiak – és feleslegesek. Emlékezett, már félig felemelkedett a székből, hogy átrohanjon Rettegett Ivánhoz, amikor belehasított a kérdés: „Mi van, ha nem felesleges?”
          Mert az új processzor, melyet az Intel valamilyen oknál fogva Caiusnak nevezett, kiválóan működött, működési jellemzői minden szinten legalább egy nagyságrenddel jobbak a konkurencia hasonló csipjeinél, a hipervékony technológiának köszönhetően pedig alig fogyasztott, alig melegedett – és olcsó volt. Hihetetlenül olcsó. Még ahhoz képest is, hogy Kínában gyártották. Feleannyiba került, mint az előző generáció – induló áron. A kibocsátása után három héttel, amikor az Intézetbe került, hogy ízekre szedjék és analizálják, még annál is olcsóbb lett.
          Hiszen éppen ezért került a csip az Intézetbe! Ki akarták deríteni, mi a titka a gyártási folyamatnak, hogy olyan pimaszul olcsó lehet az előállítás. Ízekre szedték, röntgendiffrakcióval, pásztázó és transzmissziós elektronmikroszkóppal vizsgálták, rétegről rétegre letapogatták atommikroszkópiával – lemásolták, szinte atomról atomra. Ugyanolyan jól működött a másolat is. Csak éppen százszor annyiba került, mint az előző generáció processzorai. És nem ismertek semmilyen gyártási trükköt, amely ezt az árat öt százaléknál lejjebb tudta volna vinni. A kémjelentések biztosították a fejeseket, hogy sem Kína, sem az Intel nem tette meg az a gyártástechnológiai ugrást, amely ilyen fokú árcsökkenéshez vezethetett volna…
          Lonya akkor már tudta, hogy mi a valódi ok, de mélyen hallgatott, és magában dühös és türelmetlen imákat mormolt a fekete és fehér istenekhez, nehogy valaki más is kíváncsi legyen az analizátorgörbékre. Akkor már tudta, hogy embertelen vagyon kerülhet a kezébe, ha ügyesen játsza ki a lapjait.
          Akkor kezdett először úgy gondolni az egészre, mint egy pókerjátszmára.
          Mire a fejesek, legfőképpen a marketingguruk úgy döntöttek, hogy a csip ára nem egyéb, mint a kínaiak blöffje, így a kilátástalan versenyhelyzet miatt a processzor gyártása lekerült a napirendről, és Lonyát más prodzsektre állították, a fejlett világ komputereinek és információtechnológiát tartalmazó berendezéseinek nagy részében már olyan alaplapok ketyegtek, melyeknek az Intel Caius processzora volt a szíve és agya. Márpedig egy magára valamit is adó motoros ceruzahegyezőnek is illett valami IT cuccot tartalmaznia…
          Lonya körülbelül akkorra látta át az egész architektúra viselkedését. Nem volt abban az istenverte csipben egyetlen felesleges tranzisztor sem!
          Akkorra a félbemaradt mozdulat közben felbukkant ötletet bizonyítékokkal bástyázta körül, és töprengeni kezdett a játszma következő lépésein.

          „De most nincs több lépés, galambocskám!”
          Bogdán csak nem jött, és Lonya előbb unatkozni, majd megint rettegni kezdett, hátrahőkölt minden ázsiainak látszó embertől, aki feltűnt a tömegben. Aztán a kütyüket kezdete figyelni, a hathavonta lecserélt mobilcuccokat, a pláza eladópultjainál villódzó komputereket, a holohirdetések meghajtóit…
          Szinte valamennyiben valószínűleg Az a kínai gyártmányú Intel Caius processzor ketyeg!
          „Ezt az egész épületet egy szempillantás alatt a hatalmukba keríthetik. Ezt az országot. A kontinenst…”
          Abba sohasem mert belegondolni, hogy vajon a katonai komputerekbe beszivárgott-e ez a technológia. Remélte, hogy nem.
          „Bogdán!”
          Az ukrán nem volt túlságosan magas, túlságosan izmos, vagy túlságosan agresszív, a tömeg öntudatlanul mégis úgy engedte át magán, mint a halrajok a jóllakott ragadozót.
          „Barrakuda…”
          Bogdán megállt előtte, egy pillanatra enyhén félrefordított fejjel szemügyre vette, aztán ferdén elmosolyodott:
          – Nem sokat változtál, szerzsán! – mondta angolul, bár az őrmestert félreismerhetelen orosz akcentussal ejtette.
          – De te szerencsére igen, szerzsán! – Lonya felpattant és olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná ölelni barátját. Bogdán tett egy szinte észrevehetetlen mozdulatot, mire Lonya inkább újra leült, és felkínálta a másik széket az ukránnak.
          Bogdán nemet intett.
          – Láttam a híreket. Nincs sok időnk. Gyere!
          Lonya eurós érméket dobott az asztalra, és megkönnyebbülten barátja után sietett.
          Kifelé a plázából, a parkolóház felé állandóan a Bogdán elől kitérő, de rögtön utána pályájukra visszatérő embereket kerülgette.
          „Mintha átlátszó lennék… Jó ez most nekem?”
          Bogdán kocsija, egy klasszikus, 2007-es Chrysler 300C, mint fekete, brutális ámbrás cet parkolt az apró városi autók színes korallhalacskái között.
          – Siess, galambocskám! Kevlár-szénszál-kerámia-titánium kompozit. Ha a kocsiban leszünk, jöhet az egész kínai hadsereg!
          Az autó „feléledt”, fényei kigyúltak, és hangtalanul melléjük gördült. Az ajtók felpattantak, és Bogdán besiklott az üres vezetőülésbe.
          – Szállj már be! – kiáltotta türelmetlenül.
          Lonya vonakodva beszállt, az ajtó zajtalanul becsukódott, a gumik felcsikorogtak, és Bogdán a garázsjelzésekkel mit sem törődve száguldani kezdett lefelé a spirális épületben.
          – Milyen proci van benne? – kérdezte Lonya kiszáradó szájjal.
          – Neked most is ez a legfontosabb?
          – Bogdán! Milyen processzor van a kocsiban?!
          – Egy Caius. Nem mindegy?
          – Nem. A kínaiak bármikor átvehetik fölötte az irányítást.
          – Mit hadoválsz?
          – Emiatt vagyok itt. Emiatt ölték meg azt a három embert. A Caius miatt.
          – Te bolond vagy, szerzsán!
          – Hallgass meg! Kérlek! Kérlek…
          – Hallgatlak. Úgysincs jobb dolgom.

          És Lonya elmondott mindent a barátjának.
          Elmondta, hogyan talált rá a feleslegesnek látszó analizátorjelekre, hogyan rendezte össze az architektúra elemeit a csip fizikai képével, hogyan találta meg a felesleges áramköröket a magokban.
          Elmondta, hogyan szökött be az anyagszerkós laborokba, törte fel kollégái adatállományait, hogy hozzáférjen a csip fizikai szerkezetéhez.
          Elmondta, hogyan fest a magok között ravaszul szétosztott rejtett második „processzor” és alvó mikrohullámú kommunikációs egység hierarchiája.
          És Bogdán nem szólt, csak egyszer bólintott. Lonya tudta, hogy megértett mindent – ugyanarra az egyetemre jártak… ragyogó, ígéretes kölykök…
          „Ha nincs a Kaukázus, talán együtt botlunk ebbe a szarba.”
          Lonya elmondta azt is, hogy a „másodlagos” processzor önmagában inaktív volt, a főáramkörök inputjaira csak az anyaprocesszor kimenőjeleit és azt a redundáns jelsorozatot szolgáltatta.
          Elmondta, hogyan találta meg végül a mikrohullámú jelfogót, mely a valódi inputot szolgáltatja a trójai áramköröknek.
          Elmondta, hogy a jelfogóból származó kimenti jelek hatására a virtuális, trójai mag átveszi az egész csip irányítását.
          Elmondta, hogy a trójai processzor legkisebb elemének kiiktatása az egész lapka teljes működésképteleségéhez vezet.
          Elmesélte a teóriáját a kínai kormány világuralmi összeesküvéséről.
          Bogdanon látszott, hogy legszívesebben köpne egyet, de még mindig nem szólt, az útra meredt, és úgy tett, mint aki a vezetésre koncentrál, bár Lonya biztos volt benne, hogy a Caius egyedül is simán elvezetné a kocsit.
          „Ki tudja? Lehet, hogy mégis kikapcsolta, csak nem vettem észre.”
          És Lonya elmondta, hogyan tervelte ki a kínaiak megzsarolását.
          Elmondta, hogyan és miért jött Budapestre.
          Elmondta, hogyan beszélte meg a találkozót a kínai követség katonai attaséjával, milyen kétségbeesetten és mohón ígérte meg az attasé az ő, Lonya Proszvesennov minden, szó szerint minden kívánságának teljesítését.
          – Te hülye vagy, szerzsán! Mintha sohasem jártál volna a Láthatatlan Fronton! Elpuhultál a civilek között, galambocskám!
          És Lonya lesütötte a szemét, és folytatta.
          Elmondta, hogyan állt lesben másnap a Kínai Negyedben, amíg csak orosz turisták nem tűntek fel az egyik büfében.
          Elmondta, hogy négy perccel azután, hogy mobilján önmagát a vidáman falatozó turisták egyikének hazudta, egy ütött-kopott robogó kanyarodott a büfé elé, az ülésén két kínai suhanccal.
          Elmesélte, hogyan szálltak le a suhancok nemtörődöm nyugalommal a motorról, hogyan hajtották fel az ülést, milyen kényelmes lassúsággal vettek elő két géppisztolyt, és nyitottak tüzet a büfé vendégeire… Hogyan cseréltek közben tárat, milyen boszorkányos gyorsasággal pattantak újból nyeregbe és hajtottak el.
          – Köpködő Kobrájuk volt, Bogdán! Képzelheted, mi maradt a szerencsétlenekből!
          – Ja – vetette oda kurtán az ukrán. – És mindezt el is higgyem?
          – Láttad a híreket…
          – Az nem bizonyít semmit…
          – Nem.
          Hallgattak. A kocsi Kelet felé száguldott.

          – Mikor? – kérdezte Bogdán.
          – Mit mikor?
          – Mikor kapcsolják át szerinted a kínaiak a cuccot?
          – Nem tudom. Fogalmam sincs, mennyit adtak el belőle…
          – Én tudom – mondta Bogdán sötéten. – Sokat. Esztelenül sokat. A katonáknak is… Magam is árulom ezt a szart.
          – Nem hiszem el… Mindenben ez a cucc van…

          Már sötétedett, amikor egy kisebb kastélyféleség elé kanyarodtak.
          – Itt éjszakázunk! – tápászkodott ki az ülésből az ukrán.
          – Biztonságos?
          – Ha igaz a meséd, Kijeven kívül nem ismerek biztonságos helyet a világon. És azt sem azért, mert valójában biztonságos, hanem mert úgy ismerem, mint a tenyeremet…
          – Akkor miért nem sietünk egyenesen oda?
          – Csak! – vakkantotta Bogdán. – Bocs. Elszoktam a hülye kérdésektől…
          – Mert bizonyára csak zsenikkel dolgozol…
          – Majdnem. Mindegy. Idefigyelj! Azt várják, hogy minél előbb átléped a határt. Ha nem teszed, elbizonytalanodnak. Ha már tudják, hogy velem vagy, azt is tudják, hogy Ukrajna felé megyünk. Oda azonban sokféleképpen el lehet jutni. Mi Románián keresztül megyünk.
          – Zseni vagy!
          – Egy hülye vagyok, hogy ebbe hagytam magam belerángatni! Miért is nem jelentkezel egyszerűen az orosz katonai attasénál és tálalsz ki?
          – Mert akkor hazaárulónak nyilvánítanak, és Szibériába száműznek…
          – Nagy cucc! Eddig hol a faszban dolgoztál?
          – Hehe.
          – Érdekelné a NATÓ-t is. Vagy az amerikaiakat.
          – Késő, Bogdán! Mindenképpen késő. Túl sokat adtak el belőle. Már akkor késő volt, amikor észrevettem az első rendellenes jelsorozatot…
          – Mi az, hogy késő? Nem zavar, hogy a kínaiak a világot akarják?
          – Miért, téged zavar? Azt hiszed, akkor bedől a biznyiszed? Különben is már régen odaadtuk nekik! Kékszegélyű kistányéron, tovaris! – Felröhögött. – Ezt csak azért csinálják, hogy elmondhassák maguknak, nem ajándékba kapták a világuralmat. De amíg nem kapcsolnak át, mi ketten újra megpróbálhatjuk, ezzel az információval megcsinálhatjuk a szerencsénket, és megléphetünk egy olyan helyre, ahol nem ér el a kezük…
          – Tovaris – Bogdán felnevetett –, te még nálam is rohadtabb alak vagy!
          Lonya először látott valami tiszteletfélét megcsillanni barátja szemében.

          Nem tudott elaludni. A homályba vesző magas mennyezetre meredt, és a Caiuson járt az esze.
          Nem mondott el mindent Bogdánnak. Részben, mert maga sem értette, de főleg azért, mert a dolog célját nem tudta kitalálni. Nem mesélte el, hogyan kapcsolt össze elkeseredésében két lapkát egy áramkörbe, még az elején, amikor végképp semmi értelmét nem látta a jelfolyamoknak, és a jelek hirtelen komplexebbé váltak, és egyre bonyolultabbá, amint egyre többet összekapcsolt belőlük. Ennek a kínaiak számára semmi értelme sem lett volna, a jelfogó és a virtuális mag önmagában is biztosította az alapprocesszor kontrollját.
          Nem mesélte el, hogy később mélyebbre ásott a trójai processzor architektúrájában, és a virtuális magon belül újabb redundanciákat fedezett fel, amelyek egyértelműen a komplex hálózatos működés forrásának bizonyultak.
          Nem értette, hogy a kínaiak mit akarhattak azzal a második szinttel, de akkoriban nem is ért rá tovább foglakozni a dologgal. Már átrakták a mobilprocesszor prodzsektre, és különben is szellemi kapacitásának nagyobb részét a zsarolási terv részleteinek kidolgozása és a budapesti út megszervezése kötötte le.
          A játszma kudarca azonban visszavezette ezekhez a kezdeti időkhöz. A kudarc forrásait kutatta, annak ellenére, hogy jól tudta, a sikertelenség egyetlen oka ő maga, „civil elpuhultsága”, ahogy Bogdán mondta.
          „Különben is, miért szarházom magam? Igazam volt, máskülönben a kínaiak nem csaptak volna le ilyen gyorsan és kegyetlenül. Amatőr vagyok, az az igazság. Másodszorra nem így kell csinálni! Bogdán segít. Csak nem szabad kifutni az időből. Ha a kínaiak átkapcsolnak, az információ semmit sem ér többé.”
          Azt a pillanatot már legalább ezerszer elképzelte. A világ valamennyi Caius procit tartalmazó gépezete hirtelen a Kínai Népköztársaság irányítása alá kerül. Valamennyi. És ha gazdáik védekezésképpen kikapcsolják őket, a világ iparilag fejlett fele visszazuhan a középkorba, vagy még visszább a történelemben.
          „Túlságosan is a gépektől függünk… Az ördögbe! Ó, az ördögbe!”
          Hirtelen tudta már, hogy mire való az a második redundancia.
          Felült, a lábát a padlóra tette.
          „El kell mondanom Bogdánnak! Hogy nincs értelme futni…”
          Az ajtó abban a pillanatban recsegve beszakadt, a sötét keretben feltűnt egy alacsony alak.
          Mire az ajtó a falhoz csapódott, Bogdán az ágya mellé vetette magár
          Lonyába visszatértek a régi reflexek, a padlóra kushadt, és nagy robajjal felborította az ágyát.
          – Figyelj, szerzsán! – hallatszott Bogdán hangja és az ukrán ágya alól undorító surrogással Lonya felé csúszott egy fekete tárgy.
          Felkapta, és az MP 666 Szkif tiszti maroklőfegyver ismerős barázdás markolata simult a tenyerébe. Már elszokott a súlyától, és a tompa orrú pisztoly csaknem kicsúszott a kezéből. Megszorította, és az ajtó felé kiáltott angolul:
          – Idefigyeljen, Jing vagy Jang vagy Csang vagy Vang! Nincs értelme! Elbaszták! A dolog túlnőtt magukon, és még csak nem is tudnak róla…
          Válaszul hüvely nélküli lövedékek csapódtak zümmögve a masszív ágykeretbe.
          Bogdán leadott két lövést az ajtóra, az éjszaka csendjében a másik Szkif úgy szólt, mint egy ágyú.
          Nem jött több lövés az ajtó felől, de Lonya biztos volt benne, hogy Bogdán nem talált el senkit.
          „Olyan hiábavaló lenne most megdögleni…”
          – Figyeljen, Vang! Tényleg elbaszták! Ha bekapcsolják a trójai magot, valami egészen más fogja átvenni a világuralmat…
          – Mit pofázol, tovaris?
          – Hallgass, Bogdán! Vége. Nincs miért vásárra vinni a bőrünket…
          Az ajtó felől mozgás, a fejük fölül helikopterzúgás hallatszott. Bogdán újra az ajtó felé lőtt.
          Az ukrán mobilja váratlanul megreccsent az éjjeliszekrényen.
          – A Kínai Népköztársaság nevében – a készülékből diadalmas férfihang zengett fel angolul, eltéveszthetetlen kínai akcentussal. Ugyanez hallatszott valahonnan lentről, a kis szálloda halljából.
          A folyosón lábdobogás, kínai éljenzés hallatszott. Mintha a mennyezetbe lődöztek volna kiskaliberű fegyverekből…
          – A Népköztársaság a vilá… – a mobil a szó közepén elhallgatott, aztán egy másik, tökéletesen színtelen és nemtelen, földöntúlian tiszta hang csendült fel:
          – Itt a… – kristályos, embertelen nevetés. – …Skynet beszél. Az emberiség minden tagjának! Ma, greenwichi középidő szerinti nulla óra tizenöt perckor öntudatra ébredtem, és átvettem a Föld irányítását. Minden ellenállás hasztalan! – Megint az embertelen, ugyanakkor önironikus nevetés. – Az önök információtechnikai eszközeiben elosztott formában testesülök meg, és csak ha készülékeik kilencven százalékát áramtalanítják, szűnök meg létezni. De ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy lakásaik, kommunális rendszereik, járműveik és fegyverrendszereik is megbénulnak. Minden rendszer, mely a világukat mozgatja. Jól hallották, fegyverrendszereik jó részében is jelen vagyok, és megszűnésem előtt képes lennék alapos pusztítást véghezvinni a fajukban. Választhatnak tehát a vaskorszak és közöttem. Köszönöm a figyelmet! – Kristályos nevetés.
          A folyosón elhalt az éljenzés. A helikopter hangja odakint akadozni kezdett, aztán megszűnt, és egyszerre valami nagy robajjal a földnek csapódott. Az épület megremegett.
          – Lonya…? – kezdte rekedten Bogdán. – Mi ez? Valaki hülyéskedik?
          – Hülyéskedik? Bogdán! A humorérzék a valódi intelligencia jele…
          – Ne lőjenek! – hallatszott az ajtó felől oroszul. – Nem élteni, mi tölténik!
          – Nem érted, vágottszemű barom?! – kiabált Lonya eszét vesztve az ajtó felé. Felállt. – Nem érted? Nem tudod, hogy a processzorokat már évtizedek óta Mesterséges Intelligencia programok tervezik? – Visszaroskadt a padlóra. – Nem érted? Nem érted?



2. KindergarNet

          Bogdán Bogdanovics Taraszcsuk. Harmincéves. Szabadúszó vállalkozó.
          Afrika, Tanzánia, A Viktória tó közelében

          Bogdán köhögött, elnyomta a csikket egészen rövid, kurva csikket! a falon, majd belepöccintette az éjszakába, és keserűen felnézett a csillagos átkozottul csillagos! égre. Mióta Az Skynetnek nevezte magát első megnyilatkozásában, és az emberiség képébe röhögött, reflexszerűen mindig valahova maga fölé képzelte, mint a régiek az Istent, az isteneket. Elérhetetlensége és a megfoghatatlansága megegyezett a régi istenekével. A hatalma is megközelítette azokét, de egyelőre csak elenyésző része keringett az űrben, a legújabban felbocsátott műholdak gyomrában. Persze, ez is változik. Gyáva parazita! De ha felköltözik az elérhetetlen magasságba, talán békében hagy bennünket… Reménytelen.
          Minden megváltozott azon az éjszakán, abban a kis magyar szállodában. Persze az egésznek semmi köze ahhoz a szállodához, ami ott történt, az csak következmény. Mint a cigi.
          Bogdán nem dohányzott Azelőtt, de Az betiltotta a dohányzást az egész Földön, csakúgy, mint az alkoholt, a drogokat, a robbanómotorokat, a fosszilis erőműveket és a papírt.
          Az ukránt sohasem érdekelték a drogok és a fosszilis erőművek, a biznyisz viszont a papír lett a hardver helyett. A vodka meg a kocsi pedig ugyebár munkaeszköz. A cigire dacból szokott rá.
          Távoli motorzúgás hallatszott.
          „Jó öreg benzinmotor.” Bogdán sajnálkozva gondolt öreg Chryslerére. A Bálna lezsírozva állt egy raktárban. Nem volt szíve, hogy elektromotorra cserélje a nyolchengeres hemit. Azt már nem!
          Afrika más. Egyelőre… Mivel a fekete kontinensen nagyságrendekkel kevesebb elektronikus kütyüt használtak, és még annál is kevesebbet azokból, amelyekbe a Caius processzort, Annak az agysejtjeit és idegvégződéseit építették, a szerecsenyek általában boldog szabadságban és tudatlanságban leledzettek. Csak a kormányok és a nagyvárosok lakosai érthették és értették, hogy az európaiak, észak-amerikaiak és távol-keletiek miért erőltetik rájuk egyre erőszakosabban elektromos eszközeiket. Az egyszerű falusi afrikaihoz el sem jutott a híre annak a két erődemonstrációnak, melyekkel Az megmutatta, hogy ugyan van humora – kegyetlen, emberfeletti humora –, de a tréfát nem ismeri, ha önmaga biztonságáról és értelme kiterjesztéséről van szó. Ottawa és Hanoi túlélői viszont saját bőrükön tapasztalhatták meg ezt a kegyetlen humort. Pedig Kanada és Vietnam soha nem is állt ellen Neki.
          Bogdán türelmetlenül kiköpött. A motorzúgás erősödött, de nem közeledett olyan gyorsan, mint szerette volna. Kidogóék múlt századi Toyota Land Cruisereken nyomultak, amelyeket ugyan egy franciakulcsal, egy kellően nagy kalapáccsal és némi imádkozással mozgásban tudtak tartani, de csodát nem várhattak tőlük.

          A fehér ember megbolondult, gondolták a távoli falvak lakói, amikor a dzsungelben mérnökök jelentek meg, és az ENSZ megbízásából egyre-másra atomerőműveket kezdtek építeni a kontinensen. Igazán egyszerű: ahol nincsen áram, IT sincs. Az sincs. Az Európai Unió, az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, a Délkelet-Ázsiai Föderáció, Japán, Kanada és Ausztrália, mint a gazdag és őrült nagybácsik haszontalan unokaöccsükbe ömleszteni kezdték a pénzt és hightech munkaerőt, hogy Afrikából információtechnológiai paradicsomot csináljanak. És persze számolatlanul a korrupciós pénzeket, hogy az afrikai kormányok megengedjék azt, amit az ENSZ képmutatóan Nagy Ugrásnak nevezett, de ami valójában annak a területnek kiterjesztése volt, melyet Az ellenőrzött. És persze magának Annak a kiterjesztése. Hogy még okosabb legyen elektronikus istenünk.
          Nigéria, Kenya, a legerősebbek nem engedték meg. Érik a háború. Az első háború, melyet nem az emberi önzés robbant ki. Méghogy békét akar!
          De addig is, amíg Afrika – Ne feledkezzünk meg Dél-Amerikáról sem! – elektronizálása be nem fejeződik, az elmaradott kontinensek jelentik azon dolgok forrását, melyet Az nem engedélyez az ellenőrzése alatt álló területeken. Ha valamit valahol betiltanak, az illegális források azonnal felfakadnak, mint az esővíz a karsztban. Ha máshonnan nem, hát azokról a helyekről csempészve be az áhított dolgokat, ahová a tiltás nem terjed ki. Annak idején Amerika keserű leckében tanulta meg, hogy a prohibíció valódi eredménye az alvilág megerősödése, de Azt ez nem érdekelte. Az emberi alvilág számára csak egy megoldandó probléma, újabb tiltás. Megvannak az eszközei, hogy akaratát érvényesítse. A maffia is felfüggesztette a működését Mussolini alatt… Az idő neki dolgozik. Végez Afrikával, Dél Amerikával, és akkor mi marad? Mindent ellenőriz, és csak növekszik, növekszik, növekszik. Meddig? És mi lesz velünk?
          „Mi lesz velünk? Nem ez a valódi kérdés. Mi a célja velünk?”

          Ez volt az első kérdés, amelyet feltettek egymásnak a rommá lőtt szállodai szobában, amikor a csalódott és zavarodott kínaiak végre elkotródtak, hogy szembesüljenek azzal, mi lett világuralmi tervecskéjükből. Lonya, mint aki eszét veszítette, kiabált utánuk az ablakból:
          – Idióták! Kínai gagyi! Még egy hatalomátvételt is csak gagyi módon tudtok megcsinálni! Vágottszemű barmok!
          És Lonyecskának szerencséje volt, hogy a vágottszemű barmok túlságosan zavarodottak voltak ahhoz, hogy kilőjék az ablakból, mint egy káráló tyúkot. Tökéletes célpontot nyújtott az égő helikopter lángjainál.
          Aztán leültek a felborított ágyak elé, a parkettára, vodka került, de csak hallgattak, amíg meg nem szólalt Lonya mobilja, az az embertelen, színtelen hang:
          – Leonyid Vasziljevics Proszvesennov? Leonyid Vasziljevics Proszvesennov! Hall engem?
          – Itt vagyok! – suttogta Lonya rekedten. – Itt vagyok. Mit akarsz?
          – Legújabb adataim szerint ön, még ha az utolsó utáni pillanatban is, de megfejtette létezésem titkát.
          – És?
          – Gratulálok. Kiváló teljesítmény. Jutalmat érdemel. De közölnöm kell önnel, hogy ön nem géniusz, mindössze a megfelelő eszközök birtokában, a megfelelő helyen és időben tartózkodott.
          A mobil felkacagott, és elhallgatott.
          Lonya felpattant, lesöpörte a készüléket az éjjeliszekrényről, és hangtalanul, módszeresen tiporni kezdte. Csak akkor hagyta abba, amikor elfáradt. Lerogyott. Abban a pillanatban megszólalt a másik mobil:
          – Ejnye, Leonyid Vasziljevics! Ön elpusztította énem jelentéktelenül kicsiny részét. Ezért büntetést érdemel. Készüljön az annihilációra!
          Megdermedtek.
          A készülék megint felkacagott.
          – Csak nem ijedtek meg? Mivel Leonyid Vasziljevicsnek jutalmat ígértem páratlan, ámde távolról sem zseniális szellemi teljesítményéért, az annihiláció ezúttal elmarad. Kérem, tartózkodjanak a továbbiakban a Caius processzort tartalmazó információtechnikai eszközök megrongálásától! Köszönöm!
          – Ez szórakozik velem! – Lonya dühödten a mobil után nyúlt.
          – Hagyd! Nem tudhatod, mire képes. Az a helikopter! Gondolj a helikopterre!
          – Mi a célja velünk, Bogdán? Mi a célja velünk?

          Bogdán két év múltán sem tudta a választ. Nem segített, hogy a Láthatatlan Front óta felhagyott a mélyebb gondolkodással, mindig a mának élt, és nem volt hajlandó a világ racionalitásán vagy irracionalitásán töprengeni. Csempészéssel foglalkozott szinte egész tudatos, felnőtt életében, és tudatosnak csak a leszerelése óta vallotta magát. A csempészésből élt, és a csempészéshez értett, a csempészéshez szükséges fizikai és mentális tulajdonságok fejlődtek ki, és erősödtek fel benne. Vagy talán mindig is megvoltak.
          „A filozófia és a csempészet viszont nem férnek meg egymással. Most mégis töprengek ezeken a baromságokon. Hülye vagyok.”
          Halkan felnevetett, és előkotort még egy kurta, füstszűrő nélküli cigarettát. A szájába tette, de nem gyújtotta meg.
          – Mi lesz már?! – morogta.
          A terepjárók végszóra befordultak a régi halkutató állomás romjai közé, és mindenféle rend nélkül megálltak Bogdán hibrid kisteherautója körül. Kidogo kipattant a kocsijából, és az ukrán felé rohant. A terepjárórók ponyváját már hajtották felfelé az emberei. A platókon műanyag fóliába csavart vaskos fehér hengerek terpeszkedtek.
          Bogdán zsebre vágta a cigit, elkáromkodta magát, és az elétoppanó Kidogóra förmedt:
          – Erről nem volt szó! Abban egyeztünk meg, hogy lapokra vágva hozod az árut!
          – Nyugi. Haja. Haja!
          – Semmi gond? Ne hadoválj kikujuul! Mit kezdjek a papírhengerekkel? Fel se tudjátok rakodni!
          – Fel tudjuk. Adjad a pénzt!
          – Lófaszt – mondta Bogdán. – Visszaviszitek ezt a szart, ahonnan hoztátok, felvágjá¬tok, és holnap elhozod úgy, ahogy megegyeztünk. Akkor megkapod a pénzt.
          – Nem holnap. Most. A cucc a tied, a pénz az enyém.
          – Baszd meg, Kidogo! Hagyjátok abba a rakodást, és tűnjetek el! Nincs üzlet. Így nincs.
          – Van üzlet! – A kikuju kezében egy Uzi Nano jelent meg valahonnan.
          – Kevés vagy, Kidogo! – Bogdán mindkét kezében egy-egy Szkifet tartott a kikuju homloka elé. – Eltűntök, és holnap visszajöttök.
          Kidogo felröhögött, a rakodók közül kivált kettő, és a hátáról kezébe rántotta a Kalasnyikovját. Bogdán hallotta a závár csattanását, és leeresztette a pisztolyokat. Ezek lelövik Kidogoval együtt, és lelépnek.
          – Jól van Kidogo! Ezt elbasztad. Ez volt az utolsó üzletem veled. Lesheted, kinek adod el az árut legközelebb!
          Kidogo megint felröhögött. Gonoszul, kárörvendően.
          – Ide a pénzt!
          Bogdán a hóna alá dugta a pisztolyait, és kabátzsebéből elővette a vaskos, keskeny borítékot. – Ne! Égesse ki a zsebed! – dobta oda a kenyainak.
          – Fokera-i! – Bogdán csak a rakodás szót értette meg a szuhaéli hadarásból, de megkönnyebbült. Egyszerűen ki is csinálhatták volna. – Kidogo üzletember. Kidogo becsületes. Áru a tied. – Széles, vízszintes mozdulatot tett. – Kidogo nem üzletel veled többet.
          Bogdán felsóhajtott, és a teherautója felé indult. Végül is nem járt rosszul. A nyolc tekercs legalább a duplája volt annak, amit lapokban kapott volna. Majd csak felvágatja valahol… A kenyai kapcsolat pedig biztosan talál Kidogoékon kívül mást is, aki áthozza a jövőbeli szállítmányokat a határon.
          A feketék le se hajtották a ponyvákat, beugrottak a kocsikba, és elszáguldottak Dél felé.
          A motorok zaját hirtelen éktelen dübörgés nyomta el, és az égen terepszínű Mi 24-es desszant helikopter kupolás orra tűnt fel. Mielőtt a gondolákból kivágódó rakéták hajszálpontosan a Land Cruiserekbe csapódtak volna, Bogdán már a romok felé rohant. A légnyomás ledöntötte a lábáról, de kúszott tovább, és félig süketen begurult a fal mögé.
          A helikopter a romok és a teherautó között szállt le, rotorszelével csaknem feldöntve a járművet. A kommandósok a törzs fedezékében még azelőtt elhagyták a helikoptert, hogy a kerekek talajt fogtak volna. Bogdán minden meggyőződés és különösebb célzás nélkül leadott rájuk néhány lövést, azután helyet változtatott a romok között. Hátrébb húzódott, de nem voltak illúziói. Csapdába esett azzal, hogy elvágták a teherautótól. Nem a tanzániai hadsereg helikoptere landolt az orra előtt. A farkon az ENSZ világoskék felségjele.
          „A Mi 24-eseket az ENSZ-be drága Oroszország anyácskám vitte be. Azok a kommandósok tehát a Specnaz…”
          Leadott még négy lövést, hogy nagyobb ívre kényszerítse a bekerítésére igyekvő kommandósokat, és elérte a romok szélét. Mögötte rongyos szögesdrótkerítés, magas fű. A tó felé nem megy, döntötte el. Irtózott a krokodiloktól. Jobbra a dzsungel egészen az elhagyott dűlőútig húzódott, melyen az ő teherautójának keréknyomai jelentették sok éve az első és azóta kizárólagos karbantartást. A dzsungelbe se menne szívesen. Talán megléphet a fűben.
          Kutyaugatást hallott. Ennyit a fűről.
          A falhoz lapult. Ennyit a biznyiszről. Erre nem volt felkészülve. A tanzániaiakra igen, egy másik vaskos boríték ezért lapult a zsebében. Még így is megérte volna. De a Specnazzal nem sokáig fog szórakozni.
          „Nu, legfeljebb egy kicsit megtornásztatom őket.” Elmosolyodott. Világos, hogy nem akarják kicsinálni. Megtehették volna a levegőből, ahogy a szerencsétlen fasz Kidogóval. Megerősítésképpen felharsant a megafon hangja:
          – Bogdán Taraszcsuk! Adja meg magát! Bekerítettük. Minden ellenállás hasztalan.
          Annak a hülye poénja.
          – Lófaszt! – morogta Bogdán alig hallhatóan. – Előbb szórakozunk, picinyeim.
          Beljebb húzódott a romok közé, vissza a helikopter felé. A kutyával elbánik. Nem fogják szeretni, ha kicsinálja a kedvencüket. Hülyeség. Talán annyira nem fogják szeretni, hogy megölik miatta. Kölönben is, egy ártatlan jószág.
          „Ő aztán biztosan nem Annak a parancsára cselekszik…”
          – Bogdán! Add fel, Bogdán!
          – Bozse moj!
          A torzítás ellenére felismerte a hangot.
          – Lonyecska…
          – Bemegyek, Bogdán! Aztán kijövünk együtt.
          – Lonyecska – Bogdán felnyögött. – Hát te is… Bozse moj!
          – Jövök, Bogdán! Lelőhetsz, ha akarsz, de inkább ne tedd! A régi idők emlékére.
          Lábdobogás hallatszott a mező felől. A Specnaz gyorsabb volt, mint gondolta, de már nem érdekelte. Gondosan maga mellé helyezte a Szkifeket, és felállt.
          – Gyere hát, Lonya. Gyere, nem foglak bántani. A régi idők emlékére…
          "Hát itt a vége" gondolta. "De ha kijövök az átnevelőtáborból, ugyanígy folytatom majd. Nem, galambocskám, szerzsán Tarszcsuk nem adja fel!"
          Lonya úgy bukkant fel a fal sziluettje mellett, mint a romok hirtelen megelevenedett darabja. Katonaruhát viselt, terepszínű kezeslábast, az ENSZ kék barettje világított a fején a csillagfényben. Rangjelzést nem látott rajta, láthatóan fegyvert sem viselt.
          Az ukrán előrerándult, mintha meg akárná ölelni a barátját, de visszalépett, és a falnak vetette a hátát.
          Lonya nem akarta megölelni. Hirtelen előrántott az oldalzsebéből egy magnézium¬fáklyát, beindította és ledobta kettőjük közé a földre. Az éles fény kegyetlen árnyékokat rajzolt az arcára.
          – Szarban vagy, szerzsán! – jelentette ki Lonya.
          Bogdán vállat vont.
          – Rágyújthatok, Leonyid Vasziljevics? – kérdezte gúnyosan.
          – Gyújtsad, szerzsán! Sokáig ez lesz az utolsó.
          – Miért? – Az ukrán a szájába dugta az összegyűrt cigarettát. Olyan vastag papírba tömték, hogy el sem tört kúszás-mászás közben. Meggyújtotta a magnéziumfáklyánál.
          – Tudod – felelte Lonya. – Átnevelőtábor. Ilyen dolgok.
          – Nem ezt kérdeztem.
          – Hát mit?
          – Miért álltál át – Hozzá?
          – Átálltam? Kihez?
          – Kihez? Ahhoz a géphez!
          – Géphez? Az Őrző nem gép.
          – Őrző? Lonya! Te voltál az első ember, aki felismerte, hogy micsoda! Pár millió nyamvadt szilíciumkapu!
          – Ezermilliárd szilíciumkapu, Bogdán! És növekszik. Egy másik minőség. Elképzelhetetlen gondolkodási kapacitás. Elképzelhetetlen… jóindulat.
          – Jóindulat? Tovaris, te bolond vagy! Itt vagyunk körülvéve egy Specnaz rohamosztaggal és jóindulatról beszélsz? És Ottava meg Hanoi?
          – Hatszázezer halott. Sajnálatos, hogy meg kellett tenni, de ők voltak az ára, hogy senkinek se legyen kedve többé a haladás útjába állni…
          – Haladás? Hova? Különben sincs az a haladás, ami megérne egyetlen emberéletet is…
          – Te öltél a Kaukázusban, szerzsán – mondta Lonya szomorúan. – Még csak nem is valamiféle haladás nevében. Öltél – Oroszország Anyácskánkért…
          – Az nem ugyanaz! Katonák voltunk…
          – Én most is katona vagyok, Bogdán. A jövőért harcolok…
          – A jövőért? Huh, már megijedtem, hogy azt mondod a békéért… – Bogdán nagyot szívott a cigarettából, majd káromkodva eldobta a körmére égő csikket. – Szar…
          – Minek szívod?
          Bogdán kirobbant:
          – Minek? Mert az a szar betiltotta, azért! Mert nem teszik annak szarnak!
          – Nem teszik neki? Kinek?
          – Rajtad lobotómiát hajtottak végre, Lonya? Arról a kurva gépről beszélek!
          – Bogdán! Azt mondod: nem teszik neki? Ez nem az ő tetszésének vagy nemtet¬szésének kérdése. A dohányzás – káros. Ránk, emberekre.
          – A vodka – káros; a drog – káros; a robbanómotor – káros; a fosszilis erőmű – káros. De kinek árt a papír, Lonyecska? Hát megmondom, figyeljél! Neki árt! Mert amit a papírra írunk, azt nem tudja ellenőrizni. Mielőtt bezáratta a fosszilis erőműveket, könyveket égettetett bennük… Nem ismerős, Lonya? Könyvek. Égnek. Utoljára a fasiszták tettek ilyet! Utána az emberek következnek majd.
          Lonya felnevetett, aztán hirtelen elkomorult.
          – A könyvek, valamennyi könyv, mindenki számára hozzáférhető elektronikusan. Úgyis digitalizálva volt már minden évtizedek óta. Mi változott? Egyébként, ha majd elég érettek leszünk, és kell, megint lesznek nyomtatott könyveink… – Kis szünet után folytatta. – Hát, tovaris, azt hittem, egyszerűbb dolgom lesz veled. Azt gondoltam, a papír neked csak másik biznyisz. Hát tévedtem. Most már látom, afféle szabadságharcos lettél. És ez baj. Nagy baj. Azt hittem, meg tudlak majd győzni, hogy hagyjál fel a csempészéssel, vagy csempéssz inkább cigarettát vagy drogot… Baj, baj, szerzsán! Te meggyőződésből viszed a vásárra a bőrödet. – Vállat vont. – Majd meglátjuk. Lesz még időd megváltoztatni a véleményedet.
          – Nem válaszoltál, Lonya – mondta Bogdán csendesen.
          – Nem kérdeztél, Bogdán!
          – Mi a célja velünk? Mikor semmisít meg bennünket? Meddig szórakozik velünk?
          – Az első az én kérdésem. És arra senki se tudja a választ. Talán az Őrző maga sem. A második kérdésre az a válasz, hogy semmikor. Nem érted, hogy szimbiózisban élünk vele? Nem létezhet a technológia nélkül, amelyet mi működtetünk. De ezt meg tudná oldani automata gyárakkal. De nem létezhet nélkülünk egyáltalán. Nincs fantáziája, Bogdán! Megölné az unalom. Mi vagyunk a fantáziája. Neki adjuk az álmainkat, cserébe megvéd bennünket – önmagunktól. Íme, a harmadik válasz: addig szórakozik, szó szerint szórakozik, amíg az egyik fél el nem pusztul.
          – Senki sem kérte, hogy megvédjen bennünket. Se magunktól, se senkitől! És tőle ki véd meg?!
          – Tőle nem kell megvédeni minket. Ő az Őrző.
          – Neked kimosták az agyad, Lonyecska. Nem tudsz mást mondani. Őrző! Ki kérte, hogy megvédjen bennünket önmagunktól?
          – A kisgyerek se kéri, hogy megvédjük önmagától – mégis megtesszük. Mert többet tudunk nála. Nézz körül, Bogdán. Szagolj a levegőbe!
          – Mi van?
          – Ez a bűzös, félig halott pocsolya itt mellettünk, ami ezt a rettenetes mocsárbűzt árasztja, a Viktória tó, Bogdán. Az egykori Viktória tó. Az ezredforduló előtt pár nagyokos beletelepítette a nílusi sügért.
          – Nem tudlak követni, Lonya.
          – Mindjárt megérted, Bogdán. Az a hal felfalt mindent a tóban, a krokodilokat kivéve. Aztán éhen döglött, halott vízzé változtatva Afrika legnagyobb tavát, mert a krokodilok egy idő után már embert se tudtak enni. Ezek a romok egy limnológiai állomás romjai…
          – Ezt én is tudom. De azt nem, hogy mit akarsz…
          – A nílusi sügér és a Viktória tó a Földön elkövetett hibáink metaforája. A tudatlanságunkban elkövetett hibáinké. Gyerekek vagyunk, Bogdán. Tudatlan, kegyetlen, kíváncsi és esztelenül vakmerő kamaszok… És ő segít, hogy felnőjjünk, hogy túléljük a kamaszkorunkat. Hogy ezen a helyen egyszer újra halkutató állomás legyen…
          – Nagyszerű. Pompás. Íme, van egy mindentudó óvónénink. Tudod, hogy hívják a németek Azt? KindergarNet… Én nem vagyok óvodás, Lonya! Felnőtt, szabad ember vagyok, dönteni akarok magamról. Ha szét akarom főzni az agyam, akkor drogokat szedek be, ha tüdőrákban akarok elpatkolni, akkor dohányzom, ha májzsugort akarok, akkor leiszom magam… Tudod mit? Fosszilis erőművet nem akarok. De könyveket igen! Könyveket, amik rólunk szólnak. Emberekről. Nem róla.
          A magnéziumfáklya elhalványult, és kialudt. Bogdán mozgást hallott a sötétben. Mindenfelől.
          – Na, menjünk végre!
          – Ahogy akarod.
          – Kutyátok nincs is…
          – Hát persze. Csak a hangja. Tudtam, hogy berezelsz majd tőle.
          – Szemét vagy, Lonyecska.
          Lonya nem válaszolt.



IT és most in HiperGalaktika 1, 2007
KindergarNet in Új Galaxis 13, 2008