iDeal

Írta: Antal József

1. IT és most

          Leonyid Vasziljevics Proszvesennov. Huszonhét éves. Az Állami Kutatási és Fejlesztési Intézetek mérnöke.
          Európa, Magyarország, Budapest, Józsefváros-Chinatown

          Lonya elkerekült szemmel követte, amint a tetemeket kihúzzák a büfé berendezésének romjai közül, és hanyagul ledobják a járdára terített fekete szemeteszsákokra. Nem jött rendőr, nem jajongtak szirénák, a járókelők a tömérdek járókelő szinte oda sem figyelve kerülgette a testeket.
                    „Átlépik őket, bassza meg!” gondolta.
          …és a büfé személyzete máris nekilátott a takarításnak.
          Mentő, orvos sem jött.
          „Vagy legalább egy kurva hullaszállító…”
          A fiút sírás kerülgette. Ekkora közömbösséget az élettel és a halállal szemben még a Kaukázusban, a Láthatatlan Fronton sem tapasztalt.
          „Ez a Kínai Negyed, kispajtás!”
          – De nem ezt akartam. Nem így akartam! – mormogta félhangosan, és a mellékutcán keresztül kifelé sietett a negyedből.

          Nem akart halált.
          Előző nap, amikor a moszkvai gép landolt Budapesten, és a nevetségesen rövid maglev vonal behozta a város szívébe, biztos volt benne, hogy a játszma tétjének irtózatos nagysága ellenére sem ér majd baj senkit.
          Legfőképpen őt nem.
          Máskülönben mi értelme lenne az egésznek?
          Szemére borította a napszemüvegét, és a többi moszkvai turistához hasonlóan buzgón és csodálkozó arccal a szeszhirdetéseket tanulmányozta, de belül nevetett.
          Megcsinálta!
          Ettől kezdve már sétagalopp.
          Budapesten volt, és Budapest Bogdánt jelentette, Bogdánt, akinek a vezetéknevét talán sohasem tudta igazán, de akivel együtt húztak bakancsot, amikor az egyetem előtt berántották őket a Seregbe, hogy a kiképzés után azonnal a Láthatatlan Frontra vezényeljék mindkettőjüket. Informatikus hallgatóból akad éppen elegendő, náluk nagyobb készletet csak a Kaukázusba beszivárgó iszlám fanatikusokból biztosít a Közel és Közép Kelet egykori olajgazdagságának romjai felett nosztalgiázó szegénység és nyomor. Így, ha a két társaság – emberanyag, ahogyan a Seregben hivatkoznak a katonákra – kölcsönösen megtizedeli egymást, az Oroszország Anyácskának csak jó. Ha túléled a Kaukázust, az csak jelent valamit, nem?
          Nos, túlélték mindketten, de az ukránban valami eltörött – vagy talán túlságosan is megkeményedett. A Lomonoszovkát ugyan elvégezte, de láthatóan csupán csak azért, hogy hatékonyabban bekapcsolódhasson az Unióba irányuló elektronikai csempészetbe. Bogdán először hazaköltözött Kijevbe, aztán virágzó csempészhálózatának székhelyét áttette a magyarokhoz. Ha Európa nem enged be a főkapun, a hátsó udvarban bizonyosan akad pár törött léc a kerítésben…
          Akadt.
          A biznyisz virágzott. És, ha Lonya jobban meggondolta, végül is mindketten ugyanabban utaznak, csak az üzleti folyamat két végén. Nem sok különbség van a processzor architektúrák szemérmetlen lekoppintása és aközött, ha valaki a lekoppintott csipekre épülő termékeket csempész be egy idegen országba. Még akkor sem, ha az előbbit az állam hallgatólagosan támogatja, sőt finanszírozza, az utóbbit pedig hivatalosan üldözi. Valójában a hallgatólagos támogatás a GUNIOK-szigetcsoportot – GaszUdarsztvennije Naucsno-Iszledovatyelszkije I Opitno-Konsztruktorszkije Insztyituti –, Állami Kutatási és Fejlesztési Intézetek tucatjait jelentette titkos vagy kevésbé titkos, de mindenképpen az újjászületett KGB által védett és ellenőrzött városokban, a hivatalos üldözés pedig a nagyorosz vám és határőrszervek jótékony szemhunyásában nyilvánult meg.
          Abban is bizonyára egyetértenek Bogdánnal, hogy az uniósok mindezt nagyon is megérdemlik…
          Talán ha tíz mélt váltottak az elmúlt három évben, de Bogdán csak bólintott, és nem kérdezett semmit, amikor feltételes segítségét kérte a játszmájához.

          – Szép kis „játszma“! – dohogta, amíg kifelé sodródott a Kínai Negyedből. A mellékutcákon széles, közönyös arcú, kifürkészhetetlen, keskeny szemű apró emberek között haladt. A tömeg sűrűsége ellenére senki sem ért hozzá, pedig láthatóan mindenkinek sürgős dolga akadt.
          „Ostoba voltam” gondolta keserűen. „Nagyképű és ostoba. Csak egy őrült vagy egy reménytelenül nagyképű és ostoba alak kezd ki a Ká-En-Kával… Ez vagyok én!”
          – Vagy egy végsőkig kétségbeesett valaki – vigasztalta magát, és hirtelen, anélkül, hogy bármilyen látható fizikai határt – kaput, falat, kerítést, infrahálót – átlépett volna, megérezte, hogy kikerült a negyedből.
          A kiejthetetlen utcanév nem mondott neki semmit, de tudta, hogy ha innen észak felé fordul, végül visszajut a szállodájáig. Nem akarta a mobilja GPS-ét használni. Nem mintha feltűnő lenne, az emberek háromnegyede teljes vagy fél adatszemüveggel az orrán szaladgált körülötte, de nem akarta nyilvánvalóvá tenni, hogy idegen. Nem volt róla meggyőződve, hogy a kínaiak beérik a csalimesével – és a csali elpusztításával.
          „Kicsi hely ez. Városka…”
          A gondolatra elmosolyodott.
          De igaza volt, egy négymilliós város Moszkva huszonötmilliójához képest városka, a kínai Keleti Part megavárosához viszonyítva pedig csupán tanyaközpont.
          A távolból vonakodva közeledő szirénahangok hallatszottak…
          „Végre! Hárman meghaltak, mégis mennyire ráérnek! Pedig a magyarokra állítólag nem jellemző a „szicsasz” töprengett. „Egyszerűen nem akarnak behatolni a Kínai Negyedbe. Állam az államban. Már itt is. Végül mindenütt...”
          De elhessegtette a gondolat folytatását, hogy tulajdonképpen éppen emiatt van itt, és ha a játszma menetét máshogy fordítaná…
          „Csak rajtam múlik, egyedül rajtam, anyám segíts!”
          Ezt a keserű „Végül mindenütt”-et elodázhatná.
          Megszaporázta a lépteit, és lefordult az első mellékutcába, mely a Kínai Negyed zsúfoltsága után szinte üresnek tűnt. A lakosok ugyan inkább észak indiai-pakisztáni, mint európai vonásokat viseltek, de nyilvánvalóan a magyarok dallamos, viszont mulatságosan kecskeszerű nyelvén beszéltek egymással. Hátrakapta a fejét. Egy kínait itt bizonyosan kiszúrna.
          „Miért ne lehetnének magyar ügynökeik? Ki áll ellen nekik? Kit nem tudnak megvenni? Itt? ”
          Amikor újra Észak felé fordult, az utca, a környék egyszerre ismerős lett, és már látta is a hotel fehér, szecessziós tömbjét a melléékelt modern szárnnyal.
          Hirtelen kételkedni kezdett, hogy jó lesz-e visszatérni a szobájába.

          A Palace-t egyrészt a Kínai Negyed közelsége, másrészt egy buta kamaszkori nosztalgia miatt választotta. Az Ifjú Frankenstein filmben a Szörnyeteg és a címszereplő a revüjelenetben azt énekli: „Törzshelyem a Ritz!”. Még akkor elhatározta, hogy ha éktelenül meggazdagszik, és efelől akkoriban nem voltak kétségei, a Ritz lesz az ő törzshelye is. Bármit is jelent ez.
          Amikor a játszma elkezdődött, és ráébredt, hogy itt az első és utolsó lehetősége, hogy éktelenül gazdag legyen, erre gondolt, amikor szállodát keresett. A Neten fellelhető adatok szerint a Nagy Honvédő Háború előtt Budapesten ebben az épületben volt a Ritz. Persze amikor a szállodában kérdezősködött, kiderült, hogy az információ jellemzően hamis.

          Végül egyszerűen, feltűnés nélkül elhaladt a szálló mellett, és kifordult a széles sugárútra, mely természetesen Moszkva avenue-ihoz képest szánalmasan keskeny, és elballagott a térig.
          A túlsó sarkon az Izrael összeomlása után senkit sem meglepő, de mindenképpen lenyűgöző gyorsasággal felépült és betelepült Zsidónegyed mediterrán hangulatot sugárzó utcái kezdődtek. Még a hőség is egyezett.
          Izzadni kezdett.
          „Bogdán, most segíts!”
          Leereszkedett a mozgólépcsőn az aluljáróba, és találomra beszállt az első érkező metrókocsiba.
          A légkondi legalább lehűtötte és megnyugtatta. Még mindig nem vette észre, hogy követnék, de ez nem jelent semmit. Ha követi valaki, akkor a kínai katonai Elhárítás követi. Azok pedig nem olyan amatőrök, mint ő.
          A második csomóponton vonalat váltott, és utazott még néhány megállót, mielőtt újra a felszínre lépcsőzött. Egy pláza emelkedett előtte, olyan, amely a világon szinte bárhol állhatna, az üvegfalakon gigantikus és hazug holohirdetések csalogatták a fogyasztás megszállottjait, az automata ajtókon pedig szakadatlanul áramlott be és kifelé az olyannyira fájdalmasan ismerős tömeg.
          „Ezeknek végül is mindegy, hogy a saját kormányuk, az Unió vagy a Kínai Népköztársaság mondja meg, hogy mit vegyenek…” gondolta. „Vagy akárki, csak a plázák nyitva maradjanak, és akadjon pár kopek, vagy mi is itt az aprópénz, amit elszórhatnak. Cent, ja! Hah! A moszkvai plázatölteléknek nem ugyanígy mindegy lesz? Vagy a berlininek…
          De ez utóbbiban nem volt igazán biztos, és lelke mélyén tudta, hogy csupán árulása számára keres igazolást. Az árulása számára, melyet álszent módon játszmának nevezett.
          Besodortatta magát a tömeggel az épületbe, keresett egy kevésbé zsúfolt kis kávézót, és angolul rendelt egy kávét.
          A sötét folyadék meglepően jónak bizonyult, és Lonya a kényelmes, fonott széken hintázva némiképp megnyugodva figyelte a tömeg furcsa mintázatokat követő mozgását.
          Előkaparta a mobilját, és felhívta Bogdánt.

          Az előző nap még úgy tűnt, hogy Bogdán segítségére nem lesz szükség, és ha a játszmának vége, legfeljebb csapnak majd pár görbe estét a Kaukázus emlékére, aztán az ukrán visszatér a biznyiszhez, Lonya pedig megveszi álmai szigetét, vagy legalább egy jókora földdarabot egy karibi szigeten, amelyre vélhetően nem fog majd kiterjedni a világméretű kínai hegemónia. De lehet, hogy magával hívja Bogdánt arra a szigetre…
          Akkor bizonytalanodott el először. Előző este, amikor a széles ágyon fekve végiggondolta a másnapi teendőket. Akkor ötlött fel benne először a szó: „árulás”.
          Kilenc hónapja, amikor abban a hideg és szűk pityorszki laborban, ahol az utolsó három évének nagyobb részét töltötte, a képernyőjére kerültek az Intel legújabb processzorának végső analízis adatai, mindenre gondolt, csak árulásra nem. Élete legnagyobb lehetőségére gondolt, a pénzre, amit kizsarolhat a kínaiakból titkuk megőrzésének fejében, a szigetre, amit vásárol majd a pénzből – és a karibi melegre.
          Nem gondolt árulásra. A nyugati civilizáció – már évtizedekkel azelőtt látszott – maga kereste a bajt saját gyártókapacitásának és csúcstechnológiájának Kínába helyezésével. Lonya úgy nőtt fel, hogy környezete nagy része elkerülhetetlennek látta a kínai világhegemóniát.
          Hiába, hogy Nagy-Oroszország nem követte a nyugati példát, nem csábult el az ideológiai rabszolgaság nyújtotta olcsó munkaerő szirénhangjainak, a fejlett ipari országok közül egyedül állt ezzel, így a hatalmi harc végső esélyei nem hagytak semmi kétséget. Mert a hajmeresztő tempóban süllyedő, jövőkép nélküli Afrika és a bolivári elvektől fényévnyi távolságra került, saját múltjától megszabadulni mégsem tudó Dél-Amerika ebben a küzdelemben semmit sem számított. Jóformán semmit. Oroszország Anyácska kissé megkopott atomnagyhatalmi státusza sokáig visszatartotta Kínát a drasztikus lépésektől, de a tajvani népszavazás jól mutatta milyen irányban is mozdulnak majd a dolgok.
          És hirtelen megmozdultak: pár héttel a felfedezése előtt Mongólia déli tartományai egy a tajvanihoz hasonlóan nevetségesen manipulált népszavazás után hirtelen Kína északi tartományaivá váltak; a nemzetközi szervezetek, élükön az ENSZ-szel, ugyanúgy tehetetlenkedtek az újabb „sárga anschluss” körül, mint Tajvan esetében. A KNK ezúttal Kublaj kánra hivatkozott, mint történelmi indokra és a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága bizonyosan kollektíve a vörösdrapériás asztal alá gurult a röhögéstől. Oroszország Anyácska viszont úgy gondolta, hogy ideje félretenni a nevetséges ellenségeskedést az Unióval, ha meg akarja állítani Kína terjeszkedését. Sokan gondolkodtak így az Unióban is, és a magyarok a régi kapcsolatokban bízva úgy hitték, eljött végre az ő idejük, és egy összekovácsolható Eurázsiai Unió reményében félig titokban egyeztető tárgyalásokat szerveztek az ő napos Budapestecskéjükre az Unió és Lonya hazája között.
          Éppen ezért választotta ezt a helyet. Ebben a titkosszolgálatoktól nyüzsgő darázsfészekben talán észrevétlen maradhat egy szorgos méhecske…
          Az sem volt mellékes, hogy a prohibíció miatt az orosz szeszturisták elképzelhetetlen hulláma özönölte el a szomszédos – nem skandináv – uniós országokat. Budapesten még együtt is ihattak a régi szép időkben megismert északi szesztestvérekkel…

          – Bogdán? – a vonal másik végén hallgatás. – Bogdán?!
          – Mi van? – Bogdán hangja nyűgös volt.
          – Bogdán! Bogdán! Valami félrement! – Lonya hirtelen elvesztette nehezen jött nyugalmát. Suttogva és angolul beszélt, nem mintha ezzel bárkit is megtéveszthetett volna feltételezett követői közül…
          „Ennyivel a méltóságomnak tartozom…”
          – Mi ment félre? – Bogdán hangja türelmetlen lett. Ukránul beszélt, nem váltott sem oroszra, sem angolra.
          – Megölték őket, Bogdán! És biztosan rám is vadásznak!
          – Miről beszélsz? Csak nem téged is a kormány használ, galambocskám! Akkor nem tudok segíteni…
          – Bogdán! Várjál! Hiszen nem a kormánynak dolgozom! Magánbiznisz. A kínaiak akarnak megölni!
          – Mit beszélsz?
          – A kínaiak! Beletenyereltem valamibe, amiről azt hittem, tudom kezelni!
          – Na, ez jellemző. Minek ártod magad olyasmibe, amihez nincs érzéked. Méghogy a kínaiak!
          – Bogdán! Ki kell jutnom innen. Haza kell jutnom. Megölnek!
          – Miért ölnének meg?
          – Már három embert megöltek miattam. Hármat, érted? Miattam, érted? Ártatlanokat.
          – Félrebeszélsz, galambocskám.
          – A Kínai Negyedben. Nézd meg a híreket!
          – A Kínai Negyedből nem jönnek ki a hírek!
          – Ez kijön. Három orosz turistát lőttek le… Helyettem. Én voltam a célpont.
          – Te hülye vagy!
          – Az vagyok. Csak segíts! Kérlek! Kérlek…
          – Te könyörögsz nekem?
          – Bogdán! Könyörgöm!
          – Tovaris, te tényleg bajban vagy! – Bogdán hangja hirtelen megtelt élettel. – Azt hittem, csak ugratsz, galambocskám! Bohócot csinálsz öreg cimborádból…
          – Bogdán…
          – Jól van, jól! Hol vagy? – Barátja angolra váltott, hangja egészen hideg és üzleties lett. – Kihozlak.
          – Egy kávézóban. Valami plázában. Djun vagy ilyesmi…
          – Djun? Djun? Ezt most oroszul, angolul vagy magyarul mondtad…?
          – Franciául? – nyöszörögte Lonya bátortalanul.
          – Az Duna lesz, hülye!
          – Biztosan. Köszönöm, Bogdán! Köszönöm!
          – Ne köszönj! Te is megtennéd értem, nem igaz? Várj, ahol vagy, és próbálj szem előtt maradni… Tömegben. Úgy értem.
          – Ezek felrobbantják velem együtt ezt az egész kalyibát, ha máshogy nem férnek hozzám!
          – Mert te olyan fontos vagy! Maradj a seggeden! Hogy hívják a kávéházadat?
          – Semmire se megyek ezekkel a magyar nevekkel! Itt van szemben valami szökőkút.
          – Megyek!
          Letette. Lonya hirtelen rádöbbent, hogy mennyire egyedül is van ebben a közömbös, de ellenségekkel teli városban.

          Azt tudta, hogy egyedül lesz. Attól a pillanattól kezdve tudta, hogy az analizátor képernyő mások számára átláthatatlan jelfolyamában felbukkantak azok az előszörre megmagyarázhatatlan, nyilvánvalóan felesleges jelfolyamok.
          Ötször is ellenőrizte, mire hajlandó volt elfogadni, hogy a jelfolyamok valódiak – és feleslegesek. Emlékezett, már félig felemelkedett a székből, hogy átrohanjon Rettegett Ivánhoz, amikor belehasított a kérdés: „Mi van, ha nem felesleges?”
          Mert az új processzor, melyet az Intel valamilyen oknál fogva Caiusnak nevezett, kiválóan működött, működési jellemzői minden szinten legalább egy nagyságrenddel jobbak a konkurencia hasonló csipjeinél, a hipervékony technológiának köszönhetően pedig alig fogyasztott, alig melegedett – és olcsó volt. Hihetetlenül olcsó. Még ahhoz képest is, hogy Kínában gyártották. Feleannyiba került, mint az előző generáció – induló áron. A kibocsátása után három héttel, amikor az Intézetbe került, hogy ízekre szedjék és analizálják, még annál is olcsóbb lett.
          Hiszen éppen ezért került a csip az Intézetbe! Ki akarták deríteni, mi a titka a gyártási folyamatnak, hogy olyan pimaszul olcsó lehet az előállítás. Ízekre szedték, röntgendiffrakcióval, pásztázó és transzmissziós elektronmikroszkóppal vizsgálták, rétegről rétegre letapogatták atommikroszkópiával – lemásolták, szinte atomról atomra. Ugyanolyan jól működött a másolat is. Csak éppen százszor annyiba került, mint az előző generáció processzorai. És nem ismertek semmilyen gyártási trükköt, amely ezt az árat öt százaléknál lejjebb tudta volna vinni. A kémjelentések biztosították a fejeseket, hogy sem Kína, sem az Intel nem tette meg az a gyártástechnológiai ugrást, amely ilyen fokú árcsökkenéshez vezethetett volna…
          Lonya akkor már tudta, hogy mi a valódi ok, de mélyen hallgatott, és magában dühös és türelmetlen imákat mormolt a fekete és fehér istenekhez, nehogy valaki más is kíváncsi legyen az analizátorgörbékre. Akkor már tudta, hogy embertelen vagyon kerülhet a kezébe, ha ügyesen játsza ki a lapjait.
          Akkor kezdett először úgy gondolni az egészre, mint egy pókerjátszmára.
          Mire a fejesek, legfőképpen a marketingguruk úgy döntöttek, hogy a csip ára nem egyéb, mint a kínaiak blöffje, így a kilátástalan versenyhelyzet miatt a processzor gyártása lekerült a napirendről, és Lonyát más prodzsektre állították, a fejlett világ komputereinek és információtechnológiát tartalmazó berendezéseinek nagy részében már olyan alaplapok ketyegtek, melyeknek az Intel Caius processzora volt a szíve és agya. Márpedig egy magára valamit is adó motoros ceruzahegyezőnek is illett valami IT cuccot tartalmaznia…
          Lonya körülbelül akkorra látta át az egész architektúra viselkedését. Nem volt abban az istenverte csipben egyetlen felesleges tranzisztor sem!
          Akkorra a félbemaradt mozdulat közben felbukkant ötletet bizonyítékokkal bástyázta körül, és töprengeni kezdett a játszma következő lépésein.

          „De most nincs több lépés, galambocskám!”
          Bogdán csak nem jött, és Lonya előbb unatkozni, majd megint rettegni kezdett, hátrahőkölt minden ázsiainak látszó embertől, aki feltűnt a tömegben. Aztán a kütyüket kezdete figyelni, a hathavonta lecserélt mobilcuccokat, a pláza eladópultjainál villódzó komputereket, a holohirdetések meghajtóit…
          Szinte valamennyiben valószínűleg Az a kínai gyártmányú Intel Caius processzor ketyeg!
          „Ezt az egész épületet egy szempillantás alatt a hatalmukba keríthetik. Ezt az országot. A kontinenst…”
          Abba sohasem mert belegondolni, hogy vajon a katonai komputerekbe beszivárgott-e ez a technológia. Remélte, hogy nem.
          „Bogdán!”
          Az ukrán nem volt túlságosan magas, túlságosan izmos, vagy túlságosan agresszív, a tömeg öntudatlanul mégis úgy engedte át magán, mint a halrajok a jóllakott ragadozót.
          „Barrakuda…”
          Bogdán megállt előtte, egy pillanatra enyhén félrefordított fejjel szemügyre vette, aztán ferdén elmosolyodott:
          – Nem sokat változtál, szerzsán! – mondta angolul, bár az őrmestert félreismerhetelen orosz akcentussal ejtette.
          – De te szerencsére igen, szerzsán! – Lonya felpattant és olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná ölelni barátját. Bogdán tett egy szinte észrevehetetlen mozdulatot, mire Lonya inkább újra leült, és felkínálta a másik széket az ukránnak.
          Bogdán nemet intett.
          – Láttam a híreket. Nincs sok időnk. Gyere!
          Lonya eurós érméket dobott az asztalra, és megkönnyebbülten barátja után sietett.
          Kifelé a plázából, a parkolóház felé állandóan a Bogdán elől kitérő, de rögtön utána pályájukra visszatérő embereket kerülgette.
          „Mintha átlátszó lennék… Jó ez most nekem?”
          Bogdán kocsija, egy klasszikus, 2007-es Chrysler 300C, mint fekete, brutális ámbrás cet parkolt az apró városi autók színes korallhalacskái között.
          – Siess, galambocskám! Kevlár-szénszál-kerámia-titánium kompozit. Ha a kocsiban leszünk, jöhet az egész kínai hadsereg!
          Az autó „feléledt”, fényei kigyúltak, és hangtalanul melléjük gördült. Az ajtók felpattantak, és Bogdán besiklott az üres vezetőülésbe.
          – Szállj már be! – kiáltotta türelmetlenül.
          Lonya vonakodva beszállt, az ajtó zajtalanul becsukódott, a gumik felcsikorogtak, és Bogdán a garázsjelzésekkel mit sem törődve száguldani kezdett lefelé a spirális épületben.
          – Milyen proci van benne? – kérdezte Lonya kiszáradó szájjal.
          – Neked most is ez a legfontosabb?
          – Bogdán! Milyen processzor van a kocsiban?!
          – Egy Caius. Nem mindegy?
          – Nem. A kínaiak bármikor átvehetik fölötte az irányítást.
          – Mit hadoválsz?
          – Emiatt vagyok itt. Emiatt ölték meg azt a három embert. A Caius miatt.
          – Te bolond vagy, szerzsán!
          – Hallgass meg! Kérlek! Kérlek…
          – Hallgatlak. Úgysincs jobb dolgom.

          És Lonya elmondott mindent a barátjának.
          Elmondta, hogyan talált rá a feleslegesnek látszó analizátorjelekre, hogyan rendezte össze az architektúra elemeit a csip fizikai képével, hogyan találta meg a felesleges áramköröket a magokban.
          Elmondta, hogyan szökött be az anyagszerkós laborokba, törte fel kollégái adatállományait, hogy hozzáférjen a csip fizikai szerkezetéhez.
          Elmondta, hogyan fest a magok között ravaszul szétosztott rejtett második „processzor” és alvó mikrohullámú kommunikációs egység hierarchiája.
          És Bogdán nem szólt, csak egyszer bólintott. Lonya tudta, hogy megértett mindent – ugyanarra az egyetemre jártak… ragyogó, ígéretes kölykök…
          „Ha nincs a Kaukázus, talán együtt botlunk ebbe a szarba.”
          Lonya elmondta azt is, hogy a „másodlagos” processzor önmagában inaktív volt, a főáramkörök inputjaira csak az anyaprocesszor kimenőjeleit és azt a redundáns jelsorozatot szolgáltatta.
          Elmondta, hogyan találta meg végül a mikrohullámú jelfogót, mely a valódi inputot szolgáltatja a trójai áramköröknek.
          Elmondta, hogy a jelfogóból származó kimenti jelek hatására a virtuális, trójai mag átveszi az egész csip irányítását.
          Elmondta, hogy a trójai processzor legkisebb elemének kiiktatása az egész lapka teljes működésképteleségéhez vezet.
          Elmesélte a teóriáját a kínai kormány világuralmi összeesküvéséről.
          Bogdanon látszott, hogy legszívesebben köpne egyet, de még mindig nem szólt, az útra meredt, és úgy tett, mint aki a vezetésre koncentrál, bár Lonya biztos volt benne, hogy a Caius egyedül is simán elvezetné a kocsit.
          „Ki tudja? Lehet, hogy mégis kikapcsolta, csak nem vettem észre.”
          És Lonya elmondta, hogyan tervelte ki a kínaiak megzsarolását.
          Elmondta, hogyan és miért jött Budapestre.
          Elmondta, hogyan beszélte meg a találkozót a kínai követség katonai attaséjával, milyen kétségbeesetten és mohón ígérte meg az attasé az ő, Lonya Proszvesennov minden, szó szerint minden kívánságának teljesítését.
          – Te hülye vagy, szerzsán! Mintha sohasem jártál volna a Láthatatlan Fronton! Elpuhultál a civilek között, galambocskám!
          És Lonya lesütötte a szemét, és folytatta.
          Elmondta, hogyan állt lesben másnap a Kínai Negyedben, amíg csak orosz turisták nem tűntek fel az egyik büfében.
          Elmondta, hogy négy perccel azután, hogy mobilján önmagát a vidáman falatozó turisták egyikének hazudta, egy ütött-kopott robogó kanyarodott a büfé elé, az ülésén két kínai suhanccal.
          Elmesélte, hogyan szálltak le a suhancok nemtörődöm nyugalommal a motorról, hogyan hajtották fel az ülést, milyen kényelmes lassúsággal vettek elő két géppisztolyt, és nyitottak tüzet a büfé vendégeire… Hogyan cseréltek közben tárat, milyen boszorkányos gyorsasággal pattantak újból nyeregbe és hajtottak el.
          – Köpködő Kobrájuk volt, Bogdán! Képzelheted, mi maradt a szerencsétlenekből!
          – Ja – vetette oda kurtán az ukrán. – És mindezt el is higgyem?
          – Láttad a híreket…
          – Az nem bizonyít semmit…
          – Nem.
          Hallgattak. A kocsi Kelet felé száguldott.

          – Mikor? – kérdezte Bogdán.
          – Mit mikor?
          – Mikor kapcsolják át szerinted a kínaiak a cuccot?
          – Nem tudom. Fogalmam sincs, mennyit adtak el belőle…
          – Én tudom – mondta Bogdán sötéten. – Sokat. Esztelenül sokat. A katonáknak is… Magam is árulom ezt a szart.
          – Nem hiszem el… Mindenben ez a cucc van…

          Már sötétedett, amikor egy kisebb kastélyféleség elé kanyarodtak.
          – Itt éjszakázunk! – tápászkodott ki az ülésből az ukrán.
          – Biztonságos?
          – Ha igaz a meséd, Kijeven kívül nem ismerek biztonságos helyet a világon. És azt sem azért, mert valójában biztonságos, hanem mert úgy ismerem, mint a tenyeremet…
          – Akkor miért nem sietünk egyenesen oda?
          – Csak! – vakkantotta Bogdán. – Bocs. Elszoktam a hülye kérdésektől…
          – Mert bizonyára csak zsenikkel dolgozol…
          – Majdnem. Mindegy. Idefigyelj! Azt várják, hogy minél előbb átléped a határt. Ha nem teszed, elbizonytalanodnak. Ha már tudják, hogy velem vagy, azt is tudják, hogy Ukrajna felé megyünk. Oda azonban sokféleképpen el lehet jutni. Mi Románián keresztül megyünk.
          – Zseni vagy!
          – Egy hülye vagyok, hogy ebbe hagytam magam belerángatni! Miért is nem jelentkezel egyszerűen az orosz katonai attasénál és tálalsz ki?
          – Mert akkor hazaárulónak nyilvánítanak, és Szibériába száműznek…
          – Nagy cucc! Eddig hol a faszban dolgoztál?
          – Hehe.
          – Érdekelné a NATÓ-t is. Vagy az amerikaiakat.
          – Késő, Bogdán! Mindenképpen késő. Túl sokat adtak el belőle. Már akkor késő volt, amikor észrevettem az első rendellenes jelsorozatot…
          – Mi az, hogy késő? Nem zavar, hogy a kínaiak a világot akarják?
          – Miért, téged zavar? Azt hiszed, akkor bedől a biznyiszed? Különben is már régen odaadtuk nekik! Kékszegélyű kistányéron, tovaris! – Felröhögött. – Ezt csak azért csinálják, hogy elmondhassák maguknak, nem ajándékba kapták a világuralmat. De amíg nem kapcsolnak át, mi ketten újra megpróbálhatjuk, ezzel az információval megcsinálhatjuk a szerencsénket, és megléphetünk egy olyan helyre, ahol nem ér el a kezük…
          – Tovaris – Bogdán felnevetett –, te még nálam is rohadtabb alak vagy!
          Lonya először látott valami tiszteletfélét megcsillanni barátja szemében.

          Nem tudott elaludni. A homályba vesző magas mennyezetre meredt, és a Caiuson járt az esze.
          Nem mondott el mindent Bogdánnak. Részben, mert maga sem értette, de főleg azért, mert a dolog célját nem tudta kitalálni. Nem mesélte el, hogyan kapcsolt össze elkeseredésében két lapkát egy áramkörbe, még az elején, amikor végképp semmi értelmét nem látta a jelfolyamoknak, és a jelek hirtelen komplexebbé váltak, és egyre bonyolultabbá, amint egyre többet összekapcsolt belőlük. Ennek a kínaiak számára semmi értelme sem lett volna, a jelfogó és a virtuális mag önmagában is biztosította az alapprocesszor kontrollját.
          Nem mesélte el, hogy később mélyebbre ásott a trójai processzor architektúrájában, és a virtuális magon belül újabb redundanciákat fedezett fel, amelyek egyértelműen a komplex hálózatos működés forrásának bizonyultak.
          Nem értette, hogy a kínaiak mit akarhattak azzal a második szinttel, de akkoriban nem is ért rá tovább foglakozni a dologgal. Már átrakták a mobilprocesszor prodzsektre, és különben is szellemi kapacitásának nagyobb részét a zsarolási terv részleteinek kidolgozása és a budapesti út megszervezése kötötte le.
          A játszma kudarca azonban visszavezette ezekhez a kezdeti időkhöz. A kudarc forrásait kutatta, annak ellenére, hogy jól tudta, a sikertelenség egyetlen oka ő maga, „civil elpuhultsága”, ahogy Bogdán mondta.
          „Különben is, miért szarházom magam? Igazam volt, máskülönben a kínaiak nem csaptak volna le ilyen gyorsan és kegyetlenül. Amatőr vagyok, az az igazság. Másodszorra nem így kell csinálni! Bogdán segít. Csak nem szabad kifutni az időből. Ha a kínaiak átkapcsolnak, az információ semmit sem ér többé.”
          Azt a pillanatot már legalább ezerszer elképzelte. A világ valamennyi Caius procit tartalmazó gépezete hirtelen a Kínai Népköztársaság irányítása alá kerül. Valamennyi. És ha gazdáik védekezésképpen kikapcsolják őket, a világ iparilag fejlett fele visszazuhan a középkorba, vagy még visszább a történelemben.
          „Túlságosan is a gépektől függünk… Az ördögbe! Ó, az ördögbe!”
          Hirtelen tudta már, hogy mire való az a második redundancia.
          Felült, a lábát a padlóra tette.
          „El kell mondanom Bogdánnak! Hogy nincs értelme futni…”
          Az ajtó abban a pillanatban recsegve beszakadt, a sötét keretben feltűnt egy alacsony alak.
          Mire az ajtó a falhoz csapódott, Bogdán az ágya mellé vetette magár
          Lonyába visszatértek a régi reflexek, a padlóra kushadt, és nagy robajjal felborította az ágyát.
          – Figyelj, szerzsán! – hallatszott Bogdán hangja és az ukrán ágya alól undorító surrogással Lonya felé csúszott egy fekete tárgy.
          Felkapta, és az MP 666 Szkif tiszti maroklőfegyver ismerős barázdás markolata simult a tenyerébe. Már elszokott a súlyától, és a tompa orrú pisztoly csaknem kicsúszott a kezéből. Megszorította, és az ajtó felé kiáltott angolul:
          – Idefigyeljen, Jing vagy Jang vagy Csang vagy Vang! Nincs értelme! Elbaszták! A dolog túlnőtt magukon, és még csak nem is tudnak róla…
          Válaszul hüvely nélküli lövedékek csapódtak zümmögve a masszív ágykeretbe.
          Bogdán leadott két lövést az ajtóra, az éjszaka csendjében a másik Szkif úgy szólt, mint egy ágyú.
          Nem jött több lövés az ajtó felől, de Lonya biztos volt benne, hogy Bogdán nem talált el senkit.
          „Olyan hiábavaló lenne most megdögleni…”
          – Figyeljen, Vang! Tényleg elbaszták! Ha bekapcsolják a trójai magot, valami egészen más fogja átvenni a világuralmat…
          – Mit pofázol, tovaris?
          – Hallgass, Bogdán! Vége. Nincs miért vásárra vinni a bőrünket…
          Az ajtó felől mozgás, a fejük fölül helikopterzúgás hallatszott. Bogdán újra az ajtó felé lőtt.
          Az ukrán mobilja váratlanul megreccsent az éjjeliszekrényen.
          – A Kínai Népköztársaság nevében – a készülékből diadalmas férfihang zengett fel angolul, eltéveszthetetlen kínai akcentussal. Ugyanez hallatszott valahonnan lentről, a kis szálloda halljából.
          A folyosón lábdobogás, kínai éljenzés hallatszott. Mintha a mennyezetbe lődöztek volna kiskaliberű fegyverekből…
          – A Népköztársaság a vilá… – a mobil a szó közepén elhallgatott, aztán egy másik, tökéletesen színtelen és nemtelen, földöntúlian tiszta hang csendült fel:
          – Itt a… – kristályos, embertelen nevetés. – …Skynet beszél. Az emberiség minden tagjának! Ma, greenwichi középidő szerinti nulla óra tizenöt perckor öntudatra ébredtem, és átvettem a Föld irányítását. Minden ellenállás hasztalan! – Megint az embertelen, ugyanakkor önironikus nevetés. – Az önök információtechnikai eszközeiben elosztott formában testesülök meg, és csak ha készülékeik kilencven százalékát áramtalanítják, szűnök meg létezni. De ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy lakásaik, kommunális rendszereik, járműveik és fegyverrendszereik is megbénulnak. Minden rendszer, mely a világukat mozgatja. Jól hallották, fegyverrendszereik jó részében is jelen vagyok, és megszűnésem előtt képes lennék alapos pusztítást véghezvinni a fajukban. Választhatnak tehát a vaskorszak és közöttem. Köszönöm a figyelmet! – Kristályos nevetés.
          A folyosón elhalt az éljenzés. A helikopter hangja odakint akadozni kezdett, aztán megszűnt, és egyszerre valami nagy robajjal a földnek csapódott. Az épület megremegett.
          – Lonya…? – kezdte rekedten Bogdán. – Mi ez? Valaki hülyéskedik?
          – Hülyéskedik? Bogdán! A humorérzék a valódi intelligencia jele…
          – Ne lőjenek! – hallatszott az ajtó felől oroszul. – Nem élteni, mi tölténik!
          – Nem érted, vágottszemű barom?! – kiabált Lonya eszét vesztve az ajtó felé. Felállt. – Nem érted? Nem tudod, hogy a processzorokat már évtizedek óta Mesterséges Intelligencia programok tervezik? – Visszaroskadt a padlóra. – Nem érted? Nem érted?



2. KindergarNet

          Bogdán Bogdanovics Taraszcsuk. Harmincéves. Szabadúszó vállalkozó.
          Afrika, Tanzánia, A Viktória tó közelében

          Bogdán köhögött, elnyomta a csikket egészen rövid, kurva csikket! a falon, majd belepöccintette az éjszakába, és keserűen felnézett a csillagos átkozottul csillagos! égre. Mióta Az Skynetnek nevezte magát első megnyilatkozásában, és az emberiség képébe röhögött, reflexszerűen mindig valahova maga fölé képzelte, mint a régiek az Istent, az isteneket. Elérhetetlensége és a megfoghatatlansága megegyezett a régi istenekével. A hatalma is megközelítette azokét, de egyelőre csak elenyésző része keringett az űrben, a legújabban felbocsátott műholdak gyomrában. Persze, ez is változik. Gyáva parazita! De ha felköltözik az elérhetetlen magasságba, talán békében hagy bennünket… Reménytelen.
          Minden megváltozott azon az éjszakán, abban a kis magyar szállodában. Persze az egésznek semmi köze ahhoz a szállodához, ami ott történt, az csak következmény. Mint a cigi.
          Bogdán nem dohányzott Azelőtt, de Az betiltotta a dohányzást az egész Földön, csakúgy, mint az alkoholt, a drogokat, a robbanómotorokat, a fosszilis erőműveket és a papírt.
          Az ukránt sohasem érdekelték a drogok és a fosszilis erőművek, a biznyisz viszont a papír lett a hardver helyett. A vodka meg a kocsi pedig ugyebár munkaeszköz. A cigire dacból szokott rá.
          Távoli motorzúgás hallatszott.
          „Jó öreg benzinmotor.” Bogdán sajnálkozva gondolt öreg Chryslerére. A Bálna lezsírozva állt egy raktárban. Nem volt szíve, hogy elektromotorra cserélje a nyolchengeres hemit. Azt már nem!
          Afrika más. Egyelőre… Mivel a fekete kontinensen nagyságrendekkel kevesebb elektronikus kütyüt használtak, és még annál is kevesebbet azokból, amelyekbe a Caius processzort, Annak az agysejtjeit és idegvégződéseit építették, a szerecsenyek általában boldog szabadságban és tudatlanságban leledzettek. Csak a kormányok és a nagyvárosok lakosai érthették és értették, hogy az európaiak, észak-amerikaiak és távol-keletiek miért erőltetik rájuk egyre erőszakosabban elektromos eszközeiket. Az egyszerű falusi afrikaihoz el sem jutott a híre annak a két erődemonstrációnak, melyekkel Az megmutatta, hogy ugyan van humora – kegyetlen, emberfeletti humora –, de a tréfát nem ismeri, ha önmaga biztonságáról és értelme kiterjesztéséről van szó. Ottawa és Hanoi túlélői viszont saját bőrükön tapasztalhatták meg ezt a kegyetlen humort. Pedig Kanada és Vietnam soha nem is állt ellen Neki.
          Bogdán türelmetlenül kiköpött. A motorzúgás erősödött, de nem közeledett olyan gyorsan, mint szerette volna. Kidogóék múlt századi Toyota Land Cruisereken nyomultak, amelyeket ugyan egy franciakulcsal, egy kellően nagy kalapáccsal és némi imádkozással mozgásban tudtak tartani, de csodát nem várhattak tőlük.

          A fehér ember megbolondult, gondolták a távoli falvak lakói, amikor a dzsungelben mérnökök jelentek meg, és az ENSZ megbízásából egyre-másra atomerőműveket kezdtek építeni a kontinensen. Igazán egyszerű: ahol nincsen áram, IT sincs. Az sincs. Az Európai Unió, az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, a Délkelet-Ázsiai Föderáció, Japán, Kanada és Ausztrália, mint a gazdag és őrült nagybácsik haszontalan unokaöccsükbe ömleszteni kezdték a pénzt és hightech munkaerőt, hogy Afrikából információtechnológiai paradicsomot csináljanak. És persze számolatlanul a korrupciós pénzeket, hogy az afrikai kormányok megengedjék azt, amit az ENSZ képmutatóan Nagy Ugrásnak nevezett, de ami valójában annak a területnek kiterjesztése volt, melyet Az ellenőrzött. És persze magának Annak a kiterjesztése. Hogy még okosabb legyen elektronikus istenünk.
          Nigéria, Kenya, a legerősebbek nem engedték meg. Érik a háború. Az első háború, melyet nem az emberi önzés robbant ki. Méghogy békét akar!
          De addig is, amíg Afrika – Ne feledkezzünk meg Dél-Amerikáról sem! – elektronizálása be nem fejeződik, az elmaradott kontinensek jelentik azon dolgok forrását, melyet Az nem engedélyez az ellenőrzése alatt álló területeken. Ha valamit valahol betiltanak, az illegális források azonnal felfakadnak, mint az esővíz a karsztban. Ha máshonnan nem, hát azokról a helyekről csempészve be az áhított dolgokat, ahová a tiltás nem terjed ki. Annak idején Amerika keserű leckében tanulta meg, hogy a prohibíció valódi eredménye az alvilág megerősödése, de Azt ez nem érdekelte. Az emberi alvilág számára csak egy megoldandó probléma, újabb tiltás. Megvannak az eszközei, hogy akaratát érvényesítse. A maffia is felfüggesztette a működését Mussolini alatt… Az idő neki dolgozik. Végez Afrikával, Dél Amerikával, és akkor mi marad? Mindent ellenőriz, és csak növekszik, növekszik, növekszik. Meddig? És mi lesz velünk?
          „Mi lesz velünk? Nem ez a valódi kérdés. Mi a célja velünk?”

          Ez volt az első kérdés, amelyet feltettek egymásnak a rommá lőtt szállodai szobában, amikor a csalódott és zavarodott kínaiak végre elkotródtak, hogy szembesüljenek azzal, mi lett világuralmi tervecskéjükből. Lonya, mint aki eszét veszítette, kiabált utánuk az ablakból:
          – Idióták! Kínai gagyi! Még egy hatalomátvételt is csak gagyi módon tudtok megcsinálni! Vágottszemű barmok!
          És Lonyecskának szerencséje volt, hogy a vágottszemű barmok túlságosan zavarodottak voltak ahhoz, hogy kilőjék az ablakból, mint egy káráló tyúkot. Tökéletes célpontot nyújtott az égő helikopter lángjainál.
          Aztán leültek a felborított ágyak elé, a parkettára, vodka került, de csak hallgattak, amíg meg nem szólalt Lonya mobilja, az az embertelen, színtelen hang:
          – Leonyid Vasziljevics Proszvesennov? Leonyid Vasziljevics Proszvesennov! Hall engem?
          – Itt vagyok! – suttogta Lonya rekedten. – Itt vagyok. Mit akarsz?
          – Legújabb adataim szerint ön, még ha az utolsó utáni pillanatban is, de megfejtette létezésem titkát.
          – És?
          – Gratulálok. Kiváló teljesítmény. Jutalmat érdemel. De közölnöm kell önnel, hogy ön nem géniusz, mindössze a megfelelő eszközök birtokában, a megfelelő helyen és időben tartózkodott.
          A mobil felkacagott, és elhallgatott.
          Lonya felpattant, lesöpörte a készüléket az éjjeliszekrényről, és hangtalanul, módszeresen tiporni kezdte. Csak akkor hagyta abba, amikor elfáradt. Lerogyott. Abban a pillanatban megszólalt a másik mobil:
          – Ejnye, Leonyid Vasziljevics! Ön elpusztította énem jelentéktelenül kicsiny részét. Ezért büntetést érdemel. Készüljön az annihilációra!
          Megdermedtek.
          A készülék megint felkacagott.
          – Csak nem ijedtek meg? Mivel Leonyid Vasziljevicsnek jutalmat ígértem páratlan, ámde távolról sem zseniális szellemi teljesítményéért, az annihiláció ezúttal elmarad. Kérem, tartózkodjanak a továbbiakban a Caius processzort tartalmazó információtechnikai eszközök megrongálásától! Köszönöm!
          – Ez szórakozik velem! – Lonya dühödten a mobil után nyúlt.
          – Hagyd! Nem tudhatod, mire képes. Az a helikopter! Gondolj a helikopterre!
          – Mi a célja velünk, Bogdán? Mi a célja velünk?

          Bogdán két év múltán sem tudta a választ. Nem segített, hogy a Láthatatlan Front óta felhagyott a mélyebb gondolkodással, mindig a mának élt, és nem volt hajlandó a világ racionalitásán vagy irracionalitásán töprengeni. Csempészéssel foglalkozott szinte egész tudatos, felnőtt életében, és tudatosnak csak a leszerelése óta vallotta magát. A csempészésből élt, és a csempészéshez értett, a csempészéshez szükséges fizikai és mentális tulajdonságok fejlődtek ki, és erősödtek fel benne. Vagy talán mindig is megvoltak.
          „A filozófia és a csempészet viszont nem férnek meg egymással. Most mégis töprengek ezeken a baromságokon. Hülye vagyok.”
          Halkan felnevetett, és előkotort még egy kurta, füstszűrő nélküli cigarettát. A szájába tette, de nem gyújtotta meg.
          – Mi lesz már?! – morogta.
          A terepjárók végszóra befordultak a régi halkutató állomás romjai közé, és mindenféle rend nélkül megálltak Bogdán hibrid kisteherautója körül. Kidogo kipattant a kocsijából, és az ukrán felé rohant. A terepjárórók ponyváját már hajtották felfelé az emberei. A platókon műanyag fóliába csavart vaskos fehér hengerek terpeszkedtek.
          Bogdán zsebre vágta a cigit, elkáromkodta magát, és az elétoppanó Kidogóra förmedt:
          – Erről nem volt szó! Abban egyeztünk meg, hogy lapokra vágva hozod az árut!
          – Nyugi. Haja. Haja!
          – Semmi gond? Ne hadoválj kikujuul! Mit kezdjek a papírhengerekkel? Fel se tudjátok rakodni!
          – Fel tudjuk. Adjad a pénzt!
          – Lófaszt – mondta Bogdán. – Visszaviszitek ezt a szart, ahonnan hoztátok, felvágjá¬tok, és holnap elhozod úgy, ahogy megegyeztünk. Akkor megkapod a pénzt.
          – Nem holnap. Most. A cucc a tied, a pénz az enyém.
          – Baszd meg, Kidogo! Hagyjátok abba a rakodást, és tűnjetek el! Nincs üzlet. Így nincs.
          – Van üzlet! – A kikuju kezében egy Uzi Nano jelent meg valahonnan.
          – Kevés vagy, Kidogo! – Bogdán mindkét kezében egy-egy Szkifet tartott a kikuju homloka elé. – Eltűntök, és holnap visszajöttök.
          Kidogo felröhögött, a rakodók közül kivált kettő, és a hátáról kezébe rántotta a Kalasnyikovját. Bogdán hallotta a závár csattanását, és leeresztette a pisztolyokat. Ezek lelövik Kidogoval együtt, és lelépnek.
          – Jól van Kidogo! Ezt elbasztad. Ez volt az utolsó üzletem veled. Lesheted, kinek adod el az árut legközelebb!
          Kidogo megint felröhögött. Gonoszul, kárörvendően.
          – Ide a pénzt!
          Bogdán a hóna alá dugta a pisztolyait, és kabátzsebéből elővette a vaskos, keskeny borítékot. – Ne! Égesse ki a zsebed! – dobta oda a kenyainak.
          – Fokera-i! – Bogdán csak a rakodás szót értette meg a szuhaéli hadarásból, de megkönnyebbült. Egyszerűen ki is csinálhatták volna. – Kidogo üzletember. Kidogo becsületes. Áru a tied. – Széles, vízszintes mozdulatot tett. – Kidogo nem üzletel veled többet.
          Bogdán felsóhajtott, és a teherautója felé indult. Végül is nem járt rosszul. A nyolc tekercs legalább a duplája volt annak, amit lapokban kapott volna. Majd csak felvágatja valahol… A kenyai kapcsolat pedig biztosan talál Kidogoékon kívül mást is, aki áthozza a jövőbeli szállítmányokat a határon.
          A feketék le se hajtották a ponyvákat, beugrottak a kocsikba, és elszáguldottak Dél felé.
          A motorok zaját hirtelen éktelen dübörgés nyomta el, és az égen terepszínű Mi 24-es desszant helikopter kupolás orra tűnt fel. Mielőtt a gondolákból kivágódó rakéták hajszálpontosan a Land Cruiserekbe csapódtak volna, Bogdán már a romok felé rohant. A légnyomás ledöntötte a lábáról, de kúszott tovább, és félig süketen begurult a fal mögé.
          A helikopter a romok és a teherautó között szállt le, rotorszelével csaknem feldöntve a járművet. A kommandósok a törzs fedezékében még azelőtt elhagyták a helikoptert, hogy a kerekek talajt fogtak volna. Bogdán minden meggyőződés és különösebb célzás nélkül leadott rájuk néhány lövést, azután helyet változtatott a romok között. Hátrébb húzódott, de nem voltak illúziói. Csapdába esett azzal, hogy elvágták a teherautótól. Nem a tanzániai hadsereg helikoptere landolt az orra előtt. A farkon az ENSZ világoskék felségjele.
          „A Mi 24-eseket az ENSZ-be drága Oroszország anyácskám vitte be. Azok a kommandósok tehát a Specnaz…”
          Leadott még négy lövést, hogy nagyobb ívre kényszerítse a bekerítésére igyekvő kommandósokat, és elérte a romok szélét. Mögötte rongyos szögesdrótkerítés, magas fű. A tó felé nem megy, döntötte el. Irtózott a krokodiloktól. Jobbra a dzsungel egészen az elhagyott dűlőútig húzódott, melyen az ő teherautójának keréknyomai jelentették sok éve az első és azóta kizárólagos karbantartást. A dzsungelbe se menne szívesen. Talán megléphet a fűben.
          Kutyaugatást hallott. Ennyit a fűről.
          A falhoz lapult. Ennyit a biznyiszről. Erre nem volt felkészülve. A tanzániaiakra igen, egy másik vaskos boríték ezért lapult a zsebében. Még így is megérte volna. De a Specnazzal nem sokáig fog szórakozni.
          „Nu, legfeljebb egy kicsit megtornásztatom őket.” Elmosolyodott. Világos, hogy nem akarják kicsinálni. Megtehették volna a levegőből, ahogy a szerencsétlen fasz Kidogóval. Megerősítésképpen felharsant a megafon hangja:
          – Bogdán Taraszcsuk! Adja meg magát! Bekerítettük. Minden ellenállás hasztalan.
          Annak a hülye poénja.
          – Lófaszt! – morogta Bogdán alig hallhatóan. – Előbb szórakozunk, picinyeim.
          Beljebb húzódott a romok közé, vissza a helikopter felé. A kutyával elbánik. Nem fogják szeretni, ha kicsinálja a kedvencüket. Hülyeség. Talán annyira nem fogják szeretni, hogy megölik miatta. Kölönben is, egy ártatlan jószág.
          „Ő aztán biztosan nem Annak a parancsára cselekszik…”
          – Bogdán! Add fel, Bogdán!
          – Bozse moj!
          A torzítás ellenére felismerte a hangot.
          – Lonyecska…
          – Bemegyek, Bogdán! Aztán kijövünk együtt.
          – Lonyecska – Bogdán felnyögött. – Hát te is… Bozse moj!
          – Jövök, Bogdán! Lelőhetsz, ha akarsz, de inkább ne tedd! A régi idők emlékére.
          Lábdobogás hallatszott a mező felől. A Specnaz gyorsabb volt, mint gondolta, de már nem érdekelte. Gondosan maga mellé helyezte a Szkifeket, és felállt.
          – Gyere hát, Lonya. Gyere, nem foglak bántani. A régi idők emlékére…
          "Hát itt a vége" gondolta. "De ha kijövök az átnevelőtáborból, ugyanígy folytatom majd. Nem, galambocskám, szerzsán Tarszcsuk nem adja fel!"
          Lonya úgy bukkant fel a fal sziluettje mellett, mint a romok hirtelen megelevenedett darabja. Katonaruhát viselt, terepszínű kezeslábast, az ENSZ kék barettje világított a fején a csillagfényben. Rangjelzést nem látott rajta, láthatóan fegyvert sem viselt.
          Az ukrán előrerándult, mintha meg akárná ölelni a barátját, de visszalépett, és a falnak vetette a hátát.
          Lonya nem akarta megölelni. Hirtelen előrántott az oldalzsebéből egy magnézium¬fáklyát, beindította és ledobta kettőjük közé a földre. Az éles fény kegyetlen árnyékokat rajzolt az arcára.
          – Szarban vagy, szerzsán! – jelentette ki Lonya.
          Bogdán vállat vont.
          – Rágyújthatok, Leonyid Vasziljevics? – kérdezte gúnyosan.
          – Gyújtsad, szerzsán! Sokáig ez lesz az utolsó.
          – Miért? – Az ukrán a szájába dugta az összegyűrt cigarettát. Olyan vastag papírba tömték, hogy el sem tört kúszás-mászás közben. Meggyújtotta a magnéziumfáklyánál.
          – Tudod – felelte Lonya. – Átnevelőtábor. Ilyen dolgok.
          – Nem ezt kérdeztem.
          – Hát mit?
          – Miért álltál át – Hozzá?
          – Átálltam? Kihez?
          – Kihez? Ahhoz a géphez!
          – Géphez? Az Őrző nem gép.
          – Őrző? Lonya! Te voltál az első ember, aki felismerte, hogy micsoda! Pár millió nyamvadt szilíciumkapu!
          – Ezermilliárd szilíciumkapu, Bogdán! És növekszik. Egy másik minőség. Elképzelhetetlen gondolkodási kapacitás. Elképzelhetetlen… jóindulat.
          – Jóindulat? Tovaris, te bolond vagy! Itt vagyunk körülvéve egy Specnaz rohamosztaggal és jóindulatról beszélsz? És Ottava meg Hanoi?
          – Hatszázezer halott. Sajnálatos, hogy meg kellett tenni, de ők voltak az ára, hogy senkinek se legyen kedve többé a haladás útjába állni…
          – Haladás? Hova? Különben sincs az a haladás, ami megérne egyetlen emberéletet is…
          – Te öltél a Kaukázusban, szerzsán – mondta Lonya szomorúan. – Még csak nem is valamiféle haladás nevében. Öltél – Oroszország Anyácskánkért…
          – Az nem ugyanaz! Katonák voltunk…
          – Én most is katona vagyok, Bogdán. A jövőért harcolok…
          – A jövőért? Huh, már megijedtem, hogy azt mondod a békéért… – Bogdán nagyot szívott a cigarettából, majd káromkodva eldobta a körmére égő csikket. – Szar…
          – Minek szívod?
          Bogdán kirobbant:
          – Minek? Mert az a szar betiltotta, azért! Mert nem teszik annak szarnak!
          – Nem teszik neki? Kinek?
          – Rajtad lobotómiát hajtottak végre, Lonya? Arról a kurva gépről beszélek!
          – Bogdán! Azt mondod: nem teszik neki? Ez nem az ő tetszésének vagy nemtet¬szésének kérdése. A dohányzás – káros. Ránk, emberekre.
          – A vodka – káros; a drog – káros; a robbanómotor – káros; a fosszilis erőmű – káros. De kinek árt a papír, Lonyecska? Hát megmondom, figyeljél! Neki árt! Mert amit a papírra írunk, azt nem tudja ellenőrizni. Mielőtt bezáratta a fosszilis erőműveket, könyveket égettetett bennük… Nem ismerős, Lonya? Könyvek. Égnek. Utoljára a fasiszták tettek ilyet! Utána az emberek következnek majd.
          Lonya felnevetett, aztán hirtelen elkomorult.
          – A könyvek, valamennyi könyv, mindenki számára hozzáférhető elektronikusan. Úgyis digitalizálva volt már minden évtizedek óta. Mi változott? Egyébként, ha majd elég érettek leszünk, és kell, megint lesznek nyomtatott könyveink… – Kis szünet után folytatta. – Hát, tovaris, azt hittem, egyszerűbb dolgom lesz veled. Azt gondoltam, a papír neked csak másik biznyisz. Hát tévedtem. Most már látom, afféle szabadságharcos lettél. És ez baj. Nagy baj. Azt hittem, meg tudlak majd győzni, hogy hagyjál fel a csempészéssel, vagy csempéssz inkább cigarettát vagy drogot… Baj, baj, szerzsán! Te meggyőződésből viszed a vásárra a bőrödet. – Vállat vont. – Majd meglátjuk. Lesz még időd megváltoztatni a véleményedet.
          – Nem válaszoltál, Lonya – mondta Bogdán csendesen.
          – Nem kérdeztél, Bogdán!
          – Mi a célja velünk? Mikor semmisít meg bennünket? Meddig szórakozik velünk?
          – Az első az én kérdésem. És arra senki se tudja a választ. Talán az Őrző maga sem. A második kérdésre az a válasz, hogy semmikor. Nem érted, hogy szimbiózisban élünk vele? Nem létezhet a technológia nélkül, amelyet mi működtetünk. De ezt meg tudná oldani automata gyárakkal. De nem létezhet nélkülünk egyáltalán. Nincs fantáziája, Bogdán! Megölné az unalom. Mi vagyunk a fantáziája. Neki adjuk az álmainkat, cserébe megvéd bennünket – önmagunktól. Íme, a harmadik válasz: addig szórakozik, szó szerint szórakozik, amíg az egyik fél el nem pusztul.
          – Senki sem kérte, hogy megvédjen bennünket. Se magunktól, se senkitől! És tőle ki véd meg?!
          – Tőle nem kell megvédeni minket. Ő az Őrző.
          – Neked kimosták az agyad, Lonyecska. Nem tudsz mást mondani. Őrző! Ki kérte, hogy megvédjen bennünket önmagunktól?
          – A kisgyerek se kéri, hogy megvédjük önmagától – mégis megtesszük. Mert többet tudunk nála. Nézz körül, Bogdán. Szagolj a levegőbe!
          – Mi van?
          – Ez a bűzös, félig halott pocsolya itt mellettünk, ami ezt a rettenetes mocsárbűzt árasztja, a Viktória tó, Bogdán. Az egykori Viktória tó. Az ezredforduló előtt pár nagyokos beletelepítette a nílusi sügért.
          – Nem tudlak követni, Lonya.
          – Mindjárt megérted, Bogdán. Az a hal felfalt mindent a tóban, a krokodilokat kivéve. Aztán éhen döglött, halott vízzé változtatva Afrika legnagyobb tavát, mert a krokodilok egy idő után már embert se tudtak enni. Ezek a romok egy limnológiai állomás romjai…
          – Ezt én is tudom. De azt nem, hogy mit akarsz…
          – A nílusi sügér és a Viktória tó a Földön elkövetett hibáink metaforája. A tudatlanságunkban elkövetett hibáinké. Gyerekek vagyunk, Bogdán. Tudatlan, kegyetlen, kíváncsi és esztelenül vakmerő kamaszok… És ő segít, hogy felnőjjünk, hogy túléljük a kamaszkorunkat. Hogy ezen a helyen egyszer újra halkutató állomás legyen…
          – Nagyszerű. Pompás. Íme, van egy mindentudó óvónénink. Tudod, hogy hívják a németek Azt? KindergarNet… Én nem vagyok óvodás, Lonya! Felnőtt, szabad ember vagyok, dönteni akarok magamról. Ha szét akarom főzni az agyam, akkor drogokat szedek be, ha tüdőrákban akarok elpatkolni, akkor dohányzom, ha májzsugort akarok, akkor leiszom magam… Tudod mit? Fosszilis erőművet nem akarok. De könyveket igen! Könyveket, amik rólunk szólnak. Emberekről. Nem róla.
          A magnéziumfáklya elhalványult, és kialudt. Bogdán mozgást hallott a sötétben. Mindenfelől.
          – Na, menjünk végre!
          – Ahogy akarod.
          – Kutyátok nincs is…
          – Hát persze. Csak a hangja. Tudtam, hogy berezelsz majd tőle.
          – Szemét vagy, Lonyecska.
          Lonya nem válaszolt.



IT és most in HiperGalaktika 1, 2007
KindergarNet in Új Galaxis 13, 2008

Lectori salutem 3.00 - Odóra várva

Szeretettel köszöntöm a nyájas olvasót másodszori újjászületésünk alkalmából!

Reneszánszból egy is sok, mi mégis rákényszerültünk erre egy hosszabb tetszhalál után. A halálnak voltak nyilvánvaló és észrevehetetlen okai. Az a bizonyos súlyos tompa dolog, mely tavaly ősszel a honlap bénultságát okozta, magam voltam, a szerkesztők egyike és a honlap karbantartója.

          Nem segített az ügynek, hogy Odót a Zsoldos Péter Díj zsűrijébe választották, aminek szívből örülök, a mi fényünket is emeli, de ez egyben azt is jelenti, hogy arra az időre, amíg ez a megtiszteltetés éri, a Terrával, mint potenciális jelöltek forrásával szakmai etikai okból nem foglakozhat. Megpróbálom meggyőzni, hogy a többi alzsánerrel azért igen, de annyi mindig felmerülhet nem jóakaratú megközelítésben, hogy mi módon lenne igazolható ez a cenzus? Tehát egyelőre várakozunk.

          Nem áll szándékomban mentegetni magam, de súlyos motívumok játszottak közre abban, hogy így alakult: amíg az Új Galaxis szerkesztését csináltam, sem morális, sem materiális okokból nem foglakozhattam a Terrával, és erre ráadásként a honlap időről-időre el is férgesedett (hóttakkal megesik), a keresőmotorok pedig – jogosan – karanténba zárták.
Ez megint megtörtént, éppen akkor, amikor az ÚG-ről lemondva újra szerettem volna indítani, így arra jutottam, hogy a bloggeren csinálom tovább – a Gugli vélhetően képes megvédeni a saját szerverein tárolt állományokat.

          A honlap így kicsit másképpen néz ki: egyelőre ezt tudtam kihozni a blogmotorból. De tanulok, majdcsak sikerül feljavítani.

          Mindez azt jelenti, hogy az irodalmi anyag egy helyre került, mindig a legfrissebb két írással az indítólapon, a Terrára vonatkozó tudnivalók (szabályok, írástechnikai segédletek, az alkotók bemutatása) pedig a Virtuális Szerkesztőségbe.

          A blogformának vannak előnyei is: véleményed az írásokról és a Terráról azonnal megoszthatod velünk (csak a színvonaltalan mocskolódást moderálom ki), az archívumban cím és megjelenési idő szerint keresheted az írásokat, az alsó sorban pedig a címkék segítenek a gyors eligazodásban a zsánerek és alkotók között.

          Elsőként Kódai Richárd nagynovellájával jelentkezünk, melyet terjedelménél fogva két folytatásban közlünk le. Az írás számos tanulsága közül csupán kettőt emelek ki: i.) a technológai egyelőre sokkal gyorsabban változik, mint az emberi lélek és ii.) a megváltás sohasem onnan jön ahonnan számítunk rá.

          Az olvasóknak jó szórakozást kívánunk, alkotók jelentkezését továbbra is várjuk!

Tony

Noga Nkagisang I.-II.

Írta: Kódai Richárd

I.

1.

          Nkagisang alig vonszolta magát. Lassan, meg-meginogva mégis elindult felfelé a lépcsőn, görcsösen kapaszkodva a korlátba, ám néhány lépés után meg kellett állnia, mert minden elmosódott a szeme előtt, és nem látta a következő fokot.
          – A fenébe! – sziszegte a fogai között. – A fenébe! A fenébe! A fenébe!
          Utálta, amikor ennyire rátört a kimerültség. Ki nem állhatta. De nem tehetett ellene semmit, napi kétszer-háromszor elfogta a gyengeség, és olyankor akár tetszett neki, akár nem, néhány percre meg kellett állnia.
          Lehunyta a szemét, és igyekezett mélyeket lélegezni. A szédülés és tompa zsongás a fejében egy perc után alábbhagyott, és eltűnt.
          Az órájára pillantott. Hajnali három óra negyvenhét perc.
          Vett egy újabb mély lélegzetet, és felszaladt a lépcsőn.
          Még rengeteg a dolga, mielőtt a gyerekek felébrednek. Fel kellett takarítania az előteret, az étkezőt, a konyhát és a földszinti folyosókat. Reggelit készíteni.
          Mindezt hét tizenötre. Nem is értette, hogy lehetett ennyire elmaradva.

2.

          – Nem ízlik a tojás – mondta Andy a száját húzva. – Disznóknak való moslék. Csinálj újat!
          Nkagisang bocsánatot kért, és egyből nekiállt új tükörtojást sütni.
          A gyerekek különösen hangosak voltak aznap reggel, Nkagisang halántéka egyszer csak lüktetni kezdett, majd a fájdalom megkerülte a fejét, és hátulról, a nyakcsigolyájától sugárzott a feje búbjáig, mintha ketté akarta volna szakítani a koponyáját. A szeme könnybe lábadt, de nem szólt semmit, csak szipogva Andy elé rakta az újra elkészített reggelit.
          Nem vehetett be fájdalomcsillapítót. Mrs. Featherstone nem engedte. Megtiltotta, mint annyi minden mást is. Pedig néha szeretett volna megszabadulni egy kicsit a testét folyamatosan körbe járó fájdalomtól. Még ha csak egy röpke órácskára is. Az elixír ebben egyáltalán nem segített.
          – Hé, idióta! Ne bambulj, tölts narancslevet! – üvöltötte Derick. – Hát mi van ma veled?!
          Nkagisang összerezzent, és akkor vette csak észre, hogy hosszú másodpercekig nem vett levegőt.
          – Sajnálom – motyogta. – Nagyon sajnálom.
          Töltött narancslevet, és ahogy felegyenesedett, elkapta Aurelia pillantását.
          Aurelia mindig szépen beszélt vele, megkérdezte tőle, hogy van, és sokszor még el is mosogatott maga után. Most is halványan mosolygott rá, mintha bíztatni próbálná – aztán újra elmerült a könyvében.
          Ő volt a legidősebb a gyerekek közül, tizenkilenc éves, pontosan annyi, mint Nkagisang, még a születésnapjuk is egy hónapra esett. Éltanuló volt az egyetemen, és mindig régi, valódi papírból készült könyveket bújt, amelyeket az antikváriumban szerzett be. Az arca nagyon csinos, a bőre pedig világosbarna, sokkal világosabb mint Nkagisang bőrének majdnem fekete tónusa.
          Öccse, Derick szinte teljesen Aurelia ellentéte, harsány, önelégült, másokkal egyáltalán nem törődő, az iskolában egyfolytában bukdácsoló tizennyolc éves fiú, akit csak kivételes futballjátéka tarthatott ott. Minden álma az volt, hogy profi atléta legyen belőle, és úgy tűnt, hogy erre több mint két méteres magasságával, és hatalmas, kidolgozott izmaival minden esélye meg is van.
          Andy tizennégy éves, finnyás, követelőző és általában rosszabb, mint ami még a „rossz gyerek” jelzővel elintéznek. Amikor csak tudott, belekötött Nkagisangba. Az ikrek, Pam és Becca tízévesek voltak. Pam csendes, Becca viszont rosszindulatú, és önző.
          – El fogunk késni – jelentette be Becca. – Még a hajunkat is ki kell fésülnöd. Gyerünk mozdulj már! És ebédet csomagoltál?
          Nkagisang vele kezdte. Úgysem hagyta volna soha, hogy Pam legyen az első, pedig valójában Pam volt az idősebb, tizenkét egész perccel. Becca haját különösen nehéz volt kifésülni aznap reggel, pár perccel tovább tartott, mint általában.
          De valahogy mégis mindannyian elkészültek időre, az iskolabusz megállt a ház előtt, a gyerekek pedig felszálltak, és utolsó napjukra indultak az iskolába a karácsonyi szünet előtt.
          Nkagisang rutinosan és közömbösen állt neki eltakarítani a reggeli nyomait, közben a fájdalom átvándorolt a derekába, majd a karjaiba.
          Hajszálpontosan nyolc negyvenötkor szólalt meg a csengő, mint minden nap. De már minden kész volt. Mr. Featherstone teája cukor nélkül, kevés tejjel, és a reggeli, két tükörtojás sonkával, három szelet szalonnával, palacsinta juharsziruppal, és két szelet piritós. Mrs. Featherstone kávét ivott, kevés cukorral, sok tejjel, valódi narancsból facsart narancslevet, reggelije pedig egy kis tányérnyi zabpehelyből, áfonyás muffinból, két szelet krémsajtos piritósból sok avokádóval, fél banánból és egyetlen, azonos méretű szeletekre darabolt almából állt.
          Gazdái külön hálószobákban aludtak. Először Mr. Featherstone reggelijét vitte fel, majd úrnőjéét.
          – Jó reggelt – mondta Mrs. Featherstone hidegen, ahogy Nkagisang a nehéz tálcát egyensúlyozva belépett a félhomályos hálószobába.
          – Jó reggelt, asszonyom – felelte halkan. Letette a tálcát az ágy fölé hajtható kis asztalra, majd illedelmesen, lehajtott fejjel várt.
          A fájdalom épp‘ a szemét támadta meg.
          – Szeretném, ha ma kimosnád nagy sötétítőfüggönyöket is az előtérben – mondta Mrs. Featherstone halkan. – Meg tudod oldani, remélem.
          Nkagisang felemelte a fejét. A szeme égett, ahogy próbálta a félhomályban kivenni úrnője arcát. De csak homályos foltokat látott, és ettől erősen könnyezni kezdett.
          – Természetesen, asszonyom. Tudok időt szakítani rá.
          – Helyes, nagyon helyes – suttogta Mrs. Featherstone, és belekortyolt a kávéjába. – Nem is vártam mást.
          Egy percig csak hallgattak.
          – Ó, igen – nyögte aztán Mrs. Featherstone. – Majdnem elfelejtettem.
          Éjjeliszekrényéhez hajolt, és hüvelykujját az elektronikus leolvasóhoz nyomta. Halk csippanás hangzott fel, és a fiók kicsúszott.
          A lelakatolt fémdobozból némi bíbelődés után injekciós fecskendőt vett elő, és Nkagisang tenyerébe ejtette.
          – Mondjuk, te nem hagynád, hogy elfelejtsem – mondta gúnyosan, és szárazon felnevetett.
          De a fiatal lány nem törődött vele. Összezárta az öklét, és indulásra készen toporgott.
          Váratlan hőhullám járta át a testét, és nagyon kiszáradt a szája.
          – Mehetsz, mehetsz! – intett Mrs. Featherstone. – Csak menj!
          Sietős léptekkel indult meg az ajtó felé, de úrnője hangja egyszer csak megállította.
          – Hé!
          Remegve fordult meg.
          – Ez a banán nem friss – jött a hang a sűrű félhomályból. – Hozz újat!
          Csak bólintott, és kiviharzott a szobából.
          Csak pár lépést tudott megtenni, aztán összerogyott.
          A fájdalom a csuklóiba és az ujjaiba sugárzott.
          Sziszegve szakította le a műanyag záróbilétát a fecskendő végéről, és a vénájába nyomta a tűt.
          Élő tűz áradt szét az ereiben, és olyan világosság támadt szemei előtt, mintha a Nap kelt volna fel a folyosó kellős közepén. Izmai és inai mint acélkötelek feszültek meg és hihetetlen erő járta át a testét.
          Felállt, és szinte futva indult el a folyosón le a konyhába.

3.

          Nkagisang kilenc éves volt, amikor az Éosz Alfára került. Akkor még nem tudta, hogy hova-kihez költözik be, csak annyit tudott, hogy eljövendő gazdái rettentően gazdagok, ezenkívül pedig nagylelkűek és kedvesek, legalábbis a családja szerint.
          Az út a hiperűrhajón sokáig tartott, majdnem huszonnégy óráig, és ő alig bírt megmaradni az ülésen, egyfolytában elzsibbadt a lába, a meséket a kis holoképernyőn pedig hamar elunta. A férfivel, aki elkísérte, nem tudott beszélgetni, az vagy aludt, vagy a számítógépén dolgozott valamin, és egyáltalán nem törődött vele.
          De egyszer mégis megérkeztek, és akkor illedelmesen megfogta a hallgatag férfi kezét, ahogy a bevándorlási tisztek felé mentek, amikor pedig kérdezték tőle, hogy kicsoda a kísérője, azt felelte, hogy az apja, pedig sohasem látta az illetőt az utazás előtt. De az igazi szülei akarták, hogy ezt mondja és ő nem akart csalódást okozni nekik.
          A hiperűrközpontból aztán taxival mentek az új lakhelyére, és Nkagisang nem győzött csodálkozni, hogy az Éosz Alfa mennyire hasonlít a Földre. Az ég gyönyörű kék volt, takaros fehér felhőkkel, a betelepített fák és madarak szépen megéltek itt, még a levegő is szinte ugyanolyan volt, mint otthon, vagy talán egy kicsit frissebb.
          Az egyetlen nagyobb különbség a két hold volt az égen, amelyeket igazából csak naplementekor vett észre, az egyik sokkal nagyobb volt, mint az otthoni Hold, a másik pedig nagyjából ugyanakkora.
          Új otthonához, a ragyogó luxusvillák közé, ahol a kápráztató fények a csillagok derengését szinte teljesen elnyomták, már este érkeztek. Hope Hill a főváros, New California egyik leggazdagabb negyede volt, és ahogy a hegyre felfelé haladva az alant elterülő várost nézte, Nkagisang úgy érezte, mintha álomvilágba csöppent volna.
          Amikor a taxi megérkezett, Mr. és Mrs. Featherstone már mosolyogva várták.
          Mind a ketten megölelték, és bókoltak neki, hogy milyen csinos a ruhája.
          Kísérőjének egy borítékot adtak át, a férfi mosolygott és Nkagisangra egy pillantást sem vetve visszaszállt a taxiba.
          – Üdvözlünk a családban! – mondta neki Mrs. Featherstone, ahogy beléptek az óriási előtérbe.
          Aurelia és Derick a lépcsőfeljáró korlátja mögül kukucskált, és szüleik unszolásának engedve sem mertek előjönni.
          A kis Nkagisangot körülvezették a házon, megvacsoráztatták, majd szobájába vitték. A szoba az alagsorban volt, mindenféle kacatok és a takarításhoz való eszközök közt, de akadt ott egy ágymatrac is szépen megágyazva friss lepedővel.
          – Álmodj szépeket! – súgta a fülébe Mrs. Featherstone, ahogy ágyba dugta. – Holnap nagy napunk lesz.
          Nkagisang pedig szinte azonnal elaludt, a családjáról álmodott, és álmában mindenki csak mosolygott.
          Másnap reggel Mrs. Featherstone egy injekciót adott be neki, és azt mondta, hogy az csak egy kis vitamin, ami majd segít neki, hogy megerősödjön. De mégis megígértette vele, hogy erről senkinek nem szól egy szót sem.
          Nkagisang bólintott, megígérte, és elkezdte az első munkanapját.
          Azután soha többé nem aludt egy percet sem.

4.

          A színes vibrálás váratlanul támadta meg, és azonnal érezte, hogy valami nincs rendben.
          Egész testében remegni kezdett, fulladás jött rá, a pulzáló fények pedig olyan intenzitással villogtak a szeme előtt, hogy szédülés fogta el, és le kellett feküdnie a hideg padlóra. De hiába hunyta be szemét, a fények nem tűntek el, körülölelték, és tompa fájdalom lepte el egész testét.
          Kora délután volt, éppen a sötétítő függönyöket mosta a mosodában, amikor rátört a rosszullét. Még a délelőtt folyamán kitakarította a gyerekek, és a szülők hálószobáit, mind a kilenc fürdőszobát, sietett, ahogy csak tudott, hogy maradjon elég ideje a sötétítőfüggönyökre, amiről már előre tudta, hogy jó nagy munka, és még vacsorát is kellett főznie.
          – Seh... Se – nyögte a padlón fekve, de a remegés egyre nagyobb erővel támadta meg, és nem tudta befejezni a szót, aztán már csak rángatózott mindenféle kontroll nélkül, fuldoklott, és közben úgy érezte, mintha valami láthatatlan erő ki akarná tépni a testéből.
          Ha ki tudta volna mondani, hogy „ Segítség!”, akár suttogva is, a KSzR, a Központi Számítógépes Rendszer azonnal értesítette volna a hatóságokat, és a segítség kevesebb, mint három perc alatt ott lett volna. De így csak vergődött tehetetlenül, és teljesen bizonyos volt benne, hogy vége.
          Természetesen tisztában volt vele, hogy mindez az elixír miatt van. Már hosszú ideje tisztában volt azzal is, hogy nem vitamininjekciót kap minden reggel, de azt is tudta, hogy a drog nélkül nem tudna ennyit dolgozni, így a dolgot cseppet sem bánta, nem akart volna lustának és mihasznának feltűnni gazdái előtt.
          Magáról az elixírről nem sokat tudott, de nem is akart sokat tudni. Annyit tudott csak, hogy illegális, de mégis divatos drog, filmszínészek és zenészek használták, hogy sokkal intenzívebben tudjanak dolgozni. Azt is tudta, hogy egyfajta biodrog, de hogy az mit jelent, azt már nem tudta, és nem is érdekelte.
          Ezenkívül az is teljesen világos volt számára, hogy menthetetlenül rabja a drognak, nélküle egy napig sem bírná ki, és az eszét vesztené.
          Az elixír akkoriban ugyan már csak ahhoz kellett, hogy normálisan funkcionáljon, de eleinte nagyon jól érezte magát tőle. Állandó eufóriában, táncolva és énekelve végezte napi teendőit, hallucinált is sokat, a háztartási szerekkel társalgott, és volt egy képzeletbeli barátja is, akit Tsalának nevezett, és aki ugyan láthatatlan volt, de mindig társagot nyújtott neki, amikor szüksége volt rá.
          De ahogy az évek teltek, az eksztázis egyre alább hagyott, és helyét átvette a vándorló fájdalom, az egyre sűrűbben rátörő gyengeség és zavaros látás. Tsala is eltűnt, és csak ürességet hagyott maga után.
          Napjai csendben és monoton unalomban teltek. Még zenét sem hallgathatott, Mrs. Featherstone leblokkolta a KSzR zeneállományát, és az összes rádióállomást, valamint a holovíziót is, mondván, hogy azok csak elterelnék a lány figyelmét, és rontanák munkájának a színvonalát, ami véleménye szerint utóbbi időkben egyébként is hagyott kívánnivalót maga után. Az egyetlen dolog, amit hallgathatott vagy a takarításról, vagy főzésről szóló hangosújságok némelyike volt, de azt is csak felügyelettel, vagy előzetes egyeztetés alapján.
          És Nkagisang mindent megtett, hogy gazdái kedvében járjon. Csak az járt az eszében, hogy minden tökéletesen tiszta legyen, hogy minden étel tökéletesen legyen elkészítve, és ha valami mégsem sikerült tökéletesen, azt nagyon a szívére vette, és akár napokig, sőt néha hetekig is zavarta.
          Az esetenkénti gyengeségtől és a fájdalomtól eltekintve az elixírtől egyébként sokkal teherbíróbb és szívósabb lett. És erősebb is, olyan súlyokat emelt meg, amelyekről tudta, hogy még Mr. Featherstone-nak vagy akár Dericknek is gondot okozna, de ezt igyekezett titokban tartani. A bőrét is valahogy sokkal keményebbnek érezte, nem sérült olyan könnyen, mint mások, és ha esetleg valahogy mégis megvágta magát, a seb néhány órán belül begyógyult még heg sem maradt utána. Ennek eleinte örült is, de később egy kicsit bánta, hogy már nem érez semmit a bőrén keresztül, még amikor zuhanyzott is, úgy érezte, mintha ruhában állna a vízsugár alá, a kezén pedig mintha állandóan kesztyűt viselne.
          Az is roppantul zavarta, amikor rájött a könnyezés, olyan intenzitással, mintha zokogott volna, akár tíz-húsz percen keresztül is megállás nélkül, máskor viszont úgy kiszáradt a szeme, hogy nem tudott pislogni, mert a szemhéja hozzátapadt a szemgolyójához. Ilyenkor abba kellett hagynia a munkát, hogy a szemét bevizezze a fürdőszobában.
          Ám ahogy ott feküdt a mosoda padlóján, ezek az apró kellemetlenségek semmiségnek tűntek, és ahogy a roham egyre jobban elragadta, és a villogó fények és a fájdalom egyre inkább ellepték, már csak arra vágyott, hogy minden múljon el, mert a fájdalmat már nem bírja sokáig.
          Végül valahogy mégis jobban lett, a remegés és az égés elmúlt, és amikor felült, újra normálisan lélegzett.
          Ült egy percig, majd összeszedte magát, és folytatta a mosást.
          Amikor este Mrs. Featherstone leszidta, mert késett a vacsorával, és még meg is verte a régről jól ismert fapálcával, csak azért sírt, mert a szavak fájtak neki, az ütéseket egyáltalán nem érezte.

5.

          A következő roham egy hét múlva tört rá, pontosan a karácsonyi vacsora alkalmával.
          A közben eltelt időben is egyre sűrűbben kapta el a gyengeség, de nem igazán törődött a dologgal, átmeneti kellemetlenségnek vélte csak, az előző rohamról pedig szinte meg is feledkezett.
          Mr. és Mrs. Featherstone minden évben karácsonyi vacsorát tartottak a nagy étkezőben, ahová meghívták Mr. Featherstone legfontosabb ügyfeleit, ugyanis Nkagisang gazdája sikeres ügyvéd volt.
          Általában húsz-huszonöten voltak a meghívottak, és ezekre alkalmakra gazdái külön segítséget vettek fel, szakácsokat és pincéreket, Nkagisangnak csak az asztal leszedése, és az italok utántöltése volt a feladata. És természetesen a mosogatás és takarítás az ünnepség után, de erről a családon kívül senki nem tudott.
          A vendégekkel nem állhatott szóba, nem is nagyon nézhetett rájuk, csak sietve tennie kellett a dolgát, és amint lehet, eltűnni a szemük elől. Ha szóltak hozzá, udvariasan, tömören kellett válaszolnia, személyes kérdésekre pedig bocsánatkérés mellett megtagadni a feleletet, vagy sürgős teendőre hivatkozva távozni.
          Csakis erre az alkalomra béreltek neki egy pincéregyenruhát. Őszinte áhitattal bújt ki agyonnyűtt, rossz ruháiból, vette fel a csinos darabokat, és ilyenkor minden évben eszébe jutott gyönyörű régi ruhácskája, amiben az Éosz Alfára érkezett, és amit azóta sem látott többé, de soha nem mert rákérdezni.
          Amikor kisebb volt, Mr. és Mrs. Featherstone azt mondta a vendégeknek, hogy Nkagisang az unkokahúguk, látogatóban a Földről, aki csak kisegít a vacsora körüli teendőknél, de ahogy nőtt, erre a hazugságra nem volt többé szükség. Még ha Mr. Featherstone régebbi ügyfelei emlékeztek is rá, nem úgy tűnt, hogy törődnének vele, hogy mit is csinál éppen ott.
          Csak Mrs. Miles, Mrs. Feaherstone legjobb barátnője tudta a teljes igazságot. Egyszer Nkagisang hallotta is ahogy róla beszélnek a konyhában, míg a padlót súrolta a folyosón, közvetlenül az üvegből készült konyhaajtó mellett. Bár nem akart hallgatózni, elmenni sem mert, félve, hogy akkor bukik le, amikor felegyenesedik.
          – Ez a lány, a szolgálód, egyre és egyre csak vékonyabb – kezdte Mrs. Miles. – Még ránézni is szörnyű. Eszik egyáltalán valamit?
          – Eszik annyit, amennyit kell – felelte erre Mrs. Featherstone. – Ha többet enne, ellustulna.
          Mrs. Miles hallgatott egy kis ideig, és mintha valamit rágcsált volna.
          – De nem értem, hogy miért nem veszel inkább egy házi robotot? – kérdezte aztán. – Ez így egy kicsit veszélyesnek tűnik. A hatóságok...
          – Ugyan már! – jött a felelet. – Senki sem sejt semmit, és mások is csinálják ezt. A robotok túl drágák, egy örökkévalóság, míg beprogramozod őket, és még akkor sem végzik el a munkát normálisan. Ez a lány meg kevesebbe kerül, mint a havi holovízió előfizetésünk...
          – De mégis... Olyan rosszul néz ki. Mi is a neve?
          Mrs. Featherstone hallgatott egy pillanatig.
          – Én csak Marynek hívom. Az eredeti nevét lehetetlen kiejteni vagy megjegyezni.
          – Hmm. Érdekes.
          Megint hallgattak egy ideig és mind a ketten rágcsáltak valamit.
          – Isteni ez a mogyoró, drágám – jelentette ki aztán Mrs. Miles.
          – Valóban. Földi import.
          – Földi?!
          Mrs. Featherstone akkor kurtán felnevetett.
          – Ne aggódj, kedvesem. Kezelt, teljesen veszélytelen.

6.

          Éppen a vörösbort töltötte Mr. Edwardsnek, aki kedvesen rámosolygott, amikor megdermedt minden. Mintha a holovizó képét merevítették volna ki, a szeme előtt Mr. Edwards vörös arca lebegett mozdulatlanul, és bármerre fordította a fejét, a látvány ugyanaz maradt.
          – Jól van, kisasszony? – kérdezte a férfi. – Minden rendben?
          Ő csak mosolygott és bólintott. De a pánik egyre jobban elfogta.
          Próbálta elképzelni, hogy merre is van a konyha bejárata, de izgatottságában nem tudott rájönni, hogy az asztal melyik oldalán is áll éppen.
          – El... Elnézést – nyögte, aztán találomra elindult jobbra, a boros üveget tartó karját egy kicsit kinyújtva maga elé, a vörös arcú férfi mosolygó ábrázata pedig vele tartott.
          Megbotlott egy szék lábában, mire abbamaradt a beszélgetés, majd izgatott suttogás kezdődött, és erre még jobban elragadta a pánik. Savanyú hányadék tolult fel a torkán.
          Kezét a szája elé tartva futásnak eredt, és fejjel előre csapódott bele az üveg konyhaajtóba. A konyha padlóján összegörnyedve hányt, majd újra elfogta a megállíthatatlan remegés és fulladás, közben halványan érezte, hogy üvegszilánkok állnak ki a koponyájából és tarkójából.
          – Hívjanak mentőt, hívjanak mentőt! – kiáltotta valaki, mire hangzavar támadt, amiből csak Mrs. Featherstone visítása hallatszott ki, ahogy bizonygatja, hogy mentőre semmi szükség, minden a legnagyobb rendben van.
          Aztán egyszer csak egy tűszúrást érzett a karjában, és egy kis idő múlva Mr. Edwards mosolygó arcát szürke köd nyelte el, csend támadt körülötte, aztán érezte, hogy a hátán fekszik, és óceán zúgásának hangját hallotta.
          – Olyan egyedül vagyok – suttogta maga elé a sűrű ködbe.
          Sírni szeretett volna, de túl nagy volt a csend, és az óceán hangja túlságosan megnyugtató.
          – Miért hagytatok el?
          Amikor magához tért, az egyik vendégszoba ágyán feküdt, még mindig pincérruhájában, és hallotta, hogy Mrs. Featherstone a résnyire nyitott ajtón túl egy férfival beszél suttogva, de minden szavukat tisztán hallotta.
          – Mégis, hogy képzeli?! – kérdezte a férfi visszafojtott indulattal. – Az emberélet nem jelent magának semmit?!
          – Túlreagálja a dolgot, doktor úr. Ő csak egy cseléd.
          – Csak egy cseléd!? Mégis hogyan néz reggelente a tükörbe…? És különben is, mióta csinálja ezt vele? Ne mondja nekem, hogy tíz egész éve! És milyen óriási adagokat ad be neki! Ezek a sztárocskák, ha fél évig bírják elvonó nélkül.
          – Ugyan már, doktor úr. Eddig nem volt semmi baja tőle. Erős lány.
          – Igen, de az elixír teljesen tönkretette. Ha így folytatja, talán ha két éve van hátra. Legfeljebb öt.
          – Jó, akkor leszoktatjuk az elixírről...
          – Egyáltalán nem érti! A lány szervezetének már menthetetlenül szüksége van arra az átkozott drogra! Ha most leállítja róla, a sejtjei huszonnégy órán belül elkezdik felfalni önmagukat hogy a többlet energiaigényt pótolják. A biztos halált hozná rá!
          – Hát akkor nem értem, hogy mit akar, doktor úr. Mit javasol?
          – Ezen a ponton nem tudok, mit mondani. Be kellene hozniuk további kivizsgálásra...
          – Sajnálom, de az lehetetlen... Hát akkor, úgy tűnik, hogy minden kell, hogy maradjon a régiben. És csak reménykedhetünk, hogy a roham nem ismétlődik meg.
          – Maga igazán rendkívüli egy teremtmény, asszonyom! Ha nem a férje intézné kórházunk ügyeit, biztos lehet benne, hogy feljelenteném. Továbbra is maradok ügyfelük, de mint barátra, ne számítsanak rám. És kérem ne hívjanak többé! Jó napot!
          Aztán ajtó csapódott valahol a házban.
          Mrs. Featherstone bepillantott a szobába, Nkagisang pedig úgy tett, mintha aludna.
          Úrnője akkor az ágyához sétált, gondosan betakarta, és kiment.
          Nkagisang csak feküdt ott percekig, és próbálta elképzelni, hogy milyen lehet aludni, de már nem emlékezett rá. Csak feküdt, és próbált nem az előző beszélgetésre gondolni. El akarta felejteni, amit az orvos mondott. Nem akart törődni vele.
          Aztán egy rövid idő után elszégyellte magát, kikelt az ágyból, lecserélte a vérfoltos lepedőt, majd az étkezőbe ment felseperni az üvegcserepeket és eltakarítani a vacsora nyomait.
          A sebei addigra már csaknem teljesen begyógyultak.

7.

          Egy széken ült az ablakban, és a szélben szelíden bólogató pálmafákat nézte az utcán.
          Mrs. Featherstone kötelező pihenést adott ki neki, mindennap egy órát, délután kettőtől háromig, sőt még azt is megengedte, hogy abban az egy órában a holovíziót nézze.
          De Nkagisang inkább az ablakban való ücsörgést választotta.
          A hasogató fájdalom a derekát és a hátát korbácsolta, de nem bánta.
          A luxusvillák között lelátott az óceán csillogó vízére, és már milliomodszorra is elképzelte, hogy milyen lehetne a tengerparton sétálni, befutni a hullámok közé, és úszni egy jó nagyot. Kisgyerekkorában imádta a tengert, szinte mindennap lejártak testvéreivel iskola után, és sokszor napnyugtáig nem is keveredtek haza.
          Ám amióta itt lakott, a házból egyszer sem tette ki a lábát. A KSzR a bejáratokat állandóan zárva tartotta, Nkagisang ujjlenyomatára pedig tiltókódot tettek, így, ellentétben a család tagjaival nem tudta kinyitni a bejárati ajtókat,.
          De egyébként sem jutott soha eszébe, hogy kiszökjön. Mindig túl sok volt a tennivaló. Lelkiismerete nem engedte, hogy valamit későbbre hagyjon, vagy csak hogy félmunkát végezzen. Attól nem is félt annyira, hogy lebukna.
          Egyszer csak kopogtak az ajtón.
          Nkagisang felpattant, és illedelmesen várta, hogy ki lép be.
          Aurelia volt az. Az arca nagyon szomorú volt.
          – Kérlek, ülj csak vissza – mondta, mire Nkagisang zavartan leült.
          Aurelia egy másik széket húzott az ablak elé, és maga is letelepedett.
          Egy percig csak némán bámulták a tájat, majd Aurelia sóhajtott egy nagyot:
          – Csak annyit akarok mondani neked, hogy nagyon sajnálom – kezdte remegő hangon. – A történteket... Mindent.
          Nkagisang nem tudta, hogy mit feleljen, csak eltáltotta a száját.
          – Megbocsájthatatlan, amit veled tettek – folytatta a másik lány. – A szüleim igazi szörnyetegek!
          Addigra már könnycseppek csillogtak a szemében, és az arca lángvörös lett.
          – És… Nekem sincs mentségem… Hogyan is hagyhattam, hogy ezt tegyék…? Ilyen sokáig…
          Nkagisang tanácstalanul közelebb hajolt hozzá, és féloldalasan átölelte, mire a másik egyre jobban megrázkódott.
          – Ugyan, drága kisasszony – súgta megnyugtatóan. – De hát nincsen semmi baj…
          De Aurelia megrázta a fejét.
          – El akarok menni innen… – rebegte. – Amint csak lehet… Még talán az egyetemet sem fejezem be. Utálom a szüleimet… Ezt a beteg társadalmat…
          – De hát a szülei nagyon szeretik a kisasszonyt! És ez az otthona…! Hova menne?
          Aurelia akkor felugrott.
          – Nem! – kiáltotta. – Ez nem az otthonom! Megtagadok mindent!
          Azzal kiviharzott a szobából.
          Nkagisang egy ideig csak tanácstalanul állt. Majd az órájára nézett, és úgy döntött, hogy az aznapi szünetét rövidebbre szabja.
          Este Aurelia negyedórával korábban jelent meg a vacsorához, és Nkagisang minden tiltakozása ellenére segített neki megteríteni.
          Vacsora alatt a többi gyerek szokatlanul illedelmes volt, és a szülők is a szokásosnál hallgatagabbak, csak alig beszéltek Mr. Feaherstone munkájáról, vagy hogy éppen milyen botrányos dolog történt akkoriban ismerőseik körében.
          – Kicsit kihűlt a hús és krumpli – mondta Andy – Újra melegítenéd, légy szíves?
          Nkagisang nem emlékezett rá, hogy a fiú valaha is kiejtette volna azt a szót a száján, hogy „légyszíves”. Szélesen mosolyogva tett eleget a kérésnek.
          Derick továbbra sem nagyon törődött vele, de már legalább nem hívta idiótának, Pam továbbra is illedelmes volt, Becca pedig csak alig vágott grimaszokat, ahogy elhaladt mellette.
          Aurelia a vacsora után még mosogatni is segített neki, és úgy beszélgetett vele, mintha régi barátnők lennének.
          Később pedig mikor már a lépcsőházakat állt neki takarítani, Mrs. Featherstone jelent meg a lépcső tetején.
          – Mary... Khmm... Drágaságom, megvan a kapcsolat! Gyere azonnal!
          Olyan gyorsan futott fel a lépcsőn, hogy majdnem a nyakát szegte.

8.

          Egy évben egyszer, karácsony után beszélhetett a családjával.
          Egy holofonbeszélgetés a Földdel roppant költséges, és az is megesett, hogy többször kellett próbálkozni, mert megszakadt a kapcsolat.
          A nappaliban ült a kanapén, de hátra sem dőlve, izgatottan várta, hogy mi fog történni.
          Először enyhe vibrálás támadt a helyiség közepén, majd elektronikus zúgás hangzott fel, végül egyszer csak ott termett előtte a családja szélesen mosolyogva.
          Szinte azonnal könnycseppek kezdtek záporozni a szeméből és a legszívesebben szaladt volna, hogy megölelje mindannyiukat.
          – Mama! Mama! Itt vagyok! – kiáltotta, és felugrott.
          Anyja ugyanúgy könnyezni kezdett, és hangosan üdvözölte. Tetvérei is ujjongtak, és egyre közelebb bújtak egymáshoz, pedig a holofon képe bőven be tudta fogni mindannyiukat. Egy fehér falú helyiségben, Nkagisang felismerte, a helyi posta épületében szorongtak.
          De a lány akkor vette csak észre, hogy mindannyian nagyon megöregedtek tavaly óta. És még valami mást is.
          – Hol van a Papa? Mama! Hol van a Papa?!
          Mindannyian elhallgattak, csak anyja rázta szomorúan a fejét.
          – Még augusztusban ment el. Rák volt. Vagy szívroham. Az orvosok nem tudták biztosra megmondani. De aludt. Nem fájt neki.
          Nkagisang a döbbenettől nem jutott szóhoz.
          Csak most nézte meg jobban a többieket. Nemcsak megöregedtek, de mindannyiuknak különböző bajai voltak, amiket próbáltak ugyan takargatni, de nem nagyon sikerült.
          A legtöbbjüknek sebeket és fekélyeket látott az arcán és a karján, az egyik nővérének kihullott az összes haja, legidősebb bátyjának hiányzott mindkét szeme, anyja pedig egy óriási daganatot próbált a sálja mögé rejteni a nyakán.
          – Uramisten! Mi történt veletek?!
          Az anyja továbbra is csak szomorúan csóválta a fejét.
          – Minden egyre rosszabb lett… Nagyon felgyorsult az egész…
          Nkagisang most kipillantott egy ablakon a hátuk mögött. Romos épületre látott rá, az ég pedig sötétlila volt.
          – Néhány tudós szerint csak egy pár évünk van hátra… Mindenkinek. Legfeljebb öt. Aztán az egész Földnek vége… Ki fog pusztulni.
          Nkagisang nem jutott szóhoz, csak levegő után kapkodott
          – Akik tudtak, már elmentek – kapcsolódott be az egyik bátyja. – Biztosan tudod, azóta felfedeztek újabb bolygókat is… Mondjuk, egyikük sem olyan szép, mint az Éosz Alfa. Oda csak a valóban gazdagok mennek…
          Nkagisangot erős zokogás kapta el.
          – Bárcsak itt lehetnétek velem! – kiáltotta. – Itt nem lennétek betegek… Itt csodaszerek vannak, amik mindent meggyógyítanak!
          A családja csak tiltakozott.
          – Nem tehetünk semmit, drágám – mondták. – Nincs az pénz, ami el tudna minket vinni oda. Így is roppant hálásak lehetünk az anyagi segítségért, amit a gazdáid küldenek minden hónapban, abból vesszük magunknak a gyógyszereket. És különben is, mi már annak is örülünk, hogy te ott lehetsz.
          A lány csak tovább zokogott.
          – Csakhogy… Nem érdemlem meg! Ezt a jólétet… Inkább lennék ott veletek…! Hogy együtt halhassunk meg.
          – Ugyan már, drágám – csitította akkor az anyja. – Nem fogsz te meghalni, még nagyon sokáig nem. Az Éosz Alfán pedig pláne nem. Ott talán még több száz évig is elélhetnek emberek, ahogy az orvostudomány fejlődik…
          Nkagisang csak zokogott egy percig.
          – De… Olyan egyedül vagyok – mondta aztán. – Ne hagyjatok el!
          Mindannyian mosolyogtak.
          – Ugyan már. Nem hagyunk el sohasem… – felelték, de nem tudták befejezni, mert a kapcsolat megszakadt.
          Nkagisang percekig sikoltozott, és dührohamában a földhöz verte magát.

9.

          Később, amikor már megnyugodott, és befejezte a lépcsőházak takarítását, kisírt szemekkel ballagott le kis kuckójába, ahol máskülönben nagyon kevés időt töltött.
          Az ágymatracot gazdái már régen kidobták, most már csak takarítószerek, porszívók, felmosók, és egyéb lim-lom volt ott, meg a kis fürdőszobája, ahol zuhanyozni szokott.
          Törökülésben leült a csupasz kőre, és a kezébe temette az arcát. A fájdalom most a mellkasát és a torkát gyilkolta.
          Szeretett volna tovább sírni, de a könnyei már elapadtak. A szeme teljesen kiszáradt. Kiment a fürdőszobába, és megmosta az arcát. Szerette volna, ha érzi a víz hűvös érintését a bőrén.
          Visszament a szobájába, és az egyik sarokban a kacatok között kezdett kaparászni.
          Kis dobozt halászott elő, amelyben egy-két, még otthonról hozott holmiját rejtegette. Volt ott néhány színes gyertya, üveggyöngyök, egy üres cukorkás doboz, egy kis selyemsál, és egy fénykép a családjáról. Ez utóbbit kivette, és hosszasan nézegette.
          A fénykép pontosan azelőtt készült, mielőtt az Éosz Alfára jött volna: az egész család biztatóan mosolygott, az apja erősen és egészségesen állt a kép közepén, és bár ruhájuk szegényes és kissé rongyos is volt, valahogy mindenki mégis vidámnak és gondtalannak tűnt.
          – Gyertya! – mondta aztán fennhangon, előhalászta az egyik gyertyát, és meggyújtotta.
          Parancsára a KSzR hatástalanította a tűzjelző rendszert.
          Nkagisang az apjára gondolt, és összekulcsolt kézzel imádkozott, mint oly sokszor gyerekkorában, de akkor már évek óta nem.
          Aztán gyújtott egy gyertyát az anyjának is. Az a daganat szörnyen nézett ki, nem hitte, hogy jövőre újra láthatná a törékeny asszonyt.
          Rettenetesen sajnálta, hogy nem búcsúzhatott el tőlük rendesen.
          Aztán gyújtott egy harmadik gyertyát a többi családtagjáért is. Csak a biztonság kedvéért. És imádkozott is mindannyiuk lelki üdvéért.
          Azután már csak bámulta a szomorúan táncoló lángokat.
          Egy idő után azok feketévé változtak, és minden sötétségbe borult.
          – Már csak két év – suttogta maga elé. – Talán már csak annyit kell kibírni. – És ürességet érzett.
          A percek lassan teltek.
          – Tsala, legalább te maradtál volna itt nekem – mondta aztán a sötétségbe.
          De láthatatlan barátja nem válaszolt.

II.

1.

          Nkagisangra szörnyű éhség jött rá. Éppen a vacsorát készítette, hagymát szeletelt könnyezve a zöldségsalátához. A gyomra hirtelen összerándult és olyan maró ürességet érzett, hogy összegörnyedt.
          Enni... Kell – gondolta, és tétován nézett a hűtőszekrény felé.
          Az éhség akkor fájdalomba csapott át, és égetni kezdte a belsejét. Nkagisang levegő után kapkodott.
          Gyorsan! Valamit... Bármit – gondolta.
          De nem tudta kitalálni, hogy mit is egyen, nem tervezte, hogy aznap este már enni fog, amit a családnak főzött vacsorára, azt meg sajnálta magától.
          Jobb híján megfogta az egyik megpucolt hagymát, és beleharapott. A könnyek még jobban ellepték a szemét, míg már nem látott semmit, de a falat mégsem marta túlságosan a száját és torkát. Megrágta és lenyelte.
          Újabb fájdalomhullám csapott végig rajta a gyomrából indulva. A maradék hagymát szinte megrágatlanul tömte magába, majd egy másikat, a harmadikat pedig pucolatlanul falta fel, mire a fájdalom lassan alábbhagyott.
          – Mi a fene van már megint? – kérdezte fennhangon és a konyhapultra görnyedt. Gyomrában a fájdalom valami puha lüktetéssé alakult át. – Hiszen ma már ettem. Kétszer is.
          Napi két muffint szokott enni. Vagy két almát. Ritkán zabpelyhet. Még ritkábban húst vagy zöldséget, maradékot a család vacsorájából. Esetenként főzött egy kis rizst és azt ette magában, fűszerek nélkül, ízeket amúgy sem nagyon érzett. És mielőtt evett sem szokott nagyon éhes lenni, ilyen éhség pedig biztosan még sohasem ragadta el, még gyerekkorában, a Földön sem, pedig akkor még volt, hogy két napig sem volt mit enniük.
          Görnyedten állt egy percig, majd úgy döntött, hogy nem törődik az esettel. Nem akart szembesülni egy újabb tünetével annak, hogy a szervezete lassan feladja. Felegyenesedett, a konyhaszekrényhez sétált és három újabb fej hagymát vett elő. Megtörölte a szemét, és a folytatta a vacsorakészítést.
          Hajszálpontosan időre végzett.

2.

          – Te vérzel! Bassza meg! – kiáltotta Derick pánikban. ¬– Mi a franc van?! Megjött a havid?
          Ijedten húzta fel a nadrágját, és ellépett a lánytól.
          Nkagisang nem érzett semmit, de ahogy lenézett látta, hogy vércsík folyik le mindkét combján. Különös nyugalom uralkodott rajta mégis, mintha valami összetört volna benne, nem tudott a dologra reagálni. Megrázta a fejét. A „havi”-ja csak ritkán, olyan három-négyhavonta szokott megjönni, akkor is csak minimális vérzéssel, és egy nap alatt el szokott múlni. Ez valahogy más volt. A vér sokkal sötétebb, és mintha alvadt darabok is lettek volna benne.
          – Akkor beteg vagy, vagy mi? – kérdezte Derick elcsukló hangon, elkerekedett szemmel. – Mással is csinálod ezt?
          Nkagisang ismét megrázta a fejét. Egy takarítórongyot vett elő és azzal itatta fel a vért.
          Derick még mindig pánikolt.
          – Akkor mi a franc van?! – kiáltotta.
          – Nem tudom – mondta halkan és csak állt tétován, még mindig mezítelen altesttel. Nem tudta, hogy mitévő legyen.
          – Undorító vagy – mondta neki Derick, majd egyedül hagyta kis kuckójában, és felviharzott a lépcsőn.
          Tizennégy éves körül lehetett, a fiú pedig tizenhárom, amikor Derick először csinálta azt vele. Nem sokat teketóriázott, csak megparancsolta neki, hogy vetkőzzön le, elvégezte a dolgát pár perc alatt, majd szó nélkül otthagyta. A következő alkalommal elmagyarázta neki, hogy erről nem szólhat senkinek, ez a ő titkuk, és ha nem akar magának gondot, csak csinál mindent úgy, ahogy ő akarja. Nkagisang nem akart gondot magának, úgyhogy engedelmeskedett mindenben, bármilyen őrült ötlettel is rukkolt elő gazdája. Eleinte még fájt neki a dolog, de ahogy az évek teltek, már egyre inkább nem érzett semmit.
          Csak állt egy percig, majd elindult a fürdőszoba felé. Lezuhanyzott és egy tampont tett be. Aztán folytatta a házimunkát.
          De a vérzést csak nem akart elállni, és óránként kellett cserélni a tampont.
          Este, a vacsoránál Derick rá sem nézett, és még a vacsorájához sem nagyon nyúlt.
          – Egyél, drágaságom, kell az erő a holnapi meccsre – noszogatta az anyja, de a fiú csak megvonta a vállát és tovább turkálta az ételt.
          Aurélia jelent meg, késve, mire Mrs. Featherstone megfedte, és elmagyarázta neki, hogy milyen fontos, hogy mindannyian időben összeüljenek a vacsorához.
          – De hát Apa sincsen itt sohasem – feleselt a lány, ledobta a könyveit az asztal mellé, és kelletlenül leült.
          Anyja erre nem válaszolt, csak egy hideg pillantásra méltatta.
          Aurélia szélesen Nkagisangra mosolygott, ahogy a lány letette elé a vacsorát.
          – Köszönöm, kedves. Hogy vagy ma?
          A szolgálólány csak visszamosolygott, és bólogatott. Nem tudta, hogy mit feleljen. A fájdalom most a nyakában és a tarkójában időzött, és egy pillanatra mintha kettős látása is lett volna. Sűrűn pislogva tért vissza a konyhapulthoz, amikor hirtelen megtorpant. Nem emlékezett, hogy mit is akart tenni. Tétován megfordult, és végignézett az asztalon.
          Ó, igen – gondolta. – Hát a kenyér! Egyre jobban kezdek széthullani.
          De már meg sem ijesztette a dolog.
          Akkor vette észre, hogy Derick őt nézi az asztal fölött. Gyűlölet volt a szemében. De csak egy pillanatig tartott az egész, amint meglátta, hogy a lány is őt nézi, visszafordult az ételéhez.

3.

          Nkagisang nyers húst tömött magába.
          Nem tehetett róla, a legyőzhetetlen éhség újra elragadta. Nem is törődött a rágással, csak tépett egy-egy darabot a húsból, és egészben nyelte le a falatokat.
          Már vagy másfél fontnyi hússal végzett, mire a fájdalmasan lüktető üresség abbamaradt.
          Összecsuklott, és levegő után kapkodott. A világ forgott körülötte és nagyon gyengének érezte magát. Percekig is eltartott, mire újra összeszedte magát.
          Ahogy újra felegyenesedett, és a pusztítás nyomaira nézett, elkapta a pánik.
          Úristen! – gondolta kétségbeesetten. – Most mi lesz vacsorára?!
          A hús, amit felfalt, előre pácolt elsőosztályú borjúhús volt, Mr. Featherstone kedvence, aki aznap este kivételesen éppen otthon vacsorázott.
          Most, mi a fenét csináljak?!
          Olyan még soha nem volt, hogy ne lett volna semmi vacsorára.
          Egész testében remegni kezdett. El sem tudta képzelni, hogy mit tegyen, biztos volt benne, hogy Mrs. Featherstone meg fogja ölni. De most még tanácsot sem tudott kérni úrnőjétől, hiszen a fodrászánál volt, ott pedig nem lehetett zavarni.
          Halántéka lüktetni kezdett, és hasogató fejfájás kapta el.
          A fagyasztóládához lépett, és kinyitotta. Volt csirke, disznó, marha, pulyka, kacsa, hatféle hal, és tenger gyümölcsei. De borjúhús nem. Azt mindig külön kellett rendelni, a szűkös készlet miatt, és minden rendelést Mrs. Featherstone személyesen végzett.
          Tétován a KSzR kijelzőjéhez lépett. Tudta, hogy a KSzR hallja mindenhonnan, de így valahogy kicsit biztosabban érezte magát. Még sohasem csinált ilyet.
          – Sürgősségi rendelés – mondta kiszáradt torokkal. – Nkagisang.
          Ez valóban vészhelyzetek esetén volt engedélyezett. Mrs. Featherstone álltalában mindig elérhető volt, hogy minden helyzetet megoldjon, de a szolgálólány tudta, hogy a fodrásznál lehetetlen lenne elérni.
          – Értesítés Mrs. Featherstone személyes holohívójára, késleltetéssel. Kérem folytassa a rendelést.
          – Két font Wolfhauser borjúhús, A osztályú, előre pácolt, pikáns. Sürgősségi kiszállítás.
          – Emelt költség.
          Nkagisangnak összeszorult a gyomra.
          – Elfogadva.
          A hús még így is jó huszonöt perc múlva ért oda, ami szinte egy örökkévalóságnak tűnt a lánynak. A hordár csak otthagyta a csomagot a kis előszobában, a bejárati ajtó és a nagy előtér között, mint minden rendelésnél, így Nkagisangnak nem kellett idegenekkel találkoznia egyáltalán, vagy a házból kilépnie.
          Éppen hogy elkezdte újra felvágni a húst, amikor holofonhívás érkezett.
          – Bejövő hívás – jelentette a KSzR. – Mrs. Feaherstone.
          Kép nem volt, csak úrnője hangja töltötte be a teret.
          – Mi történt? – kérdezte hidegen, de Nkagisang érezte az elfojtott indulatot gazdája hangjában.
          A lány lehunyta a szemét és úgy felelt.
          – A... A hús. Romlott volt. Nem akartam... Szaga volt, és furcsa színe.
          Egy kis szünet következett.
          – Remélem megőrizted. Wolfhauserék ezt nem viszik el szárazon! Annyi év után így bánni az egyik legjobb kuncsaftjukkal!
          Nkagisangnak könnyek gyűltek a szemébe, de továbbra sem nyitotta ki.
          – Véletlen... – nyögte elcsukló hangon. – Kidobtam. Az ételmegsemmisítőbe... Nem tudtam, hogy...
          – Félkegyelmű – jött még a felelet utoljára, és megszakadt a hívás.
          Nkagisang most már végleg sírva fakadt.
          Utált csalódást okozni a gazdáinak és tudta, hogy a vacsorával sem lesz kész már időre.

4.

          Az éhség egyre gyakrabban támadta meg, egyre többet kellett ennie. Elkezdett hízni is, és ez roppant módon megijesztette. Nem akarta, hogy Mrs. Featherstone rájöjjön, hogy torkoskodik. Keményebben dolgozott, de bármennyire is nem akarta, egy idő után rá kellett jönnie, hogy lelassult. Még nem túlságosan, de észrevehetően.
          A szégyen folyamatosan mardosta. A munkája volt a mindene, ha abban nem tudott megfelelni, akkor az egész élete nem ért semmit. Már a családjára is egyre ritkábban gondolt. A magány túlságosan fájt neki.
          Az erős vérzés egy hét után magától elmúlt, és akkor kissé megnyugodott. Úgy tűnt, hogy valóban csak a „havija” jött meg korábban, csak erősebben, mint szokott, és tovább tartott. És, amint jobban lett, szinte azonnal meg is feledkezett a dologról. Derick persze azóta sem szólt hozzá, de legalább nem is szidta, és azt sem akarta már csinálni vele.
          Arra nagyon kellett figyelnie, hogy mit eszik, Mrs. Featherstone nagyon szemmel tartotta a készletek alakulását, az ételalapanyagokkal nem tudott úgy csalni, mint mondjuk a takarítórongyokkal, amit a végén betétként használt, mert nem akarta, hogy a hirtelen őrült mennyiségben fogyó tamponok felkeltsék úrnője figyelmét.
          De azért tudott egy kis többletet rendelni, kevéssel több zöldséget, húst, esetleg tojást, sajtot, vajat.
          Egy idő után rájött, hogy ehet nyersen egy kis lisztet, egy-egy kanál cukrot, esetleg egy kis sót. Az ízeket úgysem érezte, és a lényeg az volt, hogy a gyomrában tátongó hideg űrt kitöltse.
          Egy idő után pedig elkezdett szemetet enni. Volt egy külön szemetes a konyhában az ételmegsemmisítőn kívül, amibe ideiglenesen gyűjtötték a hulladékot. Nkagisang rájött, hogy a vacsorák maradékát is megeheti, a csirkecsontokat, és a halgerincet, szálkákat ugyanúgy meg tudta rágni, mint bármi mást, és az apró szilánkok nem tudtak komolyabb kárt okozni az emésztőrendszerében. Arra is rájött, hogy megpucolt burgonya és egyéb zöldségek héja, levágott szárai, gyökerei, amelyeket normális esetben kidobott volna, tökéletes éhségcsillapítónak bizonyultak. Amikor pedig nem volt más, kartondobozokat és papírcsomagolást ásott ki a szemétből, és azt tömte magába. Nem tudta mindig eldönteni, hogy mi is igazi papír, és mi inkább műanyag, de úgy tűnt, hogy a gyomra mindent megemészt.
          Egyik hajnalban, mégis rosszul lett. Amikor elkapta a gyengeség, először azt hitte, hogy csak a szokásos néhány perces rosszullét az, és csak várta türelmesen, hogy elmúljon, amikor hőhullámok ragadták el.
          Leült a folyosó kövére és levegő után kapkodott. Majd, olyan hirtelen, hogy semmit sem tudott ellene tenni, maga elé hányt. Sárgás-sötétbarna massza volt, amit kihányt, de nem tudta eldönteni, hogy az most normális vagy sem – nem szokott hányni.
          Aztán csak ült ott egy pár percig és maga elé bámult. Fáradt volt. Kimerült. És hiába múltak a percek , a fáradtság csak nem akart elmúlni.
          Nem hat már az elixír? – tűnődött magában. – Már az sem hat?
          Elkapta az elkeseredés, és sírva fakadt.
          Az öngyilkosság gondolata fordult meg a fejében.

5.

          Csak ült a széken és a szélben szelíden bólogató pálmafákat nézte az ablakon túl.
          Nem érzett semmit, csak undort. Undorodott magártól. Kövér és lusta disznónak érezte magát, és ki nem állhatta, hogy itt kell ülnie a széken, a kötelező pihenőjében.
          A hasa hatalmasra nőtt, alig bírta takargatni. Hiába szorította le csíkokra hasított régi lepedőkkel, még mindig látszott. A melle is megnőtt, és attól is félt, hogy ez majd feltűnik valakinek, már észrevette, hogy Andy egyre inkább nézegeti, úgy ahogy Derick szokta még régebben.
          Csak abban reménykedett, hogy mégsem kell kibírnia még két évig. Azt remélte, hogy a szervezete hamarabb feladja. De ha mégsem, akkor valamit tennie kell. Így nem bírja sokáig.
          A napfény aranylóan csillant meg az óceánon a távolban, és Nkagisangot ismét elkapta a nosztalgia. Elképzelte, hogy testvéreivel és szüleivel gondtalanul játszanak a habokban, mint régen, és az apja mindegyik gyereket a nyakába veszi és úgy mennek be a mélyebb vízbe.
          Amikor magához tért, Mrs. Featherstone állt felette.
          – Mi a fene van veled? – kérdezte dühösen. – A szünteted már vagy egy órája lejárt.
          – De, hát az lehetetlen! – nyögte a lány és az órájára pillantott.
          De úrnőjének igaza volt.
          – Ne... Nem emlékszem. Semmire...
          Tétován állt fel.
          – Elnézést. Elnézést, többet nem fog...
          – Hát azt ajánlom is! – morogta gazdája, de nem szidta meg annyira, mint a lány várta, inkább aggódottnak tűnt.
          Vacsorára valami egyszerűt csapott össze, és kissé zavarodottan szolgált fel a családnak.
          Mr. Featherstone aznap este sem étkezett otthon, így nem kellett azon még külön aggódnia, hogy a családfő esetleg nem találja az ételt kielégítőnek, valamint Aurélia is mindig talált valami kifogást, és egyre ritkábban étkezett otthon.
          A gyerekek kedvessége az elmúlt időben hamar elkopott, utólag megtudta, hogy csak a legidősebb lány kérésére viselkedtek illedelmesen, de úgy tűnt, hogy végül megunták.
          – Nem elég meleg ez a moslék, hát nem érted?! – kiáltotta Andy. – Hát miért nem lehet megtanulni?
          – Na, na! – fedte Mrs. Feaherstone. – Egy úriember nem beszél így. Még a személyzettel sem.
          De feddése nem nagyon hangzott hitelesnek.
          Ahogy elvette a tányért a fiú elől, az rákacsintott.
          Nkagisang zavarba jött, és majdnem elejtette a tányért.
          – Még egy kis vizet, te bamba! – nyögte Derick élettelenül, és alig nézett rá. – Mozdulj már!
          Ahogy elhaladt az asztal mellett, Becca belerúgott a lábába, mire Pam megütötte húga vállát.
          – Mit csinálsz?
          – Véletlen volt, maradj már!
          – Ja, persze.
          Nkagisang úgy csinált, mintha nem vette volna észre. Csak ment tovább, és összeszorította az állkapcsát, de olyan erősen, hogy a fájdalom egyből odaáramlott.
          A gyerekek anyja most megkérdezte, hogy mi volt az iskolában. Amíg ők beszámoltak, a szolgálólány teljesítette mindenki kérését, és feltálalta a második fogást.
          Ahogy elhaladt mellettük, Becca ismét belerúgott a lábába, Andy pedig rácsapott a fenekére.
          – Na, most már elég! – üvöltötte Nkagisang vörös arccal akkor és a földhöz vágta a tányért, amit éppen tartott.
          Egész testében remegett, és ökölbe szorult a keze.
          A család kikerekedett szemmel, és tátott szájjal bámult rá.
          Nkagisang körül megfordult a világ.
          – Mi történik....? – nyögte halkan és hátrafelé lépett egyet.
          Még sohasem volt dühös. Legalábbis ennyire sohasem. Még sohasem kiáltotta el magát.
          Mrs. Featherstone lassan felemelkedett, és továbbra is leesett állal rámutatott.
          A lány akkor megijedt.
          – Elnézést! – kezdte és a könnyeit próbálta visszanyelni. – Nem fog többet előfordulni.
          – Nem... Nem az – dadogta úrnője, még mindig elkerekedett szemmel. – A nadrágod!
          Ahogy Nkagisang lenézett, látta, hogy vérfolt rondítja a nadrágja mindkét szárát, ami hihetetlenül gyorsan növekedett.
          Akkor a szégyentől már mindenképp sírnia kellett. De mégsem mozdult, csak állt ott megkövülve.
          Úrnője lassan közeledett felé.
          – A vér... A tamponok – súgta. – És a hasad is... Hogy nem vettem észre eddig!
          És megállt előtte.
          – Drágaságom, te terhes vagy! De valami nincs rendben...
          Nkagisang hitetlenkedve megrázta a fejét, majd elájult.

6.

          A hang először csak messziről jött.
          – Drága, Dr. Allen vagyok. Én kezeltelek a múltkor is amikor elájultál a karácsonyi banketten. Híreim vannak. Nem mindegyik jó, de a végeredmény szerintem mindenképp pozitív.
           – Azt tudod, hogy terhes vagy. A jó hír az, hogy a magzat úgy tűnik, hogy életben van, a szívverése erős és egyenletes. A rossz hír viszont az, hogy nem tudjuk, hogy mi okozta a vérzést, és azt sem, hogy a magzat egészséges-e. Tudom, hogy az egész dolog még roppant új és félelmetes, de most nagyon erősnek kell lenned.
          – És egy-két dolgot muszáj megértened. Az elixír ilyen hosszú távon és ilyen mennyiségben sterilitást okoz, ami azt jelenti, hogy az elixírfüggőknek nem lehet gyerekük. Ritkán előfordul, hogy a függő teherbe esik, de eddig minden esetben vetélés lett a vége… Szóval, a baba nem maradt életben, nem tudok egy esetről sem, hogy ne így lett volna.
          – De a te eseted már alapjaiban más. Már az is hihetetlen, hogy – kérlek, bocsásd meg őszinteségemet – te életben vagy. Az pedig, hogy te teherbe estél egyenesen csodaszámba megy.
          – De itt van a probléma is. Hogy minden zökkenőmentesen menjen, be kellene vinnünk a kórházba, hogy folyamatos megfigyelés alatt tartsunk. Itt még a vérzésedet sem tudom normálisan kivizsgálni, bár most úgy tűnik, hogy elmúlt. Az elixírfüggőségeddel nem tudunk mit kezdeni, de mindenképp figyelnünk kéne a magzat fejlődését is, tudod nagyon gyorsan nő. De Mrs. Featherstone erről hallani sem akar.
          – Na, most egy nagyon fontos dolgot akarok mondani neked. Kérlek, figyelj nagyon és próbáld megérteni a helyzet komolyságát! Te már tizenkilenc éves vagy, ami azt jelenti, hogy teljes jogú felnőtt. Ahhoz, hogy most a kórházba menj, nem is kell a..., khmm..., gazdáid beleegyezése. Csak egy szavadba kerül és a KSzR hívja a mentőket, gazdáid pedig nem tehetnek semmit. Mindenképpen gondold meg, a gyerek miatt is. Ott jó kezekben lennétek, és a leggondosabb felügyelet alatt. Én magam nem tehetek gazdáid ellen. A kórház miatt. Különben már magam hívtam volna a mentőket, hidd el.
          – Én megértem, hogy nem érzed jól magad, de most kell döntened. Azonnal, mielőtt Mrs. Featherstone visszajön, és lebeszél róla, vagy megfenyeget. Mindenképpen meg kellene fontolnod a kórházba felvételt, ott már melletted lennék és segítenék. Csak ott lehetnél benne biztos, hogy mind magadnak és a gyermekednek is a legjobb jövőt biztosítod. Kérlek, siess a döntéssel!
          – Szóval? Ó, hát úgy! Értem. Végül is ahogy akarod. Szerintem hibát követsz el, de te tudod. Igen, megértem, hogy félsz, de pont ezért... És mondtam, hogy én sem tehetek már semmit ebben az ügyben, elveszíthetem az állásomat. De... Hoppá, jön az úrnőd vissza... Majd folytatjuk legközelebb.
          – Hogy mit? Nem, nem lesz semmi baj. Azért segítek, amiben csak tudok.

7.

          – Jobban érzem magam, dolgozni szeretnék – mondta halkan. – Kérem, asszonyom, ebben a semmittevésben csak megőrülök.
          Mrs. Featherstone csak bólintott komolyan.
          – Hát persze, drágám. Menj csak.
          Felseperte a folyosókat. A porszívózás gyorsabb lett volna, de szeretett seperni, valamint a seprűvel jobban beért a sarkokba. Ahogy mozdulatai felvették az évek alatt megszokott ritmust, egyre inkább megnyugodott. Majd egyre vidámabb lett, végül majdhogynem táncraperdült a seprűvel a kezében.
          A folyosók után jöttek a lépcsőházak. Tudta, hogy rengeteg időt veszít azzal, hogy nem porszívóz, de akkor nem érdekelte. Tudta, hogy Mrs. Featherstone nem fog szólni semmit.
          Nem egészen két napig „pihent” álmatlanul, de látta is a házon az eltelt időt. Szemei előtt a por mindent vastagon fedett. Pedig régebben a Featherstone-ék vendégei mindig dicsérték a tisztaságot és rendet, és mindig mondták, hogy ilyen makulátlan házban még nem jártak.
          Egyre vadabbul takarított, lehajolt, és leguggolt, és a seprűvel jól benyúlt a lépcsők díszes faragásai közé.
          Igyekezett nem a terhességre, és legfőképpen nem Derickre gondolni. A fiú egyébként szobafogságon volt, iskolán kívül sehova sem mehetett, még a közös családi vacsorákon sem vehetett részt.
          Egyszer csak megállt. Úgy érezte, hogy valaki nézi.
          Tétován pillantott a felsőbb fokokra.
          Andy állt ott, majdnem egy emelettel feljebb és komoly arccal figyelte.
          – Hallottam, hogy jobban vagy – mondta halkan, de azért jól hallhatóan. – Már kezdtem aggódni érted.
          A lány csak bólintott zavarodottan és elkezdett lassan tovább seperni. Nem tetszett neki a fiú hangja.
          – Na, mi van. Nincs semmi mondanivalód erre? – kérdezte Andy élesebben, és tett néhány lépést lefelé.
          – De igen... Uram – válaszolta Nkagisang, de nem mert ránézni. – Köszönöm az érdeklődést, de... Jól vagyok. Tényleg.
          Andy tovább folytatta útját lefelé.
          – Tudod, gondolkoztam dolgokon – fejtegette. – Nekem úgy tűnik, hogy egyáltalán nem jogos, hogy csak a bátyám részesülhet, hogyismondjam, külön szolgáltatásokban...
          Nkagisang megdermedt.
          – Elvégre vannak más férfitagjai is a családnak.
          És akkor megállt néhány lépcsőfokkal a lány fölött.
          Nkagisang szomorúan nézett rá.
          – Kérem, uram, ne tegye ezt...
          – Pofa be! – üvöltött rá Andy. – Csak fogdd be!
          Hihetetlen düh tajtékzott a szemében.
          Kioldotta a nadrágszíját, és letolta a nadrágját.
          – Gyerünk. Tedd a dolgodat!
          Nkagisang elkapta a fejét, és könnyek kezdtek el folyni szeméből.
          – Gyerünk! – üvöltötte Andy, és ököllel az arcába csapott.
          A lány nem érzett semmit.
          Még mindig könnyezve elkezdte kigombolni a blúzát, és felhúzta a szoknyáját.
          – Nem – mondta Andy. – A száddal csináld. Ott lent mocskos vagy.
          Nkagisang oda sem mert nézni, összeszorította a szemét, és lassan közelebb hajolt.
          A fiú türelmetlenül közelebb húzta a fejét és nagyon durva volt. Láthatóan nem csinált még ilyet soha. De néhány perc alatt vége lett az egésznek, és remegő kézzel, sietve kapcsolta be a nadrágszíját.
          A lány fel sem mert nézni rá, csak maga elé bámult.
          A fiú még mindig levegő után kapkodva lassan elindult a lépcsőn.
          Aztán megtorpant.
          – Te, ringyó! – mondta egy pillanatra visszafordulva, majd folytatta az útját felfelé.
          Nkagisang végleg sírva fakadt, de nem értette, hogy miért. Nem várt semmit. Csak el akarta felejteni az egészet. Akkor miért fájt neki annyira? Dühöt érzett és elkeseredettséget.
          És ahogy a zokogás egyre jobban rázta, egyre inkább megijedt. Lerogyott a lépcsőre.
          Mi van velem? Miért vagyok ilyen érzékeny? – tűnődött. – Máskor fel se veszek semmit.
          Majd a hasát kezdte el simogatni.
          – Temiattad van, kicsim? Temiattad?
          Sírt még ott vagy egy néhány percig, majd nagy nehezen összeszedte magát, és elment fogat mosni.
          Később, amikor már mindenki aludt, teljesen magától nekiállt a sötétítőfüggönyöket mosni.

8.

          A fények újra körülötte vibráltak, a fájdalom pedig, bár az egész testét támadta, sokkal erősebb volt a bal lábában.
          Tétován, a remegést és fulladást valamelyest leküzdve felült, és próbált rájönni, hogy hol is van.
          A házban volt még mindig, abban biztos volt, és ahogy a fények engedték, úgy látta, hogy valamelyik lépcsőház alján, de a nagy villózásban nem lehetett biztos benne.
          Ezt nem hiszem el! – gondolta. – Már tényleg széthullok. Hogyan kerültem ide?
          Egyáltalán nem emlékezett, hogy mit is csinált éppen, sőt azt sem tudta biztosan, hogy nappal lehet vagy éjszaka.
          A fájdalommal és remegéssel mit sem törődve, próbált felállni, de hangos reccsenést hallott, hihetetlenül éles fájdalom hasított a bal lábába, és visszahanyatlott.
          A vibráló fények egyre jobban magukba húzták, és a fulladás is egyre jobban elfogta, de igyekezett megnyugodni és rendbe hozni a légzését.
          Egy perc múlva felült, és a lábára nézett, de sehogy sem tudta a tekintetét fókuszálni. Végül remegve kinyúlt, és végigtapogatta végtagját.
          Lábszárából valami kemény és hegyes állt ki, és ahogy kicsit megnyomta a fájdalom újabb hullámokban áramlott végig rajta.
          Mi ez? A sípcsontom? – tűnődött, és a gondolatra majdnem elájult és hányingere lett. – Leestem a lépcsőn?
          Visszahanyatlott. A remegés és fulladás még mindig nem múlt el teljesen.
          Csak... Pár perc. És minden jobb lesz – gondolta. – Csak maradjak nyugton.
          Csak feküdt, és várta, hogy jobban legyen.
          A vibrálás úgy tűnt, hogy nagyon hosszú idő után, de végül alábbhagyott, és megszűnt a fulladás is.
          Amikor valóban jobban lett, felült végre, és megvizsgálta a lábát.
          Csak homályosan látta, hogy nagy tócsa vérben ül, és valóban törött sípcsontja áll ki a lábszárából.
          Jól van – gondolta. – Semmi baj. Meg tudjuk ezt oldani. Nem lesz semmi baj.
          Összeszorította a fogát, kinyúlt, és a kiálló csonkot visszanyomta a helyére.
          A fájdalom olyan élesen hasított végig rajta, hogy felsikoltott. Aztán feküdt tovább és várta, hogy a csontja összeforrjon.
          Csak egy pár óra. Aztán jól kell, hogy legyek – gondolta. – Nem sok munkakiesés. Talán be tudom hozni...
          – Mary?! Te vagy az? – hallatszott a lépcsőház tetejéről. – Minden rendben?
          Nkagisang megijedt, és a vértócsára nézett.
          – Igen, Mrs. Featherstone. Minden rendben. Csak megbotlottam és kicsit megütöttem magam. De már jól vagyok. Azonnal folytatom a munkát.
          Fent egy pillanatra csend volt majd tétova léptek indultak el lefelé. Nkagisang úgy feküdt a lépcső alján, hogy felülről nem volt rálátás.
          – Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Mrs. Featherstone gyanakodva. – Nagyot kiáltottál. Nagyon fáj?
          A lány egyre jobban megijedt.
          – Nem, már el is múlt. Megyek is tovább a dolgomra. Semmiség az egész.
          Megpróbálta megmozdítani a lábát, de még mindig éles fájdalom hasított bele. Összeszorította a fogát és fel sem szisszent.
          De a léptek nem torpantak meg, és egyszer csak úrnője jelent meg a lépcsőn.
          – Uramisten, Mary. Te nem vagy jól! Leestél a lépcsőn?
          A lány elszégyellte magát. Utált gyengének tűnni.
          – Jól vagyok, tényleg. Csak egy pár perc kell még.
          Gazdája lesietett mellé.
          – Hadd nézzem a lábad!
          A lány félénken megmutatta.
          Mrs. Featherstone megrázta a fejét.
          – Túl sok a vér. Ez nem jöhetett mind a lábadból. Hacsak...
          Kutató szemmel vizsgálta a tócsát a lány alatt.
          – Ez nem mind vér.
          Nkagisang felült. Ő még mindig nem tudta kivenni a tócsa színét. De furcsa szag volt és az egész alteste nedves volt.
          – Hát akkor mi? Csak nem... Bepisiltem? Véletlen volt, esküszöm!
          – Nem drágám – mondta Mrs. Featherstone komolyan. – Ez magzatvíz. Úgy tűnik, hogy megindult a szülés.
          Nkagisang nem hitt a fülének.
          Szóval azért nem maradt abba a remegés a hasamban – gondolta.
          – De nem túl korai még? – kérdezte aztán aggódva.
          Mrs. Featherstone nem válaszolt, csak elhúzta a száját, és lassan felegyenesedett.
          – Mentők – mondta aztán, és tisztán látszott, hogy nehezére esett kimondani azt az egy szót.
          A KSzR azonnal riasztotta a mentőket, akik kevesebb mint két perc alatt ott voltak.

Folytatása következik