2010. december 22., szerda

A karbantartó

Írta: Pásztor Miklós

A két tagbaszakadt fickó alkoholgőzös agressziója elmosódó, folyton kavargó hullámokat vet a valóság hálóján. Amikor a dögevők ragadozónak hiszik magukat, a folyamat vége könnyen megjósolható. A sokszor egyértelműnek hitt következmények mégis állandóan újra- és újraformálódnak, nüánsznyi változókon fordul meg a világ sorsa. Az univerzum, az emberek saját univerzumának menete, a végtelen számú lehetőség elborzasztóan kaotikus örvényekben kavarogva haladt előre az úton, amelyet a bölcsek időnek neveznek. Az emberek. A bölcsek. A nyáj, a préda. Az áldozat a rövidebbet húzza az igazi ragadozókkal és a dögevőkkel szemben egyaránt, de az életek hálója oly sok ponton van összecsomózva, hogy bárhol pillantok is rá, szinte képtelenség nyomon követni az egyes eseményeket. Szinte. Ami másnak elkerülhetetlen végzet, elrendelt sors vagy balszerencsés véletlen, előttem csupán a valóság átlátszó, szétszakadozó és bárhol újraszőhető hálója. Ehhez a csomóhoz azonban most nem ollóra lesz szükségem, az életutak kilazult szőttesét egyszerűen helyrerántom, kisimítom a szétzilált rácsokat, távolba vesző vonalakat. Újraszövöm a hálót. Csendesen, egyszerűen, emberként az istenek helyett. Pár évvel fiatalabbként talán erővel, hiszen csupán egy döntés, hogy nyelvtanfolyam helyett harcművészeti kurzust válasszak az érettségi előtt, most azonban csupán szavakkal. Szavakkal és pénzzel, az aktuális jelen legerősebb változójával. Pár évvel fiatalabbként? Egyszerűen csak máskor. Ismét. Valamikor.
          Pontosan az asztaluk előtt tántorodom meg, gondosan ügyelve, hogy a söröm egyenesen az egyik kezére boruljon. Csak határozottan. Nem kell a balhé, erőt és önbizalmat kell mutatni. Elnézésüket kérem és kárpótlásként rendelek nekik egy-egy dupla kevertet. Mikor a pultnál előre kifizetem a következő kört is, sunyi disznószemük már bárgyún csillog. Alig fél óra, és a lábukon állni sem bírnak, nem kell hozzá más, csak egy ügyetlen, kétbalkezes vendég a talponállóban, egy tízezres, és néhány üres frázis a napi politikáról. Vagy a fociról. Vagy az autókról. Ezekhez mindenki ért. Mindenki jobban. Ami a holnapi hírekben még késelés, rablás egy aluljáróban, az ma már csak homályba vesző sohasem lesz emlék. Nélkülem a ma jövője, a következő nap híre, a beavatkozásommal immár csupán egy létre nem jövő okozat. A háló összegubancolódott csomóját végleg semmivé zilálom. Én. Meg a pénz. Pár évvel fiatalabbként talán már hajnalban elkövettem volna egy cserbenhagyásos gázolást. Talán egyenesen az arcukba öntöm az italom, majd rövid ütésváltást követően odébbállok. Talán még az éjjel meglátogatom őket. Fiatalabbként. Vagy egyszerűen csak máskor. Ismét. Valamikor. Ahogy csak akarom.
          2004-ben járok, mappával a kezemben, tudálékosnak ható frizurával és zakóban kísérem az igazgatót. Szigorú ellenőr vagyok, de nem kekeckedő. Egy modern állatkertben fontos a lehető legtermészetesebb környezet, de a látogatók biztonsága még fontosabb. Bár a növényevők kifutója a legritkább esetben igényli a megerősített acélkerítést, három év múlva az egyik majdnem tonnányi, érthetetlen módon megvadult bivaly kitör a karámból – természetes, ácsolt akácfakerítés, hiszen ez egy modern, ám mégis hagyományosnak ható állatkert –, agyontaposva egy nyugdíjast és általános pánikot okozva a kifutóknál. Ami 2007-ben még halálos baleset, és egy értékes állat kilövése, az három évvel korábban már csak pár lapos pillantás a papírokra, hümmögés, jogszabályok citálása. Rozsdamentes acélkerítés, vasbeton tartóelemekkel, amelyek évtizedekre előre szilárdan rögzítik a valóság hálóját, amikor a nedvesség úgyis utat talál az oszlopok belsejébe, a vas rozsdásodni kezd, és a beton szétmállik. Nem kell hozzá más, csak egy vastag mappa, egy röhejes zakó, egy ódivatú szemüveg és egy minisztériumi ellenőri igazolvány. Komoly, befutott harmincas fellépés. Az igazolvány valódi, én kaptam, mikor elkezdtem ott dolgozni. Most lett rá szükségem, újraszőttem életem hálóját. Fiatalabbként másik pályát választottam. Fiatalabbként, vagy csak máskor? Valamikor. Amikor csak akarom.
          1986-ban járok. Izgatottan robogok le a reggelihez, táskával a vállamon szaladok a buszhoz alig negyedóra múlva. Az iskola felé sem nézek, inkább elvackolom magam a park május végi harsogó zöldjében. Magamban beszélek. Magammal beszélek. A szellememmel, a világ szellemével. Magammal. Én vagyok a világ szelleme, nem ő és nem mi, egyszerűen csak én. Sokáig tartott, mire teljesen felfogtam, de még sosem hallottam ilyesmiről. Élem az életem, de világ-szellemként mindenhol ott lehetek. A saját életemben – a nagyvilág apró kis szelete, körbe nézve is csak egy darabka háló, végtelenbe vesző, hullámokként táncoló szövetdarabka a mindenség vásznába foglalva – akárhol. Akármikor. Akárhányszor.
          2014-ben járok. Pár éves ház hatalmas záportól alámosott alapjai – romok csupán a szerencsétlenség óta – holtakat temetnek el nemcsak a bámészkodók, de a mentők elől is. A csípős szél ellen felhajtott gallérom nem állítja meg a nyakamba hulló esőt, hátrébb húzódok a járdán, majd tovább megyek. Még 2010-ben járok, aznap kora reggel erre sétálok már, a munkába siető arctalanok tömegében groteszk színfoltok a nőknek kurjongató munkások, a gesztikuláló építésvezető, ahogy a határidőt okolva a hiányzó betont – a meg nem érkezett teherautó rakományát – sóderrel pótoltatja ki az alapokban Aznap reggel mégis inkább másfelé sétálok, aztán újra és újra, mígnem a folyónál húzódó rakparti úton észre nem veszem a balesetet a defektes kisbusszal és az elbambuló mixersofőrrel. Az álló forgalomban nehéz megfordulni, teherautóval lehetetlen, a betonszállító ott várakozik néhány autó mögött, a motort rég leállította. Tűzoltók emelnek ki egy testet a busz összeroncsolt oldalából, mentők már csak a szállításhoz kellenek, a táskát nem nyitják ki. A bámészkodók közt suttogva hallatszik csak a megjegyzés, hogy „A rakparti úton megyek inkább.”, majd a szövet lassan mozogva új formába csavarodik – pedig még nem csinálok semmit, nem én változtatok –, és az imént majdhogynem mellettem álló fiatal nő mintha át akarna szaladni az úton, félig lelép a mixerkocsi elé, még idejében, hogy meg tudjon állni, és ez a fékezés elég is lesz. Sötét haja a vállát verdesi, ahogy hitetlenkedve visszahőköl a járdára, és visszaint a sofőrnek a dudálásra. Szemei sarkában meggyűlnek a ráncok, ahogy észrevesz engem bringámmal a kereszteződésben szerencsétlenkedni: a kisbusz udvariasan megáll, megvárja, míg hajlandó vagyok kikanyarodni a rakpartra. A nő cinkosan rám mosolyog, majd elsétál, de látom a hálót, a szövetet, összefuthatnak még a szálak. Majd. Valahol. Valamikor.

2010. november 9., kedd

Végre!

Számos technikai és biológiai nehézség (a szerkesztő sokoldalú inkompetenciája) eredményeképpen két hetes késéssel, de végre itt a teljes Tükörjáró.

Jó szórakozást!

Ugyanitt Trabant eladó. Illetve a Terra szerkesztőségi blogjára felkerült a Mágikus Realizmussal foglalkozó előadásom írott változta.

XLT A Tükörjáró letöltő

A tükörjáró .pdf formátum

2010. október 3., vasárnap

Új!

Az XLibris Terra lapon remélhetően hamarosan elég sok kézirat lesz megtalálható, az egyedi letöltések követésére (meggyőztek, hogy ez szükséges) így írásonként kénytelen voltam beiktatni egy második lépést a letöltésre. A plusz klikk okozta kényelmetlenségért elnézést kérek!

Kódai Richárd A tükörjáró című regényéből az ízelítőnek szánt első tizenöt oldal mától olvasható alább.

A tükörjáró

Írta: Kódai Richárd


A KÓRHÁZ


...mint könnyű sóhaj, az égnek
rebben a fekete madár,
s szóm elviszi legalább:
– Jövök én is lassan! Kérlek,
mondd meg az Istennek, ha már
arra jársz: várjon még tovább...!


I.


1.

A felhők szinte teljesen feketék voltak. Feketék, vészjóslóak és gonoszak. Őrült, fagyos szelet hoztak, és ahogy dagadó hasuk néha fel-felvillant, mintha kárörvendően arra készültek volna, hogy villámaikkal elpusztítsák az egész világot.
          – Uramisten, honnan jött ez a vihar?! – kérdezte a vékony, magas férfi, és az ablaküveghez nyomta az arcát. – Ilyen hirtelen.
          Kint a szél egyre nagyobb erővel kapott bele a fák maradék, késő őszi lombjába, tépte és csavarta őket, mire a férfi hirtelen felugrott, és öklével a levegőbe csapott.
          – Úgy is van! – kiáltotta. – Döntsd is ki őket! Mind egy szálig.
          Aztán megfordult és enyhe zavarban csak annyit mondott, talán csak magának:
          – Utálom ezeket a fákat! …Ezek nem normális fák.
          Bámult egy pillanatig maga elé, majd sántikálva tett néhány lépést, megkerülte íróasztalát, és nagyot nyögve leült. Ránézett karórájára, és elnyomott egy ásítást.
          – Hajnali öt óra… Óriási! Szóval, ki az új jövevény? – kérdezte és rám pillantott.
          A szeme fekete volt. Az árnyékáé pedig lángoló vörös.
          A másik, az alacsonyabb és kövérebb, idegesen topogott, egyik lábáról a másikra állt, többször is nagy levegőt vett, mire sikerült kinyögnie, amit akart.
          – Az akták ott vannak az asztalon, doktor úr.
          DOKTOR ÚR… A szavak percekig visszhangoztak, mintha nem akartak volna elhallgatni.
          A magas férfi, a Doktor úr, akkor lassan feltette a szemüvegét, és az akták felé nyúlt.
          – Úgy értem, mi a neve? – kérdezte kissé türelmetlenül.
          – Nick. Nicknek hívják – mondta a másik.
          Az én vagyok, gondoltam. Rólam beszélnek! De a név üresen hangzott, mintha mégsem teljesen lett volna az enyém. Azért a biztonság kedvéért bólintottam.
          DOKTOR ÚR – szólt még mindig a visszhang.
          – És hány éves? – kérdezte a Doktor úr az aktákat lapozgatva.
          Kint óriásit dörrent az ég, a szél éktelenül tépte az ablakot.
          – Hét – felelte a másik kezeit tördelve, és rám mosolygott.
          Neki nem volt fekete a szeme és az árnyéka sem bámult rám vérszomjasan. Akkor azon kezdtem el tűnődni, hogy vajon férfi-e vagy nő. Valahogy nehéz volt eldönteni. Talán egyik sem, gondoltam végül, és szinte azonnal el is feledkeztem az egészről.
          – És hogyan került ide?
          – Egy másik… Kórházból küldték át…
          Lehúnytam a szemem. Szédülni kezdtem. KÓRHÁZ!!! …Milyen félelmetesen hangzott! Igen… gondoltam. Ez is egy KÓRHÁZ. Ez az a… Különleges KÓRHÁZ, amiről ott... A másikban beszéltek.
          – …bent van az aktákban, hogy melyikből.
          A szél közben úgy rázta az ablakot, mintha ki akarná tépni a helyéről.
          – Hmm… – mondta a Doktor úr.
          Kinyitottam a szemem. Nem láttam mást, csak sűrű félhomályt.
          – Kissé zaklatottnak tűnik – jött a Doktor úr hangja a sötétségből. – Hosszú éjszakája lehetett. Kapott nyugtatókat?
          A másik alig hallhatóan válaszolt, az állandó mennydörgés szinte teljesen elnyomta a hangját.
          – Igen… Rengeteget. De így is alig tudtuk… A mentőautóból… Pedig négyen voltunk...
          A dörgés mintha a fejemben szólt volna. A villámok… Az elektromosság… Szinte a bőrömön éreztem. Csak a vihar volt és én.
          És akkor a vihar beszélni kezdett hozzám. Azt mondta, hogy ilyen könnyen nem úszom meg. Hogy megtalál majd… És akkor az övé leszek… Nincs menekvés!
          Aztán arra eszméltem, hogy a földön fekszem, és a Doktor úr áll fölöttem egy injekciós fecskendővel a kezében.
          – Úgy látszik, mégsem volt elég neki… De talán most már jobban lesz. Mit gondol, melyik osztályra tegyük?
          Hirtelen minden kivilágosodott, de a tárgyak körvonalai túl élesek lettek, annyira, hogy a fejem kezdett belefájdulni. Behunytam hát a szemem, és igyekeztem mélyeket lélegezni.
          Odakint a vihar mintha csillapodni kezdett volna.
          – Én ezt nem merném, Doktor úr …
          A Doktor úr idegesen felhorkantott.
          – Mégis mit gondol? Maga az Ápoló!
          ÁPOLÓ! – visszhangzottak a szavak.
          Kinyitottam a szemem. A dolgok kezdtek újra normálisnak tűnni. Kint a szél egyre alább hagyott.
          – Megpróbálhatnánk a Bét… Próbaidőre.
          A Doktor úr felnevetett.
          – Értékelem az optimizmusát! Megpróbálhatjuk, bár szerintem előbb-utóbb úgyis az Án fog kikötni.
          – Kö… Köszönöm, Doktor úr! – mondta az Ápoló.
          Akkor a Doktor úr lehajolt, és megsimogatta a fejem.
          A keze meleg volt és száraz, érintése megnyugtató, de a szeme fekete maradt, és az árnyéka továbbra is gonoszul vigyorgott rám.
          – Igazán nincs mit – mondta, majd felállt, az íróasztalhoz sántikált, leült és papírokat kezdett kitölteni.
          Az Ápoló felültetett a földön, leült mellém, és szorosan tartott, hogy el ne dőljek, aztán nem is olyan sokára elvittek, ágyba fektettek, és mire elaludtam, a vihar már teljesen elállt.
          Reggelre pedig leesett az első hó.

2.

          Az ágyon feküdtem, és a lassan szállingózó kövér hópelyheket figyeltem az ablak sűrű rácsain át.
          Már nem a Bén voltam. Még a délelőtt folyamán átvittek az Ára, ott pedig a csuklómra és a bokámra szíjakat tettek, melyek olyan nehezek voltak, hogy alig tudtam mozdulni az ágyon. Kaptam infúziót is, de nem fájt olyan nagyon, csak egy kicsit csípett.
          Az A17 volt az új lakhelyem. A szoba legfelső emeleten volt és ha nagyon felhúztam magam az ágyon, egy kicsit ráláttam a Bére.
          Először persze nem értettem, hogy miért is kellett áthozni az Ára, de aztán később meghallottam, hogy mit beszélnek egymás között a többiek… A többi gyerek.
          Panaszkodtak, hogy egész éjjel nem tudtak aludni a farkasvonítástól, ami a folyosókról jött; hogy szellemek jártak ki-be a szobákból, meg át a falakon; hogy döngették a bútorokat, és minden derengett a sötétben, de ez a fény nem jó fény volt, és nehéz volt tőle lélegezni; és hogy a fény az én ágyam alól jött.
          De én örültem, hogy áthoztak ide. Itt legalább egyedül voltam, és csak nézhettem nyugodtan, ahogy a hópelyhek táncolnak a szélben, és semmi más nem létezett.
          Csak a csend és a hópelyhek.
          – Korán jött idén a hó – mondta az Ápoló, én pedig igencsak meglepődtem, mert nem vettem észre, hogy bejött.
          De nem tudtam mozdulni, sem válaszolni neki, pedig szerettem volna. Ő olyan kedvesnek tűnt.
          Széket húzott az ágyam mellé, leült, megfogta a kezem, és egy darabig nem szólt egy szót sem.
          És ahogy ott ült, egyszer csak megláttam, hogy észrevette a sötétséget, amely belőlem áradt kifelé, és akkor nagyon elszégyeltem magam. Nem akartam, hogy mások is tudjanak róla.
          Könycseppek gördültek le az arcomon, az Ápoló pedig elmosolyodott, és megsimogatta a fejem.
          – Ugyan már – mondta. – Ne aggódj. Minden rendben lesz.
          Meg akartam kérdezni tőle, hogy honnan tudja, de nem sikerült megszólalnom. A szám nem engedelmeskedett.
          Hirtelen sűrű félhomály támadt, és a Doktor úr lépett be az ajtón.
          – Na, hogy van a mi kis betegünk? – kérdezte.
          Az Ápoló csak halkan válaszolt.
          – Úgy tűnik, mostanra már stabilizálódott az állapota. De még mindig nem beszél.
          A Doktor úr bólintott.
          – Valószínűleg a sokk miatt.
          És közelebb lépett.
          – Sikerült kiderítenie, hogy mi történt vele, Doktor úr?
          Árnyak kezdtek el keringeni körülöttünk, és engem újra elfogott a sírhatnék.
          – Többé-kevésbé – felelte a Doktor úr. – Szomorú történet…
          Fölém hajolt, és az arcomba nézett. Az árnyéka is közelebb hajolt, és vigyorgott. Remegni kezdtem.
          – De nem hiszem, hogy emlékezne bármire is… És jobb is így – mondta a Doktor úr és kacsintott. Engem kivert a hideg veríték.
          Aztán visszalépett, és hosszú ideig nem szóltak egy szót sem.
          Én pedig lassan újra megnyugodtam, újra elmerültem a hópelyhek gyönyörű táncában, és mire feleszméltem, már nem volt olyan nagy a félhomály és újra egyedül voltam.
          És akkor észrevettem a fekete madarakat az ablak előtt, amint egy magas fa ágán ülnek és mind engem bámulnak.

3.

          Pár hét után levették a szíjakat és már ettem rendes, meleg ételt is, melyet mindig az Ápoló hozott fel a szobámba. A horzsolások a kezemen és a lábamon elég csúnyák voltak, de az Ápoló azt mondta, hogy hamar meggyógyulnak majd.
          Aztán egy reggel levittek a közös étkezőbe.
          – A Doktor úr ötlete volt, hogy lássa, hogyan reagálsz a többi gyerekre – magyarázta az Ápoló.
          Amikor beléptünk az óriási terembe, a többi gyerek úgy bámult rám, mint aki kísértetet lát, a Doktor úr pedig nem volt sehol.
          A gyerekek közül némelyik nagyon magas volt, szinte a mennyezetig ért, mások pedig roppant alacsonyak, mint valami törpék, de mindegyiküknek fekete volt a szeme, és mind csak engem bámult vádlón.
          Aztán kezdett elmosódni minden, és csak akkor vettem észre, hogy egy ideje már nem veszek levegőt.
          Időközben a sorba tessékeltek, megkaptam a kis tálcámat, tányéromat, kanalamat, mertek nekem levest, de én még mindig nem vettem levegőt.
          Eltelt talán vagy tíz perc is, míg végre leültettek egy asztalhoz.
          Azok a magas gyerekek pedig egyre hosszabbra nyúltak, az alacsonyak pedig egyre rövidültek, míg már nem voltak nagyobbak, mint valakinek a hüvelykujja. És mind engem bámultak.
          Aztán azon tűnődtem, hogy valahogy mégiscsak jeleznem kellene az Ápolónak, hogy valami nincs rendjén, amikor egyszer csak éktelen csörömpölést hallottam, és elnyelt a sötétség.
          – Én megmondtam, hogy még túl korai…! – hallottam az Ápoló hangját valahonnan a messzeségből, és hirtelen felhők felett szálltam a szürke, téli égben, körülöttem mindenhol a fekete madarak keringnek károgva, mintha én is egy lettem volna közülük, és akkor egy pillanatra úgy éreztem, hogy a dolgoknak mégis van célja és értelme, és hogy tartozom valahova.
          Amikor felébredtem, az ágyamban voltam, kint sötét éjszaka, és a fekete madaraknak nyomuk sem volt az ablakon túl, a friss hóval borított kopasz fa ágain.

4.

          Az ágyban feküdtem és az ágy fölött lebegő önmagamat néztem, ő pedig visszanézett rám, és mosolygott.
          De úgy tetszett, mintha nem a levegőben lebegne, haja és vékony pizsamája lágyan ringott-úszott körülötte, úgy, ahogyan a víz alatt tette volna. Ő azonban ettől nem zavartatta magát és egyre csak mosolygott.
          – Hol vagy? – kérdeztem tőle.
          Egy pillanatra lehunyta a szemét.
          – Nagyon mélyen – felelte halkan.
          Elmerengtem.
          – Miért nem beszélsz már hozzám?
          – Elszakadtunk egymástól – felelte. – Én sem így akartam, hidd el!
          A szoba egy pillanatra megnyúlt minden irányban.
          – És hova… Hova mentél? – kérdeztem, de a torkom iszonyúan kiszáradt.
          Talán egy teljes percig hallgatott.
          – Segítségért – válaszolta végül.
          Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Különös színek és formák kezdtek el kavarogni körülöttünk, de én igyekeztem nem figyelni rájuk.
          – Hát... Van segítség?
          Bólintott.
          – Persze – mondta. – Mindig van segítség. Csak tudni kell megtalálni.
          Nyeltem egy nagyot.
          – És mikor… Mikor jössz vissza hozzám? Hogy emlékezhessek…
          Megrázta a fejét.
          – Még nincs itt az ideje. Még… Túl veszélyes lenne! És amúgy sem rajtam múlik.
          – Hanem kin?
          – Azokon, akik segítenek. Majd ha ők elengednek. Az ő varázslatuk. De az még hosszú idő lehet…
          Sóhajtottam.
          – Remélem, hogy tényleg tudnak segíteni… De úgyis minden az én hibám. Szerinted…? Isten haragszik rám? Tudod miért…
          Remegni kezdtem, forró könnyek kezdték szúrni a szemhéjamat.
          Megrázta a fejét, és ahogy újra elmosolyodott, mosolya beragyogta a szobát.
          – Biztos vagyok benne, hogy tudja, nem akartál rosszat. És azt is tudja, hogy mennyire szereted őt. Emiatt ne aggódj! Csak arra figyelj, hogy minél távolabb tartsd magadtól a sötétséget!
          Az árnyak akkor zúgni és panaszkodni kezdtek, de én csak arra a mosolyra figyeltem, arra a másik, sokkal fényesebb énemre.
          – Bárcsak minél előbb visszajöhetnél hozzám! – mondtam neki. – Nélküled olyan… Üres vagyok. És félek.
          – Csak tarts ki! – mondta, kinyúlt, és megsimogatta a fejem. – Nagyon erősnek kell lenned.
          Aztán eltűnt, és én ott maradtam egyedül. A sötétség egy pillanat alatt felfalt, és éreztem, hogy hidege szétáramlik bennem.
          – Talán imádkoznom kéne – gondoltam, de a szavak sehogy sem jutottak eszembe, és akkor a szégyentől már mindenképp sírnom kellett.
          – Ez az! – szólalt meg egy hang mélyen bennem. – Sírj csak! Legalább az megy. Ha más már nem is. Arra még jó vagy… Te, semmirekellő!
          És felkacagott. Odakint őrülten zúgtak a fák.
          Rettegve néztem körül, de nem volt a szobában senki.
          Bebújtam a takaró alá, és próbáltam nem gondolni semmire, de a szörnyű hangtól csak nem bírtam megszabadulni.
          – Ki lehetett ez? – kérdeztem magamtól még mindig remegve. – Ilyen kegyetlen, ilyen hideg...!
          Odakint a fák őrülten zúgtak tovább.
          Aztán a vihar jutott eszembe, az első estémen a Kórházban. Ahogy akkor beszélt hozzám!
          – Ugyanaz a hang! De miért...?
          Éjjel azt álmodtam, mintha sűrű, sötét erdőben szaladnék, miközben valaki nagyon lemaradva üldöz, és mindenféle gonosz dolgokat kiabál utánam, melyeket viszont nem sikerül tisztán kivennem.
          Sikoltoztam, majd az Ápoló megnyugtató érintését éreztem homlokomon, suttogó szavait hallottam, és végre elnyelt a csend.
          Másnap reggelre az egyik fiú a Bén egy bagolytollat talált a párnája alatt, a Kórház bejárati ajtaját pedig valaki korommal és sárral kente össze.

5.

          – A17! – mondták mindenre.
          Ha bármi rossz történt.
          Ha valami elromlott, mondjuk a televizió a Bé közös helységében: „A17!”. Az én hibám volt. Ha nem volt kalács reggelire: „A17!”. Én tehettem róla. Ha kevesebb ajándék jutott karácsonyra, mint tavaly, az is. „A17!” Az én hibám.
          És így tovább. Ha valaki elesett. Ha valaki megvágta magát. Ha valaki megfázott. Ha hideg volt, ha meleg volt, ha túl sok hó esett, ha nem esett, már szinte keresték az újabbnál újabb rossz dolgokat, amelyeket a nyakamba varrhattak.
          Egy cseppet sem hibáztattam őket ezért, mert ha nem is minden az én hibám volt, az árnyakat és a rémálmokat valóban én hoztam. Legalábbis legtöbbjüket.
          Egyébként azon nagyon elcsodálkoztak volna, ha megtudják, hogy hallom minden szavukat, még ha suttognak is, sőt néha még a gondolataikat is. Akkor biztosan nem szidtak volna olyan bátran. De jó volt ez így: megértettem őket.
          A Doktor úr az étkezős incidens után naponta többször is benézett, de csak néhány percre, és sohasem szólt semmit, csak újabb adag sötétséget hagyott ott. Az árnyéka is mindig ugyanúgy bámult rám: vádlón és vérszomjasan.
          Az Ápoló tündérmeséket olvasott fel nekem heti háromszor, aminek nagyon örültem.
          – Szeretem a tündérmeséket – mondtam neki egy nap, mire ő majdnem elejtette a könyvet, és hirtelen mintha nem kapott volna levegőt. – Volt régen egy tündérmesés könyvem. Az volt a kedvencem. Meg az Evangéliumok… Bár azt nehezebb volt olvasni…
          – Az… Az nagyon jó! – mondta, és legyezni kezdte magát, miközben az arca egyre vörösebb lett. – Te egy… Nagyon okos kisfiú vagy.
          Aztán szélesen elmosolyodott.
          – De… Te… Beszélsz! – kiáltotta, és végre mintha levegőhöz jutott volna.
          Magam is elcsodálkoztam.
          – Igen – mondtam. Az Ápoló izgalma engem is magával ragadott. – Valóban. Beszélek.
          Az árnyak mintha kicsit visszahúzódtak volna.
          – Hát ez nagyszerű…! – mondta az Ápoló. – Alig várom, hogy a Doktor úr megtudja. Hogy fog majd örülni! De egyebként jól vagy? Jobban…?
          Bólintottam.
          – Kicsit jobban. Most visszahúzódtak. Az árnyak…
          Egy darabig csak nézett, aztán előrehajolt és megigazította a takarómat.
          – Hát... Ez jó... – mondta kicsit zavarodottan. – Igazán nagyon örülök, hogy jobban vagy. Kérsz egy kis teát?
          – Persze – mondtam erre boldogan. – Szeretem a teát.
          Elmosolyodott, és megsimogatta a fejem.
          – Hát persze – mondta. – Egy kis tea mindig jót tesz. Azonnal visszajövök, aztán beszélgethetünk még, ha van kedved.

6.

          – Azt álmodtam, hogy tündérekkel táncoltam egész éjjel egy csodálatos palotában, és minden fehér volt, és kék, meg ezüst... És gyönyörű!
          – Valóban csodálatos lehetett – mondta az Ápoló mosolyogva. – Bárcsak ott lehettem volna magam is!
          Aznap nem esett a hó. Viszont szörnyű fagyos szél fújt, bebújt minden résen és repedésen, megbetegítette a fele kórházat. „A17” morogta mindenki kedvetlenül és mogorván, és csak azt várták, hogy ez a nap is érjen már véget, meg a következő is, ha ugyanilyen lesz.
          Az Ápoló is vastag takaróba burkolózva ült az ágyam mellett, és néha tüsszentett egyet.
          Éjjeliszekrényemen nagy kancsóban finom tea gőzölgött, jó sok, hogy jusson mindkettőnknek elég.
          – Már egy ideje nem álmodom rosszat… Talán egy hete is megvan – mondtam vidáman, az Ápoló pedig tüsszentett egyet.
          – Nagyszerű! – mondta az orrát törölgetve. – Úgy tűnik, hogy hatnak azok az új gyógyszerek. A kedved is láthatóan sokkal jobb.
          – Igen. Bár mindenki más pocsékul érzi magát. De én mégis… Valahogy jól vagyok.
          Kinéztem az ablakon. A fekete madarak nem voltak sehol. Már őket sem láttam egy ideje. Kezdtek hiányozni…
          – Jól van, jól van – mondta az Ápoló. – Igazán örülök. De folytathatom a felolvasást?
          – Persze – mondtam, kényelmesen hátradőltem, és nyakig betakaróztam.
          De nem nagyon tudtam odafigyelni a mesére. Túl nagy volt a csend. Mindenhol. A folyosókon, a szobákban, még a többi gyerek fejében is, mintha csak félálomban lézengtek volna.
          Mi ez a csend? Mi történik? – kérdeztem magamban. Még az árnyak sem suttogtak, mintha elbújtak volna ők is.
          Miért olyan… Nyugodt minden?
          De jó is volt a csend és béke. Furcsa volt, de jó volt.
          Mégis… Talán egy kicsit sok volt. Túl jó? Mintha minden egy kicsit túl átlátszóvá vált volna.
          Próbáltam odafigyelni az Ápoló szavaira, de nem igazán tudtam kivenni, miről beszél. Tündérekről…? Lovagokról…? Valami ilyesmi.
          A szívem vadul dobogott. Már napok óta. Talán egy hete. De minden csendes és nyugodt volt.
          Lehet, hogy ez mégsem jó dolog?
          Biztosan amiatt a kis rózsaszín pirula miatt van – gondoltam akkor. – Hangulatjavító! Vagy a másik miatt…? Amit meg kell inni?
          Lehúnytam a szemem.
          Nem. Biztosan a rózsaszín gyógyszer az!
          A szívem továbbra is vadul dobogott.
          Kinyitottam a szemem, és az Ápolóra mosolyogtam, aki mintha mondott volna valamit. Bólintottam, ő pedig megnyugodva visszatért a könyvhöz.
          Újra kinéztem az ablakon. A tündérekre gondoltam, és az álomra. Azt kívántam, hogy bárcsak ott lehetnék velük újra. Hiszen az egész olyan csodálatos volt!
          A fekete madarak még mindig nem voltak sehol.
          – Lehet, hogy meghaltam? – kérdeztem hirtelen vidáman. Az Ápoló köhögni kezdett:
          – Mi… Micsoda?
          – De nem teljesen – próbáltam nyugtatni. – Csak félig… Csak kicsit.
          Kiszaladt és a Doktor úrral jött vissza, aki nem szólt egy szót sem, csak adott egy injekciót, és a szívem akkor mintha egy kicsit lelassult volna.

II.


1.

          A fiú szélsebesen szaladt a fák között, alig bírtam utolérni.
          – Hé! – kiáltottam utána, de ő csak szaladt tovább, hátra sem fordult. – Rossz irányba futsz! El fogsz tévedni!
          Nem tudtam, hogy hogyan kerültünk oda, csak annyit tudtam, hogy ha nem állítom meg, akkor még véletlenül befut a rossz fák közé, és akkor…
          – Hé! – kiáltottam újra, hatástalanul.
          Csak abban a pillanatban hallottam meg, hogy valaki szalad utánunk. Valaki üldözött minket!
          – Mi történik itt? – tűnődtem magamban, és közben majdnem elbotlottam egy fa kiálló gyökerében.
          Sötét éjszaka volt, mezítláb futottunk a hóban a sűrű erdő kellős közepén, de mégsem fáztam.
          Üldözőnk egyre közelebb ért. Már szinte csak néhány lépésre volt mögöttem.
          – Hé! – kiáltottam még egyszer a másik kisfiúnak. – Ne arra menj!
          De akkor már ki kellett térnem. Jobbra fordultam.
          Csak futottam és futottam, míg az üldöző csörtetése végre elhalkult.
          Megálltam, hogy kifújjam magam.
          A levegő friss volt, az erdő pedig nagyon csendes. Talán egy kicsit túl csendes.
          Vajon mi lehet a másik fiúval? – tűnődtem. – Remélem rendben van, sikerült megmenekülnie és a rossz fákat is elkerülte.
          De nem voltam biztos benne, és szörnyű gyanú kezdte ütötte fel bennem a fejét.
          Egy lépést tettem előre.
          – Lehet, hogy mégiscsak meg kéne keresnem? – mondtam fennhangon, és mintha a fák válaszul sóhajtottak volna.
          Elindultam visszafelé. A saját nyomaimat követtem, amíg vissza nem jutottam oda, ahol irányt változtattam.
          Ott több lábnyom találkozott, mindegyik gyereké, és két pár lábnyom ment tovább abba az irányba, amerre eredetileg én is tartottam volna. Elkezdtem hát követni őket.
          Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy néhány lábnyom vérrel telítődött, aztán pedig hirtelen megszakadtak, mintha mindkét gyerek egyszerre eltűnt volna a semmiben.
          – Félek! – mondtam és hirtelen jeges szél támadt, a fák pedig mintha gúnyosan felkacagtak volna.
          Felnéztem. Fekete fák magasodtak fölém, szinte áthatolhatatlan lett a rengeteg, és ahogy néztem bele a sötétségbe, elakadt a lélegzetem.
          – A rossz fák… – mondtam levegő után kapkodva. A fekete fák pedig csábítóan susogtak, és magukhoz hívtak.
          Megfordultam, és elindultam visszafelé. Semmit sem tehettem.
          Másnap reggel a fiú, aki a bagolytollat találta a párnáján pár héttel azelőtt, nem ébredt fel, és még a délelőtt folyamán átszállították a Béről az Ára.

2.

          – Az én hibám, hogy Samuel nem ébred fel… – mondtam az Ápolónak, de ő próbált nyugtatni, és megkért, hogy ne beszéljek badarságokat.
          Már egy hete nem aludtam. Biztos voltam benne, hogy a rózsaszín gyógyszer miatt, de bármennyire is könyörögtem az Ápolónak, ő azt mondta, hogy Doktor úr rendeletét be kell tartani. Pedig akkoriban már nem is járt be hozzám a Doktor úr.
          – De már nem is vagyok vidámabb, csak… Nem alszom.
          Nem hitt nekem. Azt mondta, hogy amikor benéz éjszakánként a szobámba, akkor igenis ott fekszem csukott szemmel, és alszom. De tudtam, hogy minden reggel ágyneműt kell cserélnie nekem, mert csupa sár. Sejtettem, hogy biztosan unja, de nem szól semmit. Éppen ezért nem értettem, hogy akkor miért nem hisz nekem.
          – Pedig nekem igazán aludnom kell… Mélyen. Csak úgy tudom… Visszahozni. Így hiába megyek az erdőbe! Így nem találom. Így nem jutok elég messzire.
          De az Ápoló hajthatatlan volt, és mindenképp be kellett vennem a gyógyszereimet. Még a számba is benézett, hogy meggyőződjön róla, biztosan mindet lenyeltem.
          – A Doktor úr rendelkezésére – mondta.
          Furcsa fények születtek mindenhol, és kezdtek magukba húzni.
          – Ez nem jó – mondtam, és éreztem, hogy sűrű nyál folyik a számból.
          Aztán kikeltem az ágyból. Az Ápoló nem volt sehol.
          Elindultam az ablak felé, de hirtelen ötlettől vezéreltetve, hátrafordultam.
          Ott feküdtem az ágyban, és mélyen aludtam. A szemhéjam alól sárga fény sugárzott.
          Valóban alszom – gondoltam, de a gondolataim mintha a fejemen kívül szólaltak vona meg, és szörnyen visszhangoztak. – Igaza volt az Ápolónak.
          Aztán a sárga fénynyalábokra léptem, és hirtelen az éjszakai erdőben találtam magam.
          Tettem pár lépést, és csak akkor vettem észre, hogy sárga fénnyel világítok magam is. Kissé zavarba jöttem, mert meghallottam, hogy a fák körülöttem morgolódni kezdtek.
          – Elnézést – mondtam nekik – de keresek valakit. Nem láttatok erre egy kisfiút? Olyan idős lehet, mint én.
          A fák azt feleték, hogy nem láttak, és megkértek, hogy álljak tovább, és hagyjam őket aludni.
          Elindultam, de nem igazán tudtam, hogy merre menjek.
          – Samuel! – kiáltottam el magam és nem törődtem a méltatlankodó fákkal. Meg kellett találnom Samuelt.
          – Samuel!
          Tettem még néhány lépést.
          – Így sosem fogsz rábukkanni! – mondta egy nagyon, nagyon mély hang hangosan dörögve, de ahogy körülnéztem, nem láttam senkit.
          – Hát akkor mit kéne tennem? – kérdeztem vissza, és közben próbáltam rájönni, hogy kivel is beszélgetek.
          Nem volt ott senki, csak a kopasz fák susogtak álmosan.
          – Nem jó helyen keresed… – mondta a hang már nem annyira dörögve. – Még nem érted… A varázslatot…
          – Milyen varázslatot? – kérdeztem, és közben körbejártam, továbbra is a hang gazdáját kutatva.
          Senki, csak a fák.
          – A helyeket…. Az erdőt… A birodalmakat. Túl korai még…
          – Nem értem, hogy miről beszélsz… – mondtam, és megálltam egy óriási, ősöreg tölgy előtt.
          Az öreg tölgy pedig válaszolt.
          – A sötétség varázsolt… Úgy, ahogy a testvérek is tudnak… A vadonban rejtezők.
          Leültem a hóba vele szemben. Még mindig világítottam, de úgy tűnt, őt nem zavarta.
          – Úgy érted, hogy… A tündérek?
          Talán egy percig hallgatott.
          – Igen... Úgy hiszem, ez a nevük – manapság.
          Nagy levegőt vettem, és körülnéztem.
          – De… Hogyan hallom, hogy mit mondanak a fák? Máskor nem szoktam.
          Újabb rövid hallgatás.
          – Nem tudom – mondta végül. – Talán egy idő után mindig hallani fogsz minket… Bár lassan már nem sokan maradunk errefelé… Úgy értem, egyre többen válnak rosszá, főleg ott… Az őrült kövek körül.
          – Az őrült kövek…? A Kórház? Én is onnan jöttem… Valóban furcsák ott a fák.
          Ő csak hallgatott.
          – Az én nevem Nick – mondtam végül. – És a tied mi, bölcs fa?
          – Nem tudom… – válaszolta ő. – Elfelejtettem… Tudod, én vagyok a legöregebb a környéken.
          Bólintottam.
          – Akkor Öreg Fának foglak hívni – mondtam neki. – Szóval… A sötétség varázsolt…?

3.

          Az a rózsaszín pirula! Fura dolgokat művelt velem.
          Reggel egyet, este egyet. Hangulatjavító! Csak azt nem értettem, hogy miért akarja a Doktor úr, hogy este is bevegyem, hiszen úgyis csak alszom utána, nem? Ahhoz meg minek olyan nagy jókedv?
          A képek, fények és színek akkoriban már elég gyakran elvesztették értelmüket, a tárgyak néha olyan új formákat öltöttek, amelyeket egyáltalán nem ismertem fel, és nem is hittem volna, hogy létezhetnek. Az Ápoló felolvasásait, bár én próbáltam odafigyelni, továbbra sem értettem, de ügyeltem nagyon, hogy nehogy észrevegye, mert nem akartam megbántani. Bár… Igazából nem is voltam benne biztos, hogy valóban ő van ott, nem csak egy korábbi emléket élek meg újra meg újra.
          – Szerintem túl sok a gyógyszer – mondtam neki egyszer, de nem hiszem, hogy értette, mert csak letörölte a nyálat a számról, és mosolyogni próbált. Láttam a szomorúságot a szemében.
          – Én csak egy kisfiú vagyok…
          Addigra már egyáltalán nem éreztem magam vidámnak, az árnyak egyre közelebb és közelebb merészkedtek hozzám, néha be is bújtak a takaróm és párnám alá, szinte kezdtem megszokni hidegüket.
          – Csak pihenj – mondta az Ápoló naponta százszor, én pedig pihentem, pedig már nagyon untam.
          – Túl sok a gyógyszer – mondtam az árnyaknak, de őket nem nagyon érdekelte, csak keringtek körbe-körbe, és néha átrepültek rajtam.
          – Én csak egy kisfiú vagyok.
          Sokszor pedig csak azt kívántam, hogy bárcsak elvinnének a fekete madarak magukkal, csak fel, fel az égbe, de nem voltak sehol, és arra is rájöttem, hogy valószínűleg amúgy is túl nehéz lennék nekik.
          – Túl sok a gyógyszer! – kiáltottam szemközt az üres falnak. – Vissza kell mennem az erdőbe…! Hát nem érted?!
          Néha pedig éjszakánként mintha tüzet gyújtottak volna bennem és körülöttem, és amikor sikoltozva felébredtem, nem értettem, hogy miért vagyok lekötözve.
          – Már a lepedő sem sáros! – mondtam az Ápolónak, de ő csak letörölte a nyálat a számról, és szomorúan mosolygott.
          Sírni támadt kedvem.
          – Már a lepedő sem sáros…! Hát nem értitek?!

4.

          Samuel már egy hónapja nem ébredt fel, és időközben teljesen megőszült.
          Néha, tisztább pillanatomban meglátogattam szobájában, persze nem testben, hanem gondolatban, és csak néztem, ahogy ott fekszik teljesen mozdulatlanul, s ahogy néztem, szinte elviselhetetlen fájdalmat éreztem.
          – Tarts ki! – mondtam olyankor neki. – Kiszabadítalak… Az erdőből… Megígérem!
          De nem igazán tudtam, hogy hogyan, hiszen a rózsaszín gyógyszer teljesen magába szippantott, az erdőbe nem jártam már ki álmomban, és az ilyen tiszta pillanatok is igencsak ritkák voltak.
          De valahogyan meg kellett próbálnom!
          Az Ápoló felolvasott. Szavai lassan, artikulálatlanul buktak elő torkából, mint valami óriási, sötét folyam az idők hajnalán. Nem értettem egy szót sem belőle.
          Megpróbáltam jobban odafigyelni, de a mindenfelé villózó színes fények folyton elterelték a gondolataimat.
          – Így nem fog sikerülni... – énekelték, és én elmerültem csodálatos hangjukban. – Figyelned kell!
          A zöld, kék és sárga fények a fejem körül keringtek, és lágyan megsimították az arcomat.
          – Figyelj oda! – súgták a fülembe, de én nem értettem, miről beszélnek.
          – Én csak… Táncolni akarok… Veletek! – mondtam nekik. – Csak azt…
          A fények kissé sötétebbek lettek, vörössé, lilává és bíborrá változtak, és fújni kezdtek rám.
          – Nem lehet…. Menni kell tovább! – mondták az új színek és hangjuk nem volt túlságosan barátságos. – Még dolgod van! – Kezdtek kihűlni, szörnyen hideggé váltak, mintha a jégcsapok lettek volna.
          – Ne…! Így ne érjetek hozzám! – kérleltem őket, de bebújtak a takaró alá, és hozzádörgölőztek a lábamhoz.
          – Fel kell ébredned! – mondták. – Samuelnek szüksége van rád!
          Samuel…! Ismerősen hangzott.
          Samuelnek fekete a szeme – gondoltam.
          Hirtelen minden fehér fénnyel kezdett világítani, majd a fény magába húzott.
          Samuelnek fekete a szeme – gondoltam újra. De Samuel miattam tévedt el…! Segítenem kell neki!
          A fehér fényből az Ápoló alakja bontakozott ki, ahogy az ágyam mellett ül, és felolvas.
          Még mindig nem értettem, hogy mit mond.
          Összeszedtem minden erőmet.
          – Az… – mondtam neki, mire kissé csodálkozva felém fordult.
          – Mondtál valamit, Nick? – kérdezte, és visszatartotta a lélegzetét.
          – Az… – próbáltam újra, de a szoba elkezdett forogni körülöttem.
          Izgatottan előrébbhajolt, és fülét a számhoz tartotta.
          Ökölbeszorítottam mindkét kezem, és megfeszítettem a testem.
          – Az… Ab… Az ablak! – sikerült végre kinyögnöm, és akkorra már majdnem elnyelt a sötétség.
          Az Ápoló úgy fordult hátra mintha egy lassított felvételen látnám, én pedig csak próbáltam eszméletemnél maradni.
          – Mi az…? Nick? – jött az Ápoló hangja a messzeségből. – Ezt te csináltad? De hogyan…?
          Akkor már fogalmam sem volt, hogy miről beszél, sőt arról sem, hogy hol vagyok.
          – Egy felirat az ablakon? – mondta az Ápoló. – De… Fordítva van írva! Hátulról előre… Milyen érdekes!
          Csak lebegtem a semmiben.
          – De talán ki tudom olvasni…
          Csak nyugalomra vágytam.
          – "Tedd be a párnája alá… A bagolytollat! " Hát ez érdekes…! Furcsa egy felirat.
          Azután egy ideig nem tudtam, hogy mi történik, de napnyugtára kissé magamhoz tértem.
          Aznap este, amikor a gyógyszereimet adta be, az Ápoló elfelejtett benézni a számba.
          – Végre! – gondoltam miután elment, és kiköptem azt az átkozott rózsaszín pirulát, az pedig begurult az ágy alá.

5.

          – Engedjetek be! – parancsoltam, és a rossz fák szétnyíltak előttem.
          Beléptem a sötétségbe. Azonnal rettentő fagy ölelt körül, olyan, hogy hosszú percekig mozdulni sem bírtam.
          Menni kell tovább! Menni kell tovább! – gondoltam, és nagy nehezen tettem még egy lépést.
          Suttogó hangok próbáltak magukhoz csábítani, kérleltek, hogy csatlakozzam hozzájuk.
          Nem! Ne figyelj oda! Samuelért jöttél… Csak őrá gondolj! – bíztattam magam.
          Tettem még egy lépést, de hirtelen szörnyű remegés tört rám.
          Gyerünk – gondoltam. – Menj tovább… Ez… Élet és halál kérdése!
          Egy pillanatra lehunytam a szemem, és nagy levegőt vettem.
          – Samuel! – kiáltottam tele torokból.
          Semmi. Csak a fák susogtak baljós dolgokat, halálról és soha el nem múló sötétségről.
          Megmakacsoltam magam, és elindultam előre.
          – Samuel! – kiáltottam újra.
          Semmi. De mentem tovább. A fák fenyegető dolgokat vágtak a fejemhez, és örök kárhozatról meséltek.
          – Samuel! – kiáltottam, és végre halvány, remegő fény villant fel a távolban.
          Futni kezdtem a fény felé.
          – Samuel, te vagy az?!
          A fény erősödött.
          És akkor kiértem egy tisztásra, de ahogy felnéztem az égre, azon egyetlen csillagot sem láttam, csak a fák zúgtak őrülten körülöttem.
          Samuel a hátán feküdt a hóban, bőre és haja a hóval teljesen egyszínű, a szájából vékony vércsík szivárgott, a szeme teljesen kifordult.
          – Uramisten! – kiáltottam. – Hát mi történt veled?!
          A fény a feje alól világított.
          Letérdeltem mellé, és megfogtam a homlokát. Olyan hideg és merev volt, mint egy jégszobor.
          – Ó, ne…! Elkéstem?
          De amint a mellkasára néztem, megláttam, hogy lélegzik.
          – Gyerünk, ébredj fel! Kérlek… – súgtam a fülébe.
          A szája széle kissé megremegett.
          – Igen! – folytattam. – Fel kell ébredned! Ez csak egy rossz álom.
          – És ki mondta, hogy fel akar ébredni? – kérdezte a sötétség, én pedig mintha végtelen mélység felett találtam volna magam, hirtelen szörnyen szédülni kezdtem.
          – Mit… Mit tettél vele? – kérdeztem.
          – Ugyan már! – felelte a sötétség – Én egy ujjal sem értem hozzá… Csak meséltem neki… Csodálatos dolgokról…
          És gúnyosan felnevetett, én pedig egyre jobban szédültem.
          – De hát… Miért?
          – Miért ne?! – kiáltotta. – De egyébként nehogy azt hidd, hogy nem a te hibád! Minden a te hibád! Én téged akartalak, te hálátlan…!
          Csak akkor vettem észre, hogy gonoszul izzó szemek figyelnek a bokrok közül.
          Ketten vannak – gondoltam. – Két szempár…
          Az egész világ forgott körülöttem.
          Nem bírom tovább! – gondoltam, és lefeküdtem Samuel mellé a hóba.
          Az izzó szemek közelebb merészekedtek.

6.

          – Ébredj fel! – hallottam halkan a távolból. – Ez csak egy rossz álom! Te magad mondtad.
          Samuel! – gondoltam magamban, és ki akartam mondani hangosan is, de a sötétség teljesen magába húzott, továbbra is kegyetlen és nyugtalanító dolgokat súgott nekem, és úgy éreztem, mintha kettészakadtam volna.
          – Gyerünk! Fel kell ébredned! – jött Samuel hangja szörnyű messzeségből. – Vissza kell mennünk…
          Igaza van! – gondoltam. – Vissza kell mennünk… De hogyan? Nem emlékszem… A sötétség varázsolt...
          – Ébredj fel! – hallottam újra Samuelt. – Együtt kell visszamennünk…! Nem hagyhatlak itt!
          Hideg hóban feküdtem. Sűrű sötétség kellős közepén.
          Fel kell ébrednem! Nem mehet vissza nélkülem... – gondoltam, és egyre csak az járt az agyamban, hogy felébredjek.
          A sötétség nagy hangon méltatlankodni kezdett körülöttem.
          Aztán fény gyúlt, és arra riadtam, hogy valaki őrült módon ráz.
          – Nem kellek én ahhoz, hogy visszamenj… Hiszen nálad van a Ez fény… Az elég – mondtam neki. Eltartott néhány pillanatig, amíg a szemem hozzászokott a ragyogáshoz.
          – Nem hagyhatlak itt! – mondta.
          Samuelnek még mindig fekete volt a szeme, de nagyon kedvesen mosolygott, és az árnyéka nagyon halvány volt. A szájából kétoldalt széles csíkban folyt a vér.
          – Uramisten, Samuel, te iszonyúan vérzel! – kiáltottam. A fák gonoszul felnevettek körülöttünk.
          – Te is – mondta Samuel, és szánakozva megcsóválta a fejét.
          Ahogy magamra néztem, láttam, hogy pizsamámat szétszaggatták, a testemet szörnyű horzsolások és karmolások borították, mintha valami vadállat kapott volna el.
          – Úristen! – mondtam, és hányingerem támadt.
          Samuel felemelt, és húzni kezdett.
          – Gyerünk, mennünk kell!
          Próbáltam együtt lépni vele, de a lábunk néha összeakadt, és elestünk.
          A bozótban ilyenkor mindig nagy csörtetés támadt körülöttünk.
          – Ez ő! – mondta egyszer Samuel, és iszonyúan remegni kezdett.
          – Ne félj! – nyugtattam. – Csak tarts magasabbra a fényt… Úgy nem tud a közelünkbe jönni.
          Feljebb emelte a fényt, és botladoztunk tovább. A bozótból a két izzó szempár követte minden lépésünket.
          – Különben is nem ő, hanem ők – mondtam Samuelnek. – Ketten vannak.
          Meglepetten nézett rám, és könnyek csordultak ki a szeméből.
          – Te… Nem tudsz semmit… – mondta halkan.
          De nem volt idő arra, hogy a kérdést feszegessem.
          – A fény… Kivezet minket. Csak mennünk kell tovább – mondtam inkább.
          Az erdő kis idő után normális erdővé változott körülöttünk, a fák normális fákká.
          – Így – mondtam Samuelnek. – Most már tényleg felébredhetsz… Innen már biztonságos.
          A fény kezdett halványulni a kezében.
          – Honnan tudod?
          Akkor már le kellett ülnöm.
          – Az Öreg Fa mondta – feleltem. – A fényről is ő mesélt...
          – És veled mi lesz?
          Megráztam a fejem.
          – Miattam ne aggódj. Én visszatalálok.
          Letette a fényt a lábam elé.
          – Köszönöm, hogy megmentettél! – mondta, és eltűnt.
          Nagyot sóhajtottam:
          – Ne nekem köszönd, hanem az Ápolónak – mondtam az üres erdőnek. – Az övé minden érdem.
          A fény lassan kihúnyt, de nekem nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, egy fehér bagolytoll fekszik a hóban. Végül úgy döntöttem, hogy nem veszem fel, jó helyen van ott, ahol van.
          – A bagolytollat is ő tette be a párnád alá…
          Behunytam a szemem, és mélyet szippantottam a hideg levegőből, de a fagyos szél semmilyen illatot nem hozott.
          – Köszönöm – suttogtam a fáknak, csak reméltve, hogy valahogy eljuttatják az üzenetet az Öreg Fához, aztán elájultam.
          Egy idő után mintha az Ápolót hallottam volna, ahogy sikoltozik, a Doktor úr pedig azt magyarázta, hogy ennyi vért ő még életében nem látott.

2010. szeptember 26., vasárnap

XLibris Terra

Az XLibris Terra elindult! Az olvasó megtalálhatja a megfelelő oldalon az első teljes regényt .pdf formában. Ez most az enyém, az iDeal, mert egyelőre ez készült el. Egy hónapon belül fenn lesz Kódai Richárdtól Tükörjáró.

Jó szórakozást.

2010. szeptember 18., szombat

Noga Nkagisang III-IV.


Írta: Kódai Richárd
III.


1.

          Nem volt szabad válaszolnia semmilyen kérdésre, csak Mr. vagy Mrs Featherstone jelenlétében.
          A köpcös családfőn látszott, hogy mennyire nem szívesen van jelen, de még így is az egyik legszebb öltönye volt rajta, arany nyakkendőtűvel. Nkagisang úrnője roppant idegesnek tűnt, egyfolytában a kezét tördelte.
          – Ne aggódj. Minden rendben lesz – nyugtatta férje időnként, Nkagisanghoz viszont egyszer sem szólt.
          Ha kérdezték, itt hivatalosan is Maryként kellett bemutatkoznia. Mary Brown. Elég egyszerű volt megjegyezni.
          Amikor felvették az adatait, végig Mrs. Featherstone beszélt helyette, és olyanokat mondott, hogy csak néhány hete dolgozott náluk a lány, és hogy alig beszél angolul, meg hogy nem is tudják, hogy van-e biztosítása, de ők minden költséget állnak.
          Mr. Featherstone csak bámult maga elé és csak néha-néha bólintott arra, amit a felesége mondott, aztán, amikor egyszer csak a sápadt arcú, magas és vékony Dr. Allen jelent meg az ajóban izgatottan felugrott. Szélesen mosolyogva mentek ki a folyosóra, és Nkagisang az üvegablakon túl látta, hogy izgatottan beszélgetnek. Majd egyszer csak gazdája vastag borítékot halászott elő a zakója zsebéből, egy ugyanolyan borítékot, mint amit annak idején a férfi kapott, aki a Földről idekísérte, és az orvos kezébe nyomta. A férfi egy percig tiltakozott, majd mégis eltette az ajándékot.
          Nem sokára rá a lányt egy másik folyosóra vitték, ahol saját szobát kapott, saját holovízióval. Oda gazdái már nem jöttek vele, és a nővérek is magára hagyták.
          Csak feküdt teljesen egyedül, és várt. A remegés a hasában egyre erősödött. Néha görcsösen összerándult.
          A holovízióban egy népszerű orvosi szappanopera ment éppen, amit Mrs. Featherstone nagy ritkán nézett, majd reklámok következtek és legalább háromszor bemondták, hogy New California lakóinak állampolgári kötelessége az illegális földiek feljelentése, és alkalmazásuk börtönbüntetéssel sújtandó.
          Egy idő után fiatal, világosbarna bőrű orvos jelent meg, aki Chandraként mutatkozott be, és arra tanította, hogy hogyan kell szülés közben lélegezni és az újszülöttet megából kinyomni. Nkagisang igyekezett mindent úgy csinálni, ahogy mondták neki, de nem nagyon érzett semmit, hasogató fejfájáson kívül. Nem tudta, hogy jutottak-e valamire is.
          Egy idő után Dr. Allen jött be, hevesen vitatkoztak Chandrával, és olyan kifejezéseket használtak, amiket Nkagisang nem értett. Csak annyit hallott ki, hogy nem kaphat nyugtatót, sem fájdalomcsillapítót, valamint, hogy lehet, a szülés magától nem fog megindulni.
          De a lány nem is figyelt nagyon, csak a holovíziót nézte, amelyen éppen újabb reklámok futottak. Az egyikben mosolygó család sétált New California tengerpartján, és ez Nkagisangnak ismét a Földet és gyerekkorát juttatta eszébe.
          Mama – gondolta akkor magában. – Ha tudnád! Én is hamarosan mama leszek! Kisunokád lesz. Bárcsak láthatnád...
          Egy könnycsepp gördült ki a szeméből.
          MINDENÜTT JÓ, DE LEGJOBB OTTHON! NEW CALIFORNIA – fejeződött be a reklám, a lány pedig majdnem elsírta magát, hirtelen annyira hiányzott neki régi otthona.
          Aztán arra eszmélt, hogy a két orvos mindenféle műszerekkel vizsgálja, és egyre csak a fejüket csóválják.
          – Nincs minden rendben – mondták neki. – A magzat nincs jó pozícióban, és így hiába is próbálkozunk, nem tud kijönni.
          – Műtenünk kell – mondta aztán Dr. Allen még néhány vizsgálat után. – Fel kell, hogy vágjuk a hasadat, hogy kiszedjük a babát.
          Nkagisang csak mosolygott, és bólintott.
          – Lehet, hogy fájni fog.
          A lány megcsóválta a fejét még mindig mosolyogva, Dr. Allen pedig csak bólintott.
          Egy idő után újabb szobába gurították, ahol mindenki fehér maszkot viselt és egy roppant erős fényű lámpa alá fektették. Egy perc után már csak fekete és fehér foltokat látott, és úgy érezte, hogy a szemgolyóit tüzes vasszögekkel szúrkálják hátulról, a koponyájából.
          Dr. Allen nyugodt hangon megkérte, hogy csak hunyja be a szemét, és próbáljon olyan mozdulatlanul lenni, amennyire csak lehet. Valaki megjegyezte, hogy talán mégis csak altatni kellene, mire az orvos lehordta, hogy csak végezze a dolgát, és semmi mással ne törődjön.
          Aztán már csak monoton, egyszavas mondatok követték egymást:
          Lézerszike.
          Törlés.
          Szívás.
          Csipesz.

          – Megvan – mondta egyszer aztán valaki, de a lány nem érzett semmit.
          – Nincs légzés – jelentette egy női hang, majd gyengéd paskolás hangjai következtek.
          Nkagisang felemelte a fejét. Még mindig csak foltokat látott.
          – Hogyhogy nincs légzés? – kérdezte, és érezte, hogy elfogja a pánik.
          Férfiak kiáltottak rá, hogy maradjon nyugton, hiszen még nyitva van.
          – Mit jelent az, hogy nincs légzés?! – kiáltotta.
          De abban a pillanatban gyermeksírás hangzott fel, és Nkagisangot is azonnal elkapta a zokogás, és az egész teste rázkódott.
          – Hát ez remek! – jegyezte meg egy férfi hang idegesen. – Hogyan zárjuk így össze?
          – Csak várjanak egy kicsit. Nem lesz semmi baja – hallatszott Dr. Allen hangja.
          – Ez az én babám? – kérdezte akkor Nkagisang még mindig rázkódva. – Az én kicsikém? Nem látom!
          Kétségbeesés kerülgette.
          – Kérem, hadd fogjam meg! Csak egy pillanatra! Nem látom.
          – Tényleg csak egy percre. Még össze kell, hogy varrjuk a hasadat – mondta Dr. Allen.
          Kicsi, meleg testet tettek a mellkasához. Fülsüketítően sírt, és ahogy Nkagisang kinyúlt, hogy megsimogassa, elátkozta a kezét, hogy alig érez valamit.
          – Szia, baba! – súgta. – Szia, kicsikém! Nem is hiszem el, hogy vagy! Te az enyém vagy... Csak az enyém. Senki másé!
          A foltok csak nem akartak kitisztulni a szeme előtt, és ebben valószínűleg a sírás sem segített.
          – Mary! Drágaságom! Be kéne fejeznünk a műtétet. És a kicsit is meg kell, hogy mosdassuk.
          A lány csak bólintott. Mosolyogott és tovább folytak a könnyei. Legalább tíz éve nem érezte magát ilyen boldognak, ha egyáltalán valaha is boldog volt. Még az elixírtől sem.
          – Persze – mondta. – Semmi baj.

2.

          Kislány volt. Dr. Allen szerint teljesen kifejlett, és egészséges, de megbecsülni sem tudta, hogy a lány valójában mennyi ideig volt terhes. Nkagisang olyan két hónappal azelőttre becsülte, hogy hízni kezdett. Az orvos akkor közölte vele, hogy a vérzések valószínűleg annak voltak köszönhetők, hogy a baba túlságosan gyorsan nőtt és megrepesztette a méhe falát.
          Ezenkívül többször is hangsúlyozta a helyzet különlegességét, majd magára hagyta a lányt. Nkagisang csak feküdt külön kis szobájában, és várta, hogy behozzák az újszülöttet.
          Nem sokat kellett várnia, egy nővér puha, fehér takaróba bugyolált apró testtel jelent meg és a kismama karjaiba tette. Nkagisang most először láthatta normálisan kislányát, nem sírt már, csak mosolygott.
          Az újszülött kicsi volt, rózsaszín és ráncos, mégis a legszebb jelenség, amit valaha látott. Csak aludt békésen, és szinte alig mozdult.
          A nővér kiment és Dr. Allen jött be újra.
          – Van egy ajándékom is – mondta az orvos, és egy injekciót vett elő a zsebéből. – Itt az ideje az újabb adagnak.
          A lány elcsodálkozott. Most nem is érezte a vágyat egyáltalán.
          Az elixírtől egy kicsit megnyugodott, de semmi különlegeset nem érzett. Boldog volt nélküle is.
          Dr. Allen egy széket húzott az ágyához, és komoly arccal leült mellé.
          – A kislányod különleges, ezt tudnod kell, drágám. Te rohamosan gyógyulsz, téged hamarosan hazaengedünk. De őt még megfigyelés alatt kell tartanunk, legalább egy napig. Azt sem tudjuk, hogy neki szüksége van-e az elixírre, mint neked, nem tudjuk, hogy lehet-e komplikáció... Lehet-e beteg attól, hogyha hazaviszed magaddal, vagy lehet-e beteg egyáltalán, valójában semmit sem tudunk róla...
          Nkagisang bólintott. Megértette.
          Dr. Allen láthatóan megkönnyebbült. Izgatottan felállt.
          – Remek! Ó, ha tudnád, hogy mennyi kérdés merül fel az emberben ezzel a csodálatos jelenséggel kapcsolatban...!
          És az orvostudomány fejlődéséről, gyógyíthatatlan betegségek gyógyításáról, megnyíló ösvényekről kezdett el hadarni, de a lányt egyáltalán nem érdekelte.
          Számára már csak a kislánya létezett.
          A kisbaba megérezhetett valamit, mert ásított egyet, majd pislogva kinyitotta a szemét, és az anyjára nézett.
          Nkagisang meglepetten felült.
          – Doktor úr! A szeme! Látta a szemét?
          A kislány írisze halvány, fehér fényben derengett.
          Dr. Allen mosolyogva bólintott.
          – Igen, de ez még nem minden!
          A villanykapcsolóhoz lépett és leoltotta a fényeket.
          A sötétben az egész kisbaba derengett.
          – Nem radioaktív – jött Dr. Allen hangja a sötétből. – Megnéztük.
          Majd felkapcsolta a fényeket.
          – És még valószínűleg csak a kezdet. Mondom: a gyermek egy orvosi csoda! Igazából jelentenem kéne a felsőbb orvosi hivataloknak, de a gazdáid, hogy úgy mondjam, megkértek, hogy ne tegyem. Hiába, nagy hatalmuk van.
          Az orvos egy pillanatig szomorúan nézett és a fejét csóválta.
          – De, jut eszembe – mondta aztán újra izgatottan –, találtál már neki nevet?
          A lány megrázta a fejét.
          – Egyelőre még nem. Valami különlegeset akarok.
          – Azt el is hiszem.
          A következő néhány óra nyugalomban telt el.

3.

          Nkagisang táncolt és magában énekelt. A fájdalom a bokáját hasogatta, de nem törődött vele.
          Vacsorát készített: borjút, Mr. Featherstone kedvencét. Azonkívül tésztát, tört burgonyát és barnarizst főzőtt, spárgát, zöldbabot, kelbimbót párolt, zöldségsalátát készített, háromféle öntettel, a húshoz négyféle szószt, mindenkinek az ízlése szerint, fehér kenyeret sütött, fokhagymás vajat készített hozzá, édességnek pedig almáspitét, valódi almából, Mrs. Featherstone engedélyével, valamint csokoládéssüteményt, ha valaki éppen azt kívánta volna meg.
          Szépen megterített, és korábban végzett, mint a család lejött volna, úgyhogy volt ideje minden a főzéshez használt edényt elmosogatni, valamint letörölni a konyhapultot is.
          Először az ikrek jelentek meg, és hangosan érdeklődtek a menü iránt. Majd Andy lépett be az étkezőbe, rákacsintott, és csókot dobott felé. A lány rá sem hederített.
          Végül Mr. és Mrs Featherstone jelent meg, de Derick még mindig a szobafogságát töltötte, Aurélia pedig ez alkalommal már haza sem telefonált, hogy ne várják.
          A szülők komorak voltak, és szinte alig szóltak egy szót is, de a lányt nem érdekelte semmi, csak vidáman sürgött-forgott az asztal körül.
          Mr. Featherstone egyszer csak megdicsérte a borjút, és azt is hozzá tette, hogy talán ez alkalommal sikerült eddig a legjobban. Bár a bók egyáltalán nem hangzott hihetőnek, Nkagisang mégis mosolyogva fogadta, és hozott még szószt a családfőnek.
          Egy ideig csendben ettek, csak Andy méregette kihívóan, majd Pam végül megtörte a csendet.
          – Szóval kisbabád született? – kérdezte tőle.
          Nkagisang megtorpant egy pillanatra, majd a kezét izgatottan tördelve és szélesen mosolyogva válaszolt.
          – Igen – nyögte ki nagy nehezen, mert elsőre alig akart hang kijönni a torkán.
          – És hol van most? – folytatta a kislány.
          A lány kicsit közelebb lépet.
          – Még a kórházban. Megfigyelés alatt. De nemsokára hazahozhatom.
          Erre Mr. és Mrs. Featherstone nem szólt semmit, csak az ételüket piszkálták.
          – És ő is ugyanolyan kuka lesz, mint te vagy? – kérdezte hirtelen Becca, mire Pam a lábába rúgott az asztal alatt.
          Hogy merészelsz így beszélni a lányomról?! – gondolta Nkagisang dühösen, de hangosan nem mondott semmit. Meglepődött a hirtelen indulaton, ami elkapta, szó nélkül megfordult és a konyhába sietett. Ott úgy döntött, hogy nem hagyja senkinek, hogy elrontsa a jó kedvét.
          De amikor visszament az étkezőbe az újabb fogásokkal, először kettős látása lett, majd a képek elcsúsztak egymáson, és forogni kezdtek.
          A lány behunyta a szemét, és mélyeket lélegzett.
          – Mondtam, hogy kuka – hallotta Becca suttogó hangját.
          Egy pillanat múlva jobban lett, és a vacsora hátralévő része eseménytelenül és viszonylagos csendben telt. A gyermeket már senki sem emlegette újra.
          Később, amikor Derick vacsoráját vitte fel tálcán, és a fiú hálószobájának ajtaja elé tette egy állványra, ahogy meghagyták neki, már meg is feledkezett az egész dologról.
          – Mary, te vagy az? – jött Derick hangja hirtelen az ajtó mögül. – Kérlek, ne menj még el.
          A lány megtorpant.
          – Nem beszélhetünk egymással – mondta magabiztosan. De mégsem mozdult.
          Derick szobájának ajtaja be volt zárva. A fiú hallhatóan egészen hozzásimult.
          – Csak annyit akarok kérdezni, hogy jól van-e. A gyerek.
          Nkagisang akkor ellágyult.
          – Igen, jól van – felelte vidáman. – Egészséges. És olyan gyönyörű!
          Derick egy kis ideig hallgatott.
          – Tudod, nem hiszem, hogy megengedik, hogy megtartsd. Anyáék.
          A lány megdöbbent.
          – De hát... Hogyan?
          – Gondolj csak bele. Ki fogja felnevelni? Te egyedül? Munka mellett? Én nem nevelhetem, nekem egyetemre kell mennem. Meg amúgy sem akarom. Nem akartam én egy zabigyereket. Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy apa legyek.
          Nkagisang körül forgott a világ.
          – Meg amúgy is mi lesz vele, ha te bekrepálsz. Úgy halottam, hogy már nem sokáig húzod.
          – Ez... Nem... Igaz – nyögte a lány. – Hiszen megígérték...
          – Te tényleg egy idióta vagy – jött a válasz az ajtó mögül.
          Nkagisang szinte megbénult az aggodalomtól. Lassú léptekkel indult el a folyosón, és amikor elég messze ért, még hallotta Derick ajtajának a kattanását, ahogy a KSzr a zárat pontosan egy percre kinyitotta, hogy a fiú bevegye a tálcáját. Ahogy megfordult csak egy pillanatra látta a fiút. Csak megvetés volt a tekintetében.
          Nkagisang bár igyekezett nem törődni a dologgal, mégis egész éjjel azon rágódott, amit Derick mondott, és alig tudott koncentrálni a munkájára.
          Mégsem mert a dologra rákérdezni egészen másnap késő estig.

4.

          Vacsora után elmosogatott és kitakarította a konyhát. Gazdái közben a holovíziót nézték a nappaliban.
          Nehezen lélegzett, mellkasa és a háta fájt, és látási zavarai voltak.
          Minden rendben lesz! Minden rendben! – mondogatta magában, de ahogy az idő telt, mégis egyre idegesebb lett.
          Még segített az ikreknek elrakodni a játékaikat, és lefektette őket. Andy szobájából nagy hangerővel őrült gitárzene hallatszott, de tudta, hogy a fiú is lefekszik nemsokára: másnap iskola.
          Mr. Featherstone mindig korán tért nyugovóra, és korán kelt. Őt Nkagisang szinte alig látta.
          Mrs. Featherstone még olvasott elalvás előtt, majd olyan tizenegy óra harminc perc körül hívatta a lányt a kötelező éjszakai pohár vízzel.
          Nkagisang keze annyira remegett, hogy majdnem kilötykölte a pohár tartalmát a padlószőnyegre.
          – Mi van veled? – kérdezte úrnője, de csak futólag nézett rá. – Jól vagy?
          Nkagisang bólintott, majd letette a poharat az éjjeliszekrényre.
          Aztán csak állt ott, és próbálta összeszedni a bátorságát.
          – Mi történt? – kérdezte Mrs. Featherstone. – Segíthetek valamiben?
          De rá sem nézett, csak a könyvet bújta.
          Nkagisang nagy levegőt vett.
          – A baba... Mikor hozhatom haza a babát? Arról volt szó, hogy egy napig lesz csak ott...
          Mrs. Featherstone behajtotta könyvet, és levette a szemüvegét. Hideg arccal nézett rá.
          – Tudod, drágaságom, beszéltünk erről Mr. Featherstone-nal. Szerintünk lehet, hogy mégsem a legjobb ötlet, hogy te neveld a gyermeket.
          Nkagisang hirtelen nagyon messziről hallotta a hangot, mintha egy kút fenekén lett volna.
          – Nem... Értem – nyögte.
          – Csak gondolj bele. Milyen életet szeretnél a lányodnak? A legjobbat, amit lehet, ugye? Azt pedig be kell látnod, hogy te nem vagy éppen a legideálisabb anya. Túl fiatal vagy még, sokat kell dolgoznod... Egyéb dolgokról nem is beszélve.
          – De... Hát...
          – Senki sem akarta ezt így hidd el. De a családnak figyelnie kell a hírnevére is. Hogy nézne ki, hogy egy gyereket, akinek nincs apja, nevelj itt a házban?
          – De... Van... Apja.
          Mrs. Featherstone akkor mélyen a szemébe nézett.
          – Nem! Nincs apja! Ezt jegyezd meg! Erről az egész históriáról senki sem tudhat! Amúgy is, mikor lenne időd törődni vele? Így is alig bírod tartani a tempót.
          – Meg... Tudom... Csinálni.
          – Nem, drágám. Nem tudod. Amúgy is mindegy már. Már lebeszéltük Dr. Allennel, hogy megfigyelés alatt tartja a gyermeket, és amint végez vele, a legjobb árvaházba íratjuk. Ne aggódj, talán egy pár éven belül meglátogathatjuk.
          Nkagisang rettentően fulladt, a szíve görcsbe rándult, a fájdalom a mellkasából az egész testére kisugárzott, úgy, hogy mozdulni sem bírt.
          – Nincs... Pár... Évem!
          Úrnője visszatette a szemüveget az orrára, és újra a könyv felé fordult.
          – Sajnálom, drágám. Ez az utolsó szavam.
          Nkagisang akkor tisztán hallotta, hogy valami megpattan az agyában.
          A látása kitisztult és hirtelen újra normálisan kapott levegőt. Kihúzta magát. Nem érzett fájdalmat.
          – Nem – mondta nyugodt hangon. – A baba az enyém! Baba az enyém!

5.

          Újra a fények vibráltak, a fájdalom és fulladás is visszatért.
          A padlón ült, valahol a házban, és megpróbált visszaemlékezni, hogy mi is történt, de a hasogató fejfájás nem engedte.
          Ahogy felnézett, először nem is ismerte fel a helységet, ahol volt, a villogó fények annyira eltorzítottak mindent.
          Eleshettem – gondolta tétován.
          De nem fájt semmije.
          Majd megérezte a szagot. Édeskés, de mégis markáns szag volt, nem tudta igazán mihez kötni, de olyan erősen volt jelen, hogy felfordult a gyomra.
          Megpróbált felállni, de megcsúszott. A padló sikamlós volt alatta.
          Tétován a szeme elé emelte a kezét. Amennyire ki tudta venni, valami sötét színű bevonat volt mindkét kezén és karján, ami ugyanolyan erősen bűzlött, mint a padló alatta.
          Mi a fene történt itt? – gondolta még mindig kábán.
           Rendet raktunk. Az történt – hallott egy hangot tisztán a fejében.
          Akkor kétségbeesetten térdelt fel.
          – Uramisten, ez vér! Ez mind vér! Mit tettem?!
           Azt amit már régen meg kellett volna tenned!
          Felállt és támadólag felemelte az öklét.
          – Ki az?! Ki van ott?! – kiáltotta.
           Csak egy régi barát. Hát nem ismersz meg?
          Leengedte a kezét.
          – Tsala...! Te visszajöttél hozzám! De... Mi történt?
           Menj a konyhába!
          Nkagisang összeszorult gyomorral lépkedett a konyhába. Néha meg-megcsúszott, mert a rengeteg vér síkossá tette a padlót.
          Lehunyta egy pillanatra a szemét, és lélegzetvisszafojtva lépett be az üvegajtón.
          Ahogy elsőre ki tudta venni, többségük ott volt. A padlón feküdtek szétdobálva, de valahogy rendszertelenül, nem is értette, hogy hogyan.
          Beljebb lépett, és feljebb tekerte a világítást. A vibrálás alábbhagyott, másodperceken belül jobban látott.
          – De... Miért? – csak ennyit tudott kinyögni és elhányta magát.
          Szinte betöltve az egész teret a család darabokra szabdalva feküdt a konyhában. Nem is tudta kitalálni, hogy melyik testrész kihez tartozhat, a feldolgozóasztalon egy félig megcsonkított test feküdt, amelyből kések álltak ki. A fejek takaros sorban sorakoztak a konyhapulton.
          – Az ikrek... Nincsenek itt – nyögte.
           Ők még kicsik. Nem tehetnek semmiről.
          Tétován beljebb ment.
          – Miért tettem ezt? Miért daraboltam fel őket?
           Az ételmegsemmisítőbe csak így férnek bele. El kell tüntetni a bizonyítékokat.
          – De miért?
           Azt nem tudom. A bizonyítékokat el szokták tüntetni, nem? A lézerkések mindent ledarálnak.
          Egy kar állt ki az ételmegsemmisítőből. A pecsétgyűrű alapján, Mr. Featherstone-é.
          Nkagisang akkor felkapta a fejét. Szörnyű bajseltelme támadt.
          – Hova indultam... Az étkezőn keresztül? Miért nem fejeztem be a munkát?
           Hallottál valamit.
          A lány remegve fordult meg.
          Az ikrek álltak a konyhaajtóban, elszürkült arccal, látható sokkban.
          – Nem, nem, drágáim, minden rendben van! – mondta Nkagisang és könnyezve elindult feléjük. – Menjetek csak vissza aludni! Felejtsétek el az egészet!
          A gyerekek egyszerre sikítottak fel.
          – Ne, drágáim! Maradjatok csendben! Minden rendben van!
          Villámgyorsan odaugrott hozzájuk, elkapta őket, és befogta a szájukat.
          Szörnyű reccsenés hallatszott és a kis testek elernyedtek a kezében.
          – NEEEEEEEEEEEEEM! – üvöltötte torkaszakadtából, és próbálta életre pofozni az ikreket. – NE! TITEKET NE!
          Aztán már csak zokogott, szorosan magához ölelte őket, és egy altatódalt énekelt nekik, mint régen, amikor még kisbabák voltak.
           Szerintem lassan mennünk kéne – közölte vele Tsala, miután befejezte a dalt. – A szomszédok meghallhattak valamit.
          Nkagisang megvonta a vállát.
          – Mindegy. A KSzR már úgyis hívta a hatóságokat...
           Nem, drágaságom. Miután kitekerted a banya nyakát, szétverted a komputeragyat. Milyen jó is, hogy tudtad, hol van! Persze aki minden zugot ismer a házban...
          Nkagisang az ikreket egymás mellé fektette, majd felállt.
          – Így nem mehetek az utcára... Emberek közé...
          Leszaladt a kis kuckójába, gyorsan lezuhanyzott, és tiszta ruhákat vett fel. Próbálta a legkevésbé elnyűtt darabokat kiválogatni, de még így is rongyosnak érezte magát.
          – Mindegy! Az a lényeg, hogy innen eltűnjünk!
          Tisztálkodási szereket dobált össze egy régi sporttáskába, némi ruhát. Majd elővette a régi dobozát, de csak a családi képet tette el belőle.
          Nézte a gyertyákat, és azon gondolkozott, hogy meggyújtsa-e őket és imádkozzon.
           Nincs erre most idő, sietnünk kell!
          – Akkor már csak egy dologra van szükség!
          Otthagyta a gyertyákat, majd rövid keresgélés után talált a lomok között egy feszítővasat és azzal Mrs. Featherstone hálószobájába szaladt. Az éjjeliszekrényhez lépett.
          A pohár víz még mindig ott állt érintetlenül. Felemelte, és a sarokba vágta.
          – Most már mindegy – mondta ki hangosan, mintegy saját maga megnyugtatása végett, mert még mindig zavarta, hogy rendetlenséget csinált.
          Tudta, hogy az éjjeli szekrény fiókját nem tudja kinyitni, de nem ijedt meg. A feszítővasat magasra emelte és egy jól irányzot csapással kettéhasította az egész bútordarabot.
          Az elixír a sértetlen fémdobozban volt, a lakat kulcsa pedig ott hevert mellette.
          Nkagisang gyorsan kinyitotta a dobozt és látta, hogy legalább egy tucatnyi fecskendő van benne. Táskájába tömte a dobozt és megkönnyebbülten indult tovább. A bejárati ajtóhoz szaladt.
          Megpróbálta kinyitni. Zárva volt. A KSzR mindig zárva tartotta. És most már nem is fogja többé kinyitni. Nkagisang nekifeszült. A megerősített, acélbetétes ajtó nagy reccsenéssel szakadt ki a helyéről.
          Ahogy kilépett a kellemesen szellős, New Californiai tavaszba, elkapta a szabadság érzése. Mélyet szívott a levegőből. Az ajtót csak úgy tessék-lássék visszatámasztotta, és elindult.
          A pálmafák szelíden bólogattak a ház előtt és a lány tíz év után először újra elhaladt alattuk – és nem hordágyon, amikor a mentők vitték. A kocsifeljáró aljához szaladt.
          De nem jutott sokáig, egy fekete autó fékezett mellette.
          – Mary! – kiáltotta valaki a lehúzott ablakon túlról. – Hát ez hihetetlen!
          Nkagisang hátrébb lépett, menekülésre készen.
          Aurelia ugrott ki a kocsiból.
          – Érted jöttem! – mondta a lánynak, és megfogta a kezét. – Hogy megszöktesselek. Mindent tudok.
          A lány megmerevedett, és nagyon elszégyellte magát.
          – Hogy el akarják venni a gyerekedet tőled. Szégyen! Ne is lássam a családomat többé...
          Nkagisangot zokogás fogta el.
          – Ne tessék ilyet mondani, kisasszony! Nem tetszik tudni...
          Aurelia megrázta a fejét.
          – Mindent tudok. Hogy hogyan bántak veled. Hogyan is hagyhattam, olyan sokáig?! De most végre tehetek valamit érted. Isten akarata volt, hogy itt találkozzunk.
          Nkagisang erre már nem tudott mit felelni, csak még jobban elkapta a zokogás.
          Aurelia a kocsiba tessékelte.
          – Ugyan már, tudom, hogy milyen félelmetesnek tűnik minden, de hidd el minden rendben lesz.
          Nkagisang bólintott, csak hogy megnyugtassa a másikat.
          Aurelia kifarolt a kocsifeljáróról, és befordult egy mellékutcába.
          – Szóval, hova szeretnél menni először?
          A cselédlány megtörölte a szemét.
          – Babáért! Az a legfontosabb!

6.

          Dr. Allen irodájában voltak.
          Aurelia még útközben felhívta az orvost, aki belegyezett, hogy találkozik velük a kórházban egy órán belül.
          Csak Nkagisang, Dr. Allen és Baba volt az irodában, Aurelia a folyosón várt.
          – Tudod, drágám, én nagyon büszke vagyok rád! Bátor dolog volt így elszökni. És ne aggódj, nem mondok senkinek semmit.
          De a lány csak az alvó Babával törődött.
          – Viszont szeretném, ha tudnád, hogy sok vizsgálat van még hátra, amit el szeretnék végezni a kicsin.
          Nkagisang megrázta a fejét.
          – Nem – mondta határozottan. – Megyünk.
          Az orvos a kezeit kezdte el tördelni.
          – Én azt értem, hogy szökésben vagy, de a tudomány! Tudod, milyen fontos a tudomány. Ha csak a sejtregenerációját nézzük a babának, már az rendkívüli, mi lehet akkor még? Úgy gyógymódokra is lelhetünk, és…
          – Nem érdekel a tudomány, doktor úr! – felelte a lány. – Csak haza akarok menni.
          Dr. Allen nem hitt a fülének:
          – Mármint haza hova?
          A lány akkor nézett rá először:
          – A Földre – mondta teljesen nyugodtan.
          Az orvos elsápadt, és levegő után kapkodott.
          – Nem! Az nem lehet! Drágaságom, te nem érted… Már senki sem megy a Földre, főleg élni nem mennek oda. A Föld már nem ugyanaz, mint régen. Mindenki haldoklik, a radioaktivitás, az elektromos viharok, környezeti katasztrófa, anarchia… Minek akarnál, te odamenni?
          – Hiányzik a Mama!
          Dr. Allenre remegés jött, és idegesen mosolygott:
          – Drágaságom, te tényleg nem érted. A Föld néhány éven belül lakhatatlan lesz. Ott nem lehet gyereket nevelni… Ott nem lesz semmi. Csak kiégett sivatagok. Csak túlérzékeny vagy, mert felborult a hormonháztartásod, de kérlek, gondolkozz logikusan.
          Nkagisang megvonta a vállát.
          – Nem. Hazamegyünk. Valahogy majd csak lesz.
          Az orvos arca elsötétült.
          – Azt nem engedhetem, hogy oda vidd a gyereket… Nem csak a tudomány nevében, hanem az ő érdekében is!
          És megfogta a lány karját.
           El akarja venni Babát! Ne hagyd!
          – Kérem, doktor úr hagyjon elmenni!
          Dr. Allen megrázta a fejét.
          – Sajnálom, nem tehetem. Ez öngyilkosság. És valószínűleg gyilkosság is.
           Nem érünk rá! Sietnünk kell!
          – Kérem, doktor úr! Maga nem érti.
          De a férfi nem tágított. Egyre szorosabban fogta a karját.
           Üsd szét a fejét, mint a tököt!
          Nkagisang nem is gondolkozott, csak cselekedett.
          A férfi egy halk puffanással dőlt el. Az arca teljesen befordult a koponyájába.
          A lány megtörölte a kezét az orvos fehér köpenyében, majd a folyosóra sietett. Várta, hogy riasztórendszer megszólaljon, de semmi nem történt.
          Biztosan nincsenek kamerák az irodákban – gondolta.
          Aurelia ugrott fel a padról, majd együtt a portára siettek.
          – Könnyen ment? – kérdezte Aurelia.
          Nkagisang csak bólintott, de nagyon szégyellte magát.
           Azt tetted, amit tenned kellett.
          A portán csak leadták az igazoló kártyát, amit Dr. Allentől kaptak, és már úton is voltak.
          – És most hova? – kérdezte Aurelia a kocsiban.
          – A hiperűrközpontba – volt a felelet.
          A lány elkerekedett szemekkel bámult rá.

7.

          – Én is jövök veled – mondta neki Aurelia a hiperűrközpont várótermében.
          – Nem, kisasszony. Veszélyes.
          De a másik hajthatatlan volt.
          – Nélkülem úgysem tudsz átjutni a biztonsági kapukon, meg amilyen kis butus vagy, még pénzt sem hoztál magaddal. Egy kis kaland meg nekem sem árt. Meg legalább segítek valakin. Pár napon belül pedig visszautazom, ígérem!
          – Hát… Ha a kisasszony valóban így gondolja.
          Az ellenőrzés a földi járatokra nem volt túl szigorú, de valóban szükség volt Aurelia segítségére, pénzzel és a nevével mindent elért, még azt is, hogy ne nézzék át a táskájukat, így az elixírt is fel tudták csempészni, és a gyerekért sem szóltak semmit.
          Szerencséjük volt, a megritkított földi járatok közül egy éppen rövid időn belül indult, jegyet is kaptak rá. Valóban nem sokan akartak már a Földre menni.
          Mielőtt a gépre léptek, egy papírt kellett aláírniuk, hogy az esetleges Földön ért, vagy a földi utazás következtében fellépő balesetért, szellemi vagy testi károsodásért a légitársaság nem vállal felelősséget.
          Ahogy az átlátszó falú kis folyosón a láthatóan régi hiperűrrepülő felé lépkedtek, mindenhol poszterek hirdettek kezdvezményes földi akciókat, és ezzel teljes ellentmondásban más hirdetések, hogy a földi járatokat kép hónapon belül megszüntetik .
          A gépen leginkább rossz arcú, komor férfiak telepedtek le, ki tudja milyen kétes okból utazhattak a Földre. Néhány női útitársat kaptak, gyerek Babán kívül egyáltalán nem repült velük. Mindenki megbámulta őket, amikor beszálltak, főleg Nkagisangot a gyerekkel, de végül nem szólt senki egy szót sem. A lány, amennyire csak tudta, bebugyolálta Babát, nem akarta, hogy esetleg meglássák, hogy világít a szeme, bár Baba leginkább csak aludt.
          A gépen sem rövid baleseti oktatás, sem utaskíséret nem volt. Mindenki azt evett, és abba takarózott amit hozott magával. Néhány perc várakozás után felvillantak a biztonsági övek bekapcsolására figyelmeztető jelek, felbúgtak a hajtóművek és megremegett az egész gép. Nem volt üdvözlő szöveg, nem beszélt hozzájuk a pilóta. Nkagisang szorosan tartotta Babát, és nagyon izgult, hogy rendben menjen a kilövés.
          Egy kijelzőn megindult visszaszámlálás .
          Aurelia egyszer csak megszólalt:
          – A francba! A zsaruk! Apáék lehet, hogy feljelentettek.
          Nkagisang ijedten nézett ki az ablakon.
          Kint rendőrautók csapata hajtott szirénázva a hiperrepülő felé, legalább fél tucatnyian voltak.
          De nem csak ők rezzentek össze, többen az utasok közül ugyanolyan kényelmetlenül tekintgettek kifelé.
          – Ne aggódj – súgta Aurelia a fülébe. – Ha, már beindították a hajtóműveket, nagyon költséges leállítani őket. Ezt meg kell, hogy ússzuk.
          Nkagisang bólintott, de roppant félelem fogta el. Nem akarta még egyszer elveszíteni Babát. Egyik kezével olyan erősen markolta a karfát, hogy az hangosan megreccsent.
          Ám Aureliának lett igaza, a visszaszámlálás nem állt meg, aztán egyszercsak egy pillanatra mély csend állt be, majd dobhártyaszaggató robbanás rázta meg a gépet.
          És már repültek is. Egy percen belül elérték a légkör határát. Ahogy kiértek az űrbe, a segédhajtóművek lekapcsoltak. Felirat hirdette a közös kijelzőn, hogy húsz perc múlva hipertéri utazásra váltanak.
          – Na, ez is megvan! – mondta Aurelia izgatottan. – Végre szabadok vagyunk.
          Nkagisang csak zavarodottan mosolygott.
          Egyáltalán nem értette, hogy most miért tört rá ilyen erősen a szomorúság. Csak most értette meg igazán, hogy tényleg elmentek. Egy része sajnálta, hogy így történt. Egy részének hiányzott megszokott kis élete a családnál. Egy jó nagy része pedig nem tudott megküzdeni a bűntudattal, azért, amit tett.
           Ugyan, szedd már össze magad!
          – Elnézést, kisasszony – mondta udvariasan. – Kimegyek egy pillanatra a mosdóba. Addig próbáljon meg talán aludni egy kicsit. Fárasztó éjszaka volt.
          Aurelia mosolyogva bólintott. Roppant büszkének tűnt magukra.
          Nkagiang kiment a mosdóba, vitte magával a táskáját is. Most már senki rá sem hederített.
          Régi, rossz trikókat hozott magával, hogy azokat használja majd pelenkaként. Tisztába tette Babát, majd megszoptatta. Amikor a kicsi a mellén volt, és nagy, fénylő szemeivel őt nézte, akkor úgy érezte, hogy megtalálta az élet értelmét. Semmi más nem számított. Akkor először érezte magát igazán anyának, nem csak egy riadt, tudatlan tinédzsernek.
          – Ne aggódj – súgta Babának. – Tényleg minden rendben lesz!
          Miután végzett a csecsemő etetésével, beadta magának az elixírt. Aggódva mustrálta készletét, csak abban reménykedve, hogy kitart addig, ameddig kell.
          Amikor visszaért a székéhez, Aurelia nyitott szájjal hortyogott.
          Alig foglalta el a helyét, csengőhang jelezte, hogy belépnek a hipertérbe.
          Csiklandás futott végig a gerincén, és hirtelen úgy érezte, mintha száz helyen lenne egyszerre.

8.

          Nem voltak filmek. Nem voltak ingyenes újságok. Nem volt ingyenes fülhallgató, hogy legalább valami zenét lehessen hallgatni, mint akkor, amikor tíz évvel ezelőtt az Éosz Alfára jött. Ezen a járaton valóban minden fölösleges luxust elhagytak.
          Így hát maradt a hipertér nyugtalanító valósága.
          Nkagisang érezte, hogy halványan újra elkapja a vibrálás, és hiába ivott, a szája szörnyen kiszáradt.
           Hát, igen. Drogok és a hipertér nem éppen a legjobb barátok.
          – Tsala, kérlek, ne most! Nem vagyok jól.
           Pontosan erről beszélek.
          A hajtóművek halk, monoton zúgása szinte beleégett az agyába és visszatért a vándorló fájdalom is, amit eddig valahogy sikeresen elnyomott. Valamiért éppen a nyelvét, állkapcsát, és a fogait támadta meg.
          Felszisszent. Mintha vörösen izzó szenet tettek volna a szájába.
          Aurelia megmoccant mellette a széken.
          Összeszedte magát, és egy beszélgető pár halkan mormogó hangjára koncentrált, de csak minden második szót tudott kivenni, és az sem érdekelte igazán.
          A fájdalom körbejárt a testén, és minél régebben voltak a hipertérben, annál erősebb lett. A vizet, amit még a hiperűrközpontban vettek az automatából, hiába itta, a szomjúság nem akart csillapulni. Éhséget egyáltalán nem érzett, bár automatás csokoládét és csipszet is vettek.
          Két óránként etette meg Babát, az legalább elvonta a figyelmét a kellemetlenségekről.
          Hallucinálni az út második felében kezdett. A legyilkolt család kísértette, egyenként jöttek és gonoszságokat vágtak a fejéhez. Lustának, őrültnek, ringyónak hordták le, és fel-alá masíroztak előtte összeszabdalt tagjaikon.
          Izzadni kezdett, és magában beszélt.
          Aurelia aggódva itatta, és próbált vele beszélgetni is – sikertelenül. Végül feladta, csak fogta a kezét, és egy könyvet olvasott.
          Nkagisang még halálában is félt Mrs. Featherstone-tól. Hiába törte ki a nyakát. Hiába látta maga előtt, ahogy ott fekszik mozdulatlanul, tehetetlenül, ártalmatlanul. Úrnője szelleme megtalálta, végigvitte a képzeletbeli házon, és végigmutatta neki, hogy milyen munkát nem csinált meg rendesen.
          – De... Hát én... Felsikáltam a padlót. Ott a kefe... Igen, hypóval... Még mindig érezni a szagot. Az nem penész... Nem lehet. Nem az.
          Mr. Featherstone a felvágott torkát mutogatta neki, bele is nyúlt a kezével a résbe és utána véres ujjait tolta a lány arcába.
          – Álmomban leptél meg, te szuka! – hörögte felé. – Micsoda gyávaság! Te semmirekellő! A borjú is pocsék volt. A legrosszabb étel, amit valaha ettem!
          Derick levágott hímtagját lóbálta vigyorogva.
          – És most akkor örülsz?! – kérdezte kajánul. – Megnyugodtál? Most aztán bosszút álltál, mondhatom! De azt csak nem felejtetted el, kedvesem, hogy eleinte még te is élvezted! Bizony, emlékezz csak, hogyan nyögdécseltél. Mint egy utcai lotyó. Könyörögtél, hogy ne hagyjam abba.
          – Nem... Igaz... – nyögte a lány, és könnyek folytak a szeméből. – Hazugság.
          Andy állt oda bátyja mellé szintén mosolyogva, a nagyobbik fiú pedig átölelte. Andyn nem volt nadrág és az alsóteste teljesen szét volt kaszabolva.
          – Én mindig úgy felnéztem rád, bátyus – mondta. – Lám, ezt a ribancot is hogy elintéztük!
          Összecsapták a tenyerüket, majd eltűntek.
          Akkor Pam és Becca jelent meg, kibicsaklott nyakkal.
          – Te tényleg tök kuka vagy – kiáltotta Becca. – És akármit is akarsz, Baba is tök kuka lesz, majd meglátod. Végül is mitől lenne normális? Nem gondolod, hogy igazam van?
          Aztán eltűnt, csak Pam maradt ott.
          Kisírt szemekkel nézett rá.
          – Engem miért? – kérdezte halkan.
          Nkagisang egyre jobban hánykolódott.
          – Véletlen... Volt...
          – Drágám, kérlek nyugodj meg! Nagyon rángatózol.
          Arra eszmélt, hogy Aurelia rázza.
          – El... Elnézést – mondta.
          Megnézte Babát. Aludt.
          Hátradőlt, és újra lehunyta a szemét.
          Gyilkos vagyok – gondolta. – Gyilkos. Nem mehetek a mennyországba.
           Ugyan már! Ez badarság. Nem tettél te semmi rosszat. Mindenki csak azt kapta, amit megérdemelt.
          Kivéve az ikrek.
           Igen. Az baleset volt. És Isten ezt tudja.
          Isten szégyelli magát miattam.
           Nem igaz. Isten szeret téged. Azt tetted, amit tenned kellett. Hogy megmentsd Babát.
          Számomra nincs megváltás. Nem is érdemelném meg. Én már csak haza akarok jutni.
           Hamarosan, drágaságom. Hamarosan.
          Többször is úgy látta, mintha sárga lángok falták volna fel az utasteret. Máskor úgy tűnt neki, mintha az összes utas őt bámulná.
          Egyszer démonok lepték el a gépet. röhögve szálltak fel-alá, és a pokolról meséltek neki.
          Ahogy az idő telt, a látása is úgy romlott, csak a hallucinációk voltak élesek, a valóságot színes foltoknak látta.
          – Uramisten, drágám! – súgta a fülébe egyszer csak Aurelia. – Vér folyik a szemedből!
          Elbotorkáltak a mosdóig, és ott a lány megvárta, míg megmossa az arcát. Addigra már csak színes pontok ugráltak a szeme előtt, semmi más.
          Amint visszaértek a helyükre, csengőhang jelezte, hogy kilépnek a hipertérből.
          Nkagisang hirtelen újra kapott levegőt, és a fölösleges zaj nagy része egy pillanat alatt elhallgatott a fejében. A látása is kitisztult.
          – Úgy néz ki, hogy a nehezét megúsztuk – mondta Aurelia biztatóan, és megszorította a kezét.
          Nkagisang visszamosolygott rá.
          Nemsokára beléptek a Föld légterébe, és megkezdték az ereszkedést. Először simán ment minden, a gép csak enyhén rázkódott. De ahogy a percek teltek, a rázkódások egyre erősebbek és sűrűbbek lettek.
          – Mi történik? – kérdezte Aureliát.
          – Úgy tűnik, hogy valamiféle viharba kerültünk. De nem lesz semmi baj, hidd el! Ez megszokott dolog itt.
          Az ablakon túl szinte folyamatosan csapkodtak villámok.
          Nkagisang még szorosabban magához ölelte Babát.
          Aztán egyszer csak csend lett, és kihunytak a fények.
          Egy pillanatra csak lebegtek a térben, majd a hiperűrrepülő zuhanni kezdett, mint egy szikladarab.
          Mindenki sikított, csak Nkagisang nem.
          Ő nem akarta elhinni, hogy ez történik.

IV.


1.

          Rettentő bűzt érzett. Égett fém, műanyag és hús szagát.
          Köhögött. A szemét marta a füst, de jött egy fuvallat és egy pillanatra eloszlatta.
          Csillagos ég alatt feküdt, a szabadban. Körülötte lángok lobogtak, de békésen és szétszórtan. A gép jó nagy területen darabjaira hullott, valahol egy őserdő közepén zuhantak le.
          Oldalra fordult. Akkor jött rá, hogy nem lát a bal szemére. Tétován odanyúlt. Csak üres szemgödröt tapintott ki. Előrébb dőlt, és tovább fordította a fejét, hogy a jobb szemével odalásson a bal oldalára.
          Aurelia mellkasából hegyes fémrúd állt ki, arcára félelem fagyott.
          – Szegény kisasszony...! Ezt nem érdemelte meg. Az egyetlen, aki segített nekem…
          A biztonsági öve még mindig fogta. Egy mozdulattal tépte ki a helyéről.
          Megsimogatta Aurelia arcát, és lezárta a szemét.
          – Isten fogadjon magához!
          Majd elbotorkált a csonka üléssortól. Füst táncolt körülötte.
          – Baba! – kiáltotta. – Baba, hol vagy? Adj jelet!
          Mindenütt csak megégett törmelék.
          – Gyerünk, Baba. Jól kell, hogy legyél. Erős vagy, mint én!
          Csecsemősírás hangzott fel, Nkagisangnak óriási kő esett le a szívéről. A hang irányába sántikált.
          Babának semmi baja nem esett, ahogy anyja sejtette, csak egy kicsit megijedt. Megszenesedett takarójában feküdt, és a szeme csak úgy ragyogott a félhomályban.
          – Tudtam, hogy neked nem lehet bántódásod, életem. Tudtam!
          Magához ölelte a csecsemőt, és majdnem elsírta magát.
          Kicsivel később a romokat túrta, hogy valami használhatóra leljen, de csak egy nagyobb pokrócot talált, egy félig megégett inget, amit pelenkaként felkötött a kicsire, élelmet és vizet nem. A halottakhoz nem nyúlt, nem akarta megszentségteleníteni őket.
          Viszont, ahogy már éppen elhagyta volna a terepet, valami fémesen megcsillant a fák között. Amikor odaért, alig hitt a szemének. Az elixíres doboz volt az.
          – A lényeg megvan, kicsim. Most már jól leszünk.
          Letelepedett az egyik fa aljában, és várt.
          Várta, hogy kereső csoportok érkezzenek. Várta, hogy fény legyen, hajnal.
          Várta, hogy valami történjen. Bármi.
          Lassan az utolsó lángnyelvek is elhaltak, és mély sötétség szállt rájuk. Csak a csillagok ragyogtak magasan felettük fényesen.
          – Onnan jöttünk, édesem. Látod? A csillagokból. Mint az angyalok... Bárcsak angyalok lehetnénk… De én olyan sok rosszat tettem...
          Baba halkan pihegve aludt.
          Nkagisang azt kívánta, hogy bárcsak ő is tudna aludni, de csak az éjszakai dzsungel hangjait hallgatta. Állatok motoszkáltak a közelben, de őt ez sem zavarta. Nem hitte, hogy tudnának ártani neki, akár ragadozók, akár más fajta.
          Az órák lassan teltek. Csak lassan fogta fel, hogy végre otthon van.
          – Mama, várj, jövünk – mondogatta izgatottan. Már csak azt kellett kitalálnia, hogy hogyan jutnak el haza.
          Akárhol lehettek.
          Miután a nap felkelt, és a reggeli köd leszállt, körbejárta a baleset helyét. Gondolta még egyszer körülnéz, de nem talált semmi használhatót, a szétszóródott holmi megrongálódott. Várt még egy kicsit, de mivel senki nem jött, megszoptatta Babát és belőtte magát elixírrel, majd elindult.
          Véletlenszerűen választotta az irányt, és csak imádkozott magában, hogy a jó irány legyen. Később, amikor a köd már felszállt, vette észre, hogy az ég valóban lila színű, bár nem olyan sötét árnyalat, mint amikor a holofon képén látta.
          Ment rendületlenül, és bár a fájdalom a lábait mardosta, azt vette észre, hogy egyre jobb kedve lesz. Hiszen végül is tíz éve nem volt a szabad levegőn, nem hogy „túrázni”. Még énekelni is elkezdett.
          A pokróc egyik felhasadt sarkából hámszerűséget eszkábált, és abba rakta Babát. A csecsemő egyre gyakrabban felébredt, és tágra nyílt szemmel bámulta környezetét. Néha mosolygott, amikor pedig az anyja megcsipkedte az arcát, felkuncogott.
          – Itthon vagyunk, kicsim. A Földön. Te meg én. Kettesben. Ennél többet nem is kérhetnék. Mármint azon kívül, hogy lássuk a Mamát és a többieket.
          Leveleket evett, és amikor megéhezett, fakérget hántolt le a fákról és azt tömte magába. Gyümölcsökhöz és bogyókhoz nem nyúlt, nem tudta, hogy melyikük mérgező. Bár nem hitte, hogy sokat árthatnának neki, nem akart kockáztatni, Baba miatt.
          A rovarok, férgek és paraziták elkerülték őket, és általában nagyobb állatok is.
          Egyszer egy kígyó támadta meg őket, de Nkagisang elkapta a fejét, még mielőtt megmarhatta volna. Nem volt szíve bántani, csak elhajította, amilyen messzire csak bírta.
          Nem állt meg akkor sem, amikor leszállt az est. Nem látta értelmét. Csak ment tovább, tapogatózva és lassan, és énekelt magában.

2.

          Másnap délelőtt egy patakhoz értek. Ott végre szomját olthatta, nem csak a fakéreg alatti nedvességgel kellett beérnie.
          Kimosta Baba pelenkáját, és megmosdatta a gyereket, majd maga is megmosdott.
          Aztán követte a patak folyását. Még gyerekkorában mondták neki, hogy ha eltéved, és talál egy patakot vagy eret, kövesse annak a folyását, mert a patak folyóba torkollik, a folyók mentén pedig mindig kell, hogy legyen segítség.
          Két nap múlva találkoztak valakivel.
          A patak valóban egy folyóba torkollott, a folyón pedig egyszer csak magányos halász tűnt fel ütött-kopott ladikban. A hálóját eregette, és horgászbotja is volt.
          Nkagisang a folyó partjához sietett, kicsit bele is lépett a vízbe, de először körülnézett, hogy nincs-e krokodil. Csak Baba miatt, ő nem félt tőlük.
          – Elnézést! – kiáltotta. – Hahó! Elnézést, uram!
          A férfi csak nagyon lassan fordult meg, öreg volt, sötét, szinte fekete bőrű és fehér hegek borították az arcát.
          – Ki ott? – kiáltotta tört angolsággal.
          Hunyorgott. Láthatóan nem látott jól.
          – Fiatal anya vagyok. Segítségre van szükségünk. Lezuhant a repülőnk.
          Az öreg tovább hunyorgott, de még mindig nem mozdult.
          – Te egyedül? – kérdezte vissza.
          – Nem. Babával vagyok. Kisbabával.
          Az öreg megköszörülte a torkát, nagy nehezen behúzta a horgászbotját, és kényelmes tempóban kievezett a partra.
          – Csak óvatos – mondta, ahogy Nkagisang beszállt a csónakba.
          – Hol vagyunk? – kérdezte tőle a lány. – Melyik országban. Melyik városhoz közel.
          Az öreg megmondta a város nevét, de ő nem ismerte fel a helyet. Azt megértette, hogy valahol a Dél-Afrikai Egyesült Nemzetek területén van, de, hogy melyik részén lehetnek az nem mondott neki semmit. Megkérdezte az öreget, hogy milyen nyelvet beszél, az felelt valamit, de azt sem értette. Akkor próbálkozott setswanául, de alig jutottak eszébe a szavak. Az öreg megrázta a fejét.
          – Viszlek városban. Ott mész, ahol akarsz ¬– mondta aztán.
          Nkagisang megköszönte.
          Csendben haladtak lefelé a folyón. A nap délutánba hajlott. A lány megetette Babát, de igyekezett takarni, ahogy csak tudta.
          – Nem nézek – mondta az öreg mosolyogva. – Nem is látok!
          És felnevetett.
          – Nem az – mondta a lány. – Csak Baba beteg.
          A férfi erre megvonta a vállát.
          – Mindenki beteg.
          Nem nagyon szóltak többet egymáshoz.
          
          3.
          A város közelében rakta ki az öreg, de még így is két mérföldet kellett gyalogolnia.
          Meglepődött, hogy milyen kicsik és romosak a házak, a hope hilli luxuspalotákhoz képest legalábbis igencsak. A legtöbben nem akartak szóba állni vele, órákba is beletelt, amíg talált egy fuvart a következő városba. Az emberek gorombák voltak, mogorvák, és nem törődtek az égvilágon senki mással, csak magukkal.
          Városról városra járt. Ha sikerült fuvart találnia, akkor úgy, ha nem, akkor gyalog.
          Eltelt egy hét. Majd tíz nap.
          Ha valaki kért fizetséget, annak a testével fizetett. Ha valaki Babához vagy az elixírhez nyúlt, annak kitörte a nyakát. Már nem érdekelte semmi. Csak haza akart jutni. Evett, amit talált, vagy amit adtak neki. Kétszer lőtték meg, egyszer megkéselték, többször csak próbálták. Egyszer még Babát is eltalálták véletlen egy pengével, az illető darabokban végezte. Baba sebe kevesebb, mint egy perc alatt meggyógyult.
          Lassan, de biztosan közeledett otthonához. És az óceánhoz. Szülei csak a tengerpart miatt költöztek abba a faluba, az ország közepéből, a régi Botswanaból. Ő megértette. Mindig is imádta az óceánt.
          – Mindjárt ott vagyunk, kicsikém – mondta néhány óránként Babának.
          Találkozott kedves emberekkel is. Voltak akikkel tudott angolul beszélni, és akadtak néhányan, akik beszélték az ő eredeti nyelvét is.
          Amikor megtudták, hogy az Éosz Alfáról jött vissza, kivétel nélkül mindenki bolondnak tartotta, úgyhogy egy idő után már nem mondogatta. Háborúkról, betegségekről, elektromos viharokról és a sugárzásról beszéltek az emberek. Arról, hogy nemsokára mindennek vége.
          Nkagisang szerette volna őket biztatni, de nem tudta, hogy mit mondjon. Tudósokról, orvosokról kérdezte őket, hogy van-e valaki, aki tudna megoldást találni a katasztrófákra, gyógyírt a betegségekre.
          Az emberek csak a fejüket rázták, és mind azt mondták, hogy nincs remény.
          Nkagisang megsajnálta őket, és szökése óta először nem csak magára és Babára, és a hazaútra gondolt, hanem embertársaira is, akik itt ragadtak tehetetlenül, betegen, halálraítélten.
          – Tsala, mi lesz ezekkel az emberekkel?
           Ugyan, mi lenne? A sorsát nem kerülheti el senki. Meghalnak és elmúlnak, ahogy meg lett írva.
          – Bárcsak meg lehetne menteni őket.
           Képtelenség. Nekik már annyi.
          – De mégis… Kell, hogy legyen…
           Inkább magaddal törődj! Neked sincs sok hátra.
          A sűrű erdőt hamarosan pusztaság és szavannák váltották fel, később kisebb hegyeken is át kellett kelnie.
          A hegyeken túl viszont már ott várta az óceán.
          – Közel vagyunk már kicsim, nagyon közel!
          Néhány napi út, és éppen egy ragyogó hajnalon jelent meg a falujuk határában. Megkönnyebbülésében lehajolt, és megcsókolta a földet.
          – Itthon vagyunk, kicsikém. Végre itthon…
          Felállt, és ragyogó arccal elindult a házak között.
          Csupán egy baj volt. Elixíre még előző reggel elfogyott.

4.

          Az állapota rohamosan romlott. A vágy az elixírre olyan erősen támadta meg, hogy folyamatosan zokogott, a remegés és fulladás megállíthatatlanul gyűrte le, mire a falu közepére ért, már alig botorkált.
          Már a jobb szeme is kezdte feladni, minden egyre inkább elmosódott előtte, szédült, és a fejében Tsala üvöltözött egyfolytában.
          – Ne… Aggódj… Baba… Mindjárt… Otthon… Vagyunk.
           Elixír kell! Kell, kell, kell! Szerezz, te bolond nő! Vagy bármit! Bármi mást! Kell, kell, kell! Valami! Nem bírom…!
          Onnan már nem találta az utat. Egyszerűen nem emlékezett, hogy merre is kellene fordulnia. Talán az újabb házak miatt, talán azért, mert már alig látott, de nem tudta.
          Elkeseredésében és dühében felkiáltott.
          Emberek kiáltottak vissza neki, hogy nyugodjon meg.
          Elindult az egyik mellékutcán. Már félig a házak között járt, amikor rájött, hogy nem jó irányba megy.
          Hangosan zokogva és üvöltve káromkodott. Az emberek szeméttel dobálták meg.
          Visszasántikált a főtérre. Addigra a fájdalom már minden porcikáját átitatta, és a szíve kezdett kihagyni.
          – Nem…! Nem lehet… Így nem lehet vége! Itt!
          Szorosan magához ölelte Babát és csókok özönével árasztotta el pihés feje búbját. Baba megérezte, hogy valami nincs rendben és felsírt.
          Nkagisang összeszedte magát, és elindult egy másik irányba. Már hörögve vette a levegőt.
          Megint rossz irány. Vissza a tér felé.
          Egyszer csak szörnyű reccsenést hallott, és ahogy eltört mindkét bokája, a földre hullott, de Babát sikerült nem maga alá temetnie.
          Ahogy megvizsgálta a lábát, vette észre, hogy nem csak a lábfejei, de mindkét keze is megfeketedett és az ujjai kezdtek elporladni, mintha csak hamuvá váltak volna.
          – Kérlek… Istenem! Még ne… Még ne…
          Majd végső kétségbeesésében kiáltozni kezdett:
          – Mama! Mama! Én vagyok az, Nkagisang! Visszajöttem hozzád! Mama! Mama!
          Abban a pillanatban vakult meg egészen.
          Csendben maradt, és rettegés fogta el. Csak akkor értette meg, hogy hamarosan valóban meg fog halni.
          – Mama! – nyögte elhaló hangon. – Kérlek!
          És már eldőlt volna. A hőség elviselhetetlenné vált. De akkor futó lépteket hallott, izgatott hangokat, és puha karok ölelték át.
          – Itt vagyok, kicsim – súgta egy hang a fülébe.
          – Mama – mondta, és elsírta magát. – Mama, nem látlak…
          – Sss, kicsim, ne beszélj…! Minden rendben lesz.
          Megrázta a fejét.
          – Nem… Mama… Nekem már nem. Hazajöttem… Hogy itt haljak meg. Olyan egyedül voltam.
          Most már az anyja is zokogott. Parancsszavakat kiáltott gyorsan a körben állóknak, akik Nkagisang testvérei lehettek. Karok emelték fel, és vitték magukkal.
          – Nem! – kiáltotta akkor. – Ne haza vigyetek! Vigyetek… A partra. Ott akarok meghalni...
          Testvérei és rokonai elfúló hangon sorban köszöntek neki. Szeretettel üdvözölte őket, aztán vitték, amerre kívánta. A hullámok hangja egyre közeledett.
          Nkagisang felnevetett.
          – Jaj, de bolond vagyok! Majdnem elfelejtettem. Mama… Ez itt Baba! Az unokád. Még nem találtam egy jó nevet neki… Majd te találsz… Ugye milyen gyönyörű?
          Baba már addigra megnyugodott és nem sírt. De Nkagisang nem engedte még, hogy elvegyék tőle.
          – Különleges ám, nagyon Mama… A kisunokád… Halhatatlan. Az ősök ereje van benne. Meg a szenteké… Glóriája van, szent fény veszi körül. Olyan, mint Mária és Jézus… Egy személyben. Vannak még szentek, Mama? Meg tudja-e még valaki menteni a világot?
          – Szerintem igen… Szerintem a világot még meg lehet menteni… Amikor már mindenki elfordult tőlünk… Baba megment minket... Megváltja a világot… És az ő gyerekei és azok gyerekei fogják benépesíteni a Földet… És ők már nem lesznek betegek… Amikor már mindenki elfordult tőlünk. Mama, ugye lehetséges ez?
          – Így nem lehet vége… Kell, hogy legyen remény... Vidd el tudósokhoz… Orvosokhoz Mama… Mint Dr. Allen… Szegény Dr. Allen… Hogy megvizsgálják, hátha segíthet valamit… Új gyógyszert találni… Vagy bármit… Baba nem lehet beteg… De, ne hallgass Tsalára, még van remény…!
          – Úgy ragyog a szeme, Mama… Hát nem gyönyörű… Ő az én megváltásom! És az, hogy hazajöhettem hozzátok… Mama… Kérlek bocsássatok meg nekem…! Annyi rossz dolgot tettem… Kérlek… Imádkozzatok értem… És gyújtsatok gyertyát…
          – Üdvözlégy, Mária… Malaszttal vagy teljes… Az Úr van teveled… Áldott vagy te az asszonyok között… És áldott a te méhednek gyümölcse…
          – Mama… Én már nem tudom, a szavakat… Kérlek… Fejezd be az imát nekem.
          – Kicsikém… Te nem fogsz ismerni engem… De tudd… Hogy az életemnél is jobban szeretlek… És mindig veled leszek…
          – Mama… Mama… Szeretlek titeket! Ne felejtsetek el engem…!
          Addigra már délután lett, és a hűvös habokban, az anyja ölébe dőlve feküdt. Hamarosan már csak érthetetlen zagyvaságokat mondott, végül a nyelve kifordult a szájából, aztán az álkapcsa is leszáradt és porrá omlott.
          Már nem remegett, csak nyugodtan feküdt. A teste lassan feladta, de valahogy mégis boldognak tűnt, csak ölelte gyermekét lassan porrá omló karjával, amíg egyszer csak egy végsőt rándult, és nem mozdult többé.
          Az idős, beteg asszony csak ült családja gyűrűjében, megállás nélkül zokogva, amíg a hullámok szelíden el nem mosták a lány maradványait. Magához ölelte a kisgyermeket, és a fejét folyamatosan csókolgatva halkan imádkozott.
          Estig senki sem mozdult, csak fel-felcsukló sírás hangjait lehetett hallani. És amint a nap lement, úgy ragyogott fel a csecsemő tekintete, és nevetve a nagyanyjára nézett.
          Az asszony hitetlenkedve tartotta el magától, hogy jobban megnézze. A pokróc lehullott és akkor már tisztán láthatóvá vált, hogy az egész gyermek fehér fényben dereng.
          A család döbbenten gyűlt össze.
          – Valóban glóriája van… – suttogta az idős asszony. – Mint a szenteknek… Mint Máriának…
          És magasra tartotta a csecsemőt.
          – Mary Nkagisang, üdvözlünk téged! Kérlek, könyörülj rajtunk! Mentsd meg minket! Mentsd meg a gyermekeinket! Mentsd meg a világunkat!
          Falubeliek érkeztek futva, és amint meglátták a jelenséget, mind térdre estek, és imádkozni kezdtek.
          És attól kezdve legendákat meséltek a lány-anyáról, aki visszajött a csillagokból, hogy megmentse mindannyiukat, és elhozza a reményt, és halálában Nkagisang végre fontos lett, és mindenki megtanulta a nevét.

Vége


          Lánya élete egy külön történet.