Noga Nkagisang III-IV.

Írta: Kódai Richárd

III.

1.

          Nem volt szabad válaszolnia semmilyen kérdésre, csak Mr. vagy Mrs Featherstone jelenlétében.
          A köpcös családfőn látszott, hogy mennyire nem szívesen van jelen, de még így is az egyik legszebb öltönye volt rajta, arany nyakkendőtűvel. Nkagisang úrnője roppant idegesnek tűnt, egyfolytában a kezét tördelte.
          – Ne aggódj. Minden rendben lesz – nyugtatta férje időnként, Nkagisanghoz viszont egyszer sem szólt.
          Ha kérdezték, itt hivatalosan is Maryként kellett bemutatkoznia. Mary Brown. Elég egyszerű volt megjegyezni.
          Amikor felvették az adatait, végig Mrs. Featherstone beszélt helyette, és olyanokat mondott, hogy csak néhány hete dolgozott náluk a lány, és hogy alig beszél angolul, meg hogy nem is tudják, hogy van-e biztosítása, de ők minden költséget állnak.
          Mr. Featherstone csak bámult maga elé és csak néha-néha bólintott arra, amit a felesége mondott, aztán, amikor egyszer csak a sápadt arcú, magas és vékony Dr. Allen jelent meg az ajóban izgatottan felugrott. Szélesen mosolyogva mentek ki a folyosóra, és Nkagisang az üvegablakon túl látta, hogy izgatottan beszélgetnek. Majd egyszer csak gazdája vastag borítékot halászott elő a zakója zsebéből, egy ugyanolyan borítékot, mint amit annak idején a férfi kapott, aki a Földről idekísérte, és az orvos kezébe nyomta. A férfi egy percig tiltakozott, majd mégis eltette az ajándékot.
          Nem sokára rá a lányt egy másik folyosóra vitték, ahol saját szobát kapott, saját holovízióval. Oda gazdái már nem jöttek vele, és a nővérek is magára hagyták.
          Csak feküdt teljesen egyedül, és várt. A remegés a hasában egyre erősödött. Néha görcsösen összerándult.
          A holovízióban egy népszerű orvosi szappanopera ment éppen, amit Mrs. Featherstone nagy ritkán nézett, majd reklámok következtek és legalább háromszor bemondták, hogy New California lakóinak állampolgári kötelessége az illegális földiek feljelentése, és alkalmazásuk börtönbüntetéssel sújtandó.
          Egy idő után fiatal, világosbarna bőrű orvos jelent meg, aki Chandraként mutatkozott be, és arra tanította, hogy hogyan kell szülés közben lélegezni és az újszülöttet megából kinyomni. Nkagisang igyekezett mindent úgy csinálni, ahogy mondták neki, de nem nagyon érzett semmit, hasogató fejfájáson kívül. Nem tudta, hogy jutottak-e valamire is.
          Egy idő után Dr. Allen jött be, hevesen vitatkoztak Chandrával, és olyan kifejezéseket használtak, amiket Nkagisang nem értett. Csak annyit hallott ki, hogy nem kaphat nyugtatót, sem fájdalomcsillapítót, valamint, hogy lehet, a szülés magától nem fog megindulni.
          De a lány nem is figyelt nagyon, csak a holovíziót nézte, amelyen éppen újabb reklámok futottak. Az egyikben mosolygó család sétált New California tengerpartján, és ez Nkagisangnak ismét a Földet és gyerekkorát juttatta eszébe.
          Mama – gondolta akkor magában. – Ha tudnád! Én is hamarosan mama leszek! Kisunokád lesz. Bárcsak láthatnád...
          Egy könnycsepp gördült ki a szeméből.
          MINDENÜTT JÓ, DE LEGJOBB OTTHON! NEW CALIFORNIA – fejeződött be a reklám, a lány pedig majdnem elsírta magát, hirtelen annyira hiányzott neki régi otthona.
          Aztán arra eszmélt, hogy a két orvos mindenféle műszerekkel vizsgálja, és egyre csak a fejüket csóválják.
          – Nincs minden rendben – mondták neki. – A magzat nincs jó pozícióban, és így hiába is próbálkozunk, nem tud kijönni.
          – Műtenünk kell – mondta aztán Dr. Allen még néhány vizsgálat után. – Fel kell, hogy vágjuk a hasadat, hogy kiszedjük a babát.
          Nkagisang csak mosolygott, és bólintott.
          – Lehet, hogy fájni fog.
          A lány megcsóválta a fejét még mindig mosolyogva, Dr. Allen pedig csak bólintott.
          Egy idő után újabb szobába gurították, ahol mindenki fehér maszkot viselt és egy roppant erős fényű lámpa alá fektették. Egy perc után már csak fekete és fehér foltokat látott, és úgy érezte, hogy a szemgolyóit tüzes vasszögekkel szúrkálják hátulról, a koponyájából.
          Dr. Allen nyugodt hangon megkérte, hogy csak hunyja be a szemét, és próbáljon olyan mozdulatlanul lenni, amennyire csak lehet. Valaki megjegyezte, hogy talán mégis csak altatni kellene, mire az orvos lehordta, hogy csak végezze a dolgát, és semmi mással ne törődjön.
          Aztán már csak monoton, egyszavas mondatok követték egymást:
          Lézerszike.
          Törlés.
          Szívás.
          Csipesz.
          – Megvan – mondta egyszer aztán valaki, de a lány nem érzett semmit.
          – Nincs légzés – jelentette egy női hang, majd gyengéd paskolás hangjai következtek.
          Nkagisang felemelte a fejét. Még mindig csak foltokat látott.
          – Hogyhogy nincs légzés? – kérdezte, és érezte, hogy elfogja a pánik.
          Férfiak kiáltottak rá, hogy maradjon nyugton, hiszen még nyitva van.
          – Mit jelent az, hogy nincs légzés?! – kiáltotta.
          De abban a pillanatban gyermeksírás hangzott fel, és Nkagisangot is azonnal elkapta a zokogás, és az egész teste rázkódott.
          – Hát ez remek! – jegyezte meg egy férfi hang idegesen. – Hogyan zárjuk így össze?
          – Csak várjanak egy kicsit. Nem lesz semmi baja – hallatszott Dr. Allen hangja.
          – Ez az én babám? – kérdezte akkor Nkagisang még mindig rázkódva. – Az én kicsikém? Nem látom!
          Kétségbeesés kerülgette.
          – Kérem, hadd fogjam meg! Csak egy pillanatra! Nem látom.
          – Tényleg csak egy percre. Még össze kell, hogy varrjuk a hasadat – mondta Dr. Allen.
          Kicsi, meleg testet tettek a mellkasához. Fülsüketítően sírt, és ahogy Nkagisang kinyúlt, hogy megsimogassa, elátkozta a kezét, hogy alig érez valamit.
          – Szia, baba! – súgta. – Szia, kicsikém! Nem is hiszem el, hogy vagy! Te az enyém vagy... Csak az enyém. Senki másé!
          A foltok csak nem akartak kitisztulni a szeme előtt, és ebben valószínűleg a sírás sem segített.
          – Mary! Drágaságom! Be kéne fejeznünk a műtétet. És a kicsit is meg kell, hogy mosdassuk.
          A lány csak bólintott. Mosolyogott és tovább folytak a könnyei. Legalább tíz éve nem érezte magát ilyen boldognak, ha egyáltalán valaha is boldog volt. Még az elixírtől sem.
          – Persze – mondta. – Semmi baj.

2.

          Kislány volt. Dr. Allen szerint teljesen kifejlett, és egészséges, de megbecsülni sem tudta, hogy a lány valójában mennyi ideig volt terhes. Nkagisang olyan két hónappal azelőttre becsülte, hogy hízni kezdett. Az orvos akkor közölte vele, hogy a vérzések valószínűleg annak voltak köszönhetők, hogy a baba túlságosan gyorsan nőtt és megrepesztette a méhe falát.
          Ezenkívül többször is hangsúlyozta a helyzet különlegességét, majd magára hagyta a lányt. Nkagisang csak feküdt külön kis szobájában, és várta, hogy behozzák az újszülöttet.
          Nem sokat kellett várnia, egy nővér puha, fehér takaróba bugyolált apró testtel jelent meg és a kismama karjaiba tette. Nkagisang most először láthatta normálisan kislányát, nem sírt már, csak mosolygott.
          Az újszülött kicsi volt, rózsaszín és ráncos, mégis a legszebb jelenség, amit valaha látott. Csak aludt békésen, és szinte alig mozdult.
          A nővér kiment és Dr. Allen jött be újra.
          – Van egy ajándékom is – mondta az orvos, és egy injekciót vett elő a zsebéből. – Itt az ideje az újabb adagnak.
          A lány elcsodálkozott. Most nem is érezte a vágyat egyáltalán.
          Az elixírtől egy kicsit megnyugodott, de semmi különlegeset nem érzett. Boldog volt nélküle is.
          Dr. Allen egy széket húzott az ágyához, és komoly arccal leült mellé.
          – A kislányod különleges, ezt tudnod kell, drágám. Te rohamosan gyógyulsz, téged hamarosan hazaengedünk. De őt még megfigyelés alatt kell tartanunk, legalább egy napig. Azt sem tudjuk, hogy neki szüksége van-e az elixírre, mint neked, nem tudjuk, hogy lehet-e komplikáció... Lehet-e beteg attól, hogyha hazaviszed magaddal, vagy lehet-e beteg egyáltalán, valójában semmit sem tudunk róla...
          Nkagisang bólintott. Megértette.
          Dr. Allen láthatóan megkönnyebbült. Izgatottan felállt.
          – Remek! Ó, ha tudnád, hogy mennyi kérdés merül fel az emberben ezzel a csodálatos jelenséggel kapcsolatban...!
          És az orvostudomány fejlődéséről, gyógyíthatatlan betegségek gyógyításáról, megnyíló ösvényekről kezdett el hadarni, de a lányt egyáltalán nem érdekelte.
          Számára már csak a kislánya létezett.
          A kisbaba megérezhetett valamit, mert ásított egyet, majd pislogva kinyitotta a szemét, és az anyjára nézett.
          Nkagisang meglepetten felült.
          – Doktor úr! A szeme! Látta a szemét?
          A kislány írisze halvány, fehér fényben derengett.
          Dr. Allen mosolyogva bólintott.
          – Igen, de ez még nem minden!
          A villanykapcsolóhoz lépett és leoltotta a fényeket.
          A sötétben az egész kisbaba derengett.
          – Nem radioaktív – jött Dr. Allen hangja a sötétből. – Megnéztük.
          Majd felkapcsolta a fényeket.
          – És még valószínűleg csak a kezdet. Mondom: a gyermek egy orvosi csoda! Igazából jelentenem kéne a felsőbb orvosi hivataloknak, de a gazdáid, hogy úgy mondjam, megkértek, hogy ne tegyem. Hiába, nagy hatalmuk van.
          Az orvos egy pillanatig szomorúan nézett és a fejét csóválta.
          – De, jut eszembe – mondta aztán újra izgatottan –, találtál már neki nevet?
          A lány megrázta a fejét.
          – Egyelőre még nem. Valami különlegeset akarok.
          – Azt el is hiszem.
          A következő néhány óra nyugalomban telt el.

3.

          Nkagisang táncolt és magában énekelt. A fájdalom a bokáját hasogatta, de nem törődött vele.
          Vacsorát készített: borjút, Mr. Featherstone kedvencét. Azonkívül tésztát, tört burgonyát és barnarizst főzőtt, spárgát, zöldbabot, kelbimbót párolt, zöldségsalátát készített, háromféle öntettel, a húshoz négyféle szószt, mindenkinek az ízlése szerint, fehér kenyeret sütött, fokhagymás vajat készített hozzá, édességnek pedig almáspitét, valódi almából, Mrs. Featherstone engedélyével, valamint csokoládéssüteményt, ha valaki éppen azt kívánta volna meg.
          Szépen megterített, és korábban végzett, mint a család lejött volna, úgyhogy volt ideje minden a főzéshez használt edényt elmosogatni, valamint letörölni a konyhapultot is.
          Először az ikrek jelentek meg, és hangosan érdeklődtek a menü iránt. Majd Andy lépett be az étkezőbe, rákacsintott, és csókot dobott felé. A lány rá sem hederített.
          Végül Mr. és Mrs Featherstone jelent meg, de Derick még mindig a szobafogságát töltötte, Aurélia pedig ez alkalommal már haza sem telefonált, hogy ne várják.
          A szülők komorak voltak, és szinte alig szóltak egy szót is, de a lányt nem érdekelte semmi, csak vidáman sürgött-forgott az asztal körül.
          Mr. Featherstone egyszer csak megdicsérte a borjút, és azt is hozzá tette, hogy talán ez alkalommal sikerült eddig a legjobban. Bár a bók egyáltalán nem hangzott hihetőnek, Nkagisang mégis mosolyogva fogadta, és hozott még szószt a családfőnek.
          Egy ideig csendben ettek, csak Andy méregette kihívóan, majd Pam végül megtörte a csendet.
          – Szóval kisbabád született? – kérdezte tőle.
          Nkagisang megtorpant egy pillanatra, majd a kezét izgatottan tördelve és szélesen mosolyogva válaszolt.
          – Igen – nyögte ki nagy nehezen, mert elsőre alig akart hang kijönni a torkán.
          – És hol van most? – folytatta a kislány.
          A lány kicsit közelebb lépet.
          – Még a kórházban. Megfigyelés alatt. De nemsokára hazahozhatom.
          Erre Mr. és Mrs. Featherstone nem szólt semmit, csak az ételüket piszkálták.
          – És ő is ugyanolyan kuka lesz, mint te vagy? – kérdezte hirtelen Becca, mire Pam a lábába rúgott az asztal alatt.
          Hogy merészelsz így beszélni a lányomról?! – gondolta Nkagisang dühösen, de hangosan nem mondott semmit. Meglepődött a hirtelen indulaton, ami elkapta, szó nélkül megfordult és a konyhába sietett. Ott úgy döntött, hogy nem hagyja senkinek, hogy elrontsa a jó kedvét.
          De amikor visszament az étkezőbe az újabb fogásokkal, először kettős látása lett, majd a képek elcsúsztak egymáson, és forogni kezdtek.
          A lány behunyta a szemét, és mélyeket lélegzett.
          – Mondtam, hogy kuka – hallotta Becca suttogó hangját.
          Egy pillanat múlva jobban lett, és a vacsora hátralévő része eseménytelenül és viszonylagos csendben telt. A gyermeket már senki sem emlegette újra.
          Később, amikor Derick vacsoráját vitte fel tálcán, és a fiú hálószobájának ajtaja elé tette egy állványra, ahogy meghagyták neki, már meg is feledkezett az egész dologról.
          – Mary, te vagy az? – jött Derick hangja hirtelen az ajtó mögül. – Kérlek, ne menj még el.
          A lány megtorpant.
          – Nem beszélhetünk egymással – mondta magabiztosan. De mégsem mozdult.
          Derick szobájának ajtaja be volt zárva. A fiú hallhatóan egészen hozzásimult.
          – Csak annyit akarok kérdezni, hogy jól van-e. A gyerek.
          Nkagisang akkor ellágyult.
          – Igen, jól van – felelte vidáman. – Egészséges. És olyan gyönyörű!
          Derick egy kis ideig hallgatott.
          – Tudod, nem hiszem, hogy megengedik, hogy megtartsd. Anyáék.
          A lány megdöbbent.
          – De hát... Hogyan?
          – Gondolj csak bele. Ki fogja felnevelni? Te egyedül? Munka mellett? Én nem nevelhetem, nekem egyetemre kell mennem. Meg amúgy sem akarom. Nem akartam én egy zabigyereket. Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy apa legyek.
          Nkagisang körül forgott a világ.
          – Meg amúgy is mi lesz vele, ha te bekrepálsz. Úgy halottam, hogy már nem sokáig húzod.
          – Ez... Nem... Igaz – nyögte a lány. – Hiszen megígérték...
          – Te tényleg egy idióta vagy – jött a válasz az ajtó mögül.
          Nkagisang szinte megbénult az aggodalomtól. Lassú léptekkel indult el a folyosón, és amikor elég messze ért, még hallotta Derick ajtajának a kattanását, ahogy a KSzr a zárat pontosan egy percre kinyitotta, hogy a fiú bevegye a tálcáját. Ahogy megfordult csak egy pillanatra látta a fiút. Csak megvetés volt a tekintetében.
          Nkagisang bár igyekezett nem törődni a dologgal, mégis egész éjjel azon rágódott, amit Derick mondott, és alig tudott koncentrálni a munkájára.
          Mégsem mert a dologra rákérdezni egészen másnap késő estig.

4.

          Vacsora után elmosogatott és kitakarította a konyhát. Gazdái közben a holovíziót nézték a nappaliban.
          Nehezen lélegzett, mellkasa és a háta fájt, és látási zavarai voltak.
          Minden rendben lesz! Minden rendben! – mondogatta magában, de ahogy az idő telt, mégis egyre idegesebb lett.
          Még segített az ikreknek elrakodni a játékaikat, és lefektette őket. Andy szobájából nagy hangerővel őrült gitárzene hallatszott, de tudta, hogy a fiú is lefekszik nemsokára: másnap iskola.
          Mr. Featherstone mindig korán tért nyugovóra, és korán kelt. Őt Nkagisang szinte alig látta.
          Mrs. Featherstone még olvasott elalvás előtt, majd olyan tizenegy óra harminc perc körül hívatta a lányt a kötelező éjszakai pohár vízzel.
          Nkagisang keze annyira remegett, hogy majdnem kilötykölte a pohár tartalmát a padlószőnyegre.
          – Mi van veled? – kérdezte úrnője, de csak futólag nézett rá. – Jól vagy?
          Nkagisang bólintott, majd letette a poharat az éjjeliszekrényre.
          Aztán csak állt ott, és próbálta összeszedni a bátorságát.
          – Mi történt? – kérdezte Mrs. Featherstone. – Segíthetek valamiben?
          De rá sem nézett, csak a könyvet bújta.
          Nkagisang nagy levegőt vett.
          – A baba... Mikor hozhatom haza a babát? Arról volt szó, hogy egy napig lesz csak ott...
          Mrs. Featherstone behajtotta könyvet, és levette a szemüvegét. Hideg arccal nézett rá.
          – Tudod, drágaságom, beszéltünk erről Mr. Featherstone-nal. Szerintünk lehet, hogy mégsem a legjobb ötlet, hogy te neveld a gyermeket.
          Nkagisang hirtelen nagyon messziről hallotta a hangot, mintha egy kút fenekén lett volna.
          – Nem... Értem – nyögte.
          – Csak gondolj bele. Milyen életet szeretnél a lányodnak? A legjobbat, amit lehet, ugye? Azt pedig be kell látnod, hogy te nem vagy éppen a legideálisabb anya. Túl fiatal vagy még, sokat kell dolgoznod... Egyéb dolgokról nem is beszélve.
          – De... Hát...
          – Senki sem akarta ezt így hidd el. De a családnak figyelnie kell a hírnevére is. Hogy nézne ki, hogy egy gyereket, akinek nincs apja, nevelj itt a házban?
          – De... Van... Apja.
          Mrs. Featherstone akkor mélyen a szemébe nézett.
          – Nem! Nincs apja! Ezt jegyezd meg! Erről az egész históriáról senki sem tudhat! Amúgy is, mikor lenne időd törődni vele? Így is alig bírod tartani a tempót.
          – Meg... Tudom... Csinálni.
          – Nem, drágám. Nem tudod. Amúgy is mindegy már. Már lebeszéltük Dr. Allennel, hogy megfigyelés alatt tartja a gyermeket, és amint végez vele, a legjobb árvaházba íratjuk. Ne aggódj, talán egy pár éven belül meglátogathatjuk.
          Nkagisang rettentően fulladt, a szíve görcsbe rándult, a fájdalom a mellkasából az egész testére kisugárzott, úgy, hogy mozdulni sem bírt.
          – Nincs... Pár... Évem!
          Úrnője visszatette a szemüveget az orrára, és újra a könyv felé fordult.
          – Sajnálom, drágám. Ez az utolsó szavam.
          Nkagisang akkor tisztán hallotta, hogy valami megpattan az agyában.
          A látása kitisztult és hirtelen újra normálisan kapott levegőt. Kihúzta magát. Nem érzett fájdalmat.
          – Nem – mondta nyugodt hangon. – A baba az enyém! Baba az enyém!

5.

          Újra a fények vibráltak, a fájdalom és fulladás is visszatért.
          A padlón ült, valahol a házban, és megpróbált visszaemlékezni, hogy mi is történt, de a hasogató fejfájás nem engedte.
          Ahogy felnézett, először nem is ismerte fel a helységet, ahol volt, a villogó fények annyira eltorzítottak mindent.
          Eleshettem – gondolta tétován.
          De nem fájt semmije.
          Majd megérezte a szagot. Édeskés, de mégis markáns szag volt, nem tudta igazán mihez kötni, de olyan erősen volt jelen, hogy felfordult a gyomra.
          Megpróbált felállni, de megcsúszott. A padló sikamlós volt alatta.
          Tétován a szeme elé emelte a kezét. Amennyire ki tudta venni, valami sötét színű bevonat volt mindkét kezén és karján, ami ugyanolyan erősen bűzlött, mint a padló alatta.
          Mi a fene történt itt? – gondolta még mindig kábán.
           Rendet raktunk. Az történt – hallott egy hangot tisztán a fejében.
          Akkor kétségbeesetten térdelt fel.
          – Uramisten, ez vér! Ez mind vér! Mit tettem?!
           Azt amit már régen meg kellett volna tenned!
          Felállt és támadólag felemelte az öklét.
          – Ki az?! Ki van ott?! – kiáltotta.
           Csak egy régi barát. Hát nem ismersz meg?
          Leengedte a kezét.
          – Tsala...! Te visszajöttél hozzám! De... Mi történt?
           Menj a konyhába!
          Nkagisang összeszorult gyomorral lépkedett a konyhába. Néha meg-megcsúszott, mert a rengeteg vér síkossá tette a padlót.
          Lehunyta egy pillanatra a szemét, és lélegzetvisszafojtva lépett be az üvegajtón.
          Ahogy elsőre ki tudta venni, többségük ott volt. A padlón feküdtek szétdobálva, de valahogy rendszertelenül, nem is értette, hogy hogyan.
          Beljebb lépett, és feljebb tekerte a világítást. A vibrálás alábbhagyott, másodperceken belül jobban látott.
          – De... Miért? – csak ennyit tudott kinyögni és elhányta magát.
          Szinte betöltve az egész teret a család darabokra szabdalva feküdt a konyhában. Nem is tudta kitalálni, hogy melyik testrész kihez tartozhat, a feldolgozóasztalon egy félig megcsonkított test feküdt, amelyből kések álltak ki. A fejek takaros sorban sorakoztak a konyhapulton.
          – Az ikrek... Nincsenek itt – nyögte.
           Ők még kicsik. Nem tehetnek semmiről.
          Tétován beljebb ment.
          – Miért tettem ezt? Miért daraboltam fel őket?
           Az ételmegsemmisítőbe csak így férnek bele. El kell tüntetni a bizonyítékokat.
          – De miért?
           Azt nem tudom. A bizonyítékokat el szokták tüntetni, nem? A lézerkések mindent ledarálnak.
          Egy kar állt ki az ételmegsemmisítőből. A pecsétgyűrű alapján, Mr. Featherstone-é.
          Nkagisang akkor felkapta a fejét. Szörnyű bajseltelme támadt.
          – Hova indultam... Az étkezőn keresztül? Miért nem fejeztem be a munkát?
           Hallottál valamit.
          A lány remegve fordult meg.
          Az ikrek álltak a konyhaajtóban, elszürkült arccal, látható sokkban.
          – Nem, nem, drágáim, minden rendben van! – mondta Nkagisang és könnyezve elindult feléjük. – Menjetek csak vissza aludni! Felejtsétek el az egészet!
          A gyerekek egyszerre sikítottak fel.
          – Ne, drágáim! Maradjatok csendben! Minden rendben van!
          Villámgyorsan odaugrott hozzájuk, elkapta őket, és befogta a szájukat.
          Szörnyű reccsenés hallatszott és a kis testek elernyedtek a kezében.
          – NEEEEEEEEEEEEEM! – üvöltötte torkaszakadtából, és próbálta életre pofozni az ikreket. – NE! TITEKET NE!
          Aztán már csak zokogott, szorosan magához ölelte őket, és egy altatódalt énekelt nekik, mint régen, amikor még kisbabák voltak.
           Szerintem lassan mennünk kéne – közölte vele Tsala, miután befejezte a dalt. – A szomszédok meghallhattak valamit.
          Nkagisang megvonta a vállát.
          – Mindegy. A KSzR már úgyis hívta a hatóságokat...
           Nem, drágaságom. Miután kitekerted a banya nyakát, szétverted a komputeragyat. Milyen jó is, hogy tudtad, hol van! Persze aki minden zugot ismer a házban...
          Nkagisang az ikreket egymás mellé fektette, majd felállt.
          – Így nem mehetek az utcára... Emberek közé...
          Leszaladt a kis kuckójába, gyorsan lezuhanyzott, és tiszta ruhákat vett fel. Próbálta a legkevésbé elnyűtt darabokat kiválogatni, de még így is rongyosnak érezte magát.
          – Mindegy! Az a lényeg, hogy innen eltűnjünk!
          Tisztálkodási szereket dobált össze egy régi sporttáskába, némi ruhát. Majd elővette a régi dobozát, de csak a családi képet tette el belőle.
          Nézte a gyertyákat, és azon gondolkozott, hogy meggyújtsa-e őket és imádkozzon.
           Nincs erre most idő, sietnünk kell!
          – Akkor már csak egy dologra van szükség!
          Otthagyta a gyertyákat, majd rövid keresgélés után talált a lomok között egy feszítővasat és azzal Mrs. Featherstone hálószobájába szaladt. Az éjjeliszekrényhez lépett.
          A pohár víz még mindig ott állt érintetlenül. Felemelte, és a sarokba vágta.
          – Most már mindegy – mondta ki hangosan, mintegy saját maga megnyugtatása végett, mert még mindig zavarta, hogy rendetlenséget csinált.
          Tudta, hogy az éjjeli szekrény fiókját nem tudja kinyitni, de nem ijedt meg. A feszítővasat magasra emelte és egy jól irányzot csapással kettéhasította az egész bútordarabot.
          Az elixír a sértetlen fémdobozban volt, a lakat kulcsa pedig ott hevert mellette.
          Nkagisang gyorsan kinyitotta a dobozt és látta, hogy legalább egy tucatnyi fecskendő van benne. Táskájába tömte a dobozt és megkönnyebbülten indult tovább. A bejárati ajtóhoz szaladt.
          Megpróbálta kinyitni. Zárva volt. A KSzR mindig zárva tartotta. És most már nem is fogja többé kinyitni. Nkagisang nekifeszült. A megerősített, acélbetétes ajtó nagy reccsenéssel szakadt ki a helyéről.
          Ahogy kilépett a kellemesen szellős, New Californiai tavaszba, elkapta a szabadság érzése. Mélyet szívott a levegőből. Az ajtót csak úgy tessék-lássék visszatámasztotta, és elindult.
          A pálmafák szelíden bólogattak a ház előtt és a lány tíz év után először újra elhaladt alattuk – és nem hordágyon, amikor a mentők vitték. A kocsifeljáró aljához szaladt.
          De nem jutott sokáig, egy fekete autó fékezett mellette.
          – Mary! – kiáltotta valaki a lehúzott ablakon túlról. – Hát ez hihetetlen!
          Nkagisang hátrébb lépett, menekülésre készen.
          Aurelia ugrott ki a kocsiból.
          – Érted jöttem! – mondta a lánynak, és megfogta a kezét. – Hogy megszöktesselek. Mindent tudok.
          A lány megmerevedett, és nagyon elszégyellte magát.
          – Hogy el akarják venni a gyerekedet tőled. Szégyen! Ne is lássam a családomat többé...
          Nkagisangot zokogás fogta el.
          – Ne tessék ilyet mondani, kisasszony! Nem tetszik tudni...
          Aurelia megrázta a fejét.
          – Mindent tudok. Hogy hogyan bántak veled. Hogyan is hagyhattam, olyan sokáig?! De most végre tehetek valamit érted. Isten akarata volt, hogy itt találkozzunk.
          Nkagisang erre már nem tudott mit felelni, csak még jobban elkapta a zokogás.
          Aurelia a kocsiba tessékelte.
          – Ugyan már, tudom, hogy milyen félelmetesnek tűnik minden, de hidd el minden rendben lesz.
          Nkagisang bólintott, csak hogy megnyugtassa a másikat.
          Aurelia kifarolt a kocsifeljáróról, és befordult egy mellékutcába.
          – Szóval, hova szeretnél menni először?
          A cselédlány megtörölte a szemét.
          – Babáért! Az a legfontosabb!

6.

          Dr. Allen irodájában voltak.
          Aurelia még útközben felhívta az orvost, aki belegyezett, hogy találkozik velük a kórházban egy órán belül.
          Csak Nkagisang, Dr. Allen és Baba volt az irodában, Aurelia a folyosón várt.
          – Tudod, drágám, én nagyon büszke vagyok rád! Bátor dolog volt így elszökni. És ne aggódj, nem mondok senkinek semmit.
          De a lány csak az alvó Babával törődött.
          – Viszont szeretném, ha tudnád, hogy sok vizsgálat van még hátra, amit el szeretnék végezni a kicsin.
          Nkagisang megrázta a fejét.
          – Nem – mondta határozottan. – Megyünk.
          Az orvos a kezeit kezdte el tördelni.
          – Én azt értem, hogy szökésben vagy, de a tudomány! Tudod, milyen fontos a tudomány. Ha csak a sejtregenerációját nézzük a babának, már az rendkívüli, mi lehet akkor még? Úgy gyógymódokra is lelhetünk, és…
          – Nem érdekel a tudomány, doktor úr! – felelte a lány. – Csak haza akarok menni.
          Dr. Allen nem hitt a fülének:
          – Mármint haza hova?
          A lány akkor nézett rá először:
          – A Földre – mondta teljesen nyugodtan.
          Az orvos elsápadt, és levegő után kapkodott.
          – Nem! Az nem lehet! Drágaságom, te nem érted… Már senki sem megy a Földre, főleg élni nem mennek oda. A Föld már nem ugyanaz, mint régen. Mindenki haldoklik, a radioaktivitás, az elektromos viharok, környezeti katasztrófa, anarchia… Minek akarnál, te odamenni?
          – Hiányzik a Mama!
          Dr. Allenre remegés jött, és idegesen mosolygott:
          – Drágaságom, te tényleg nem érted. A Föld néhány éven belül lakhatatlan lesz. Ott nem lehet gyereket nevelni… Ott nem lesz semmi. Csak kiégett sivatagok. Csak túlérzékeny vagy, mert felborult a hormonháztartásod, de kérlek, gondolkozz logikusan.
          Nkagisang megvonta a vállát.
          – Nem. Hazamegyünk. Valahogy majd csak lesz.
          Az orvos arca elsötétült.
          – Azt nem engedhetem, hogy oda vidd a gyereket… Nem csak a tudomány nevében, hanem az ő érdekében is!
          És megfogta a lány karját.
           El akarja venni Babát! Ne hagyd!
          – Kérem, doktor úr hagyjon elmenni!
          Dr. Allen megrázta a fejét.
          – Sajnálom, nem tehetem. Ez öngyilkosság. És valószínűleg gyilkosság is.
           Nem érünk rá! Sietnünk kell!
          – Kérem, doktor úr! Maga nem érti.
          De a férfi nem tágított. Egyre szorosabban fogta a karját.
           Üsd szét a fejét, mint a tököt!
          Nkagisang nem is gondolkozott, csak cselekedett.
          A férfi egy halk puffanással dőlt el. Az arca teljesen befordult a koponyájába.
          A lány megtörölte a kezét az orvos fehér köpenyében, majd a folyosóra sietett. Várta, hogy riasztórendszer megszólaljon, de semmi nem történt.
          Biztosan nincsenek kamerák az irodákban – gondolta.
          Aurelia ugrott fel a padról, majd együtt a portára siettek.
          – Könnyen ment? – kérdezte Aurelia.
          Nkagisang csak bólintott, de nagyon szégyellte magát.
           Azt tetted, amit tenned kellett.
          A portán csak leadták az igazoló kártyát, amit Dr. Allentől kaptak, és már úton is voltak.
          – És most hova? – kérdezte Aurelia a kocsiban.
          – A hiperűrközpontba – volt a felelet.
          A lány elkerekedett szemekkel bámult rá.

7.

          – Én is jövök veled – mondta neki Aurelia a hiperűrközpont várótermében.
          – Nem, kisasszony. Veszélyes.
          De a másik hajthatatlan volt.
          – Nélkülem úgysem tudsz átjutni a biztonsági kapukon, meg amilyen kis butus vagy, még pénzt sem hoztál magaddal. Egy kis kaland meg nekem sem árt. Meg legalább segítek valakin. Pár napon belül pedig visszautazom, ígérem!
          – Hát… Ha a kisasszony valóban így gondolja.
          Az ellenőrzés a földi járatokra nem volt túl szigorú, de valóban szükség volt Aurelia segítségére, pénzzel és a nevével mindent elért, még azt is, hogy ne nézzék át a táskájukat, így az elixírt is fel tudták csempészni, és a gyerekért sem szóltak semmit.
          Szerencséjük volt, a megritkított földi járatok közül egy éppen rövid időn belül indult, jegyet is kaptak rá. Valóban nem sokan akartak már a Földre menni.
          Mielőtt a gépre léptek, egy papírt kellett aláírniuk, hogy az esetleges Földön ért, vagy a földi utazás következtében fellépő balesetért, szellemi vagy testi károsodásért a légitársaság nem vállal felelősséget.
          Ahogy az átlátszó falú kis folyosón a láthatóan régi hiperűrrepülő felé lépkedtek, mindenhol poszterek hirdettek kezdvezményes földi akciókat, és ezzel teljes ellentmondásban más hirdetések, hogy a földi járatokat kép hónapon belül megszüntetik .
          A gépen leginkább rossz arcú, komor férfiak telepedtek le, ki tudja milyen kétes okból utazhattak a Földre. Néhány női útitársat kaptak, gyerek Babán kívül egyáltalán nem repült velük. Mindenki megbámulta őket, amikor beszálltak, főleg Nkagisangot a gyerekkel, de végül nem szólt senki egy szót sem. A lány, amennyire csak tudta, bebugyolálta Babát, nem akarta, hogy esetleg meglássák, hogy világít a szeme, bár Baba leginkább csak aludt.
          A gépen sem rövid baleseti oktatás, sem utaskíséret nem volt. Mindenki azt evett, és abba takarózott amit hozott magával. Néhány perc várakozás után felvillantak a biztonsági övek bekapcsolására figyelmeztető jelek, felbúgtak a hajtóművek és megremegett az egész gép. Nem volt üdvözlő szöveg, nem beszélt hozzájuk a pilóta. Nkagisang szorosan tartotta Babát, és nagyon izgult, hogy rendben menjen a kilövés.
          Egy kijelzőn megindult visszaszámlálás .
          Aurelia egyszer csak megszólalt:
          – A francba! A zsaruk! Apáék lehet, hogy feljelentettek.
          Nkagisang ijedten nézett ki az ablakon.
          Kint rendőrautók csapata hajtott szirénázva a hiperrepülő felé, legalább fél tucatnyian voltak.
          De nem csak ők rezzentek össze, többen az utasok közül ugyanolyan kényelmetlenül tekintgettek kifelé.
          – Ne aggódj – súgta Aurelia a fülébe. – Ha, már beindították a hajtóműveket, nagyon költséges leállítani őket. Ezt meg kell, hogy ússzuk.
          Nkagisang bólintott, de roppant félelem fogta el. Nem akarta még egyszer elveszíteni Babát. Egyik kezével olyan erősen markolta a karfát, hogy az hangosan megreccsent.
          Ám Aureliának lett igaza, a visszaszámlálás nem állt meg, aztán egyszercsak egy pillanatra mély csend állt be, majd dobhártyaszaggató robbanás rázta meg a gépet.
          És már repültek is. Egy percen belül elérték a légkör határát. Ahogy kiértek az űrbe, a segédhajtóművek lekapcsoltak. Felirat hirdette a közös kijelzőn, hogy húsz perc múlva hipertéri utazásra váltanak.
          – Na, ez is megvan! – mondta Aurelia izgatottan. – Végre szabadok vagyunk.
          Nkagisang csak zavarodottan mosolygott.
          Egyáltalán nem értette, hogy most miért tört rá ilyen erősen a szomorúság. Csak most értette meg igazán, hogy tényleg elmentek. Egy része sajnálta, hogy így történt. Egy részének hiányzott megszokott kis élete a családnál. Egy jó nagy része pedig nem tudott megküzdeni a bűntudattal, azért, amit tett.
           Ugyan, szedd már össze magad!
          – Elnézést, kisasszony – mondta udvariasan. – Kimegyek egy pillanatra a mosdóba. Addig próbáljon meg talán aludni egy kicsit. Fárasztó éjszaka volt.
          Aurelia mosolyogva bólintott. Roppant büszkének tűnt magukra.
          Nkagiang kiment a mosdóba, vitte magával a táskáját is. Most már senki rá sem hederített.
          Régi, rossz trikókat hozott magával, hogy azokat használja majd pelenkaként. Tisztába tette Babát, majd megszoptatta. Amikor a kicsi a mellén volt, és nagy, fénylő szemeivel őt nézte, akkor úgy érezte, hogy megtalálta az élet értelmét. Semmi más nem számított. Akkor először érezte magát igazán anyának, nem csak egy riadt, tudatlan tinédzsernek.
          – Ne aggódj – súgta Babának. – Tényleg minden rendben lesz!
          Miután végzett a csecsemő etetésével, beadta magának az elixírt. Aggódva mustrálta készletét, csak abban reménykedve, hogy kitart addig, ameddig kell.
          Amikor visszaért a székéhez, Aurelia nyitott szájjal hortyogott.
          Alig foglalta el a helyét, csengőhang jelezte, hogy belépnek a hipertérbe.
          Csiklandás futott végig a gerincén, és hirtelen úgy érezte, mintha száz helyen lenne egyszerre.

8.

          Nem voltak filmek. Nem voltak ingyenes újságok. Nem volt ingyenes fülhallgató, hogy legalább valami zenét lehessen hallgatni, mint akkor, amikor tíz évvel ezelőtt az Éosz Alfára jött. Ezen a járaton valóban minden fölösleges luxust elhagytak.
          Így hát maradt a hipertér nyugtalanító valósága.
          Nkagisang érezte, hogy halványan újra elkapja a vibrálás, és hiába ivott, a szája szörnyen kiszáradt.
           Hát, igen. Drogok és a hipertér nem éppen a legjobb barátok.
          – Tsala, kérlek, ne most! Nem vagyok jól.
           Pontosan erről beszélek.
          A hajtóművek halk, monoton zúgása szinte beleégett az agyába és visszatért a vándorló fájdalom is, amit eddig valahogy sikeresen elnyomott. Valamiért éppen a nyelvét, állkapcsát, és a fogait támadta meg.
          Felszisszent. Mintha vörösen izzó szenet tettek volna a szájába.
          Aurelia megmoccant mellette a széken.
          Összeszedte magát, és egy beszélgető pár halkan mormogó hangjára koncentrált, de csak minden második szót tudott kivenni, és az sem érdekelte igazán.
          A fájdalom körbejárt a testén, és minél régebben voltak a hipertérben, annál erősebb lett. A vizet, amit még a hiperűrközpontban vettek az automatából, hiába itta, a szomjúság nem akart csillapulni. Éhséget egyáltalán nem érzett, bár automatás csokoládét és csipszet is vettek.
          Két óránként etette meg Babát, az legalább elvonta a figyelmét a kellemetlenségekről.
          Hallucinálni az út második felében kezdett. A legyilkolt család kísértette, egyenként jöttek és gonoszságokat vágtak a fejéhez. Lustának, őrültnek, ringyónak hordták le, és fel-alá masíroztak előtte összeszabdalt tagjaikon.
          Izzadni kezdett, és magában beszélt.
          Aurelia aggódva itatta, és próbált vele beszélgetni is – sikertelenül. Végül feladta, csak fogta a kezét, és egy könyvet olvasott.
          Nkagisang még halálában is félt Mrs. Featherstone-tól. Hiába törte ki a nyakát. Hiába látta maga előtt, ahogy ott fekszik mozdulatlanul, tehetetlenül, ártalmatlanul. Úrnője szelleme megtalálta, végigvitte a képzeletbeli házon, és végigmutatta neki, hogy milyen munkát nem csinált meg rendesen.
          – De... Hát én... Felsikáltam a padlót. Ott a kefe... Igen, hypóval... Még mindig érezni a szagot. Az nem penész... Nem lehet. Nem az.
          Mr. Featherstone a felvágott torkát mutogatta neki, bele is nyúlt a kezével a résbe és utána véres ujjait tolta a lány arcába.
          – Álmomban leptél meg, te szuka! – hörögte felé. – Micsoda gyávaság! Te semmirekellő! A borjú is pocsék volt. A legrosszabb étel, amit valaha ettem!
          Derick levágott hímtagját lóbálta vigyorogva.
          – És most akkor örülsz?! – kérdezte kajánul. – Megnyugodtál? Most aztán bosszút álltál, mondhatom! De azt csak nem felejtetted el, kedvesem, hogy eleinte még te is élvezted! Bizony, emlékezz csak, hogyan nyögdécseltél. Mint egy utcai lotyó. Könyörögtél, hogy ne hagyjam abba.
          – Nem... Igaz... – nyögte a lány, és könnyek folytak a szeméből. – Hazugság.
          Andy állt oda bátyja mellé szintén mosolyogva, a nagyobbik fiú pedig átölelte. Andyn nem volt nadrág és az alsóteste teljesen szét volt kaszabolva.
          – Én mindig úgy felnéztem rád, bátyus – mondta. – Lám, ezt a ribancot is hogy elintéztük!
          Összecsapták a tenyerüket, majd eltűntek.
          Akkor Pam és Becca jelent meg, kibicsaklott nyakkal.
          – Te tényleg tök kuka vagy – kiáltotta Becca. – És akármit is akarsz, Baba is tök kuka lesz, majd meglátod. Végül is mitől lenne normális? Nem gondolod, hogy igazam van?
          Aztán eltűnt, csak Pam maradt ott.
          Kisírt szemekkel nézett rá.
          – Engem miért? – kérdezte halkan.
          Nkagisang egyre jobban hánykolódott.
          – Véletlen... Volt...
          – Drágám, kérlek nyugodj meg! Nagyon rángatózol.
          Arra eszmélt, hogy Aurelia rázza.
          – El... Elnézést – mondta.
          Megnézte Babát. Aludt.
          Hátradőlt, és újra lehunyta a szemét.
          Gyilkos vagyok – gondolta. – Gyilkos. Nem mehetek a mennyországba.
           Ugyan már! Ez badarság. Nem tettél te semmi rosszat. Mindenki csak azt kapta, amit megérdemelt.
          Kivéve az ikrek.
           Igen. Az baleset volt. És Isten ezt tudja.
          Isten szégyelli magát miattam.
           Nem igaz. Isten szeret téged. Azt tetted, amit tenned kellett. Hogy megmentsd Babát.
          Számomra nincs megváltás. Nem is érdemelném meg. Én már csak haza akarok jutni.
           Hamarosan, drágaságom. Hamarosan.
          Többször is úgy látta, mintha sárga lángok falták volna fel az utasteret. Máskor úgy tűnt neki, mintha az összes utas őt bámulná.
          Egyszer démonok lepték el a gépet. röhögve szálltak fel-alá, és a pokolról meséltek neki.
          Ahogy az idő telt, a látása is úgy romlott, csak a hallucinációk voltak élesek, a valóságot színes foltoknak látta.
          – Uramisten, drágám! – súgta a fülébe egyszer csak Aurelia. – Vér folyik a szemedből!
          Elbotorkáltak a mosdóig, és ott a lány megvárta, míg megmossa az arcát. Addigra már csak színes pontok ugráltak a szeme előtt, semmi más.
          Amint visszaértek a helyükre, csengőhang jelezte, hogy kilépnek a hipertérből.
          Nkagisang hirtelen újra kapott levegőt, és a fölösleges zaj nagy része egy pillanat alatt elhallgatott a fejében. A látása is kitisztult.
          – Úgy néz ki, hogy a nehezét megúsztuk – mondta Aurelia biztatóan, és megszorította a kezét.
          Nkagisang visszamosolygott rá.
          Nemsokára beléptek a Föld légterébe, és megkezdték az ereszkedést. Először simán ment minden, a gép csak enyhén rázkódott. De ahogy a percek teltek, a rázkódások egyre erősebbek és sűrűbbek lettek.
          – Mi történik? – kérdezte Aureliát.
          – Úgy tűnik, hogy valamiféle viharba kerültünk. De nem lesz semmi baj, hidd el! Ez megszokott dolog itt.
          Az ablakon túl szinte folyamatosan csapkodtak villámok.
          Nkagisang még szorosabban magához ölelte Babát.
          Aztán egyszer csak csend lett, és kihunytak a fények.
          Egy pillanatra csak lebegtek a térben, majd a hiperűrrepülő zuhanni kezdett, mint egy szikladarab.
          Mindenki sikított, csak Nkagisang nem.
          Ő nem akarta elhinni, hogy ez történik.

IV.

1.

          Rettentő bűzt érzett. Égett fém, műanyag és hús szagát.
          Köhögött. A szemét marta a füst, de jött egy fuvallat és egy pillanatra eloszlatta.
          Csillagos ég alatt feküdt, a szabadban. Körülötte lángok lobogtak, de békésen és szétszórtan. A gép jó nagy területen darabjaira hullott, valahol egy őserdő közepén zuhantak le.
          Oldalra fordult. Akkor jött rá, hogy nem lát a bal szemére. Tétován odanyúlt. Csak üres szemgödröt tapintott ki. Előrébb dőlt, és tovább fordította a fejét, hogy a jobb szemével odalásson a bal oldalára.
          Aurelia mellkasából hegyes fémrúd állt ki, arcára félelem fagyott.
          – Szegény kisasszony...! Ezt nem érdemelte meg. Az egyetlen, aki segített nekem…
          A biztonsági öve még mindig fogta. Egy mozdulattal tépte ki a helyéről.
          Megsimogatta Aurelia arcát, és lezárta a szemét.
          – Isten fogadjon magához!
          Majd elbotorkált a csonka üléssortól. Füst táncolt körülötte.
          – Baba! – kiáltotta. – Baba, hol vagy? Adj jelet!
          Mindenütt csak megégett törmelék.
          – Gyerünk, Baba. Jól kell, hogy legyél. Erős vagy, mint én!
          Csecsemősírás hangzott fel, Nkagisangnak óriási kő esett le a szívéről. A hang irányába sántikált.
          Babának semmi baja nem esett, ahogy anyja sejtette, csak egy kicsit megijedt. Megszenesedett takarójában feküdt, és a szeme csak úgy ragyogott a félhomályban.
          – Tudtam, hogy neked nem lehet bántódásod, életem. Tudtam!
          Magához ölelte a csecsemőt, és majdnem elsírta magát.
          Kicsivel később a romokat túrta, hogy valami használhatóra leljen, de csak egy nagyobb pokrócot talált, egy félig megégett inget, amit pelenkaként felkötött a kicsire, élelmet és vizet nem. A halottakhoz nem nyúlt, nem akarta megszentségteleníteni őket.
          Viszont, ahogy már éppen elhagyta volna a terepet, valami fémesen megcsillant a fák között. Amikor odaért, alig hitt a szemének. Az elixíres doboz volt az.
          – A lényeg megvan, kicsim. Most már jól leszünk.
          Letelepedett az egyik fa aljában, és várt.
          Várta, hogy kereső csoportok érkezzenek. Várta, hogy fény legyen, hajnal.
          Várta, hogy valami történjen. Bármi.
          Lassan az utolsó lángnyelvek is elhaltak, és mély sötétség szállt rájuk. Csak a csillagok ragyogtak magasan felettük fényesen.
          – Onnan jöttünk, édesem. Látod? A csillagokból. Mint az angyalok... Bárcsak angyalok lehetnénk… De én olyan sok rosszat tettem...
          Baba halkan pihegve aludt.
          Nkagisang azt kívánta, hogy bárcsak ő is tudna aludni, de csak az éjszakai dzsungel hangjait hallgatta. Állatok motoszkáltak a közelben, de őt ez sem zavarta. Nem hitte, hogy tudnának ártani neki, akár ragadozók, akár más fajta.
          Az órák lassan teltek. Csak lassan fogta fel, hogy végre otthon van.
          – Mama, várj, jövünk – mondogatta izgatottan. Már csak azt kellett kitalálnia, hogy hogyan jutnak el haza.
          Akárhol lehettek.
          Miután a nap felkelt, és a reggeli köd leszállt, körbejárta a baleset helyét. Gondolta még egyszer körülnéz, de nem talált semmi használhatót, a szétszóródott holmi megrongálódott. Várt még egy kicsit, de mivel senki nem jött, megszoptatta Babát és belőtte magát elixírrel, majd elindult.
          Véletlenszerűen választotta az irányt, és csak imádkozott magában, hogy a jó irány legyen. Később, amikor a köd már felszállt, vette észre, hogy az ég valóban lila színű, bár nem olyan sötét árnyalat, mint amikor a holofon képén látta.
          Ment rendületlenül, és bár a fájdalom a lábait mardosta, azt vette észre, hogy egyre jobb kedve lesz. Hiszen végül is tíz éve nem volt a szabad levegőn, nem hogy „túrázni”. Még énekelni is elkezdett.
          A pokróc egyik felhasadt sarkából hámszerűséget eszkábált, és abba rakta Babát. A csecsemő egyre gyakrabban felébredt, és tágra nyílt szemmel bámulta környezetét. Néha mosolygott, amikor pedig az anyja megcsipkedte az arcát, felkuncogott.
          – Itthon vagyunk, kicsim. A Földön. Te meg én. Kettesben. Ennél többet nem is kérhetnék. Mármint azon kívül, hogy lássuk a Mamát és a többieket.
          Leveleket evett, és amikor megéhezett, fakérget hántolt le a fákról és azt tömte magába. Gyümölcsökhöz és bogyókhoz nem nyúlt, nem tudta, hogy melyikük mérgező. Bár nem hitte, hogy sokat árthatnának neki, nem akart kockáztatni, Baba miatt.
          A rovarok, férgek és paraziták elkerülték őket, és általában nagyobb állatok is.
          Egyszer egy kígyó támadta meg őket, de Nkagisang elkapta a fejét, még mielőtt megmarhatta volna. Nem volt szíve bántani, csak elhajította, amilyen messzire csak bírta.
          Nem állt meg akkor sem, amikor leszállt az est. Nem látta értelmét. Csak ment tovább, tapogatózva és lassan, és énekelt magában.

2.

          Másnap délelőtt egy patakhoz értek. Ott végre szomját olthatta, nem csak a fakéreg alatti nedvességgel kellett beérnie.
          Kimosta Baba pelenkáját, és megmosdatta a gyereket, majd maga is megmosdott.
          Aztán követte a patak folyását. Még gyerekkorában mondták neki, hogy ha eltéved, és talál egy patakot vagy eret, kövesse annak a folyását, mert a patak folyóba torkollik, a folyók mentén pedig mindig kell, hogy legyen segítség.
          Két nap múlva találkoztak valakivel.
          A patak valóban egy folyóba torkollott, a folyón pedig egyszer csak magányos halász tűnt fel ütött-kopott ladikban. A hálóját eregette, és horgászbotja is volt.
          Nkagisang a folyó partjához sietett, kicsit bele is lépett a vízbe, de először körülnézett, hogy nincs-e krokodil. Csak Baba miatt, ő nem félt tőlük.
          – Elnézést! – kiáltotta. – Hahó! Elnézést, uram!
          A férfi csak nagyon lassan fordult meg, öreg volt, sötét, szinte fekete bőrű és fehér hegek borították az arcát.
          – Ki ott? – kiáltotta tört angolsággal.
          Hunyorgott. Láthatóan nem látott jól.
          – Fiatal anya vagyok. Segítségre van szükségünk. Lezuhant a repülőnk.
          Az öreg tovább hunyorgott, de még mindig nem mozdult.
          – Te egyedül? – kérdezte vissza.
          – Nem. Babával vagyok. Kisbabával.
          Az öreg megköszörülte a torkát, nagy nehezen behúzta a horgászbotját, és kényelmes tempóban kievezett a partra.
          – Csak óvatos – mondta, ahogy Nkagisang beszállt a csónakba.
          – Hol vagyunk? – kérdezte tőle a lány. – Melyik országban. Melyik városhoz közel.
          Az öreg megmondta a város nevét, de ő nem ismerte fel a helyet. Azt megértette, hogy valahol a Dél-Afrikai Egyesült Nemzetek területén van, de, hogy melyik részén lehetnek az nem mondott neki semmit. Megkérdezte az öreget, hogy milyen nyelvet beszél, az felelt valamit, de azt sem értette. Akkor próbálkozott setswanául, de alig jutottak eszébe a szavak. Az öreg megrázta a fejét.
          – Viszlek városban. Ott mész, ahol akarsz ¬– mondta aztán.
          Nkagisang megköszönte.
          Csendben haladtak lefelé a folyón. A nap délutánba hajlott. A lány megetette Babát, de igyekezett takarni, ahogy csak tudta.
          – Nem nézek – mondta az öreg mosolyogva. – Nem is látok!
          És felnevetett.
          – Nem az – mondta a lány. – Csak Baba beteg.
          A férfi erre megvonta a vállát.
          – Mindenki beteg.
          Nem nagyon szóltak többet egymáshoz.
          
          3.
          A város közelében rakta ki az öreg, de még így is két mérföldet kellett gyalogolnia.
          Meglepődött, hogy milyen kicsik és romosak a házak, a hope hilli luxuspalotákhoz képest legalábbis igencsak. A legtöbben nem akartak szóba állni vele, órákba is beletelt, amíg talált egy fuvart a következő városba. Az emberek gorombák voltak, mogorvák, és nem törődtek az égvilágon senki mással, csak magukkal.
          Városról városra járt. Ha sikerült fuvart találnia, akkor úgy, ha nem, akkor gyalog.
          Eltelt egy hét. Majd tíz nap.
          Ha valaki kért fizetséget, annak a testével fizetett. Ha valaki Babához vagy az elixírhez nyúlt, annak kitörte a nyakát. Már nem érdekelte semmi. Csak haza akart jutni. Evett, amit talált, vagy amit adtak neki. Kétszer lőtték meg, egyszer megkéselték, többször csak próbálták. Egyszer még Babát is eltalálták véletlen egy pengével, az illető darabokban végezte. Baba sebe kevesebb, mint egy perc alatt meggyógyult.
          Lassan, de biztosan közeledett otthonához. És az óceánhoz. Szülei csak a tengerpart miatt költöztek abba a faluba, az ország közepéből, a régi Botswanaból. Ő megértette. Mindig is imádta az óceánt.
          – Mindjárt ott vagyunk, kicsikém – mondta néhány óránként Babának.
          Találkozott kedves emberekkel is. Voltak akikkel tudott angolul beszélni, és akadtak néhányan, akik beszélték az ő eredeti nyelvét is.
          Amikor megtudták, hogy az Éosz Alfáról jött vissza, kivétel nélkül mindenki bolondnak tartotta, úgyhogy egy idő után már nem mondogatta. Háborúkról, betegségekről, elektromos viharokról és a sugárzásról beszéltek az emberek. Arról, hogy nemsokára mindennek vége.
          Nkagisang szerette volna őket biztatni, de nem tudta, hogy mit mondjon. Tudósokról, orvosokról kérdezte őket, hogy van-e valaki, aki tudna megoldást találni a katasztrófákra, gyógyírt a betegségekre.
          Az emberek csak a fejüket rázták, és mind azt mondták, hogy nincs remény.
          Nkagisang megsajnálta őket, és szökése óta először nem csak magára és Babára, és a hazaútra gondolt, hanem embertársaira is, akik itt ragadtak tehetetlenül, betegen, halálraítélten.
          – Tsala, mi lesz ezekkel az emberekkel?
           Ugyan, mi lenne? A sorsát nem kerülheti el senki. Meghalnak és elmúlnak, ahogy meg lett írva.
          – Bárcsak meg lehetne menteni őket.
           Képtelenség. Nekik már annyi.
          – De mégis… Kell, hogy legyen…
           Inkább magaddal törődj! Neked sincs sok hátra.
          A sűrű erdőt hamarosan pusztaság és szavannák váltották fel, később kisebb hegyeken is át kellett kelnie.
          A hegyeken túl viszont már ott várta az óceán.
          – Közel vagyunk már kicsim, nagyon közel!
          Néhány napi út, és éppen egy ragyogó hajnalon jelent meg a falujuk határában. Megkönnyebbülésében lehajolt, és megcsókolta a földet.
          – Itthon vagyunk, kicsikém. Végre itthon…
          Felállt, és ragyogó arccal elindult a házak között.
          Csupán egy baj volt. Elixíre még előző reggel elfogyott.

4.

          Az állapota rohamosan romlott. A vágy az elixírre olyan erősen támadta meg, hogy folyamatosan zokogott, a remegés és fulladás megállíthatatlanul gyűrte le, mire a falu közepére ért, már alig botorkált.
          Már a jobb szeme is kezdte feladni, minden egyre inkább elmosódott előtte, szédült, és a fejében Tsala üvöltözött egyfolytában.
          – Ne… Aggódj… Baba… Mindjárt… Otthon… Vagyunk.
           Elixír kell! Kell, kell, kell! Szerezz, te bolond nő! Vagy bármit! Bármi mást! Kell, kell, kell! Valami! Nem bírom…!
          Onnan már nem találta az utat. Egyszerűen nem emlékezett, hogy merre is kellene fordulnia. Talán az újabb házak miatt, talán azért, mert már alig látott, de nem tudta.
          Elkeseredésében és dühében felkiáltott.
          Emberek kiáltottak vissza neki, hogy nyugodjon meg.
          Elindult az egyik mellékutcán. Már félig a házak között járt, amikor rájött, hogy nem jó irányba megy.
          Hangosan zokogva és üvöltve káromkodott. Az emberek szeméttel dobálták meg.
          Visszasántikált a főtérre. Addigra a fájdalom már minden porcikáját átitatta, és a szíve kezdett kihagyni.
          – Nem…! Nem lehet… Így nem lehet vége! Itt!
          Szorosan magához ölelte Babát és csókok özönével árasztotta el pihés feje búbját. Baba megérezte, hogy valami nincs rendben és felsírt.
          Nkagisang összeszedte magát, és elindult egy másik irányba. Már hörögve vette a levegőt.
          Megint rossz irány. Vissza a tér felé.
          Egyszer csak szörnyű reccsenést hallott, és ahogy eltört mindkét bokája, a földre hullott, de Babát sikerült nem maga alá temetnie.
          Ahogy megvizsgálta a lábát, vette észre, hogy nem csak a lábfejei, de mindkét keze is megfeketedett és az ujjai kezdtek elporladni, mintha csak hamuvá váltak volna.
          – Kérlek… Istenem! Még ne… Még ne…
          Majd végső kétségbeesésében kiáltozni kezdett:
          – Mama! Mama! Én vagyok az, Nkagisang! Visszajöttem hozzád! Mama! Mama!
          Abban a pillanatban vakult meg egészen.
          Csendben maradt, és rettegés fogta el. Csak akkor értette meg, hogy hamarosan valóban meg fog halni.
          – Mama! – nyögte elhaló hangon. – Kérlek!
          És már eldőlt volna. A hőség elviselhetetlenné vált. De akkor futó lépteket hallott, izgatott hangokat, és puha karok ölelték át.
          – Itt vagyok, kicsim – súgta egy hang a fülébe.
          – Mama – mondta, és elsírta magát. – Mama, nem látlak…
          – Sss, kicsim, ne beszélj…! Minden rendben lesz.
          Megrázta a fejét.
          – Nem… Mama… Nekem már nem. Hazajöttem… Hogy itt haljak meg. Olyan egyedül voltam.
          Most már az anyja is zokogott. Parancsszavakat kiáltott gyorsan a körben állóknak, akik Nkagisang testvérei lehettek. Karok emelték fel, és vitték magukkal.
          – Nem! – kiáltotta akkor. – Ne haza vigyetek! Vigyetek… A partra. Ott akarok meghalni...
          Testvérei és rokonai elfúló hangon sorban köszöntek neki. Szeretettel üdvözölte őket, aztán vitték, amerre kívánta. A hullámok hangja egyre közeledett.
          Nkagisang felnevetett.
          – Jaj, de bolond vagyok! Majdnem elfelejtettem. Mama… Ez itt Baba! Az unokád. Még nem találtam egy jó nevet neki… Majd te találsz… Ugye milyen gyönyörű?
          Baba már addigra megnyugodott és nem sírt. De Nkagisang nem engedte még, hogy elvegyék tőle.
          – Különleges ám, nagyon Mama… A kisunokád… Halhatatlan. Az ősök ereje van benne. Meg a szenteké… Glóriája van, szent fény veszi körül. Olyan, mint Mária és Jézus… Egy személyben. Vannak még szentek, Mama? Meg tudja-e még valaki menteni a világot?
          – Szerintem igen… Szerintem a világot még meg lehet menteni… Amikor már mindenki elfordult tőlünk… Baba megment minket... Megváltja a világot… És az ő gyerekei és azok gyerekei fogják benépesíteni a Földet… És ők már nem lesznek betegek… Amikor már mindenki elfordult tőlünk. Mama, ugye lehetséges ez?
          – Így nem lehet vége… Kell, hogy legyen remény... Vidd el tudósokhoz… Orvosokhoz Mama… Mint Dr. Allen… Szegény Dr. Allen… Hogy megvizsgálják, hátha segíthet valamit… Új gyógyszert találni… Vagy bármit… Baba nem lehet beteg… De, ne hallgass Tsalára, még van remény…!
          – Úgy ragyog a szeme, Mama… Hát nem gyönyörű… Ő az én megváltásom! És az, hogy hazajöhettem hozzátok… Mama… Kérlek bocsássatok meg nekem…! Annyi rossz dolgot tettem… Kérlek… Imádkozzatok értem… És gyújtsatok gyertyát…
          – Üdvözlégy, Mária… Malaszttal vagy teljes… Az Úr van teveled… Áldott vagy te az asszonyok között… És áldott a te méhednek gyümölcse…
          – Mama… Én már nem tudom, a szavakat… Kérlek… Fejezd be az imát nekem.
          – Kicsikém… Te nem fogsz ismerni engem… De tudd… Hogy az életemnél is jobban szeretlek… És mindig veled leszek…
          – Mama… Mama… Szeretlek titeket! Ne felejtsetek el engem…!
          Addigra már délután lett, és a hűvös habokban, az anyja ölébe dőlve feküdt. Hamarosan már csak érthetetlen zagyvaságokat mondott, végül a nyelve kifordult a szájából, aztán az álkapcsa is leszáradt és porrá omlott.
          Már nem remegett, csak nyugodtan feküdt. A teste lassan feladta, de valahogy mégis boldognak tűnt, csak ölelte gyermekét lassan porrá omló karjával, amíg egyszer csak egy végsőt rándult, és nem mozdult többé.
          Az idős, beteg asszony csak ült családja gyűrűjében, megállás nélkül zokogva, amíg a hullámok szelíden el nem mosták a lány maradványait. Magához ölelte a kisgyermeket, és a fejét folyamatosan csókolgatva halkan imádkozott.
          Estig senki sem mozdult, csak fel-felcsukló sírás hangjait lehetett hallani. És amint a nap lement, úgy ragyogott fel a csecsemő tekintete, és nevetve a nagyanyjára nézett.
          Az asszony hitetlenkedve tartotta el magától, hogy jobban megnézze. A pokróc lehullott és akkor már tisztán láthatóvá vált, hogy az egész gyermek fehér fényben dereng.
          A család döbbenten gyűlt össze.
          – Valóban glóriája van… – suttogta az idős asszony. – Mint a szenteknek… Mint Máriának…
          És magasra tartotta a csecsemőt.
          – Mary Nkagisang, üdvözlünk téged! Kérlek, könyörülj rajtunk! Mentsd meg minket! Mentsd meg a gyermekeinket! Mentsd meg a világunkat!
          Falubeliek érkeztek futva, és amint meglátták a jelenséget, mind térdre estek, és imádkozni kezdtek.
          És attól kezdve legendákat meséltek a lány-anyáról, aki visszajött a csillagokból, hogy megmentse mindannyiukat, és elhozza a reményt, és halálában Nkagisang végre fontos lett, és mindenki megtanulta a nevét.

Vége

          Lánya élete egy külön történet.