A KÓRHÁZ
...mint könnyű sóhaj, az égnek
rebben a fekete madár,
s szóm elviszi legalább:
– Jövök én is lassan! Kérlek,
mondd meg az Istennek, ha már
arra jársz: várjon még tovább...!I.
1.A felhők szinte teljesen feketék voltak. Feketék, vészjóslóak és gonoszak. Őrült, fagyos szelet hoztak, és ahogy dagadó hasuk néha fel-felvillant, mintha kárörvendően arra készültek volna, hogy villámaikkal elpusztítsák az egész világot.
– Uramisten, honnan jött ez a vihar?! – kérdezte a vékony, magas férfi, és az ablaküveghez nyomta az arcát. – Ilyen hirtelen.
Kint a szél egyre nagyobb erővel kapott bele a fák maradék, késő őszi lombjába, tépte és csavarta őket, mire a férfi hirtelen felugrott, és öklével a levegőbe csapott.
– Úgy is van! – kiáltotta. – Döntsd is ki őket! Mind egy szálig.
Aztán megfordult és enyhe zavarban csak annyit mondott, talán csak magának:
– Utálom ezeket a fákat! …Ezek nem normális fák.
Bámult egy pillanatig maga elé, majd sántikálva tett néhány lépést, megkerülte íróasztalát, és nagyot nyögve leült. Ránézett karórájára, és elnyomott egy ásítást.
– Hajnali öt óra… Óriási! Szóval, ki az új jövevény? – kérdezte és rám pillantott.
A szeme fekete volt. Az árnyékáé pedig lángoló vörös.
A másik, az alacsonyabb és kövérebb, idegesen topogott, egyik lábáról a másikra állt, többször is nagy levegőt vett, mire sikerült kinyögnie, amit akart.
– Az akták ott vannak az asztalon, doktor úr.
DOKTOR ÚR… A szavak percekig visszhangoztak, mintha nem akartak volna elhallgatni.
A magas férfi, a Doktor úr, akkor lassan feltette a szemüvegét, és az akták felé nyúlt.
– Úgy értem, mi a neve? – kérdezte kissé türelmetlenül.
– Nick. Nicknek hívják – mondta a másik.
Az én vagyok, gondoltam.
Rólam beszélnek! De a név üresen hangzott, mintha mégsem teljesen lett volna az enyém. Azért a biztonság kedvéért bólintottam.
DOKTOR ÚR – szólt még mindig a visszhang.
– És hány éves? – kérdezte a Doktor úr az aktákat lapozgatva.
Kint óriásit dörrent az ég, a szél éktelenül tépte az ablakot.
– Hét – felelte a másik kezeit tördelve, és rám mosolygott.
Neki nem volt fekete a szeme és az árnyéka sem bámult rám vérszomjasan. Akkor azon kezdtem el tűnődni, hogy vajon férfi-e vagy nő. Valahogy nehéz volt eldönteni.
Talán egyik sem, gondoltam végül, és szinte azonnal el is feledkeztem az egészről.
– És hogyan került ide?
– Egy másik… Kórházból küldték át…
Lehúnytam a szemem. Szédülni kezdtem. KÓRHÁZ!!! …Milyen félelmetesen hangzott!
Igen… gondoltam.
Ez is egy KÓRHÁZ. Ez az a… Különleges KÓRHÁZ, amiről ott... A másikban beszéltek. – …bent van az aktákban, hogy melyikből.
A szél közben úgy rázta az ablakot, mintha ki akarná tépni a helyéről.
– Hmm… – mondta a Doktor úr.
Kinyitottam a szemem. Nem láttam mást, csak sűrű félhomályt.
– Kissé zaklatottnak tűnik – jött a Doktor úr hangja a sötétségből. – Hosszú éjszakája lehetett. Kapott nyugtatókat?
A másik alig hallhatóan válaszolt, az állandó mennydörgés szinte teljesen elnyomta a hangját.
– Igen… Rengeteget. De így is alig tudtuk… A
mentőautóból… Pedig négyen voltunk...
A dörgés mintha a fejemben szólt volna. A villámok… Az elektromosság… Szinte a bőrömön éreztem. Csak a vihar volt és én.
És akkor a vihar beszélni kezdett hozzám. Azt mondta, hogy ilyen könnyen nem úszom meg. Hogy megtalál majd… És akkor az övé leszek… Nincs menekvés!
Aztán arra eszméltem, hogy a földön fekszem, és a Doktor úr áll fölöttem egy
injekciós fecskendővel a kezében.
– Úgy látszik, mégsem volt elég neki… De talán most már jobban lesz. Mit gondol, melyik osztályra tegyük?
Hirtelen minden kivilágosodott, de a tárgyak körvonalai túl élesek lettek, annyira, hogy a fejem kezdett belefájdulni. Behunytam hát a szemem, és igyekeztem mélyeket lélegezni.
Odakint a vihar mintha csillapodni kezdett volna.
– Én ezt nem merném, Doktor úr …
A Doktor úr idegesen felhorkantott.
– Mégis mit gondol? Maga az Ápoló!
ÁPOLÓ! – visszhangzottak a szavak.
Kinyitottam a szemem. A dolgok kezdtek újra normálisnak tűnni. Kint a szél egyre alább hagyott.
– Megpróbálhatnánk a Bét… Próbaidőre.
A Doktor úr felnevetett.
– Értékelem az optimizmusát! Megpróbálhatjuk, bár szerintem előbb-utóbb úgyis az Án fog kikötni.
– Kö… Köszönöm, Doktor úr! – mondta az Ápoló.
Akkor a Doktor úr lehajolt, és megsimogatta a fejem.
A keze meleg volt és száraz, érintése megnyugtató, de a szeme fekete maradt, és az árnyéka továbbra is gonoszul vigyorgott rám.
– Igazán nincs mit – mondta, majd felállt, az íróasztalhoz sántikált, leült és papírokat kezdett kitölteni.
Az Ápoló felültetett a földön, leült mellém, és szorosan tartott, hogy el ne dőljek, aztán nem is olyan sokára elvittek, ágyba fektettek, és mire elaludtam, a vihar már teljesen elállt.
Reggelre pedig leesett az első hó.
2. Az ágyon feküdtem, és a lassan szállingózó kövér hópelyheket figyeltem az ablak sűrű rácsain át.
Már nem a Bén voltam. Még a délelőtt folyamán átvittek az Ára, ott pedig a csuklómra és a bokámra szíjakat tettek, melyek olyan nehezek voltak, hogy alig tudtam mozdulni az ágyon. Kaptam
infúziót is, de nem fájt olyan nagyon, csak egy kicsit csípett.
Az A17 volt az új lakhelyem. A szoba legfelső emeleten volt és ha nagyon felhúztam magam az ágyon, egy kicsit ráláttam a Bére.
Először persze nem értettem, hogy miért is kellett áthozni az Ára, de aztán később meghallottam, hogy mit beszélnek egymás között a többiek… A többi gyerek.
Panaszkodtak, hogy egész éjjel nem tudtak aludni a farkasvonítástól, ami a folyosókról jött; hogy szellemek jártak ki-be a szobákból, meg át a falakon; hogy döngették a bútorokat, és minden derengett a sötétben, de ez a fény nem jó fény volt, és nehéz volt tőle lélegezni; és hogy a fény az én ágyam alól jött.
De én örültem, hogy áthoztak ide. Itt legalább egyedül voltam, és csak nézhettem nyugodtan, ahogy a hópelyhek táncolnak a szélben, és semmi más nem létezett.
Csak a csend és a hópelyhek.
– Korán jött idén a hó – mondta az Ápoló, én pedig igencsak meglepődtem, mert nem vettem észre, hogy bejött.
De nem tudtam mozdulni, sem válaszolni neki, pedig szerettem volna. Ő olyan kedvesnek tűnt.
Széket húzott az ágyam mellé, leült, megfogta a kezem, és egy darabig nem szólt egy szót sem.
És ahogy ott ült, egyszer csak megláttam, hogy észrevette a sötétséget, amely belőlem áradt kifelé, és akkor nagyon elszégyeltem magam. Nem akartam, hogy mások is tudjanak róla.
Könycseppek gördültek le az arcomon, az Ápoló pedig elmosolyodott, és megsimogatta a fejem.
– Ugyan már – mondta. – Ne aggódj. Minden rendben lesz.
Meg akartam kérdezni tőle, hogy honnan tudja, de nem sikerült megszólalnom. A szám nem engedelmeskedett.
Hirtelen sűrű félhomály támadt, és a Doktor úr lépett be az ajtón.
– Na, hogy van a mi kis betegünk? – kérdezte.
Az Ápoló csak halkan válaszolt.
– Úgy tűnik, mostanra már stabilizálódott az állapota. De még mindig nem beszél.
A Doktor úr bólintott.
– Valószínűleg a sokk miatt.
És közelebb lépett.
– Sikerült kiderítenie, hogy mi történt vele, Doktor úr?
Árnyak kezdtek el keringeni körülöttünk, és engem újra elfogott a sírhatnék.
– Többé-kevésbé – felelte a Doktor úr. – Szomorú történet…
Fölém hajolt, és az arcomba nézett. Az árnyéka is közelebb hajolt, és vigyorgott. Remegni kezdtem.
– De nem hiszem, hogy emlékezne bármire is… És jobb is így – mondta a Doktor úr és kacsintott. Engem kivert a hideg veríték.
Aztán visszalépett, és hosszú ideig nem szóltak egy szót sem.
Én pedig lassan újra megnyugodtam, újra elmerültem a hópelyhek gyönyörű táncában, és mire feleszméltem, már nem volt olyan nagy a félhomály és újra egyedül voltam.
És akkor észrevettem a fekete madarakat az ablak előtt, amint egy magas fa ágán ülnek és mind engem bámulnak.
3. Pár hét után levették a szíjakat és már ettem rendes, meleg ételt is, melyet mindig az Ápoló hozott fel a szobámba. A horzsolások a kezemen és a lábamon elég csúnyák voltak, de az Ápoló azt mondta, hogy hamar meggyógyulnak majd.
Aztán egy reggel levittek a közös étkezőbe.
– A Doktor úr ötlete volt, hogy lássa, hogyan reagálsz a többi gyerekre – magyarázta az Ápoló.
Amikor beléptünk az óriási terembe, a többi gyerek úgy bámult rám, mint aki kísértetet lát, a Doktor úr pedig nem volt sehol.
A gyerekek közül némelyik nagyon magas volt, szinte a mennyezetig ért, mások pedig roppant alacsonyak, mint valami törpék, de mindegyiküknek fekete volt a szeme, és mind csak engem bámult vádlón.
Aztán kezdett elmosódni minden, és csak akkor vettem észre, hogy egy ideje már nem veszek levegőt.
Időközben a sorba tessékeltek, megkaptam a kis tálcámat, tányéromat, kanalamat, mertek nekem levest, de én még mindig nem vettem levegőt.
Eltelt talán vagy tíz perc is, míg végre leültettek egy asztalhoz.
Azok a magas gyerekek pedig egyre hosszabbra nyúltak, az alacsonyak pedig egyre rövidültek, míg már nem voltak nagyobbak, mint valakinek a hüvelykujja. És mind engem bámultak.
Aztán azon tűnődtem, hogy valahogy mégiscsak jeleznem kellene az Ápolónak, hogy valami nincs rendjén, amikor egyszer csak éktelen csörömpölést hallottam, és elnyelt a sötétség.
–
Én megmondtam, hogy még túl korai…! – hallottam az Ápoló hangját valahonnan a messzeségből, és hirtelen felhők felett szálltam a szürke, téli égben, körülöttem mindenhol a fekete madarak keringnek károgva, mintha én is egy lettem volna közülük, és akkor egy pillanatra úgy éreztem, hogy a dolgoknak mégis van célja és értelme, és hogy tartozom valahova.
Amikor felébredtem, az ágyamban voltam, kint sötét éjszaka, és a fekete madaraknak nyomuk sem volt az ablakon túl, a friss hóval borított kopasz fa ágain.
4. Az ágyban feküdtem és az ágy fölött lebegő önmagamat néztem, ő pedig visszanézett rám, és mosolygott.
De úgy tetszett, mintha nem a levegőben lebegne, haja és vékony pizsamája lágyan ringott-úszott körülötte, úgy, ahogyan a víz alatt tette volna. Ő azonban ettől nem zavartatta magát és egyre csak mosolygott.
– Hol vagy? – kérdeztem tőle.
Egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Nagyon mélyen – felelte halkan.
Elmerengtem.
– Miért nem beszélsz már hozzám?
– Elszakadtunk egymástól – felelte. – Én sem így akartam, hidd el!
A szoba egy pillanatra megnyúlt minden irányban.
– És hova… Hova mentél? – kérdeztem, de a torkom iszonyúan kiszáradt.
Talán egy teljes percig hallgatott.
– Segítségért – válaszolta végül.
Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Különös színek és formák kezdtek el kavarogni körülöttünk, de én igyekeztem nem figyelni rájuk.
– Hát... Van segítség?
Bólintott.
– Persze – mondta. – Mindig van segítség. Csak tudni kell megtalálni.
Nyeltem egy nagyot.
– És mikor… Mikor jössz vissza hozzám? Hogy emlékezhessek…
Megrázta a fejét.
– Még nincs itt az ideje. Még… Túl veszélyes lenne! És amúgy sem rajtam múlik.
– Hanem kin?
– Azokon, akik segítenek. Majd ha ők elengednek. Az ő varázslatuk. De az még hosszú idő lehet…
Sóhajtottam.
– Remélem, hogy tényleg tudnak segíteni… De úgyis minden az én hibám. Szerinted…? Isten haragszik rám? Tudod miért…
Remegni kezdtem, forró könnyek kezdték szúrni a szemhéjamat.
Megrázta a fejét, és ahogy újra elmosolyodott, mosolya beragyogta a szobát.
– Biztos vagyok benne, hogy tudja, nem akartál rosszat. És azt is tudja, hogy mennyire szereted őt. Emiatt ne aggódj! Csak arra figyelj, hogy minél távolabb tartsd magadtól a sötétséget!
Az árnyak akkor zúgni és panaszkodni kezdtek, de én csak arra a mosolyra figyeltem, arra a másik, sokkal fényesebb énemre.
– Bárcsak minél előbb visszajöhetnél hozzám! – mondtam neki. – Nélküled olyan…
Üres vagyok. És félek.
– Csak tarts ki! – mondta, kinyúlt, és megsimogatta a fejem. – Nagyon erősnek kell lenned.
Aztán eltűnt, és én ott maradtam egyedül. A sötétség egy pillanat alatt felfalt, és éreztem, hogy hidege szétáramlik bennem.
– Talán imádkoznom kéne – gondoltam, de a szavak sehogy sem jutottak eszembe, és akkor a szégyentől már mindenképp sírnom kellett.
– Ez az! – szólalt meg egy hang mélyen bennem. –
Sírj csak! Legalább az megy. Ha más már nem is. Arra még jó vagy… Te, semmirekellő! És felkacagott. Odakint őrülten zúgtak a fák.
Rettegve néztem körül, de nem volt a szobában senki.
Bebújtam a takaró alá, és próbáltam nem gondolni semmire, de a szörnyű hangtól csak nem bírtam megszabadulni.
– Ki lehetett ez? – kérdeztem magamtól még mindig remegve. – Ilyen kegyetlen, ilyen hideg...!
Odakint a fák őrülten zúgtak tovább.
Aztán a vihar jutott eszembe, az első estémen a Kórházban. Ahogy akkor beszélt hozzám!
– Ugyanaz a hang! De miért...?
Éjjel azt álmodtam, mintha sűrű, sötét erdőben szaladnék, miközben valaki nagyon lemaradva üldöz, és mindenféle gonosz dolgokat kiabál utánam, melyeket viszont nem sikerül tisztán kivennem.
Sikoltoztam, majd az Ápoló megnyugtató érintését éreztem homlokomon, suttogó szavait hallottam, és végre elnyelt a csend.
Másnap reggelre az egyik fiú a Bén egy bagolytollat talált a párnája alatt, a Kórház bejárati ajtaját pedig valaki korommal és sárral kente össze.
5. – A17! – mondták mindenre.
Ha bármi rossz történt.
Ha valami elromlott, mondjuk a televizió a Bé közös helységében: „A17!”. Az én hibám volt. Ha nem volt kalács reggelire: „A17!”. Én tehettem róla. Ha kevesebb ajándék jutott karácsonyra, mint tavaly, az is. „A17!” Az én hibám.
És így tovább. Ha valaki elesett. Ha valaki megvágta magát. Ha valaki megfázott. Ha hideg volt, ha meleg volt, ha túl sok hó esett, ha nem esett, már szinte keresték az újabbnál újabb rossz dolgokat, amelyeket a nyakamba varrhattak.
Egy cseppet sem hibáztattam őket ezért, mert ha nem is minden az én hibám volt, az árnyakat és a rémálmokat valóban én hoztam. Legalábbis legtöbbjüket.
Egyébként azon nagyon elcsodálkoztak volna, ha megtudják, hogy hallom minden szavukat, még ha suttognak is, sőt néha még a gondolataikat is. Akkor biztosan nem szidtak volna olyan bátran. De jó volt ez így: megértettem őket.
A Doktor úr az étkezős incidens után naponta többször is benézett, de csak néhány percre, és sohasem szólt semmit, csak újabb adag sötétséget hagyott ott. Az árnyéka is mindig ugyanúgy bámult rám: vádlón és vérszomjasan.
Az Ápoló tündérmeséket olvasott fel nekem heti háromszor, aminek nagyon örültem.
– Szeretem a tündérmeséket – mondtam neki egy nap, mire ő majdnem elejtette a könyvet, és hirtelen mintha nem kapott volna levegőt. – Volt régen egy tündérmesés könyvem. Az volt a kedvencem. Meg az Evangéliumok… Bár azt nehezebb volt olvasni…
– Az… Az nagyon jó! – mondta, és legyezni kezdte magát, miközben az arca egyre vörösebb lett. – Te egy… Nagyon okos kisfiú vagy.
Aztán szélesen elmosolyodott.
– De… Te… Beszélsz! – kiáltotta, és végre mintha levegőhöz jutott volna.
Magam is elcsodálkoztam.
– Igen – mondtam. Az Ápoló izgalma engem is magával ragadott. – Valóban. Beszélek.
Az árnyak mintha kicsit visszahúzódtak volna.
– Hát ez nagyszerű…! – mondta az Ápoló. – Alig várom, hogy a Doktor úr megtudja. Hogy fog majd örülni! De egyebként jól vagy? Jobban…?
Bólintottam.
– Kicsit jobban. Most visszahúzódtak. Az árnyak…
Egy darabig csak nézett, aztán előrehajolt és megigazította a takarómat.
– Hát... Ez jó... – mondta kicsit zavarodottan. – Igazán nagyon örülök, hogy jobban vagy. Kérsz egy kis teát?
– Persze – mondtam erre boldogan. – Szeretem a teát.
Elmosolyodott, és megsimogatta a fejem.
– Hát persze – mondta. – Egy kis tea mindig jót tesz. Azonnal visszajövök, aztán beszélgethetünk még, ha van kedved.
6. – Azt álmodtam, hogy tündérekkel táncoltam egész éjjel egy csodálatos palotában, és minden fehér volt, és kék, meg ezüst... És gyönyörű!
– Valóban csodálatos lehetett – mondta az Ápoló mosolyogva. – Bárcsak ott lehettem volna magam is!
Aznap nem esett a hó. Viszont szörnyű fagyos szél fújt, bebújt minden résen és repedésen, megbetegítette a fele kórházat. „A17” morogta mindenki kedvetlenül és mogorván, és csak azt várták, hogy ez a nap is érjen már véget, meg a következő is, ha ugyanilyen lesz.
Az Ápoló is vastag takaróba burkolózva ült az ágyam mellett, és néha tüsszentett egyet.
Éjjeliszekrényemen nagy kancsóban finom tea gőzölgött, jó sok, hogy jusson mindkettőnknek elég.
– Már egy ideje nem álmodom rosszat… Talán egy hete is megvan – mondtam vidáman, az Ápoló pedig tüsszentett egyet.
– Nagyszerű! – mondta az orrát törölgetve. – Úgy tűnik, hogy hatnak azok az új gyógyszerek. A kedved is láthatóan sokkal jobb.
– Igen. Bár mindenki más pocsékul érzi magát. De én mégis… Valahogy jól vagyok.
Kinéztem az ablakon. A fekete madarak nem voltak sehol. Már őket sem láttam egy ideje. Kezdtek hiányozni…
– Jól van, jól van – mondta az Ápoló. – Igazán örülök. De folytathatom a felolvasást?
– Persze – mondtam, kényelmesen hátradőltem, és nyakig betakaróztam.
De nem nagyon tudtam odafigyelni a mesére. Túl nagy volt a csend. Mindenhol. A folyosókon, a szobákban, még a többi gyerek fejében is, mintha csak félálomban lézengtek volna.
Mi ez a csend? Mi történik? – kérdeztem magamban. Még az árnyak sem suttogtak, mintha elbújtak volna ők is.
Miért olyan…
Nyugodt minden?
De jó is volt a csend és béke. Furcsa volt, de jó volt.
Mégis… Talán egy kicsit sok volt.
Túl jó? Mintha minden egy kicsit túl átlátszóvá vált volna.
Próbáltam odafigyelni az Ápoló szavaira, de nem igazán tudtam kivenni, miről beszél. Tündérekről…? Lovagokról…? Valami ilyesmi.
A szívem vadul dobogott. Már napok óta. Talán egy hete. De minden csendes és nyugodt volt.
Lehet, hogy ez mégsem jó dolog? Biztosan amiatt a kis rózsaszín pirula miatt van – gondoltam akkor. –
Hangulatjavító! Vagy a másik miatt…? Amit meg kell inni?
Lehúnytam a szemem.
Nem. Biztosan a rózsaszín gyógyszer az!
A szívem továbbra is vadul dobogott.
Kinyitottam a szemem, és az Ápolóra mosolyogtam, aki mintha mondott volna valamit. Bólintottam, ő pedig megnyugodva visszatért a könyvhöz.
Újra kinéztem az ablakon. A tündérekre gondoltam, és az álomra. Azt kívántam, hogy bárcsak ott lehetnék velük újra. Hiszen az egész olyan csodálatos volt!
A fekete madarak még mindig nem voltak sehol.
– Lehet, hogy meghaltam? – kérdeztem hirtelen vidáman. Az Ápoló köhögni kezdett:
– Mi… Micsoda?
– De nem teljesen – próbáltam nyugtatni. – Csak félig… Csak kicsit.
Kiszaladt és a Doktor úrral jött vissza, aki nem szólt egy szót sem, csak adott egy
injekciót, és a szívem akkor mintha egy kicsit lelassult volna.
II.
1. A fiú szélsebesen szaladt a fák között, alig bírtam utolérni.
– Hé! – kiáltottam utána, de ő csak szaladt tovább, hátra sem fordult. – Rossz irányba futsz! El fogsz tévedni!
Nem tudtam, hogy hogyan kerültünk oda, csak annyit tudtam, hogy ha nem állítom meg, akkor még véletlenül befut a rossz fák közé, és akkor…
– Hé! – kiáltottam újra, hatástalanul.
Csak abban a pillanatban hallottam meg, hogy valaki szalad utánunk. Valaki üldözött minket!
– Mi történik itt? – tűnődtem magamban, és közben majdnem elbotlottam egy fa kiálló gyökerében.
Sötét éjszaka volt, mezítláb futottunk a hóban a sűrű erdő kellős közepén, de mégsem fáztam.
Üldözőnk egyre közelebb ért. Már szinte csak néhány lépésre volt mögöttem.
– Hé! – kiáltottam még egyszer a másik kisfiúnak. – Ne arra menj!
De akkor már ki kellett térnem. Jobbra fordultam.
Csak futottam és futottam, míg az üldöző csörtetése végre elhalkult.
Megálltam, hogy kifújjam magam.
A levegő friss volt, az erdő pedig nagyon csendes. Talán egy kicsit túl csendes.
Vajon mi lehet a másik fiúval? – tűnődtem. – Remélem rendben van, sikerült megmenekülnie és a rossz fákat is elkerülte.
De nem voltam biztos benne, és szörnyű gyanú kezdte ütötte fel bennem a fejét.
Egy lépést tettem előre.
– Lehet, hogy mégiscsak meg kéne keresnem? – mondtam fennhangon, és mintha a fák válaszul sóhajtottak volna.
Elindultam visszafelé. A saját nyomaimat követtem, amíg vissza nem jutottam oda, ahol irányt változtattam.
Ott több lábnyom találkozott, mindegyik gyereké, és két pár lábnyom ment tovább abba az irányba, amerre eredetileg én is tartottam volna. Elkezdtem hát követni őket.
Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy néhány lábnyom vérrel telítődött, aztán pedig hirtelen megszakadtak, mintha mindkét gyerek egyszerre eltűnt volna a semmiben.
– Félek! – mondtam és hirtelen jeges szél támadt, a fák pedig mintha gúnyosan felkacagtak volna.
Felnéztem. Fekete fák magasodtak fölém, szinte áthatolhatatlan lett a rengeteg, és ahogy néztem bele a sötétségbe, elakadt a lélegzetem.
– A rossz fák… – mondtam levegő után kapkodva. A fekete fák pedig csábítóan susogtak, és magukhoz hívtak.
Megfordultam, és elindultam visszafelé. Semmit sem tehettem.
Másnap reggel a fiú, aki a bagolytollat találta a párnáján pár héttel azelőtt, nem ébredt fel, és még a délelőtt folyamán átszállították a Béről az Ára.
2. – Az én hibám, hogy Samuel nem ébred fel… – mondtam az Ápolónak, de ő próbált nyugtatni, és megkért, hogy ne beszéljek badarságokat.
Már egy hete nem aludtam. Biztos voltam benne, hogy a rózsaszín gyógyszer miatt, de bármennyire is könyörögtem az Ápolónak, ő azt mondta, hogy Doktor úr rendeletét be kell tartani. Pedig akkoriban már nem is járt be hozzám a Doktor úr.
– De már nem is vagyok vidámabb, csak… Nem alszom.
Nem hitt nekem. Azt mondta, hogy amikor benéz éjszakánként a szobámba, akkor igenis ott fekszem csukott szemmel, és alszom. De tudtam, hogy minden reggel ágyneműt kell cserélnie nekem, mert csupa sár. Sejtettem, hogy biztosan unja, de nem szól semmit. Éppen ezért nem értettem, hogy akkor miért nem hisz nekem.
– Pedig nekem
igazán aludnom kell… Mélyen. Csak úgy tudom… Visszahozni. Így hiába megyek az erdőbe! Így nem találom. Így nem jutok elég messzire.
De az Ápoló hajthatatlan volt, és mindenképp be kellett vennem a gyógyszereimet. Még a számba is benézett, hogy meggyőződjön róla, biztosan mindet lenyeltem.
– A Doktor úr rendelkezésére – mondta.
Furcsa fények születtek mindenhol, és kezdtek magukba húzni.
– Ez nem jó – mondtam, és éreztem, hogy sűrű nyál folyik a számból.
Aztán kikeltem az ágyból. Az Ápoló nem volt sehol.
Elindultam az ablak felé, de hirtelen ötlettől vezéreltetve, hátrafordultam.
Ott feküdtem az ágyban, és mélyen aludtam. A szemhéjam alól sárga fény sugárzott.
Valóban alszom – gondoltam, de a gondolataim mintha a fejemen kívül szólaltak vona meg, és szörnyen visszhangoztak. – Igaza volt az Ápolónak.
Aztán a sárga fénynyalábokra léptem, és hirtelen az éjszakai erdőben találtam magam.
Tettem pár lépést, és csak akkor vettem észre, hogy sárga fénnyel világítok magam is. Kissé zavarba jöttem, mert meghallottam, hogy a fák körülöttem morgolódni kezdtek.
– Elnézést – mondtam nekik – de keresek valakit. Nem láttatok erre egy kisfiút? Olyan idős lehet, mint én.
A fák azt feleték, hogy nem láttak, és megkértek, hogy álljak tovább, és hagyjam őket aludni.
Elindultam, de nem igazán tudtam, hogy merre menjek.
– Samuel! – kiáltottam el magam és nem törődtem a méltatlankodó fákkal. Meg kellett találnom Samuelt.
– Samuel!
Tettem még néhány lépést.
–
Így sosem fogsz rábukkanni! – mondta egy nagyon, nagyon mély hang hangosan dörögve, de ahogy körülnéztem, nem láttam senkit.
– Hát akkor mit kéne tennem? – kérdeztem vissza, és közben próbáltam rájönni, hogy kivel is beszélgetek.
Nem volt ott senki, csak a kopasz fák susogtak álmosan.
– Nem jó helyen keresed… – mondta a hang már nem annyira dörögve. – Még nem érted… A varázslatot…
– Milyen varázslatot? – kérdeztem, és közben körbejártam, továbbra is a hang gazdáját kutatva.
Senki, csak a fák.
– A helyeket…. Az erdőt… A
birodalmakat. Túl korai még…
– Nem értem, hogy miről beszélsz… – mondtam, és megálltam egy óriási, ősöreg tölgy előtt.
Az öreg tölgy pedig válaszolt.
– A sötétség varázsolt… Úgy, ahogy a
testvérek is tudnak… A
vadonban rejtezők.
Leültem a hóba vele szemben. Még mindig világítottam, de úgy tűnt, őt nem zavarta.
– Úgy érted, hogy… A tündérek?
Talán egy percig hallgatott.
– Igen... Úgy hiszem, ez a nevük – manapság.
Nagy levegőt vettem, és körülnéztem.
– De… Hogyan hallom, hogy mit mondanak a fák? Máskor nem szoktam.
Újabb rövid hallgatás.
– Nem tudom – mondta végül. – Talán egy idő után mindig hallani fogsz minket… Bár lassan már nem sokan maradunk errefelé… Úgy értem, egyre többen válnak rosszá, főleg ott… Az
őrült kövek körül.
– Az
őrült kövek…? A Kórház? Én is onnan jöttem… Valóban furcsák ott a fák.
Ő csak hallgatott.
– Az én nevem Nick – mondtam végül. – És a tied mi,
bölcs fa?
– Nem tudom… – válaszolta ő. – Elfelejtettem… Tudod, én vagyok a legöregebb a környéken.
Bólintottam.
– Akkor Öreg Fának foglak hívni – mondtam neki. – Szóval… A sötétség varázsolt…?
3. Az a rózsaszín pirula! Fura dolgokat művelt velem.
Reggel egyet, este egyet.
Hangulatjavító! Csak azt nem értettem, hogy miért akarja a Doktor úr, hogy este is bevegyem, hiszen úgyis csak alszom utána, nem? Ahhoz meg minek olyan nagy jókedv?
A képek, fények és színek akkoriban már elég gyakran elvesztették értelmüket, a tárgyak néha olyan új formákat öltöttek, amelyeket egyáltalán nem ismertem fel, és nem is hittem volna, hogy létezhetnek. Az Ápoló felolvasásait, bár én próbáltam odafigyelni, továbbra sem értettem, de ügyeltem nagyon, hogy nehogy észrevegye, mert nem akartam megbántani. Bár… Igazából nem is voltam benne biztos, hogy valóban ő van ott, nem csak egy korábbi emléket élek meg újra meg újra.
– Szerintem túl sok a gyógyszer – mondtam neki egyszer, de nem hiszem, hogy értette, mert csak letörölte a nyálat a számról, és mosolyogni próbált. Láttam a szomorúságot a szemében.
– Én csak egy kisfiú vagyok…
Addigra már egyáltalán nem éreztem magam vidámnak, az árnyak egyre közelebb és közelebb merészkedtek hozzám, néha be is bújtak a takaróm és párnám alá, szinte kezdtem megszokni hidegüket.
– Csak pihenj – mondta az Ápoló naponta százszor, én pedig pihentem, pedig már nagyon untam.
– Túl sok a gyógyszer – mondtam az árnyaknak, de őket nem nagyon érdekelte, csak keringtek körbe-körbe, és néha átrepültek rajtam.
– Én csak egy kisfiú vagyok.
Sokszor pedig csak azt kívántam, hogy bárcsak elvinnének a fekete madarak magukkal, csak fel, fel az égbe, de nem voltak sehol, és arra is rájöttem, hogy valószínűleg amúgy is túl nehéz lennék nekik.
– Túl sok a gyógyszer! – kiáltottam szemközt az üres falnak. – Vissza kell mennem az erdőbe…! Hát nem érted?!
Néha pedig éjszakánként mintha tüzet gyújtottak volna bennem és körülöttem, és amikor sikoltozva felébredtem, nem értettem, hogy miért vagyok lekötözve.
– Már a lepedő sem sáros! – mondtam az Ápolónak, de ő csak letörölte a nyálat a számról, és szomorúan mosolygott.
Sírni támadt kedvem.
– Már a lepedő sem sáros…!
Hát nem értitek?! 4. Samuel már egy hónapja nem ébredt fel, és időközben teljesen megőszült.
Néha, tisztább pillanatomban meglátogattam szobájában, persze nem testben, hanem gondolatban, és csak néztem, ahogy ott fekszik teljesen mozdulatlanul, s ahogy néztem, szinte elviselhetetlen fájdalmat éreztem.
– Tarts ki! – mondtam olyankor neki. – Kiszabadítalak… Az erdőből… Megígérem!
De nem igazán tudtam, hogy hogyan, hiszen a rózsaszín gyógyszer teljesen magába szippantott, az erdőbe nem jártam már ki álmomban, és az ilyen tiszta pillanatok is igencsak ritkák voltak.
De valahogyan meg kellett próbálnom!
Az Ápoló felolvasott. Szavai lassan, artikulálatlanul buktak elő torkából, mint valami óriási, sötét folyam az idők hajnalán. Nem értettem egy szót sem belőle.
Megpróbáltam jobban odafigyelni, de a mindenfelé villózó színes fények folyton elterelték a gondolataimat.
– Így nem fog sikerülni... – énekelték, és én elmerültem csodálatos hangjukban. – Figyelned kell!
A zöld, kék és sárga fények a fejem körül keringtek, és lágyan megsimították az arcomat.
– Figyelj oda! – súgták a fülembe, de én nem értettem, miről beszélnek.
– Én csak… Táncolni akarok… Veletek! – mondtam nekik. – Csak azt…
A fények kissé sötétebbek lettek, vörössé, lilává és bíborrá változtak, és fújni kezdtek rám.
– Nem lehet…. Menni kell tovább! – mondták az új színek és hangjuk nem volt túlságosan barátságos. – Még dolgod van! – Kezdtek kihűlni, szörnyen hideggé váltak, mintha a jégcsapok lettek volna.
– Ne…! Így ne érjetek hozzám! – kérleltem őket, de bebújtak a takaró alá, és hozzádörgölőztek a lábamhoz.
– Fel kell ébredned! – mondták. – Samuelnek szüksége van rád!
Samuel…! Ismerősen hangzott.
Samuelnek fekete a szeme – gondoltam.
Hirtelen minden fehér fénnyel kezdett világítani, majd a fény magába húzott.
Samuelnek fekete a szeme – gondoltam újra. De Samuel miattam tévedt el…! Segítenem kell neki!
A fehér fényből az Ápoló alakja bontakozott ki, ahogy az ágyam mellett ül, és felolvas.
Még mindig nem értettem, hogy mit mond.
Összeszedtem minden erőmet.
– Az… – mondtam neki, mire kissé csodálkozva felém fordult.
– Mondtál valamit, Nick? – kérdezte, és visszatartotta a lélegzetét.
– Az… – próbáltam újra, de a szoba elkezdett forogni körülöttem.
Izgatottan előrébbhajolt, és fülét a számhoz tartotta.
Ökölbeszorítottam mindkét kezem, és megfeszítettem a testem.
– Az… Ab… Az
ablak! – sikerült végre kinyögnöm, és akkorra már majdnem elnyelt a sötétség.
Az Ápoló úgy fordult hátra mintha egy lassított felvételen látnám, én pedig csak próbáltam eszméletemnél maradni.
– Mi az…? Nick? – jött az Ápoló hangja a messzeségből. – Ezt te csináltad? De hogyan…?
Akkor már fogalmam sem volt, hogy miről beszél, sőt arról sem, hogy hol vagyok.
– Egy felirat az ablakon? – mondta az Ápoló. – De… Fordítva van írva! Hátulról előre… Milyen érdekes!
Csak lebegtem a semmiben.
– De talán ki tudom olvasni…
Csak nyugalomra vágytam.
– "Tedd be a párnája alá… A
bagolytollat! " Hát ez érdekes…! Furcsa egy felirat.
Azután egy ideig nem tudtam, hogy mi történik, de napnyugtára kissé magamhoz tértem.
Aznap este, amikor a gyógyszereimet adta be, az Ápoló elfelejtett benézni a számba.
– Végre! – gondoltam miután elment, és kiköptem azt az átkozott rózsaszín pirulát, az pedig begurult az ágy alá.
5. – Engedjetek be! – parancsoltam, és a rossz fák szétnyíltak előttem.
Beléptem a sötétségbe. Azonnal rettentő fagy ölelt körül, olyan, hogy hosszú percekig mozdulni sem bírtam.
Menni kell tovább! Menni kell tovább! – gondoltam, és nagy nehezen tettem még egy lépést.
Suttogó hangok próbáltak magukhoz csábítani, kérleltek, hogy csatlakozzam hozzájuk.
Nem! Ne figyelj oda! Samuelért jöttél… Csak őrá gondolj! – bíztattam magam.
Tettem még egy lépést, de hirtelen szörnyű remegés tört rám.
Gyerünk – gondoltam. – Menj tovább… Ez… Élet és halál kérdése!
Egy pillanatra lehunytam a szemem, és nagy levegőt vettem.
– Samuel! – kiáltottam tele torokból.
Semmi. Csak a fák susogtak baljós dolgokat, halálról és soha el nem múló sötétségről.
Megmakacsoltam magam, és elindultam előre.
– Samuel! – kiáltottam újra.
Semmi. De mentem tovább. A fák fenyegető dolgokat vágtak a fejemhez, és örök kárhozatról meséltek.
– Samuel! – kiáltottam, és végre halvány, remegő fény villant fel a távolban.
Futni kezdtem a fény felé.
– Samuel, te vagy az?!
A fény erősödött.
És akkor kiértem egy tisztásra, de ahogy felnéztem az égre, azon egyetlen csillagot sem láttam, csak a fák zúgtak őrülten körülöttem.
Samuel a hátán feküdt a hóban, bőre és haja a hóval teljesen egyszínű, a szájából vékony vércsík szivárgott, a szeme teljesen kifordult.
– Uramisten! – kiáltottam. – Hát mi történt veled?!
A fény a feje alól világított.
Letérdeltem mellé, és megfogtam a homlokát. Olyan hideg és merev volt, mint egy jégszobor.
– Ó, ne…! Elkéstem?
De amint a mellkasára néztem, megláttam, hogy lélegzik.
– Gyerünk, ébredj fel! Kérlek… – súgtam a fülébe.
A szája széle kissé megremegett.
– Igen! – folytattam. – Fel kell ébredned! Ez csak egy rossz álom.
–
És ki mondta, hogy fel akar ébredni? – kérdezte a sötétség, én pedig mintha végtelen mélység felett találtam volna magam, hirtelen szörnyen szédülni kezdtem.
– Mit… Mit tettél vele? – kérdeztem.
–
Ugyan már! – felelte a sötétség –
Én egy ujjal sem értem hozzá… Csak meséltem neki… Csodálatos dolgokról… És gúnyosan felnevetett, én pedig egyre jobban szédültem.
– De hát… Miért?
–
Miért ne?! – kiáltotta. –
De egyébként nehogy azt hidd, hogy nem a te hibád! Minden a te hibád! Én téged akartalak, te hálátlan…! Csak akkor vettem észre, hogy gonoszul izzó szemek figyelnek a bokrok közül.
Ketten vannak – gondoltam. – Két szempár…
Az egész világ forgott körülöttem.
Nem bírom tovább! – gondoltam, és lefeküdtem Samuel mellé a hóba.
Az izzó szemek közelebb merészekedtek.
6. – Ébredj fel! – hallottam halkan a távolból. – Ez csak egy rossz álom! Te magad mondtad.
Samuel! – gondoltam magamban, és ki akartam mondani hangosan is, de a sötétség teljesen magába húzott, továbbra is kegyetlen és nyugtalanító dolgokat súgott nekem, és úgy éreztem, mintha kettészakadtam volna.
– Gyerünk! Fel kell ébredned! – jött Samuel hangja szörnyű messzeségből. – Vissza kell mennünk…
Igaza van! – gondoltam. – Vissza kell mennünk… De hogyan? Nem emlékszem… A sötétség varázsolt...
– Ébredj fel! – hallottam újra Samuelt. – Együtt kell visszamennünk…! Nem hagyhatlak itt!
Hideg hóban feküdtem. Sűrű sötétség kellős közepén.
Fel kell ébrednem! Nem mehet vissza nélkülem... – gondoltam, és egyre csak az járt az agyamban, hogy felébredjek.
A sötétség nagy hangon méltatlankodni kezdett körülöttem.
Aztán fény gyúlt, és arra riadtam, hogy valaki őrült módon ráz.
– Nem kellek én ahhoz, hogy visszamenj… Hiszen nálad van a Ez
fény… Az elég – mondtam neki. Eltartott néhány pillanatig, amíg a szemem hozzászokott a ragyogáshoz.
– Nem hagyhatlak itt! – mondta.
Samuelnek még mindig fekete volt a szeme, de nagyon kedvesen mosolygott, és az árnyéka nagyon halvány volt. A szájából kétoldalt széles csíkban folyt a vér.
– Uramisten, Samuel, te iszonyúan vérzel! – kiáltottam. A fák gonoszul felnevettek körülöttünk.
– Te is – mondta Samuel, és szánakozva megcsóválta a fejét.
Ahogy magamra néztem, láttam, hogy pizsamámat szétszaggatták, a testemet szörnyű horzsolások és karmolások borították, mintha valami vadállat kapott volna el.
– Úristen! – mondtam, és hányingerem támadt.
Samuel felemelt, és húzni kezdett.
– Gyerünk, mennünk kell!
Próbáltam együtt lépni vele, de a lábunk néha összeakadt, és elestünk.
A bozótban ilyenkor mindig nagy csörtetés támadt körülöttünk.
– Ez
ő! – mondta egyszer Samuel, és iszonyúan remegni kezdett.
– Ne félj! – nyugtattam. – Csak tarts magasabbra a fényt… Úgy nem tud a közelünkbe jönni.
Feljebb emelte a fényt, és botladoztunk tovább. A bozótból a két izzó szempár követte minden lépésünket.
– Különben is nem ő, hanem
ők – mondtam Samuelnek. – Ketten vannak.
Meglepetten nézett rám, és könnyek csordultak ki a szeméből.
– Te… Nem tudsz semmit… – mondta halkan.
De nem volt idő arra, hogy a kérdést feszegessem.
– A fény… Kivezet minket. Csak mennünk kell tovább – mondtam inkább.
Az erdő kis idő után normális erdővé változott körülöttünk, a fák normális fákká.
– Így – mondtam Samuelnek. – Most már tényleg felébredhetsz… Innen már biztonságos.
A fény kezdett halványulni a kezében.
– Honnan tudod?
Akkor már le kellett ülnöm.
– Az Öreg Fa mondta – feleltem. – A fényről is ő mesélt...
– És veled mi lesz?
Megráztam a fejem.
– Miattam ne aggódj. Én visszatalálok.
Letette a fényt a lábam elé.
– Köszönöm, hogy megmentettél! – mondta, és eltűnt.
Nagyot sóhajtottam:
– Ne nekem köszönd, hanem az Ápolónak – mondtam az üres erdőnek. – Az övé minden érdem.
A fény lassan kihúnyt, de nekem nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, egy fehér bagolytoll fekszik a hóban. Végül úgy döntöttem, hogy nem veszem fel, jó helyen van ott, ahol van.
– A bagolytollat is ő tette be a párnád alá…
Behunytam a szemem, és mélyet szippantottam a hideg levegőből, de a fagyos szél semmilyen illatot nem hozott.
– Köszönöm – suttogtam a fáknak, csak reméltve, hogy valahogy eljuttatják az üzenetet az Öreg Fához, aztán elájultam.
Egy idő után mintha az Ápolót hallottam volna, ahogy sikoltozik, a Doktor úr pedig azt magyarázta, hogy ennyi vért ő még életében nem látott.
